Magyar Nemzet, 2004. október (67. évfolyam, 259-287. szám)
2004-10-18 / 276. szám
hírlapi ifanzel ■ Kultúra 2004. október 18., hétfő Rovatvezető: Dippold Pál Maratoni koncert Szerdán délelőtt tíztől késő estig Balassi Bálint megzenésített verseit adják elő a Magyar Rádió márványtermében a nagy magyar reneszánsz költő születésnapja tiszteletére. Többek között Ferencz Éva, Kobzos Kiss Tamás, a Kecskés Együttes és az Ars Renáta együttes lép fel a hangversenyen. A koncert anyaga a szervezők szándéka szerint hamarosan CD-n is elérhetővé válik. (P. Z.) Tiepolo capricciói Capriccio térben és időben címmel nyílt kiállítás Giandomenico Tiepolo halálának 200. évfordulója alkalmából pénteken a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Az érdeklődők a hatvan rézkarc és négy rajz mellett az alkotó nyolc festményét láthatják a tárlaton. A kiállítás jövő február végéig tekinthető meg. (J. P.) Pomogáts Béla hetvenéves Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke köszönti október 21-én délután ötkor Pomogáts Béla Széchenyi- és József Attila-díjas irodalomtörténészt az írószövetség Bajza utcai klubjában. Az ünnepelttel Szörényi László irodalomtörténész beszélget. Közreműködik Körmendi Klára zongoraművész. (P. Z.) Díjnyertes folklórfilmek A Díjnyertes filmek klubjában keddenként délután fél öttől néprajzi, antropológiai filmek várják a folklór iránt érdeklődőket a Magyar Néprajzi Múzeumban Tari József válogatásában (V., Kossuth Lajos tér 12.). Holnap Ruszkai Nóra Duna TV-díjjal kitüntetett, A regéci vár alatt című filmjét láthatják a nézők. Ezt követi egy Magyar N. Attila-díjas alkotás, Gyuris Gábor és Soós Ádám Levente „.. .de majd jövőre bevetjük..című filmje. (P. Z.) Domonkos esték Olafsson Placid OSB atya A hazámért, a hitemért című előadása csütörtökön este hétkor kezdődik a Rózsafüzér királynője templomban (XIV., Thököly út 56.) a Domonkos esték sorozatban. Placid atya, aki tíz évet töltött a Gulágon, többek között arról beszél, hogy tudta hitének erejével tartani a lelket embertelen körülmények között élő társaiban is. (P. Z.) Ösztöndíjasok hangversenye A miskolci Városházi esték című koncertsorozat hét végi hangversenyén az idei Fischer Annie-pályázat két győztese, Zsoldos Bálint zongorán és Fülep Márk fuvolán adott elő Teleman-, J. S. Bach-, Mozart-, Liszt Ferenc- és Dohnányi Ernő-műveket. (J. E.) Bábszínház Zalaegerszegen Szombaton elkezdte működését Zala megye első állandó bábostársulata, a zalaegerszegi Griff Bábszínház Kovács Géza bábművész igazgatásával. Az első évadot Gyimesi Endre polgármester, országgyűlési képviselő nyitotta meg a társulatnak helyet adó Gönczi Ferenc Általános Művelődési Központ és Középeurópai Kulturális Intézetben. (MTI) Rejtőzködő remekművek Magyar magángyűjtemények kincsei a Mű-Terem Galériában A magyar festészet értékeinek bemutatását, széles körű népszerűsítését tűzték ki céljuknak azok a művészek, műbarátok, akik Szent Lukács, a festők védőszentje névnapjához kapcsolódva megszervezték a magyar festészet napját. Az október 15- 17-i rendezvénysorozat még a beavatottaknak is szerzett meglepetéseket. Például azokkal a remekművekkel, amelyek a Mű- Terem Galériában szombaton megnyílt kiállításon láthatók. P. Szabó Ernő______________ A magyar festészet