Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)

2005-01-29 / 27. szám

róbáltam egyszerre egy nappal elbánni, de néha több is tá­jt­­adott egyszerre. Egy ilyen csoportos utazásnál nem tart­hattam méregtelenítő napokat, nem kerülhettem el a töb­bieket, mert beképzeltnek, nagyképűnek, gőgösnek tartottak volna. (Így is akadt, aki annak ítélt.) Maradt tehát a pohár, pontosab­ban az üveg. Harcoltam ellene, de mégis piásan kellett végigcsinál­nom az utat. A San Franciscóból az oregoni Portlandbe tartó repülőgépen történt valami, ami váratlanul ért. Garry, az egyik amerikai kísérőnk, aki még indiánnak is mondta magát a fakókék szemével, odajött hozzám, és át­nyújtott egy papírlapot. Ezt a verset neked írtam, mondta, és visszament a helyére. Garry mindig készen állt arra, hogy segítő jobbot nyújtson azoknak, akik szel­lemileg fölötte álltak. A versből csak részleteket idézek. Nekem is sok, hát még nektek, honjaim. Ja, ez olyan szabad vers volt, melynek minden versszakát nyíl­hegy alakúra írta a mester, CSUPA NAGYBETŰVEL. Helyhiány miatt NO NYÍLHEGY. FERRY / SZÁMBAN MÉG A PAPRIKA ÍZÉVEL / KEZDTEM ÍRNI / EZT A VERSET / CSAK NEKED / NEKÜNK IGENT KELL MONDA­NUNK AZ ÉLETRE / SOK A TENNIVALÓ / MI MINDKETTEN AZ ŐSZ SZÜLÖTTEI VAGYUNK / TESTVÉREK / A VÉRÜNK ÉDES MINT A FÖLDIEPER / AZ EMBERISÉG SZÍVÉBE KELL ÉNEKELNÜNK / AMELY ÉHES AZ IGAZSÁGRA / EZT A VERSET KETTEN ÍRJUK / MIN­DENÜTT RÁD TALÁLOK / A HAJBAN A BŐRBEN / A SZÍVDOBBA­NÁSBAN /AZ ESŐBEN HOGY MI A KÖLTŐ FELADATA / HARC AZ IGAZSÁGÉRT / EZ SO­HASEM VÁLTOZIK / A KÖLTŐNEK ÁT KELL SZITÁLNIA ÉLMÉNYEIT / MINT PÉKNEK A LISZTET / MINT AMIKOR A JAGUÁR / VADÁSZIK A CSALÁDJA SZÁMÁRA ÉLELEMÉRT / A MI SZÍVÜNK MEGÉRZI A NAPOT / KEZÜNKBE VESSZÜK A TÜZET / MERT HA EGYSZER EGY KÖLTŐ FELFEDEZI A VILÁGOT / SOSEM LESZ TÖBBÉ EGYEDÜL / A HANGJA FÖLDÉ VÁLIK / ÉS AZ EMBEREK A SZEMÉN A MELLÉN / GYALOGOLNAK / ÉS A KÖLTŐ SZÍVE / HA AZ EMBEREK NEM IS TUDJÁK / A KÖLTŐ SZÍVE VÉRT PUMPÁL / A LÁBUKON ÁT A SZÍ­VÜK SZEMÉBE / HOGY KINYÚLJANAK AZ IDŐBE / ÉS TEHERBE EJT­SÉK AZT... Azt hiszem, ennyi elég. Talán sok is. Elkezdtem üvölteni azt a számot, ami a walkmanem fejhallgatójából áradt: Why can’t be we friends? Why can’t be we friends? I know you’re working for the CIA They wouldn’t have you in the Mafia... Az arcába kiabáltam. Nem is tudtam, mennyire igaz, amit a véletlen adott. ... Miért nem lehetünk barátok? / Tudom hogy a CIA-nak dolgozol / Mert a maffiának nem kellettél... . Csak nézett rám döbbenten. Mindez nem akadályozta meg őt abban, hogy amikor bejelentkez­tünk a portlandi Hiltonba (921 Délkeleti 6. sugárút, a Salmon és a Taylor utcák között), ne ajánlkozzon fel, hogy osszuk meg a kétágyas szobát. És én, hülye, belementem. Négyszázötven szobás szállodaóriásban hogy­hogy csak a kétágyas szobák a szabadok? Megmondjam? Inkább nem mondom meg. 49-118 dollár között mozgott a szobák ára a 3,5 csillagos hotelben. Különben jó helyen feküdt a szálló. A közelben bevásárlóközpont, múzeum, kiállító- és koncerttermek, színház - a Pioneer tér csak né­hány sarokra volt, és jó kilátás nyílt a Hood hegyre. A szoba berendezését alaposan megjegyeztem. Minden helyet megjegyzek, ahol valami rossz történik velem. Nagy franciaágy uralta a Hiltonhoz képest nem túl tágas szobát. Jobbra-balra fehér lámpaer­­nyős