Magyar Nemzet, 2004. október (67. évfolyam, 259-287. szám)

2004-10-02 / 260. szám

El Magyar Nemzet * Magazin 2004. október 2., szombat Tamara de Lempicka kiállítása a bécsi Kunstforumban Vizit a padláson A művészetben a zsenialitás abban rejlik, hogy tudjuk, meddig mehetünk el a szélsőségekben -Jean Cocteau 1922-es sorai találóan jellemzik azt a szerepet, amelyet Tamara de Lempicka (1898-1980) játszott a húszas-harmincas évek művészetében. BP. Szabó Ernő___________________________________­________ amara de Lempicka, a francia-lengyel festőnő az orosz forradalom elől menekült férjével Szentpétervárról Párizs­ba, majd az első, 1925-ös art deco kiállítás évében tűnt föl, s hamarosan a társasági élet központja, ünnepelt portréfes­­tő lett. Az art deco időszakában a végzet asszonyaként emlegették, s talán nem volt senki, akinek műveiben a Neue Sachlichkeit szellemi­sége töményebb erotikával keveredett volna, mint az övéiben. Az öt­venes-hatvanas években, a nonfiguratív művészet időszakában elfe­ledték, művészetének reneszánsza a hatvanas évek végén kezdődött el. Szeptember 15-én a bécsi Kunstforumban nyílt nagyszabású tár­lat a ma újra világhírűnek számító művész munkáiból. A megnyitón részt vett unokája, a Houstonban élő Victoria de Lempicka, a Tamara Art Heritage elnöke is, aki azt tervezi, hogy fil­met készít nagyanyja életéről, s aki a megnyitót követő napokban Budapestre is ellátogatott. Nagyanyja is többször megfordult a ma­gyar fővárosban a harmincas években - A bécsi megnyitó fantasztikusan sikerült - kezdte a beszélge­tést, amelyre a budapesti villámlátogatás alatt került sor. - Jelen volt a megnyitón az osztrák államfő, a meghívott kétezer ember be sem fért a kiállítóterembe. Az már a véletlenek csodálatos egybejátszása, hogy az eseményre éppen szeptember 15-én került sor, egy nappal édesanyám, a Tamara képein gyakran megjelenő Kizette születés­napja előtt. A bécsi kiállítás létrejötte is emlékezetes. Minden onnan indult, hogy Ingried Brigger, a Kunstforum Bank Austria igazgató­nője Münchenben meglátott néhány Lempicka-képet, s beléjük sze­retett. A kiállítást végül Norman Rosenthallal, a londoni Royal Academy of Art igazgatójával együtt rendezték meg, az anyagot előbb Londonban mutatták be. A bécsi kiállításon hatvan fő mű lát­ható, részben múzeumok, részben magángyűjtők kölcsönözték a ké­peket. Néhány festmény, rajz maradt csak a család tulajdonában, ugyanis Tamara elsősorban portrékat, festett, s ezek értelemszerűen a megrendelőkhöz kerültek.­­ Több családi vonatkozású kép, például a lányáról festett egyik portré vagy első­ férje, Tadeusz Lempicki háromnegyed alakos portré­ja is a párizsi Musée National d’Art Moderne-ből érkezett Bécsbe. Az utóbbi kép a Férfiportré címet viseli.­­ A kép befejezetlen, 1928-as válásuk előtt kezdte festeni. Párizs­ba érkezésük után gyorsan megromlott a házasságuk, mégis ő ma­radt Tamara életében a legnagyobb szerelem, bár még nagyon sok férfi következett utána. Például Gabrielle D’ Annunzio, aki Tamarát 1925-ben meghívta a Garda tó partján lévő kastélyába, hogy portrét fessen róla. Sem a kép nem készült el, sem a szerelem nem teljesült be, élete végéig szerette azonban a költőt, hordta a tőle kapott topáz­gyűrűt, amely most az én birtokomban van. - Nagyanyja sokat utazott, 1963 után azonban hosszabb időt töl­tött önöknél Houstonban. Kitette 1942-ben a texasi geológushoz, Harold Foxhallhoz ment férjhez. Mit jelentett az ön számára a nagy­anyja? - Mintha a második édesanyám lett volna. Ő volt