Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)

2005-01-29 / 27. szám

24Magyar Stemmer­­ Magazin 2005. január 29., szombat 10­...______________________________________________ Mit választanak? A szavazásra jogosultak egy 275 fős nemzetgyű­lés tagjait választják meg, egyúttal a 18 tartomány mindegyikében voksolnak a helyi törvényhozás tagjaira is. Irak kurdok lakta terüle­tein szintén saját, 111 fős parlament kap megbízást. Az iraki nemzet­­gyűlés tagjai ezután megválasztják a nagyrészt formális jogkörrel rendelkező­ államelnököt és két elnökhelyettest. A törvényhozás jóvá­hagyása mellett ők nevezik ki az új kormányfőt és kabinetjének tag­jait - ami lényegében azt jelenti, hogy az új kormány megalakulásá­hoz többségi támogatásra van szükség a nemzetgyűlésben is ahhoz, hogy ott elfogadják. Kik választhatnak? Az ENSZ becslései szerint jelenleg 25 millió körüli iraki közül hozzávetőleg 15,2 millió választásra jogosult van, közülük 1,2 millióan külföldön adhatják le szavazatukat. Külföldön 14 országban (többek között az Egyesült Államokban, Iránban, Szí­riában, Nagy-Britanniában, Svédországban, Németországban) vár­ják az urnákhoz a szavazókat (de Magyarországról például Németor­szágba kell utazniuk a voksolni vágyóknak). Az iraki hatóságok a bel­földön szavazók mintegy 50 százalékának (hét-nyolc millió fő) meg­jelenésére számítanak. Kik indulnak? A nemzetgyűlési helyekért nyolcvan választási szö­vetségbe tömörülve 230 párt mintegy hatezer jelöltje száll versenybe. A legesélyesebb jelöltek az Ijád Allávi ideiglenes kormányfő és az or­szág legbefolyásosabb síita vallási vezetője, a jelöltként egyébként nem induló Ali al-Szisztáni nagyajatollah által támogatott aspirán­sok. A síita pártok - amelyek mögött a lakosság 60 százaléka áll - egyetlen választási szövetségbe tömörültek, ez az Egyesült Iraki Szö­vetség. Allávi pártja ugyanakkor önálló listán indul. Az ország északi részén élő kurdok pártjai is közös listát állítottak országos szinten. A várakozások szerint a választók vallási és etnikai hovatartozásuk alapján adják le szavazataikat (a síiták a síita - akár vallási foganta­tást akár világi - pártokra, a kurdok kurdokra). Az arányosság elvé­nek érvényesülése érdekében a szavazók pártlistára voksolhatnak. A jelölteknek harminc év felettieknek kell lenniük. A szabályok szerint igyekeznek biztosítani, hogy a képviselők legalább fele nő legyen. Ezt úgy kívánják elérni, hogy a pártlistán szereplő jelöltek meghatározott része csak nő lehet. A pártok listáján legalább 12, maximum 275 je­lölt szerepelhet. Nem indulhatnak a választáson a Szaddám Húszein Bász pártjában hajdan vezető tisztséget betöltött személyek, katona­tisztek, militáns csoportok tagjai vagy ilyen csoportokkal kapcsolat­ban álló pártok. Mire kapnak mandátumot a megválasztottak? a fentiek sze­­ rint létrejött átmeneti kormány 11 hónapig lesz hatalmon, a nemzet­­gyűlés feladata pedig a végleges alkotmány elkészítése. Amikor ez elké­szül, népszavazást tartanak róla (a tervek szerint 2005. október 15-én). Ha azonban nem sikerül kellő ütemben haladni a munkával, akkor a népszavazás elhalasztható hat hónappal, ez idő alatt a nemzetgyűlés küldöttei tovább dolgozhatnak a tervezeten. Amennyiben a munkála­tok az eredeti tervek szerint haladnak, és megtartják az októberi nép­szavazást, a szavazók pedig rábólintanak az alkotmányra, újabb válasz­tásokat írnak ki. Ez