Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)
2005-01-29 / 27. szám
Zenthe Ferenc a salgóbányai gyermekkorról, a rossz emberekről és a legelésző harci ménről „Ez az arc kell nekem” A Magyar vándor című történelmi groteszkben, amelyben az emlékezetes tévésorozatnak, A Tenkes kapitányának az egyik jelenetét játsszák újra, az összekötözött kezű rab, Eke Máté - alias Zenthe Ferenc - a fogaival emeli fel a hatalmas fakupát, úgy hörpinti ki a jó villányi bort a gaz labancok ámulatára. Amikor a végére jut próbatételének és az italnak, dacos, büszke fejmozdulattal jelzi, mire utalt szerinte ez a mutatvány: a magyar virtusra, nem másra. T. Ő C S F. T G A B R I F. 1.1. A BBincs még egy olyan színésze a magyarságnak, de talán a világnak sem, aki olyan hitelesen tudná felidézni és újrajátszani negyven évvel ezelőtti önmagát, mint Zenthe Ferenc, aki nemcsak Tenkes korabeli súlyát és energiáit őrizte meg, de a színészi képességeit és arcvonásait is. Alkat és adottság kérdése, hogy 85 évesen is ugyanolyan marad az ember, mint amilyen 35 évesen volt? Vagy a fegyelmezett életé, a derűs alaptermészeté? Erről is kérdeztük a közszeretetnek örvendő művészt, aki a napokban kapta meg a Nemzet Színésze kitüntető címet, és a 36. magyar filmszemle alkalmából nyújtják át neki a filmszakma legmagasabb kitüntetését, az életműdíjat. - Jó helyre születtem - így kezdi Zenthe Ferenc a számadását a pályáról, amely jóval több örömet adott neki, mint bánatot. - Csodálatos táj vett körül eszmélésem első pillanatától. Csodálatos táj és csodálatos emberek. Salgóbányán nőttem fel, az édesapám ott volt bányafőmérnök, nagyszerű egyéniség, mind a mai napig ő a példaképem. Bányászait is tiszta, becsületes embereknek ismertem meg. Ha kiléptem a házból, amely tíz évig az otthonom volt, a természettel találkoztam. Az utcánkon, jövet is, menet is, Salgó várának körvonalait figyelhettem. Amikor még olvasni, de talán még beszélni sem tudtam, a testvéreimtől hallottam Petőfi Sándor sorait: „Itt állt Salgóvár mint egy óriás / Ki az egekre nyújtja vakmerő / Kezét, hogy onnan csillagot raboljon.” Későn jött gyermek voltam, apám ötvenéves volt, amikor megszülettem, a bátyám húszesztendős, a nővérem tizenkilenc. Hatvanéves korában édesapám nyugdíjba vonult, elfáradt a felelősségteljes munkában, mondta. Amíg ő volt a bánya műszaki vezetője, egyetlenegy szerencsétlenség, omlás, robbanás sem történt. Ott kellett hagynunk Salgót, igen-igen sajgott a szívem utána. A család felköltözött Budapestre, engem pedig internátusba adtak. Először Egerbe, a cisztercitákhoz, utána pedig a nyíregyházi katolikus gimnáziumba írattak be. Tízévesen még nem tudtam igazán pozitívan értékelni azt a nagy változást, amely az életemben bekövetkezett, hogy nemcsak a szülőföldemtől kellett elszakadnom, de a szeretteimtől is. Csak felnőtt fejjel döbbentem rá, milyen bölcsen rendelkeztek a sorsomról a szüleim, amikor a pedagógiai eredményeiről híres iskola zárt világába küldtek. A kortársaim közé, ahol a nap minden órájában megbizonyosodhattam róla, milyen az emberi jóság, és milyen a hitványság. - Ezt a leckét kitűnően megtanulhatta, hiszen se szeri, se száma azoknak a jó embereknek, akiket később színészként formált meg színpadon, filmvásznon, rádióban, televízióban. Rossz jellemű karakterek életre keltésével meg sem próbálkozott? - Kezdetben a pécsi színházban szinte kivétel nélkül gonosz embereket alakítottam. Akár hiszi, akár nem, én voltam a kutyagyilkos az Egerek és emberekben, Ottó a Bánk bánban. Nem arattam sikert egyetlen negatív szerepemmel sem. Be kellett látniuk a rendezőknek, „a kis Zenthe” a jó emberek skatulyájába való. Oda is tettek, és ott tartanak mind a mai napig. - Köszönetet kell mondanunk érte. Ha nem így cselekedtek volna, mi, nézők tán sohasem fogadhattuk volna a szeretetünkbe a Tenkes kapitányát vagy a Jób lázadása című film jólelkű zsidó parasztgazdáját. De ön nemcsak a rossz jellemek kosztümét nem öltötte magára, hanem a fényesre lakkozott kommunisták figurái is messzire kerültek. Szerencséje volt, vagy - nagynevű pályatársaival ellentétben - a