Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)

2005-01-28 / 26. szám

6Magyar Ie­emzet • Vélemény 2005. január 28., péntek Rovatvezető: Berszán György publiciszt@magyarnemzet.hu A késő kádári elit honlapja: unalom.hu Minden, ami nem baloldali, az parvenüség, szélsőjobboldali erőszak, lopakodó diktatúra meg egyéb csúnyaság !­ Csizf­ András nemtelen lesz ez az írás. Miután Isten megterem­tette a világot, a hetedik napon pihenni tért, és gyö­nyörködött mindabban, amit alkotott. A rendszer­­változtató Magyarországon kissé más a helyzet, itt a rendszerváltoztató értelmiség ma, a szimbolikus hetedik napon sem nyugszik, újra tollat ragad. Mi­után megpillantja művét, a mai Magyarországot, undort és katzenjammert érez, s magához térve a másnaposság keserű bódulatából rögvest honla­pokat farag, ahol ácsfejszével támadnak az amúgy is ingatag új Magyar Köztársaság tákolmányára. Mit tegyünk mi ezzel az épülettel? - merül fel az emberben önkéntelen a kérdés, mit tegyünk, ha már alkotói sem kedvelik, ha már alkotóik sem le­lik benne gyönyörüket? Lengyel László Két Magyarország vagy Magyar­­országok? című írásával indul a mai magyar közál­lapotok vitája a talaljuk­ki.hu oldalon, amelyet Hankiss Elemér, talán leginvenciózusabb szocioló­gusunk neve fémjelez. Lengyel írására Sárközy Ta­más, Pomogáts Béla, Bácskai Tamás és Békési Lász­ló reflektált eddig, de újabb szövegek várhatók Vi­tányi Ivántól, Kopátsy Sándortól és Gombár Csabá­tól. A honlap egy másik rovatában már egyenest Közép-Európa fel- és kitalálásáról értekeznek a meghívottak, Ormos Mária, Klaniczay Gábor, Schöpflin György, Várszegi Asztrik, no meg a ké­sőbb jövők, Kopátsy Sándor, Kiss Endre és Bozóki András. Maga a névsor impozáns, a miniszterek, tévé- és rádióelnökök, pártvezető­k, egyetemi rek­torok és intézetvezetők, rendfő­nökök és részvény­­társasági igazgatók, európai parlamenti képviselők sorában a „szimpla” egyetemi tanárnak csak a sor végén van helye. Akárhogy nézzük is azonban, akik e lapon ír­nak, nem mások, mint a jelenkori magyar elit tag­jai. A mai magyar establishment hatvanon fölül já­ró alakjai, akiket koruk és elitpozíciójuk mellett még valami erős történeti és szocializációs kapocs is összeköt: többségükben a késő kádári reformér­telmiségi miliőben élték meg és alakították a rend­szerváltoztató Magyarországot, s a nyolcvanas évek második felétől a magyar államigazgatás, a tudomány és a gazdasági élet kulcspozícióit foglal­ták el. Akár akarják, akár elhárítják a terhet és a di­csőséget, a kilencvenes években kiformálódó Ma­gyar Köztársaság leginkább az ő szellemi termé­kük. Elfordulásuk az alkotástól megértésre váró kortünet, amely feladatot - a honlap anyagai erről tanúskodnak - ők már nem képesek elvégezni. Egyre több minden igazolja, többek közt a talaljuk­ ki.hu írásai is, Tamás Gáspár Miklós gon­dolatát, hogy a mai Magyarországon a rendszer­­változtatás egyetlen örököse, híve és továbbvivője az általa szélsőjobboldalinak nevezett polgári értel­miség és politikai osztály. Mert ma már lassan tényleg oda jutunk, hogy a rendszerváltoztatás esz­méit, a politikai szabadságjogokat, a tulajdont és a kapitalizmust, a nemzeti önrendelkezést, horribile dictu a klasszikus liberalizmus eszméit csak né­hány törődött, magát jobboldaliként számon tartó író- és politikusember védelmezi, s kéri számon a politikai élet szereplőin. A baloldalon egyre szapo­rodnak a köztársaságot szociális és globalizáció­kritikai megfontolásokból bíráló értelmiségiek, a jobboldalon meg Amerika- és globalizációellenes nézetek terjednek, s mindenütt nőttön­ nő az új rendszerváltozást követelők hangja. Ellenszélben érvelni sem könnyű, főleg nem