a jelenlegi forgatókönyv szerint 2005. december 15- én lenne, amelynek eredményeként egy következő, az új alkotmány elő­írásai szerint megalakuló kormány léphet hivatalba 2005. december 31- én. Amennyiben az alkotmány elbukna a népszavazáson, akkor decem­ber 15-én parlamenti választások helyett újabb nemzetgyűlést választa­nak, amelynek további egy éve lesz az alkotmány tökéletesítésére. Iraki választási kérdezz-felel körzetek és halálzónák Ki felel a lebonyolításért? A felelős testület a nyugati mintára létrehozott Független Iraki Választási Bizottság (Independent Electoral Commission of Iraq, IECI). Sok helyen azonban azért nem tudják regisztráltatni magukat a választói névjegyzékbe a szavazásra jogosultak, mert a halálos fenyegetésektől tartva a bizottság tagjai egyszerűen szétszéledtek. Hogyan szavatolják a választás tisztaságát? A visszaélések elkerülése érdekében a szavazólapokat Svájcban nyomtatják. A több­szörös szavazás elkerülésére a szavazatukat már leadott választók uj­ját több napig nem lemosható tintával jelölik meg. Az iraki választá­si bizottság külföldi megfigyelőket kért a választás tisztaságának sza­vatolásához segítségként. Hogyan szavatolják a biztonságot? jellemző az ország válasz­tás előtti légkörére, hogy továbbra is sok területen van jelentős ellen­állás. Az egyik ilyen település Moszul, ahol a választási és a szavazat­­számláló bizottság tagjait halálosan megfenyegették. Nem egy helyen a szavazás lebonyolításához szükséges bizottsági tagoknak csak a fe­lét sikerült összegyűjteni. A merényletek elleni rendszabályként ja­nuár 29-én és 30-án úgynevezett halálzónákat hoznak létre. Ezek­ben tilos lesz a gépkocsival való közlekedés, így akarják elejét venni a kedvelt helyi taktikának számító, autóba rejtett pokolgépekkel elkö­vetett öngyilkos merényleteknek. Ha valaki mégis behajt ezekbe a zó­nákba, arra felszólítás nélkül tüzet nyitnak. „És nem a kerekekre fo­gunk célozni” - tette hozzá az amerikai hadsereg egyik szóvivője a múlt héten elhangzott bejelentéshez. Az amerikai hadsereg egyéb­ként 135 ezerről 150 ezer fölé emelte az országban állomásozó kato­nái számát a választás idejére. A szavazóhelyiségek védelmét azon­ban a legtöbb helyen az iraki biztonsági erők látják el. Az ő felkészült­ségük viszont messze elmarad az amerikaiaké mögött, ami sok gon­dot okozhat. Az ország határait három napra lezárják (január 29-től 31-ig). Ezt az időszakot munkaszüneti napnak nyilvánítják, a hivatalok és a boltok zárva tartanak. Természetesen kérdéses, hogy az ország azon részeiben, ahol a rossz közbiztonság miatt még regisztráltat­ni sem tudták magukat a választópolgárok, érnek-e valamit ezek az intézkedések. Az egyik amerikai tábornok szerint a biztonsági helyzet a 18 tartományból négyben - amelyekben ráadásul a lakos­ság egynegyede összpontosul - fogja elriasztani a szavazókat az ur­nához járulástól. A négy tartomány közül kettőben fekszik a három legnagyobb iraki város: Bagdad, Moszul és Fallúdzsa. FOTÓ: A­F­P - TOBY MELVILLE/WPA P00 Demokrácia ex machina Folytatás a 21. oldalról Mivel Irak esetében sem a tömegpusztító fegyverek létezését, sem a terroristakapcsolatot nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, az egyenlet - úgy tűnik - egyszerűsödött. A veszélyt - állítja a Pentagon ta­nácsadója - a globalizációs hálózatokról való lekap­­csolódás önmagában előidézi: Amerikára és a „mag” országaira