pártszerű felkérésekre is vakmerően tudott nemet mondani? - Szerencsém is volt - egész életemen át azt éreztem, és azt érzem ma is, hogy Isten a tenyerén hordoz, és nemet is tudtam mondani. Vakmerően? Szorongva inkább. Debreceni színész koromban, amikor igen-igen kedvemre való szerepeket játszhattam, Puck voltam a Szentivánéji álomban, Scapin Moliére darabjában, Várkonyi Zoltán azzal az ötlettel keresett meg, hogy Budapestre szerződtet, ha eljátszom A harag napja című darab párttitkár szerepét. Nem tudom, hogy az ilyen szerepet hogy kell alakítani, ezt válaszoltam Várkonyinak. Igazat szóltam, én ugyanis elképzelni sem tudtam, mit kellene csinálnom a színpadon, hogy párttitkár legyek. Vonjam össze a szemöldökömet? Ráncoljam a homlokomat? Legyek rettenetesen szigorú? A mi színházunk párttitkáráról, akit egy csődöristállóból emeltek át hozzánk, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna mintát venni. Az az ember ugyanis, átlátván, hogy az égvilágon semmihez nem ért, ami a társulatnál zajlik, nem szólt bele semmibe. Debreceni kollégáim persze riogattak. Nagy bajod lesz még ebből, hogy egy ilyen szerepet visszautasítasz, mondták. De nem nekem lett bajom, hanem annak a kollégának, aki eljátszotta A harag napja párttitkárszerepét, nagyot bukott szegény. Én pedig kisvártatva mégiscsak felkerültem Budapestre, 1952-től a Madách Színháznak lettem a tagja, s ott is maradtam mind a mai napig. Papírforma szerint 1981 óta nyugdíjas művésze vagyok a Madáchnak, de a nekem való szerepekre azóta is rendszeresen visszajárok. - Állhatatos természetre vall, ha valaki e változó világban megmarad felnevelő dajkájánál, eredeti társulatánál. Pedig az elmúlt ötvenhárom esztendő alatt biztosan többen is nógatták, hagyja ott a Madách Színházat. Hogyan tudott ellenállni e kísértőknek? - A Madách Színház és benne Ádám Ottó, Pártos Géza, Pécsi Sándor - akivel közösen döntöttük el, hogy színésznek állunk -, valamint a velem egy időben a Madáchhoz szerződő Psota Irén, Váradi Hédi életemet és pályámat alapvetően meghatározó személyiségek voltak. Hiába volt jó az indulásom a különböző vidéki társulatoknál, amit a színházról és a szerepről tudni kell, főleg a Madách Színház tagjaként tanultam meg. A színészt nem a főiskolán képezik, hanem a jól működő színházaknál. Nem azért hangsúlyozom ezt, mert mindössze fél esztendeig koptattam a színművészeti főiskola padjait, hanem mert - miként nem egy pályatársamat, engem is - az élő, eleven színház érlelt színművésszé. - Kevesen tudják, hogy közgazdaság-tudományi tanulmányait a színművészeti főiskola miatt hagyta abba. De a színészmesterséget oktató intézménynek miért fordított hátat? - Közbeszólt a háború, 1942-ben SAS-behívót kaptam, hadapródiskolába vezényeltek, felderítőt akartak faragni belőlem a pesti zászlóaljnál. Mire harcászati tanulmányaimat - katonaszökevénységnek is minősíthető „kitérőkkel” - befejeztem volna, már a főváros alatt voltak a szovjet csapatok. A háború után nem volt kedvem folytatni a főiskolát. Megkerestem egykori tanáromat, Abonyi Gézát, aki akkor éppen a színészszakszervezetben tevékenykedett, ajánljon nekem olyan színházat, ahol jó a társulat, jók a rendezők, van kitől a mesterséget megtanulni. Abonyi Pécset ajánlotta. - A színház megtanítja a művésznek mindazt, ami a pályán elsajátítható, a film pedig begyűjti s kiárusítja e tudás gyümölcsét. A színházi színész Zenthe Ferencet aligha ismerné s szeretné ennyire a világ, ha nem hozta volna képbe a film, a televízió. Vajon ki vagy mi faragott filmszínészt a testreszabott színházi szerepekkel elhalmozott művészből? - A véletlen rendezte az életembe a filmezést is, úgy hiszem. Három napot forgattam a Feltámadott a tengerben, az egyik pályatársam helyett kellett beállnom, mert szegényt állandóan ledobta a ló. Engem nem dobott le, nem mintha nagy lovas lettem volna, de én a megvesztegetésig igyekeztem jó barátságba keveredni az alám adott állattal. A felvétel előtt legelészni is hagytam, miért is ne, ha ahhoz van gusztusa. De a rendező, Nádasdy Kálmán őrjöngött, amikor szerintem igazán szerencsésen