az, aki a texasi „vadonból” elhozott a mesés Európába, Párizsba, Velencébe, aki elő­kelő és érdekes emberek sorával ismertetett meg. Emlékszem, mi­lyen mély benyomást tett rám például Sándor görög herceg. A legter­mészetesebb módon viselkedett, noha az európai uralkodói házak zárt világához tartozott. Nagymamám az elegancia mintaképe volt mindenki számára, amikor megjelent Texasban gyönyörű párizsi ruháiban, kalapban, kesztyűben, ékszerekkel... - Hogyan élte meg a húszas-harmincas évek ünnepelt festője, hogy a negyvenes évektől csönd vette körül? - Fontos, hogy Alain Blondel párizsi galériás már 1972-ben meg­rendezte az első kiállítást az art deco korszakában született Lempic­­ka-festményekből. Tamara nem is tudott arról, hogy művei iránt új­ra érdeklődés mutatkozik Európában, mert akkoriban többnyire Amerikában élt. Amikor a galériás a párizsi századelő művészi vilá­gát kutatta, egy magazin cikkébben olvasott Párizs új csillagáról, Ta­mara de Lempickáról. Az írás fél évszázaddal korábban, a húszas években született, de a galériás találomra mégis fölütötte a telefon­­könyvet, hátha még mindig megtalálható Párizsban a művész, így jutottak el hozzá. Akkoriban már nonfiguratív képeket festett, azt hitte, a húszas években született dolgai már senkit nem érdekelnek. Megtörtént az, ami minden art dealer álma: odaadta a vendégeknek a kulcsot, hogy menjenek föl a padlásra és nézzenek szét... Fantasz­tikus képek sorát találták meg, például az 1932-es Ádám és Évát, az egyik fő művet, amelynek férfi modelljét a műteremmel szomszédos rendőrőrsről hívta föl nagyanyám, amikor a meztelen Éva már ké­szen volt. Azután úgy festette a párt, hogy az ecsetje időnként beleüt­között a szék hátára vetett ruhacsomóból kilógó pisztoly markolatá­nak. Az ilyen fő művek győzik meg igazán a nézőt arról, amit Nor­man Rosenthal valahogy úgy fogalmazott meg, hogy Lempicka pél­dája azt bizonyítja, hogy újra kell értékelni a modern művészet ká­nonját. Mindaz, amit a művészettörténet-írás a XX. század jó részé­ben állított, túlságosan is teoretikus megközelítésen alapul, és így na­gyon sok művész munkássága méltatlanul maradt ki az értékek kö­zül. Helyükre kell tenni az eddig mellőzött, a különböző iskolákba nehezen beilleszthető életműveket. - Sok női művész jelent meg a XX. században, a legtöbben azon­ban néhány év múlva eltűntek. Mit tudott Tamara, amit a többiek nem tudtak? - Nemcsak azt tudta világosan, hogy milyen művészetet szeret­ne létrehozni, hanem - és ez a nőmozgalom szempontjából is érde­kes - érvényesíteni is kiválóan tudta érdekeit. A művészetben ez volt a vezérelve: „Sohasem másolni, ez a célom. Egy új stílust kell te­remteni, fénylő, világos színekkel, és felfedezői modelljeimben az eleganciát!” Tudatosan építette az életművet, ez az ő korában szo­ciológiailag is teljesen új dolog volt. S persze a szerencséje se hagyta el. Az első nagy portrémegrendelést például Boucard-tól kapta 1929-ben. Meg kellett festenie a férj, a feleség és a kislányuk portré­ját, s mivel a megrendelő házában egész Párizs megfordult, hama­rosan divattá tették a portrémegrendelést. Nagyanyám ezt ki tudta használni. Nagyon hatásosan fotóztatta magát például, saját fényké­pésze volt, de azt is mindig ügyesen kiszivárogtatta, ha partit rende­zett. Utána a sajtó megírta, milyen ismert emberek fordultak meg nála. Nagyon érdekes happeningjei voltak. Előfordult, hogy mezte­len modellek szolgáltak föl.