a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a már említett forráskódot, programot, szabályrend­szert, amellyel az úgymond fejlett országok, a „mag” a maga képére formálhatná a „hiányterületek” álla­mait, nem tudják exportálni, mert ezek az országok nem részei a hálózatoknak, amelyeken át ezeket az­­ ideákat a busmanok fejébe csepegtethetnék. Ha kell tehát, a kapcsolatot akár katonai erővel is, de helyre kell állítani. Barnett teóriája kétségkívül tetszetős, ám újdon­ság benne talán egyedül az a szókimondó egyszerű­ség, amellyel a tömegpusztító fegyverek, a latorálla­mok és a bennük menedéket lelő terroristák is kies­tek a képletből. Az elmélet elég ingoványos talajra épült. Miért­­ pont ott halad például a választóvonal, ahol? (Szinte­­ érezni azt a gyermeki izgalmat, amellyel Barnett be­rajzolta a piros vonalat a térképre; jó játék, az kétség­telen.) Milyen alapon tartozik a maghoz mondjuk Észak-Korea, és nem Románia, vagy hogyan kerül oda Grúzia, miközben Marokkó nem? De egyáltalán, miért a térképen húzódik ez a vonal? Niall Ferguson, aki több neves egyetem előadója és egy pár hónappal ezelőtt szintén divatcikké vált könyv szerzője (Colossus: The Rise and Fall of American Empire), ugyanilyen megfontolásokból áll ki az iraki háború mellett, de körültekintőbben érvel, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy az „amerikai birodalom” romlását elsősorban nem külső veszedel­mek okozhatják, hanem belső feszültségei. Az amerikai hadigépezetet ugyanis meglepően ol­csó működtetni, az új hadjáratok, az iraki és afganisz­táni újjáépítésre juttatott pénzek nem viselik meg túl­zottan az Egyesült Államok költségvetését. Míg 1950- ben a GDP tíz százalékát tették ki a hadi kiadások, ad­dig a kilencvenes évekre ez négy százalékra mérséklő­dött, és 2005 végéig várhatóan 3,5 százalékra csökken, miközben a hadi kiadások összegszerűen folyamato­san emelkednek. Ez azt jelenti, hogy a növekvő gazda­ságból bőven finanszírozhatóak e vállalkozások. A ka­tonai büdzsével tehát nincs közvetlen összefüggésben az a tény, hogy az amerikai költségvetés az utóbbi két évtizedben szinte felfoghatatlan mértékben adósodott el, olyan hihetetlen méretekben, hogy - jegyzi meg Ferguson - egyszerűen senki sem hajlandó elhinni. Egyrészt a lakosság is eladósodott, hiszen az egyéni fogyasztás egyre nagyobb szerepet játszik a gazdaság növekedésében, a fogyasztás növekedése pedig a meg­takarítások csökkenésével és különféle kölcsönök felvé­telével járt. Másrészt a költségvetés helyzete is destabili­­zálódott, mivel a politikusok nem hajlandók szembe­nézni a ténnyel: az adócsökkentések és az egyre finan­­szírozhatatlanabbá váló nyugdíjrendszer miatt adós­ságspirálba került a büdzsé, amelynek hiányát - megvá­sárolt államkötvények formájában - Ázsia finanszíroz­za. Például Kína, amely már több százmilliárd dollár ér­tékben birtokol amerikai állampapírokat, hogy nemzeti valutáját mesterségesen a dollár értéke alatt tartsa (ez segíti a világpiacot elárasztó olcsó exportját). És hogy miért nem hajlandók a politikusok szem­benézni ezzel a „hiányterülettel”, a jövő generációit veszélyeztető folyamatokkal? Ferguson szerint ehhez túl rövid az az idő, amelyet a politikusok vezető pozí­cióban töltenek. Egy négy évre megválasztott politi­kusnak alig két és fél éve van arra, hogy kampányolás helyett kormányzással foglalkozzon. Újraválasztását szem előtt