megérkeztünk a felvevőgép elé. Nem tetszett neki a harci mén szájából kicsüngő fiúcsomó. Az osztrákok üldözik, maga meg a csata kellős közepén legelteti a paripáját? - ezt kiabálta a nagy Nádasdy. Fergeteges nevetés fogadta az én legelső filmjelenetemet, de mégsem akkora, hogy utána ne kapjak újabb szerepeket. Következett a Rákóczi hadnagya, a 2 x 2 néha 5, a Gábor diák, a Mese a 12 találatról, a Csendes otthon... - Majd pedig a minden korábbi produkciót feledtető, elsöprő siker, A Tenkes kapitánya. Hatáselemzők egyszer tán kiderítik, mi a titka ennek a tizenhárom részes sorozatnak, amely a mai nézőket éppúgy fellelkesíti, mint a harminc esztendővel ezelőtti közönséget, és külföldön éppúgy vevő rá a nép, mint idehaza... - Talán az a hazafias érzés, amely átsüt minden jelenetén. Talán az, hogy egy végtelenül egyszerű ember áll a történetek középpontjában. Eke Mátéval azonosulni tud felnőtt és gyermek, magyar és kínai egyaránt. - Ez szinte valamennyi ön által megformált hétköznapi hősről elmondható. Kereste vagy kapta ezeket az egyszerű embereket? - Sose kértem, mindig kaptam. Ez az arc kell nekem, mondta Bán Frigyes, amikor a filmgyári vetítőben a Feltámadott a tenger aznapi felvételeit nézték. Ki ez? - kérdezte. Valami vidéki fiú - válaszolták neki. Fehér Tamás, a Tenkes rendezője meg azért ragaszkodott hozzám, mert tudta, biztosan kitartok a produkció mellett tizenhárom részen át. Gyöngyössy Imre, a Jób lázadása című film rendezője pedig azzal keresett meg, neki olyan színész kell Jób szerepére, aki megmarad az emberek emlékezetében. - A kívülálló azt gondolja, nem nagy kunszt történelmi kalandfilm örökké nyerésre álló hősének lenni. De mihez fog a művész, ha az olyan kisemmizett jó ember szerepét osztják rá, mint amilyen Jób, az Istenéhez, hagyományvilágához hű, köztiszteletben álló paraszt zsidó? - A forgatás ideje alatt végig az járt az eszemben, hogy mindnyájunkból lehet Jób egy tragikus pillanatban. Belőlem is. - Nincsenek ellenségei, riválisai, nincsenek irigyei. Még azt a közhiedelem szerinti mesés gázsit sem kívánják el az emberek, amelyekkel film- és tévészerepeit megfizették. Aki azonban évek, évtizedek óta látja, mint zötyög a fővárosi autóbuszokon, villamosokon, gondolkodni kezd, vajon csakugyan olyan mesések voltak azok a honoráriumok? - Amikor a Rákóczi hadnagyát forgattuk, kicsi, de fontos szerepet játszottam benne, én voltam a víg kedélyű, de tragikus véget érő Fekete Miska. Hat hónapon át tartott a forgatás, kétezer forintot akartak adni érte. Én igen elégedett voltam ezzel az összeggel, ha azt kérték volna tőlem, hogy ingyen dolgozzam, abba is boldogan beleegyeztem volna. Nem így a barátom, Raksányi Gellért. Ő addig mondta a magáét a gyártásvezetőnek, amíg fel nem emelték a gázsimat háromezerre. A Csendes otthonért kilencezer forintot kaptam, akkor már nevem volt a szakmában. A tizenhárom részes Tenkesért tizenkétezer forintot utaltak ki nekem. - Mindig derűs, sosem panaszkodik. Nem dohányzik, kávét sem iszik. Szinte az unokáival egykorú fiúkkal, lányokkal lép színre, jelen van a Magyar Rádió elnyűhetetlen Szabó családjában, és fátyolos hangon idézi fel a Szomszédok című teleregény felvételeinek tizenvalahány évét. Egy ember, akit nem tört össze a kor, amelyben élnie adatott. Hogyan sikerült megőriznie az emberek iránti bizalmát, szeretetét, víg kedélyét? - Nem félem, hanem szeretem az Istent. A hitet is a családom, a neveltetésem ültette el a lelkemben, miként a derűt, a teremtett világ tiszteletét is. Középiskolásként gyakran mondogatták előttem: féld az Istent. Akkor is, azóta is gyakran töprengtem efölött: félnem kell attól, aki megteremtett? Azért szólított a világra, hogy rettegjek tőle? Micsoda gondolat! És inkább azt gondoltam magamban, hogy az Úr azért alkotott meg, mert szeret. Mert feladatot szánt nekem, és hogy hivatásomat teljesíteni tudjam, segíteni fog nekem. Félnem kéne tőle emiatt? Ellenkezőleg, szeretnem kell érte. Jósággal viszonozni a segítségét, a szeretetét. Ilyen egyszerű az egész. F O T Ó : É B E R L I N G ANDRÁS 23 fnfari mithozffl 2005. január 29., szombat