­­ Laura Claridge Tamara de Lempickáról szóló kötetében olvas­hatjuk, hogy mind első férje, Tadeusz Lempicki, mind második férje, Raoul Kuffner báró időszakában voltak szeretői, amit nem is tikolt. Úgy látszik, a szerelemben is a szabadság híve volt.­­ A szerelem vagy a szórakozást, vagy a karriert szolgálta. Igazán fontos a festészet volt számára. Hogy milyen volt az életben, és mi­ként alakította környezetét, arról a bécsi kiállítás látogatói is képet kaphatnak: vetítenek egy dokumentumfilmet, amelyet a harmincas években forgattak a műtermében. Sokszor eszembe jut, milyen lett volna a folytatás, ha nem jön a háború, és Tamara Párizsban marad­hatott volna. *­­ Gondolom, Magyarországon is többször megfordult volna, hi­szen a harmincas években a második férjével többször is járt Buda­pesten. Tamara visszaemlékezése szerint izgalmasabb volt itt az élet (s benne az éjszakai élet), mint Bécsben, sőt Párizsban. Gyakran meg­fordultak Hatvany báró budai palotájában, tavasszal eljöttek a lóver­senyekre, de a pesti elit sosem fogadta be őket igazán, mert a férj csa­ládjának gazdagsága túlságosan újkeletű volt, a feleségtől pedig a pá­rizsi hírnevet irigyelték. *­­ Báró Raoul Kuffner magyar zsidó volt - Tamara apja, Boris­ Gurwik-Gorski pedig lengyel zsidó -, családja a XIX. században a ma Szlovákiához tartozó Magyardiószegen alapított cukorgyárat. Ma is áll ott a családi kastély és a mauzóleum. A budapesti utakról néha nekem is beszéltek, főleg Tamara, de a bárót is ismertem személye­sen, a hatvanas évek elején halt meg. Nagyon rokonszenves, intellek­tuális ember volt, igazi gourmet, ugyanakkor határozott, célratötte. Nagyon komoly műgyűjteménye volt Diószegen, a művek egy részét sikerült Amerikába menekíteni, mielőtt 1939-ben maguk is áttele­pültek Beverly Hillsbe. Később a gyűjtemény jó részétől meg kellett válniuk. Mikor Tamara először meglátogatta Kuffnert Diószegen, olyan hatással volt rá a környezete, hogy párizsi berendezését art decóra változtatta. Kuffner halála nagyon megviselte nagymamát.­­ Talán az a tíz év volt a legnehezebb az életében, amely második férje halála után 1972-ig, művészete újrafelfedezéséig eltelt. Lehet, hogy az adott neki erőt, hogy bárhol is volt a világon, rendszeresen visszatért lánya családjához, hosszú heteket töltött unokáival? - Több nehéz időszak volt az életében. Az első akkor, amikor ott kellett hagynia Varsót, Szentpétervárt. A lengyel identitás megma­radt benne, édesanyám még beszélt lengyelül, de engem már nem ta­nítottak meg. Érdekes, hogy most az egyik legnagyobb gyűjtője egy lengyel származású hölgy. Később Európa és Észak-Amerika között ingázott. A dédunokája, Cristina d’ Oporto, vagyis az én lányom Buenos Airesben született. Festő ruhát tervez, úgy tűnik, véget nem érő az a kapcsolat, amely családunk és a művészet világa között ki­alakult, s ennek Tamara nagyon örülne. Huszonöt éve halt meg, de az emléke előbb talán, mint volt tíz-húsz évvel ezelőtt. Tamara de Lempicka a férje portréján dolgozik 1928-ban ANYANYELVÜNK „Mindenütt átpalizzák az embert” I­­­ A s­z­ó Anna_____________________________________ napokban a metrón hallottam a címben szereplő mon­datot. Én úgy tudom, hogy vagy bepalizzák az embert, f “*­ vagy átverik. Átpalizásról még nem hallottam, de egyet­értek a középkorú hölgy közlési szándékával. A rádióban nemrég azt mondta egy fiatalember, hogy valakit kérdésekkel os­toroztak. Talán kérdésekkel ostromolták az illetőt, s nem ostoroz­ták szavaikkal, azaz nem dorgálták, nem feddték, nem szidták. Például a „szőrös szemű bírák”. A „szőrös szemű bírák” különleges szószerkezet