Magyar Nemzet, 2005. június (68. évfolyam, 147-176. szám)

2005-06-02 / 148. szám

6Magyar fotóéj • Vélemény 2005. június 2., csütörtök Rovatvezető: Berszán György publiciszt@magyarnemzet.hu ai Körmendy Zsuzsanna________________________________ * 1 Elment. Diplomatatáskájába bekészítette a megnyúlt arcát. Majd ha kiszáll a kocsiból, ráér fölvenni. Tudta, a nagy bánatot nem­­ elég érezni. El is kell hitetni. Ha az ember le­engedi kicsit az állkapcsát (persze csukott szájjal), a ha­tás nem marad el. Utazás előtti este behajtotta a tükör két szárnyát, hogy lássa, jól áll-e a fején a kapedli. Szólni kellene a Kunczénak meg a Hillernek, legyen az ő fejükön is. Jobb, ha az ember nem marad egyedül a megrendülés és az azonosulás külső jegyeivel. Megigazította a fejfe­dőt, így jó, szemből alig látszik. Akik viszont oldalt áll­nak, felejthetetlen élményben lesz részük. Persze, az lett volna az igazi, ha előtte méretet vettek volna a fejé­ről. De erre már nem volt idő. A tükör előtt forogva megkérdezte a feleségét: na, hogy nézek ki? Nagyon jól, drágám, válaszolt az asszony. Mintha rád öntötték vol­na. Aztán vigyázz, mit mondasz, el ne felejtsd, hogy meg vagy rendülve. És emlékezz a zsinagógabeli malőr­re: a Megváltóról egy szót se! Hát ez megint nem sikerült. Csak előkerült a sublót­ból az Isten fia. „Vagy nem látott, vagy nem vett ben­nünket észre az Istenünk” - mondta pápaleckéztető Gyurcsány Ferenc, majd így folytatta: „Vagy azt mond­ta, hogy akkor nézzük meg, mire mész te magad a fele­lősségeddel, Istennek fia, mi pedig erre mentünk ezzel a felelősséggel.” (A miniszterelnök honlapján lévő szer­kesztett változatból már kimaradt az Index újságban még közölt „Istennek fia”.) Ennél zavarosabb és giccsesebb mondattal ritkán találkozhatunk. Eszerint Isten tehát, mint Pistike az is­kolapadban, csak nézett, de nem látott. Aztán azt mondta a Megváltónak (a szerkesztett változat szerint viszont már csak nekünk): nézzük meg, mire mész te magad a felelősségeddel. Gyurcsány tehát körülbelül azt állította Auschwitzban, hogy a zsidók kiirtásakor Is­ten odaszólt Jézusnak, hogy na, hol a te híres felelőssé­ged, most mutasd meg, mit tudsz, „mire mész te ma­gad”. Ha jól értem, akkor tehát Gyurcsány beszédében az Isten lazán, nem görcsölve, mintegy kétségbe vonta önmagát. De az is lehet, hogy mint legutóbb a zsinagógában, a miniszterelnök valamit megint összekevert. Múltkor a Teremtőt cserélte össze a Megváltóval, most meg az Is­tent a latrokkal. Ugyanis az evangéliumok szerint ezzel a keserű cinizmussal először a latrok szóltak oda Jézus­nak, ha tényleg ő az Isten fia, tegyen csodát: „Szaba­dítsd meg magadat!” (Azaz: „mire mész te magad”.) S hozzájuk csatlakoztak a papi fejedelmek ekképpen: „szálljon le most a keresztfáról, és hiszünk neki”. (Má­té 27:40,42) Gyurcsány akkor, amikor arra utalt, hogy Isten fiá­nak felelőssége (a honlap változata szerint: a miénk) kutyafülét sem ért, hiszen csodát tenni nem tudott, va­lójában bemocskolta azoknak az igazaknak az emlékét, akik életüket kockáztatták vagy oda is adták zsidó test­véreikért. Bemocskolta lengyel földön a lengyel Kolbe atyát, aki, hogy egy családos zsidó embert megmentsen a haláltól, önként vállalta, hogy helyette megy a krema­­tóriumi halálba. Bemocskolta annak a hívő Slachta Margitnak az emlékét, aki látván és nem bírván elvisel­ni a szlovákiai zsidók elhurcolását, meghallgatást kért a pápától. (Igaz, a katolikus Slachta nem „tárgyalt” a pá­pával, hanem csak könyörgött, de néhány száz ember életét bizonyosan megmentette.) Egyszóval megint nem volt szerencséje Gyurcsány­­nak a Megváltóval. A teológiai csávából csak egyféle­képpen vághatta volna ki magát, ha bátran leszögezi, hogy az Isten fia valójában a németekkel kollaborált. A honi sajtót ismerve, ezen állítás politikai kockázata el­hanyagolható lett volna. Hitlerről és a 20. század totalitárius államairól nem esett szó. Helyette arról hallhattunk, hogy „nem mások tették, mi