rejtőzködő csodái - e címet viseli a kiállítás és az azt kísérő reprezentatív album, az alcím, a Válogatás magyar magángyűjteményekből I. 1853— 1919 pedig azt is jelzi, hogy a vállalkozásnak folytatása is lesz, mégpedig tavasszal, amikor is a kiállítás második része megnyílik. Nemcsak a folytatás, hanem az előzmények is különösen izgalmasak ez esetben. Majdnem huszonöt éve van ugyanis annak, hogy a Magyar Nemzeti Galériában megrendezték a Válogatás magyar magángyűjteményekből című tárlatot, amelyen több évtizedes háttérbe húzódás, szorítottság után újra megjelentek a magángyűjtők a széles nyilvánosság előtt. A diktatúra korában polgári csökevénynek nevezett gyűjtőtevékenység akkortól kezdett újra a legnemesebb közhasznú munkálkodásnak számítani a hatalom szemében is. A legutóbbi évtizedben újra jelentős műgyűjtemények alakultak ki, eljutottunk oda, hogy nemcsak az országból külföldre, de külföldről Magyarországra is áramlanak az értékes alkotások. A változásokban kulcsszerepe van az újraszerveződött magyar műkereskedelemnek, azon belül is néhány vezető aukciósháznak, galériának, amely mára olyan feladatokat vállal magára, amelyek elvégzésére az állami intézmények nem képesek. A Mű- Terem Galéria korábbi tárlataival több olyan alkotót mutatott be, aki nem kapta meg a munkásságával megérdemelt helyet a magyar művészettörténetben, mostani tárlata pedig olyan alkotásokat prezentál, amelyek a XIX-XX. századi magyar festészet jelentős értékei közé tartoznak, s mivel magángyűjteményekben őrzik őket, gyakran évtizedek óta nem szerepeltek nyilvánosság előtt. Hogy a galéria kezdeményezésére a gyűjtők milyen nyitottan reagáltak, jól érzékelteti, hogy a felhívásra több mint ezer felajánlás érkezett, amelyből kilencszáz felelt meg a galéria által megszabott kritériumoknak. Ezt az anyagot válogatták tovább a többéves előkészítő munka során, hogy csaknem a harmada szerepeljen a mostani, illetve a jövő tavaszi tárlaton. A szombaton megnyílt kiállítás 127 darabja a Markó-iskolából kihajló romantikus táj- és életképfestészettől elindulva a századelő forrongó törekvéseiig veszi sorra a magyar festészet történetét, áttekintve a realizmus és a plein air törekvéseit, a nagybányai iskola aranykorát. Olyan régen látott vagy szinte ismeretlen műveket láthatunk, mint Mednyánszkytól a Csavargók az éjszakában, Rippl-Rónai több „kukoricás” képe, Csontváry Kosztka Tivadar remekműve, a Vihar a pusztán vagy éppen Czóbel Bélától A bergeni lelkész. A kiállítást kísérő 360 oldalas album tartalmazza az összes alkotást, valamint az egyes festmények elemzéseit az adott korszak szakértőinek tollából. Csontváry Kosztka Tivadar Vihar a pusztán, 1890-es évek eleje A színpadon helyrezökkenő idő Saburo Teshigawara, a világhírű japán táncművész estje az őszi fesztiválon TÁNCSZÍNHÁZ sil Metz Katalin______________ Saburo Teshigawara koreográfus, táncművész és szobrász az összművészet jegyében alkot nemcsak szülőföldjén, hanem a legnagyobb nyugati kortárs balett-társulatok meghívására Európa-szerte is.Jiurapa befogadta, igényt tart rá, s szemlátomást nem távol-keleti egzotikumot lel fel benne, hanem kortárs gondolatok univerzális megfogalmazását méltányolja munkáiban. Joggal, ugyanis Karas (Varjú) nevű tokiói társulatának előadása, a Bones