egy olyan politikai alkotást védenünk, amit maguk az alkotók vetnek el, s kívánnak meghaladni. De nem árt a fintorgó­­kat és a köztársaság jelenlegi berendezkedését bí­rálókat arra figyelmeztetni, hogy az elit, az estab­lishment társadalmi funkciója a példamutatás. Ha már maguk az elit tagjai sem vélik úgy, hogy a libe­rális köztársaság a reálisan megvalósítható állam­berendezkedés egyetlen elfogadható formája, ak­kor nincs erkölcsi joguk azt elvárni, hogy a nép, az istenadta nép jogkövetően és a demokratikus ethosz normáinak megfelelően cselekedjen. A botrány, amin a hetvenes-nyolcvanas évek langymelegében szocializálódott s saját befolyásá­nak nagyságában újra meg újra megerősített késő kádári reformértelmiség megütközik, nem más, mint a 2002-es év néhány eseménye. Nevezetesen a polgári jobboldal önszerveződésének elindulása meg az ezt övező milliós elszántság és lelkesedés, ami azt üzente a késő kádári reformereknek, hogy nem számíttok, nem figyelünk rátok, nem érdekel­tek bennünket. Lengyel Lászlónak már az is bot­rány volt, hogy Antall József nem figyelt szavára, de amikor világossá vált, hogy Orbán Viktor és köve­tői nemcsak hogy nem figyelnek rá, de észre sem veszik, a botrány fokozódott. No, de ezen nincs mit csodálkoznunk, mármint azon, hogy a polgári jobboldalon nem figyelnek annak szavára, aki előbb Horn Gyula választási győzelmében segéd­kezett, majd egyengette a szocialista-szabad de­mokrata koalíció útját, s aztán Medgyessy Pétert ajánlotta kedves olvasói figyelmébe. Ha korábban születik, tán lehet belőle Nyers Rezső vagy Fehér Lajos, de a köztársaság demokratikus pártverse­nyében nincsenek már ily vágyott pozíciók. Itt már nem elég a pártvezetés vagy éppenséggel a nagy ve­zér kegyét elnyerni, itt négyévente szavazattöbbsé­get kell szerezni, kormányra csak így lehet kerülni. Az eszmék és érdekek minden korban partikulári­sak, ám a liberális demokráciában ezt be is valljuk, s a kisebbségek jogainak intézményesítésével igyekszünk a választásokon éppen vereséget szen­vedők eszméinek és érdekeinek védelmére. Az összhang, így nagybetűvel, a köztársaságban más­ként formálódik ki, mint az abszolutizmusok típu­saiban, ahol okos és hatalommal bíró emberek irá­nyítják a türelmes alattvalók mindennapjait. A köztársaságban a vágyott egység csak ritkán és kü­lönös pillanatokban áll elő: háborúk fenyegetésé­ben, természeti katasztrófák idején, amúgy pedig a különbözőképpen szervezett és eltérő erőforrások­kal rendelkező csoportok küzdenek egymással esz­méik és érdekeik érvényesítéséért. Vagyis, hogy választ adjunk a Lengyel Lászlót foglalkoztató kér­désre: egy Magyarország van, benne sok-sok és egyenként különböző társadalmi csoporttal. A kettészakadt Magyarországon különösebben nem érdemes töprengeni. Pláne nem Lengyel László és a talaljuk-ki.hu honlap szerzői módjára, akik kimondva-kimondatlanul Orbán Viktorban és a polgári jobboldalban lelik meg e felszámolan­dó kettéosztottság okozóit. Pedig néha gondolat­ban elidőzhetnének a 2002-es év eseményeinél, s megpróbálhatnák megérteni, hogy miért mondták azt sok százezren, hogy új politikai és nyilvános­ságbeli intézményeket kell azért létrehozni, hogy a formálódó jobboldali eszmék ne maradjanak kép­viselet és jövő nélkül. Miért botrány a liberális de­mokráciában, ha az ember nem Lengyel Lászlót akar olvasni és nem Verebes Istvánt akar nézni a tévében, hanem mondjuk Wass Albertet és Bayer Zsoltot? Miért baj a liberális demokráciában, ha az ember nézeteltérésbe keveredik a szomszédjával mondjuk a kormány tevékenységének megítélésé­ben? S miért baj az, hogy az elégedetlenség kifeje­zéseként emberek tömegei utcára vonulnak, zász­lót