világítótestek az éjjeliszekrényeken, két kép az ágy fölött (nem emlékszem, azt hiszem, természetet ábrázoló festmények talán?). Az Temesi Ferenc Garry ágyat nagy, sárga alapon zöld és piros virágokkal díszített takaró fed­te. Az ágytól jobbra két sárgás-világosbarna huzatú fotel dohányzó­­asztallal, a sarokban egy szintén világos lámpaernyőjű állólámpa. A tapéta törtfehér. Az ablakból a kikötőre lehetett látni. Az ággyal szem­ben ruhásszekrények, fiókos szekrények. Az ajtónál bőröndtartó és ci­pőszekrény. Az ágytól jobbra íróasztal székkel. Légkondi, tévé, rádiós óra, kávé- és teafőző, férfi-női magazinok. A fürdő az amerikai tusoló és a fürdőkád kombinációja, hajszárító, ellopni való törülközők. A stí­lusról mit mondhatnék? Hiltem­, mint például Kínában vagy a világon bárhol. Megint magamra hagyott a csapat. Erre elmentem az egyetemre, ahol egy magyar proffal megbeszéltem találkozót. Persze nem volt ott. Vár­tam a szobájában fél órát, aztán leléptem, írtam neki pár sort, amit nem tett ki az ablakba. Már meghalt. Halottról... Na mindegy. Utána sétálok az utcán, persze esik az eső (itt csak azt mondják be az időjósok, ha véletlenül nem esik). Megszólítottam egy bőrkalapos, talpig farmerba öltözött férfit, akit negyvenöt körüli volt, de már bottal járt. El­vitt a McMenamins egyik kocsmájába (volt vagy húsz belőle a város­ban). Itt az volt a jó, hogy helyben főzött sört mértek. A pasi meg elkezd­te mesélni az életét. A vietnami háborúban megsebesült veterán volt. Volt mit hallgatnom. Másnap fölléptünk a szponzoraink előtt. Én is az étlapon szerepel­tem. Nem kellett volna. Azt mondtam a nagyérdeműnek, hogy biztosan hálát várnak tőlünk a pénzükért. De ne várjanak, mondtam. Maximum annyi lehet, hogy Amerika majd visszatér mint téma az írásainkban, nem több. Még felolvastam valami ott írt rövidet is, de a műsor alap­hangján már nem tudtam változtatni. Zavaromban az egyik szervező lánynak, aki a kocsijába pakolta a könyveket, nemet mondtam. Pedig ha vele megyek, minden másképpen alakul. Bár ki tudja. So help me God. Isten engem úgy segéljen. Ha nem úgy történtek a következőkben leírandó dolgok, ahogy papírra vetem. Megint magamra maradtam. Bedobtam egy korty whiskeyt, fölkaptam a dzsekimet. A lift­nél Mohamedbe botlottam, aki bár az „étrenddel kapcsolatos kérések” rovatba azt írta, hogy „semmi disznóhús, semmi alkohol”, azért megitta a magáét. Dőlt belőle a sörszag meg az Amerika-utálat. Ha ennyire nem állhatod őket, akkor miért fogadtad el a pénzüket?, kérdeztem epésen. Téged már megvettek, azt látom, mondta a nálam nem sokkal alacso­nyabb arab srác. Kezdtem levetni a dzsekimet, ő is. Ekkor ért oda Aaron Concepcionnal, az argentin írónővel, és honnan-honnan nem, Garry is előbukkant. Csak nem fogtok itt összeverekedni, szólt közbe Aaron szelíden. Ugyan már, mondtam, és visszahúztam a félig levetett dzsekimet. Hová mész, kérdezte Garry. Kicsit kiszellőztetem a fejemet, mondtam. Tettem egy nagy sétát, s amikor visszaértem, még mindig nem esett le a tantusz. Fölmentem a szobámba. Csak annyit láttam, hogy Garry kiköltözött. Nemigen bán­tam. Megszólalt a telefon. Frederick volt, az Iowa City-i Egyetem rekto­ra, a programért ideiglenesen felelős igazgató. Ferry, igaz, hogy már nemcsak iszol, de verekszel is? Marhaság. Elmondtam neki, mi történt. Akkor jól figyelj ide. Nem sokára felhívnak Washington D. C.