in Pages egyetemes érvényű látomást kínált az őszi fesztivál nézőinek a zsúfolásig telt Trafóban. Aki tradicionális távol-keleti táncot, díszes jelmezekbe bújt, festett álarcos művészeket, ezeréves szabályok rögzítette koreográfiát várt, az igencsak meglepődött. Fekete pantallós, rojtos, fekete inges, kopasz táncos szólóját látni, ha úgy tetszik, akár európai ihletésű, plasztikusan elvont környezetben. Teshigawara ugyanis, mint szűkszavú életrajzából kiderül, szobrászként kezdte pályáját, s vélhetőleg a lemerevített, élettelen műalkotások ösztönözték arra, hogy életet vigyen szobraiba, képzőművészeti látomásaiba, ezért adta táncra a fejét, s végezte el a klasszikus balettet. így, egymagában, tárgy és alany, mozgásban lévő plasztika, megelevenedett, „cselekvő” szobor a maga tervezte térben. Igen, a játéktér. Az sem díszletként funkcionál, hanem önmagában álló installáció Dans of Air (A levegő tánca) címen. Utóbbi az installáció később fogant része. A Trafó tágas színpadát betölti az önmagában amúgy harmonikus képi világot sugalló képzőművészeti alkotás: a bal oldalt látszatra reliefszerűen domboruló kövekből összeálló, magas fal határolja, ám a különös, homokszínű kövek - ha nem tévedek - voltaképp legyezőszerűen szétnyílt, vaskos könyvek sűrű lapjai. Ha nekitámaszkodik a táncos, benyomulnak. Jobboldalt szélesedő, ívelt sávban cipőrengeteg hever. A kettő közti tágas játéktér kínál helyet a közeggel tökéletes vizuális harmóniába simuló szólótáncnak. Az expozéban, a „fal” melletti fénykörben kis asztalka mellett lehajtott fejű férfit látunk a reflektor fénykörében, lábai előtt könyvhalom hever. A mozdulatlanságból csak hosszú-hosszú percek múltán emeli meg kezét, a fénykörben csak az ujjai járnak különös vibráló táncot, mintha viharban remegő virágszirmokra bomlana a táncos két kifinomultan szép keze. Csak eztán emelkedik fel egész testével, hogy mozgás közben, a modern tánc hasi, azaz napfonat (plexus Solaris) elnevezésű központjára helyezve súlypontját, a természet univerzumában - amit installációjában a színpadra álmodott - magányra kárhoztatott lényként, hol a gravitációval, a földi mindennapokkal küszködve, hol a felsőbb régiók szellemi világa felé törve - viaskodással és egyensúlyba lendüléssel - végigtáncoljon. Egymagában az univerzum központja és a kozmosz kiszolgáltatott, parányi, magányos szellemmel, lélekkel megáldott „mikrobája”. Amit véghezvisz, nem szomorú és nem vidám: a szellem elvonatkoztatott viszonya az anyaghoz. És mégis, a mi Vajda Jánosunkkal szólva, „van fájdalom a gondolatban”. A táncos gondolatában. Teshigawara mozdulatai voltaképp egyszerűek, vagy legalábbis annak látszanak; más kérdés, milyen fizikai bravúr végrehajtani őket. Néha virtuóz sebességgel, máskor már-már a lassított felvételre utaló komótos mozdulatokkal táncolja be a teret, mintha továbbmozduló szobor volna egy szabott műalkotás, vagyis az installáció közegében. Nem a No színházat és nem is a kabukit juttatja eszünkbe egyetlen mozdulata sem, hanem egy meditációt gyakorló művész táncban elbeszélt - vagy inkább sugallt - gondolatait. Képi látomásait, életre kelt szobrászatét, elmozduló tárgyi világát. Magam mégis éreztem egy hajszálnyi kötődést a keleti megnyilatkozáshoz: lassú táncmozdulatai, ha nagyon