lengetnek, és horribile dictu ellenzéki sajtót szerveznek? Mi ebben a botrányos? Úgy emlék­szem, valami ilyesmit akartunk 1989-ben és 1990- ben. Szabadságot, szervezkedési, megnyilvánulási és választási szabadságot. S önök? S ha már a nagy kettéosztottság meglétén meg elhárításán elmél­kednek a honlap illusztris szerzői, akkor azért a Demokratikus Charta üzenetén is elelmélkedhet­nének, meg azon, hogy 1990 után ki méltóztatta először kivinni a parlamenti keretekből a magyar politikát, s ki osztotta ketté a magyar politizáló kö­zösséget. Hogy Bozóki Andrást idézzük: „A charta kibocsátása és akciói sokak számára egyszerű igent jelentettek a demokráciára és nemet az anti­demokratikus jelenségekre. Sikerének titka így népfrontosságában rejlett. Amikor az emberek nem tudtak és esetleg nem is akartak már eliga­zodni a pártpolitikák szövevényében, a charta egyetlen alternatívára egyszerűsítette a politika ak­tuális kérdéseit. A charta így vonatkoztatási pont­tá, referenciává vált: itt van a »mi« Magyarorszá­gunk, ott pedig az »övék«.” Ugye ismerős? Persze Lengyel László elárulja magát akkor, amikor a hatvanas évek kádári kiegyezéséről érte­kezik azt sürgetve, hogy napjainkban is formálód­jék ki valami hasonló alku a szemben álló felek kö­zött. E vágy egyrészt irreális, másrészt eléggé szo­katlan liberális demokráciákban. Mondhatni, elég­gé illiberális. Mert amire szüksége van hazánknak, az nem a társadalmi csoportok közti versengés korlátozása, hanem sokkal inkább e verseny intéz­ményes garanciáinak erősítése. A jogbiztonság nö­velése, az Alkotmánybíróság döntéseinek tisztelet­ben tartása, a verseny nem csupán a gazdasági ver­seny tisztaságát és jogszerűségét garantáló intéz­mények szakmai működésének erősítése. Meg persze bátor és tehetséges újságírásra is nagyobb szükség lenne, hogy az indokolatlan károkat szen­vedők a nyilvánossághoz fordulhassanak támoga­tásért. Persze tudjuk, hogy az alkotmányosság em­legetéséről a késő kádári reformértelmiségnek rossz emlékek jutnak eszébe, például 1995 és 1996, amikor Bokros Lajos már-már reformdiktatórikus törekvéseinek egyedül az Alkotmánybíróság tu­dott gátat szabni. Megöregedett hát, realitásérzékében pedig megkopott ez a nagy késő kádári elitgeneráció. Kü­lönösebben soha nem volt okunk kedvelni őket, hacsak nem a nyolcvanas évek végén, mert azóta igyekeztek bizony eltorlaszolni minden mobilitási csatornát, igyekeztek kiszorítani minden új, friss és fiatalos értelmiségi törekvést, ami veszélyeztet­hette befolyásukat. S azért sem kellett őket különö­sebben kedvelnünk, mert amikor új eszmék és új generációk immár nem baloldali mezben, fide­­szesként jelentkeztek, akkor parvenüségről, szél­sőjobboldali erőszakról, lopakodó diktatúráról meg egyéb csúnyaságokról kezdtek el kiabálni, s a frissen és váratlanul támadt, 1993 előtt megszelídí­tettnek tűnő ellenlábast igyekeztek partvonalon túlra szorítani. Igazából régóta tudjuk már, hogy a késő ká­dári reformértelmiség soraiból semmi izgalmas szellemi nóvum nem származhat, ám e félel­münket vagy inkább reményünket az arculcsa­­pás keménységével igazolta be e honlap. Nem más lett belőle, mint unalom, utolsó hervadt, pislákoló lángolás. Magyarországot s Közép- Európát pedig nem kitalálni kellene, hanem sze­retni kicsit. A szerző társadalomkutató KÁROLYI ANDRÁS RAJZA um mm hmmi A szekrénylakó •N­­SzF.PF.sf Attika________.