tartva melyikük lenne olyan őrült, hogy szavazói elé állva azt mondja: vagy drasztikusan adót emelünk, vagy radikálisan lefaragjuk a szociális ki­adásokat, vagy teljesen felforgatjuk az eddigi rend­szert, mert ez így nem mehet tovább? Ha e gondolattal visszatérünk Barnett szép teóriá­jához, észrevehetünk egy riasztó mozzanatot: a ter­jeszteni szándékozott kód, szabálygyűjtemény hibás. Lehet, hogy e társadalmi programnál valóban nem találtak még jobbat, de ettől - és ezt már Churchill is látta - ez a program „vírusos”, egyre inkább a rövid­látás, a pazarlás és a nemtörődömség tüneteit mutat­ja. Míg e program terjesztésének lehetőségei korláto­zottabbak voltak, és az erőforrások kimeríthetetle­­nebbnek tűntek, a vírus jelenléte nem volt ennyire szembeötlő. Úgy tűnik, hogy a hálózatok és a kom­munikációs technikák fejlődése két okból is virulen­sebbé tette a problémát. Először is: miközben adott idő alatt egyre több in­formációt, üzenetet tudunk továbbítani a társadalom szereplőihez, és ez megkönnyíti a demokrácia terje­dését, a politikát lenyelni látszik a kommunikáció le­­viatánja. A politikai PR, a „spin doctorok” ma a köz­élet hősei, és nem vezetőink. A tanácsadó cégek, ame­lyek gurui visszafejtették a „forráskódot”, és kiaknáz­zák a benne rejlő biztonsági réseket, halálpontosan dolgozzák ki megbízóik számára a testreszabott üze­neteket. A népszerűségi mutatók figyelése közben a tartalommal, az üzenet hosszú távú következményei­vel viszont senki sem törődik. A második ok, amely miatt a vírus szembetűnőbb, az a tény, hogy a világ egyre több pontján figyelhetjük meg e program futását, hiszen a „dübörgő kilencvenes évek”, az évszázad gazdaságilag legrobusztusabb évti­zede e program rohamos elterjedésével kezdődött (elég, ha a berlini fal leomlására és annak következmé­nyeire gondolunk). Ami egyben azt is jelenti, hogy a programmal együtt a már említett vírus is soha nem látott sebességgel sokszorosítja magát. (Az emelkedő olajárak, a fogyatkozó esőerdők és az egyre kitapintha­­tóbb klímaváltozás jelzi a pusztítását.) Léteznek persze olyan helyi javító mechanizmusok, amelyekkel e hibák korrigálhatók. Ehhez azonban az kell, hogy az érintettek időről időre leváljanak a háló­zatokról, illetve blokkoljanak bizonyos csatornákat. Példákat bőséggel lehet találni a közelmúltban. Argen­tína, amely korábban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlásaival, a terjesztett program szerint próbálta gyógyítani válságba zuhant gazdaságát, csak elmélyí­tette krízisét. Miután azonban visszautasította ezeket a tanácsokat, új, helyi kóddal pár év alatt a gyógyulás je­leit mutatja. Közismert tény az is, hogy az 1997. évi ázsiai pénzügyi válságból azok az államok épültek fel leghamarabb, amelyek megtagadták az IMF tanácsai­nak teljesítését, és helyi megoldásokkal kísérleteztek. Ezek után kijelenteni, hogy a „szétkapcsoltság”­­ mindig veszélyforrást jelent, és akár katonai erővel is helyre kell állítani a hálózatok épségét, több mint rö­vidlátó megközelítés. Az iszlámot sokan igyekeznek ma középkoriként és fejlődésellenes kultúraként feltüntetni. Ennek a politi­kába mélyen beágyazott vélekedésnek a gyökereit ku­tatta pár hete a Washington Monthly magazinban kö­zölt cikkében Michael Hirsh, a Newsweek hírmagazin szerkesztője, aki úgy vélekedik: a most folyó iraki ka- A rombolás helyett építésre buzdító válasz­tási plakát Bászrában

Next