egy televíziós ri­porternő száján csúszott ki a művészi torna közvetítése közben az olimpián. Ketten voltak, a riporter és a kommentátor, s maguk is jót kuncogtak, de a javításra már nem volt idő. Erre mondta Kulcsár Győző úgy jó húsz éve a riportereknek, hogy ti mit összebrekegtek! Gyakori jelenségről van szó, kontaminációnak vagy vegyülés­­nek nevezzük. Két szó vagy két szószerkezet összecsúszik, s egy hib­rid keletkezik. így lesz a csokor és a bokréta vegyüléséből csokréta, a rémítő és az ijesztő keveredéséből a rémisztő, az ordít és a kiabál összerántásából az ordibál. Hasonlóképpen jött létre a szőrös szívű és az árgus szemű vegyüléséből a szőrös szemű. A szőrös szívű em­ber könyörtelen, kegyetlen, nagyon szigorú. Az árgus szemű pedig mindent alaposan szemmel tart, éberen, gyanakodva figyel, min­dent észrevesz, mint a görög mitológiában a sokszemű Argus (gö­rögösen Argosz), akinek Apollodorus szerint egész testén voltak szemek, Ovidius szerint száz szeme volt körös-körül a fején. A te­hénné változtatott szépséges királylány, Io figyelését valahogy meg kellett oldani, akkoriban még nem voltak rejtett kamerák. A szólás tehát: árgus szemekkel­ tekintettel figyel, néz, követ valamit. Végül is egy olimpiai bírónak szigorúnak, szőrös szívűnek is kell lennie, s mindent észre kell vennie, árgus szemekkel kell figyelnie. Gyakori nyelvhelyességi vétség a szólások kontaminációja, pél­dául az otthagyta a foga fehérét hibrid forrásai az otthagyta a fogát és a kimutatta a foga fehérét; vagy a hosszú feneket kerít valaminek eredete a hosszú lére ereszt valamit és a nagy feneket kerít valami­nek. Gyakran mondják, hogy „összerúgtam a port a főnökkel”, ám a port csak rúgni lehet (vö.: „iszom a bort, rúgom a port, ölelgetem a szép asszonyt”), a patkót szokták összerúgni. Nemcsak a szólások, hanem az egyszerű szókapcsolatok is keve­redhetnek. A Bartók rádió bemondója a következő szerkezetvegyü­­lést produkálta (szeptember 5-én délután): jelenet hallottunk. Két szerkezet villant át az agyán: jelenet hangzott el és jelenetet hallot­tunk. Észrevette a hibát - erre utalt beszédében a pillanatnyi szünet -, de továbbhaladt, feleslegesnek érezte a javítást. A legújabb kontaminációs gyöngyszem a miniszterelnök-jelölt száján kicsúszó öregecskedő. A számítógép helyesírási programja azonnal piros vonallal húzza alá mint ismeretlen szót. Persze hogy ismeretlen, hiszen ez is összerántás, mégpedig az öregecske és az öregedő vegyítése. Az öregedő, illetőleg az öregecske feleséget kell az előrelátó és örökifjú férjnek lecserélnie. (Túl van tárgyalva a ki­jelentés, de nyelvészeti szempontból még nem kategorizálták.) A kontaminációnak megvan a lélektani magyarázata: két szó vagy szószerkezet egyszerre bukkan fel a beszélő tudatában, s mindegyikből kimond egy-egy részletet. A pszicholingvisztika eb­ből a jelenségből - amelyet versengési elvnek nevez - arra követ­keztet, hogy agyunkban az összetartozó dolgok egymás közelé­ben, rendszerben tárolódnak, s az előhíváskor több lehetőség is aktiválódik. Előfordul, hogy a szavak ellenkezőjét mondjuk, ha nagyon fáradtak vagyunk, bal helyett jobbat, alacsony helyett ma­gasat; idegen nyelven beszélők szoktak estefelé efféle cseréket produkálni. Ez is azt bizonyítja, hogy az agyban egy szomszédos egység aktiválódott. Megvan a magyarázat, de van kontroll, visz­­szacsatolás is. Erre mondták a régi tanítónők: kisfiam, előbb gondolkodj, az­után beszélj! A népi bölcsesség pedig ekképp hangzik: Megrágd a szót, úgy köpd ki.

Next