tettük: emberek, akik olyanok, mint mi”. Ez a „mi tettük... olyanok, mint mi” grammatikailag is fi­gyelmet érdemel, masszív tudathasadás érződik belőle, de lendüljünk túl rajta, akad itt izgalmasabb állítás is. Gyurcsány a huszadik század történelmének értelme­zését mindenesetre új síkra terelte, midőn Hitlerről, Sztálinról, a totalitárius gyilkoló gépezetről, amelynek civilek milliói voltak életre-halálra kiszolgáltatva, egy szót sem ejtett. Helyette ezek a civilek voltak bűnbak­ként megjelölve. Lássuk: „Emberek, akiknek nem volt ereje ellenállni a kísértésnek, bár tehették volna, és nem tették. Közemberek és névtelenek milliói engedték, hogy megtörténjen.” A totalitarizmus helyett az öngyil­kosságtól gyáván visszariadó civileket jelölni meg bű­nösként: ez több mint ostobaság, több mint súlyos tör­ténelmi tájékozatlanság. Ez a gyűlölködést prolongáló politikai üzenet. El lehet utána mondani ötszázszor, hogy „tégy a gyűlölet ellen”, mert csak az együgyűek fogják elhinni, hogy nem az. Az ember azt hinné, így a XXI. században talán már csak eljutottunk oda, hogy nem átkozzuk a nácikkal versengve a hívőket, és nem ütjük-vágjuk a civileket, miért nem feküdtek­ a sínekre a férjüket elvesztett, gye­reküket táplálni alig tudó, éhező asszonyok, idős, netán vallásos emberek, akik reszkettek az óvóhelyen. (Férfi­akra nem gondolhatott Gyurcsány, azokat behívták ka­tonának, fővesztés terhe mellett.) Most megtudtuk Gyurcsánytól, hogy ők a felelősek. Nem a nácik, nem a nyilasok felelősek a „magát bemocskoló” huszadik szá­zadi Európában megtörtént tömeggyilkosságokért. Nem Sztálin, nem Hitler, nem a kollaboránsok, nem a GPU, nem a Gestapo, nem az ÁVH. Nem ők a felelősek, hanem a civilek. Most már értem Tamás Gáspár Miklós arcán az idvezülést, midőn hordó nélkül is ki tudja mondani a téren: „magyar fasiszták”. Láttuk minden tévécsator­nán. Csak úgy reszkettek tőle a falevelek. Lassan összeáll a kép. A soron lévő kampány diktál­ja mindezt: kedves állampolgár, érezd magad ismét egy fasiszta országban, mint Rákosi idején. Érezd, hogy te is egy potenciális fasiszta vagy. Az olyan jó (nekünk), ha utálhatod magad. Akkor legyengülsz, s mi, szocik, könnyebben nyerünk. Még egy rossz hírem van: azon túl, hogy szerintem szocialista országlások idején Európában mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely nagystílűen átvállalja az ösz­­szes krematóriumot Hitler pribékjeitől, érdemes figyel­ni arra is, hogy mind a kontinensen, mind az Egyesült Államokban egyre gyakoribb a szövetségesek felelős­séghányadának vizsgálata is, mind a zsidó menekültek befogadását illetően, mind pedig az első világháborút lezáró béketárgyalások igazságtalanságának következ­ményeit elemezve. No persze könnyebb egy kapedilit a fejre biggyeszteni, mint tanulmányozni a zsidóságra vonatkozó XX. századi történelmet. Arra az apró logikai hibára meg már egyenesen snassz volna kitérnem, hogy ha Gyurcsány beszédjé­nek tartalmi állítása szerint az volt a baj, hogy hiány­zott a felelősség, akkor miként lehet azt állítani a kö­vetkező mondatban, hogy nem mentünk semmire a felelősségünkkel. Hiszen arról az imént állítottuk, hogy hiányzott. Végre beszélhetett. Kicsit oldalvást hajtotta a fejét, óvatosan, nehogy a kapedli leessen. Szigorú szemmel nézett körül. Tudta, hogy az összes hazai tévé közvetíti, és ezt a tekintetét mutatja majd. Elegáns szemüvegére ráközelít a kamera, de ő a plasztik mögött úgy fog ránk nézni, hogy attól leszáll a vér a lábunkba. Sokáig gyakorolta ezt a nézést. Már KISZ-vezető­­ként is kipróbálta - főleg azokon gyakorolta, akik ki­léptek a Kommunista Ifjúsági Szövetségből, és át­mentek az újonnan alakult Fideszbe -, és mindig ha­tott. Most fogmosás után, a zarándokút előtt nyilaso­kat képzelt maga elé, akiket meg kell bénítania a te­kintetével. Fasisztákat! Szélsőjobboldaliakat! Kleriká­lisokat! Sztrájkolókat! A Buharin fölött ítéletet mondó államügyész nem tudott így bűnpártolást és