-ből, az Egyesült Államok Információs Szolgálatától, a USIA-től. Felajánlják, hogy hazaengednek Magyarországra. De te nem mész. Mert ha beke­rülsz a rossz fiúk nyilvántartásába, sosem kapsz vízumot az Államokba többé. Világos. Csak azt nem értem, miért teszik ezt velem. Ezzel most ne foglalkozz. Hazajössz holnap reggel, és megbeszéljük a továbbiakat. Az egyetem védnöksége alá helyezlek. Take care. A haza ezúttal Iowát jelentette. Lementem megebédelni. Nem tudtam, hogy Garry dobott föl, és azt sem, hogy körtelefon szaladt végig Washingtonból a program tagjai kö­zött, s a kérdés az volt: menjen haza, vagy maradjon-e Ferry. A földszinti étterembe mentem, amelyet spanyollal választott el a szálloda foyer-jétől, bár helyesebb lenne lobbyt mondanom. Na jó, elő­csarnok. Alighogy kihozták a kajámat, egy húsz körüli, teljesen belőtt fekete fiú telepedett az asztalomhoz. A személyzet úgy tett, mintha nem venné észre. És akkor végre bekattant nekem is. Nálam lassan esik le, de akkor nagyot koppan. Mit akarsz?, kérdeztem a feka gyereket. Csak egy dollárt, testvér. A sarkon áll a kocsim, van egy kis anyag... Éhes vagy? Odaadtam neki a kajámat. Nem. Szomjas? Töltöttem neki a sörömből. Nem. Akkor mentünk, mondtam, és felrángattam ültéből. A hátsó, gazdasági bejárat felé ment. Követtem. Amikor kinyitotta a kaput, megragadtam a torkánál fogva. Itt az egy dolcsid, sziszegtem, és takarodjál, mert a szart is kiverem belőled. Ellöktem magamtól. Húzott, mint a meszes. Megfordultam. A két biztonsági ember, úgy huszonöt méterre tőlem, abban a minutum­­ban jobbra fordult. Visszamentem, kifizettem a rendelést. Elég, ha csak aláírja. Kijelentkezem, mondtam a pincérnek. Fölmentem a szobámba, s azon merengtem, vajon a hozzám a repzin verset író, hájfejű, fülbevalós, az ingzsebében mindig tollat viselő nyo­morom: az FBI-nak, a CIA-nek vagy az általam USIACIA-nak nevezett intézménynek dolgozik-e. Kis kecskeszakálla volt. Hogy lehet egy in­diánnak szakálla? Hullottak az érmék, mint a félkarú banditából, ha nyer valaki. Lassanként derengeni kezdett, hogy semmi kattogás a telefonban meg ilyesmi, de minden szavamról tudtak. Megszólalt a telefon. Bizalmaskodóan kedves hangú nő volt. Talán Eleanornak hívták? A nevét jótékonyan kitörölte az idő. Azzal kezdte, hogy megérti a honvágyamat, nem az első eset a praxisában, és mindent megtesz azért, hogy minél előbb hazajussak. A haza nekem most Iowa City, feleltem kedvesen. A honvágyam meg egy hónapja már elmúlt. Vagy tíz percig próbálkozott, de kisiklottam a kezéből. Kopogtak. Marina volt, a nagydarab, nagyon élni tudó fekete kalauzunk. Holnap reggel én kísérlek el Denverbe, mondta. Ott majd átvesz An­na és a férje, Tom. Mi vagyok én, gyerek?, kérdeztem. Magamtól is hazatalálok. Kérlek, most ne ellenkezz, mondta. Veled akkor se tudnék, ha akarnék, mondtam, és végre elmosolyog­tam magam. A szűnni nem akaró vagy talán nem is tudó esőben egy öreg tarhás­­nak, aki kábé negyed dollárra saccolt, egy marék fémpénzt nyomtam a kezébe. Nem tudta, hogy a nagyapámra emlékeztet, akiről a következő, Híd című regényemet szándékoztam megírni. Isten megáldjon, nagytata!, kiáltottam vissza neki a sarokról magya­rul. Azon