áttételesen is, bizonyos jógaászánák (gyakorlatok), mudrák távoli rokonságát sejtették némely pillanatban. Az is meglehet, pusztán ösztönösen. Hisz a keletieknek a jóga a vérükben van. A halkan-furcsán zsibongó zajra, olykor üvegcsörömpölésre, majd erősbödő vijjogásra emlékeztető, elektronikus zene (mintha sirályok jajongását idézte volna néha), Kei Miyata és Teshigawara összeállításában, elmélyítette a meditatív hangulatot. Amiként az előadást létrehozó művész fénytervezése is a szilárd rendszerré szerkesztett színpadi „világrend” harmóniáját szolgálta; váltásai váratlan helyzeteket, az előadás „csomópontjait” jelezték, olykor egyenesen generálsötétbe borítva a színt és a nézőteret. A szólótáncoson kívül a produkció vége felé feltűnt még egy női (Kei Miyata), majd egy férfi táncos (Sato Rihoho) is. Az előbbi, mintha a női princípiumot csempészte volna az installáció kozmikus „világrendjébe”, hallatlanul kifinomult, szépen ívelő táncmozdulataival, míg utóbbi a cipőhalmazon lépegetve groteszk mímes táncának képzetét keltette (amúgy egyedül ő viselt álarcot). Az előtérben egymással szembe állított, két derékszögű üvegfal egyikén, végig az előadás folyamán, mozdulatlanul gubbaszt egy szénfekete holló (a társulat neve szerint varjú). Csak nagy néha tárja szét szárnyát, vagy tesz ültében egy fordulatot. Mintha egy keleti (ha úgy tetszik, óegyiptomi) madáristen tekintene le - méltóságosan, ítéletre készen - szférikus trónusáról a hétköznapi küzdelmeiben botladozó emberiségre. Vagy netán Poe Hollója, a kísértő halál? Sosem fogjuk megtudni. Teshigawara világa a helyrezökkentett időt, az őskáoszból teremtett isteni harmóniát és földi - eszményien emberi - mását álmodta színpadra. E diszharmonikus, kaotikus, sátáni világ ellenében. (Saburo Teshigawara: Bones in Pages. Koreográfus-táncos: Saburo Teshigawara. Budapesti Őszi Fesztivál, Trafó.) kultura@magyarnemzet.hu Néptánc minden gyermeknek 11 Sarusi Mihály______________ Nem akármire vállalkozott a csopaki általános iskola: szeptember elejétől valamennyi kisdiáknak oktatnak néptáncot. Ahogy az iskolaigazgató, Héhn Gyula mondja: a néptáncoktatás hozzásegít ahhoz, hogy testben-lélekben egészségesebbek legyenek a gyermekek. Csopaknak majdnem 1800 állandó lakosa van, az immár Általános és Néptáncművészeti Alapiskolának nevezett nyolcosztályos tanintézetben 125-en tanulnak, s körülbelül ugyanennyi tanulóra számíthatnak a következő években is. A 6-14 éves korosztályból mindössze hárman járnak veszprémi iskolába, ami mutatja, jól érzik itt magukat, nem kívánkoznak máshová a diákok. A néptánc tantárggyá válását a táncmozgalom több évtizedes csopaki jelenléte alapozta meg. Lassan 40 éves a Csopak Táncegyüttes, de hasonlóan komoly múltra tekint vissza a Kiváló címet viselő haláris gyermekegyüttes. A felnőttegyüttesnek 20-22, a gyermekegyüttesnek 60 tagja van. Eddig az iskola néptáncszakkörébe a tanulók fele járt, az új tanévtől valamennyi kisdiák tanulja a Kárpát-medence egyedülálló paraszttáncainak alapjait. Mondhatnánk: a keleti hastánc vagy a nyugati menettánc helyett a magukét választották a csopakiak. S ehhez nem kellett „innováció” vagy „projekt”, csak tudomásul venni, hogy az iskolának növelnie kell megtartóképességét a nemzeti hagyományok életben tartásával.