__________ K­ étszáz éve, 1805. január 28-án halt meg Debrecenben Csoko­nai Vitéz Mihály, elcsapott diák, éhenkórász csavargó, a magyar irodalom első szubjektív lírikusa. Nyomorúságban élt és halt, pedig nem származott a magyar társadalom legmé­lyebb bugyraiból. Apja, Csokonai József borbélysebész volt, anyja, Diószegi Sára a cívisváros művelt polgára. Élete tanúja és krónikása arról szá­mol be, hogy a szülővárosába nagybete­gen, kudarcoktól sújtva, ezer testi-lelki sebből vérezve hazatérő költő utolsó hó­napjaiban anyja konyhaszekrényébe hú­zódva dolgozott. Gyertyát gyújtott, ma­gára húzta az ajtót, elfagyott ujjait a hu­nyorgó lángnál melengette, és térdére helyezett lapjaira rótta gyöngybetűs so­rait. Magyar sors, mondhatnánk, ám ez féligazság volna. Vergiliustól Kafkáig, Daniétól Hölderlinig annyi mindenkinek meggyűlt a baja a maga korával. Ám mi­vel a féligazság fél­igazság, az a konyha­­szekrény mégiscsak magyar jelkép, ha mégoly kafkai is. Csokonai - Arany Jánossal szólva - a debreceni kollégium „zsibongó” szelle­mében nőtt fel. Ott érett költővé, társai közt a legnagyobbá, a diáklíra névtelenjei között. Ez a zsibongó világ irodalomtör­téneti jelentőségű, jórészt anonim műve­ket termett. Művelői, Mátyási József és Édes Gergely, Poóts András meg a töb­biek, végigpróbáltak a görög zengéstől a rokokó hárfák pengéséig sok mindent. Ódát írtak a csökmői sárkányhúzásról, a tejbe fúlt légyről, a gömböcről meg a hat­vanéves szűzről, lettrista szófutamot a nagy semmiről és regényféle króni­kát bálványozott tanárukról, a magyar Faustnak is mondott Hatvani Istvánról. Jó iskola volt ez, de ki kellett nőni be­lőle. És Csokonai, hosszas csavargás és megaláztatások sora után Kisasszondon, e Kaposvártól kissé nyugatra eső faluban megírta irodalmunk első szubjektív versét A Magánossághoz cím­mel. Nem a klasszika kollektív ihlető mun­kál­ e versben, ha­nem a korai ro­mantika egyéni­ség­ (egyén­i egy­én) kultusza. A maga személyes kínja és gyötrelme, amely kizárólag az övé, a ragyás képű, cingár és sorsüldö­­zött Csokonai Vitéz Mihályé. Akinek sáros a csizmája, korog a gyomra, sebzett a lelke, akiről kevesen tudják, ha tud­ják, hogy Orpheusz kései unokája. Kortársa volt William Blake és Racine, Goethe, Hölderlin és Schiller. Utóbbi ugyancsak 1805-ben halt meg, fiatalon. Idehaza Kazinczy, aki kora megfellebbez­hetetlen irodalmi pápája volt, ha lehet egy kálvinistát pápának mondani, a magyar Goethe” címet min­dig magának tartotta fenn, a „magyar Schil­ler” titulust viszont szeszélyesen osz­togatta fűnek-fá­­nak, Ányos Pálnak, Dayka Gábornak vagy a mára elfele­dett soproni luthe­ránus lelkész-köl­tőnek, Kis János­nak, csak éppen Csokonai Vitéznek soha. Őt labilis ízlé­sűnek és parlaginak tartotta, mert a költő - aki lapot szerkesztett a pozsonyi diétán, tanító volt Somogyban, és egy kétes hírű komáromi házban megismerte Lillá­ját, akinek imponált, hogy­ verset írnak hozzá, aztán gyorsan férjhez ment egy gazdag kereskedőhöz - a verselés minden színárnyalatát kipróbálta, írt ódát és né­pies dalt, táncnótát, bordalt, elégiát, víg­eposzt, drámát és bölcseleti művet, ami túl tarka világ volt a maga egyetlen útját aggályosan és szemellenzősen taposó Ka­­zinczynak. Csokonai sokoldalúságához és világ­­irodalmi műveltségéhez tán csak a Weö­res Sándoré fogható. Hogy ezt a hatalmas tudást és érzékenységet hol szedte össze, pontosan nem tudható. Úton-útfélen, fő­úri könyvtárak megtűrt vendégeként, társaságban meghúzódva, ott is persze az asztal legszélén, ahol szóba kerültek a Kelet titkai, az Újvilág csodái, meg per­sze a kortárs németek és franciák. A zse­ni, a bonmot szerint többet tud, mint amennyit tanult. Ez lehetett Csokonai titka. Utolsó - soha meg nem valósuló - kí­vánsága egy mikroszkóp volt. Be akarta fejezni mestere és barátja, Földi János munkáját, amely a természet világát mu­tatta volna be. Csakhogy ekkorra már Diószegi Sára konyhaszekrénye egyre jobban hasonlított a koporsóhoz.

Next