merengtem, vajon hányan szavaztak igennel a hazaküldésem mellett. Száraz Miklós György Zugarramurdi és Urdax ogronóban 1610 körül az inkvizíciós törvényszék előtt egy María de Jureteguia nevezetű euskalduna (spanyolosan vascongada, vagyis baszk nő) bevallotta, hogy kislánykorában varangynyájat­­ őrzött a boszorkányszombatokon. A bakkecske, a varacskos po­­fájú ördög szolgái a lelkére kötötték, hogy ne csak óvja, hanem tisztelje is a szép ruhácskákba öltöztetett rusnya kétéltűeket, mert azok hatalmas uruk kedvenc állatai. A nő elmesélte, hogy egy éjszaka türelmét veszítet­te, s ahelyett, hogy tollas kis pásztorbotját használta volna, lábbal rugdo­sott vissza a nyájba egy elkódorgó békát, mire a boszorkányok úgy el­­agyabugyálták, hogy hetekig zúzódásoktól sötét lett a teste. Lawrence Norfolk Lempriere-lexikonjában egy öreg, nyugalmazott tengerészkapitány azzal múlatja az időt londoni tetőtéri lakásának ma­gányában, hogy hajómodelleket épít. Fejben. Hajótőke, bordák, orrtő­kék, könyökidomok, palánkok, fenéksúly. Rézszegek és a kátrányos kóc, árbocok, vitorlák, ezernyi kötél, csigák, hágcsók, csónakok, fegyverzet. A legkisebb apróság, a konyhai tökgyalu sem maradhat ki. Azt mondják, a gondolkodás felső határa a csillagos ég. És hogy a gondolkodás nem egyéb, mint tervezés, vagyis modellezés. Minden modellálódik: az asztalos fejében a komód, a szakács gondolataiban az aradi toros káposzta, az építészében a székesegyház. És persze modellá­lódik a Vezúv vulkánja, az óceán mélye, az atom és a világmindenség is. Azt mondják, ha elképzeljük (vagy megépítjük) azt a modellt, amelyik éppen olyan összetett, mint a világegyetem, elképzeltük (megteremtet­tük) magát az univerzumot. Az intelligencia, mely képes elképzelni az univerzumot, maga a mindenség. Ha így van, akkor igaz, hogy a terem­tő lénye, a teremtés folyamata és a teremtés tárgya egy és ugyanaz? Lo­gikus a következtetés, hogy minél részletesebb, minél összetettebb mo­delljét vagyunk képesek valaminek elkészíteni, annál jobban ismerjük az egészet is. Logikus, de nem feltétlenül igaz. Mert micsoda lényegi kü­­l­­önbség van a Bounty és a vele minden részletében megegyező, tízszer kisebb makett között! Az eredetiség, a valódiság sokszor csak arány kérdése. Egyre bonyolultabb modelleket fabrikálunk - kristályszerke­zet, atomi részecskék, galaxisok, világháló -, de szinte semmit sem tu­dunk a körülöttünk lévő világról. Nem ismerjük önmagunkat és a ve­lünk együtt élőket sem. Mert mit tudunk arról, hogy mi megy végbe egy emberi elmében? Még családtagjaink, szeretteink, barátaink gondola­tainak, érzeteinek is csak töredékét ismerjük. Ábrándok, elsuhanó gon­dolatfoszlányok, fájdalmak, félelmek, derű és ború, sejtelem, vágy, álom, konkrétan megfogalmazódó, szóvá vagy cselekvéssé sosem lé­nyegülő, páraként elenyésző, álmokban mégis újra és újra kísértő gon­dolatok. Sosem volt múlt, sosem leendő jövő, tévedések, ábrándképek, meg nem történt beszélgetések, soha meg nem valósuló elhatározások, valódi emlékek, futó benyomások, ellenőrizhetetlen kapcsolások, illat-, hang- és képfoszlányok. Minden agy önnön univerzumának végtelen óceánjában ázik. Az 1600-as évek elején a Pireneusok egy eldugott völgyében előbb csak egy, majd újabb és újabb boszorkány lepleződött le. Fiatal nők, vén­asszonyok, gyermekek. Akik mind bűnösnek vallották magukat. Elkép­zelték, vallomásaikban fel is építették az ördög birodalmát. Az úgyneve­zett baszkföldi nagy boszorkányhajsza 1611 tavaszán továbbterjedt a spanyol föld egész északi részére, de Logrono nevezetes perének legtöbb boszorkánya két település, Zugarramurdi és Urdax szülötte volt. Az északi Pireneusok világtól elzárt két falujának akkoriban együtt sem le­hetett háromszáznál több lakosa, többségükben földművesek és pászto­rok. Zord éghajlatú vidék volt ez, borotvaéles téli szelekkel, hirtelen ke­rekedő tavaszi viharokkal, jégesőkkel. Az ottani falvak lakói közül sokan ma is aggodalmasan pillantanak a derült égre, ha feltámadni látszik a baljós, tikkasztó déli szél, amelyet Kasztíliában bod­ornónak neveznek, s mely a régiek szerint azt jelezte, hogy a boszorkányok felkerekedtek, már úton vannak, röptükben boszorkányport hintenek, s nyomukban csőstül támad a baj: gombaüszög, gyilkos láz, dögvész és jégeső. Valle del Macho Cabrio, a Bakkecske völgye. A Zugarramurdi mellett fekvő Urdazubi hatalmas, komor sziklacsarnokában, az Ikaburu barlangban ma is „Infernako Erreká”-nak (spanyolul la Regata del Infierno). Pokol­sodrának nevezik a rohanó patakot. Pedro de Valencia a boszorkányok­ról írott második értekezésében - melyet 1610-ben a logronói inkvizíció áldozatainak vallomásaira támaszkodva írt - így festi le a Baszkföld sá­tánját: „hatalmas, tágra nyílt szemei vannak, tekintete kigyúlt, félelme­tes, bakkecskeszakálla a mellét verdesi, alakja félig emberi, félig kecske­bak, kezének ujjai egyformák, horgasak és karmosak, akár a ragadozó madaraké, lába pikkelyes és varacskos, mint a libáé, szamárfarka bojtos, hangja ijesztő, álnok, halk, rekedt és szomorú, akár az öszvér ordítása, a szavakat hibásan ejti, hogy alig érten­, beszéde arrogáns, ellentmondást nem tűrő, arckifejezése dühös és melankolikus”. Hogy szüksége volt-e valaha a sötétség urának ilyesféle maskarádéra, azt nem tudom, de ha a leírt alakot anya szülte embernek képzelem, va­lóban szuggesztív, félelmetes szörnyeteget látok. María de Jureteguia, a megvádolt euskalduna bevallotta boszorkányságát. Nem csodálkozom rajta, a fiatal baszk nő nemigen tehetett mást. Tömlöc, kihallgatások so­ra, tortúra. Vallott, hogy mielőbb szabaduljon a kínpadról. Az egyik por­koláb, aki kihallgatta foglyainak éjjeli sugdolózását, jelentette az inkvizí­ció bíráinak, hogy a bebörtönzött asszonyok arra biztatják egymást, hogy valljanak, még­ ha ártatlanok is, mert ha nem teszik, akkor csak megnyújtják kínzatásukat. Én nem is a vallomás tényén, hanem a rész­letein csodálkozom. Látom, hogy a Pireneusok egy eldugott kis völgyé­ben, Zugarramurdi határában valamikor 1590 körül egy libapásztor kis­lány üldögél a patakparton, és arról fantáziál, amiről a falu asszonyai a főtéri mosóvályúnál pletykálnak, az ördögről és szolgáiról. És az a kis­lány elhelyezi magát abban az elképzelt világban, talán valóban terelgeti is az út menti pocsétában, réti tocsogóban kuruttyoló békákat, eljátszik a gondolattal, hogy most már ő is része a gonosz birodalmának, tíz-ti­zenöt esztendő múlva pedig a kínvallatás során a gyermeki fantázia szü­leményét, már mint valóságot, be is vallja. 37H­api­ ,­f­el - Magazin 2005. január 29., szombat

Next