szabotá­­lást szuggerálni a tekintetével, ahogy Gyurcsány né­zett a bűnös magyar tévénézők millióinak szemébe. Áthatóan és vádlón, a sajtos tallért és pisztáciát rág­csáló felelőtlenek gyomrából a vékonybél felé űzve a hatvan évvel ezelőtti vétkeket. Eldöntötte, hogy bűnös kormányokról fog beszélni. Ez jó pozíció, hiszen aki bűnös kormányról szónokol, azt a benyomást kelti, hogy az ő kormánya ma született fehér báránykák bé­­gető gyülekezetéből áll. S már mondta is: „Voltak kor­mányok, köztük magyar kormányok, akik nem úgy gondolták, hogy legszentebb feladatuk, első számú kötelességük megvédeni valamennyi polgárt, és ha jön a Gonosz, akkor legfeljebb magukat ajánlani neki kegyelmébe.” Szép mondat. Kár, hogy ennek sincs értelme. Mert egy ember kockáztathat, odavetheti az életét elkesere­désében, morális meghasonlásban, lelkifurdalásában. De egy egész kormány? Egy kormány dobja oda magát a Gonosznak? A háború kellős közepén? Ráadásul - ki hallott már ilyet? - „a Gonosz kegyelmébe”? Ismerete­im gazdagodnak: eddig úgy hittem, Isten kegyelmébe ajánlja magát az, aki veszélyt vállal. A Gonosszal pedig harcol az ember, küzd vele életre-halálra. Semmi eset­re sem ácsingózik a kegyelmére! Miről beszélt hát ez az ember? Hogy magunkat kel­lett volna ajánlani a Gonosznak? Felelősségből, amely­nek amúgy híján voltunk? Egyáltalán: vannak-e olyan körülmények a veszélyben lévő és másokat veszélyben tudó ember számára a zsidó-keresztény kultúrában, amelyek jóváhagynák azt, hogy valaki magát ajánlja „a Gonosz kegyelmébe”? Áldozatnak igen, ha más lehető­ség nincs. De szorult helyzetben áldozatnak fölstilizálni magunkat, és közben a Gonosz kegyelmére lesni? Ez már inkább a kommunista mozgalom véres infernóját idézi, Rajk kicsikart vallomását, a Sötétség délben sötét lapjait, Buharinnak kivégzése előtti, Sztálinhoz írott, porig alázkodó, életéért könyörgő levelét. A mondat: szétterített intellektus. Kinél ragyog, ki­nél porlik, kinél leszivárog a csatornába. . . is. Hatvan év elmúlt, és Európa őrzi emlékeze­tében a holokauszt megrendítő tanulságait. Mindez helyénvaló. Az emlékezés fontos. A­­ hallgatás évtizedei után az is nagyon fontos lett volna, hogy a miniszterelnök ne kutyafuttában, ha­nem méltó módon emlékezzen a hatvan évvel ezelőtt málenkij robotra hurcolt hétszázezer magyarról, hadi­foglyokról és civilekről. Hétszázezer ember - közülük háromszázezren oda­vesztek - nem intézhető el egy kézlegyintéssel. Nem­csak erkölcsileg, hanem politikailag is nonszensz, hogy ők mennyire mellékesek ma ebben az országban. Mel­lékesek a médiának, mellékesek a politikának, játékfil­mek nem születnek róluk se hatalmas, se gyér költség­vetéssel. A Szovjetunióban háromszázezer ember meg­fagyott, beteg lett, éhen pusztult, megölték vagy halálra dolgoztatták őket. Voltak, akik már a hosszú vonatúton elpusztultak a fűtetlen vagonokban. Betegek, idősek is voltak köztük, tizennyolc éves kiskatonák (Rózsás Já­nos, Szolzsenyicin barátja éppen annyi volt, amikor el­vitték), tizenhét-tizennyolc esztendős lányok, akiket gyakran a szovjetekkel kollaboráló helybeliek segítettek összeszedni a gyűjtőtáborokba. Gyurcsány sajátosan tisztelgett az ő emlékük előtt. Nem tett a fejére se kapedlit, se árvalányhajas kalapot nem vett ki a jelmezkölcsönzőből, hanem fölvette leg­jobb öltönyét, elment Putyinhoz, és megköszönte a fel­­szabadulást. Köszönjük még egyszer, utoljára, kérem a lássan. Való igaz, mázsás szabadságot kapott minden egyes állampolgár a szovjetektől. Egyeseket megfullasztott, másokat agyonnyomott, akik meg kikecmeregtek a szovjet adta szabadság alól, s a hátukra vették, azoknak megroppant belé a gerincük. Nem emlékszem rá, hogy a mohácsi csatamezőn az életben maradottak közt akadt-e egyetlen katona, aki megköszönte volna a törököknek a hódoltságot. Aki azt mondta volna: de jó, hogy itt tetszenek lenni, köszön­jük, maradjanak itt vagy százötven évig! Köszönjük, hogy megerőszakolták asszonyainkat, hogy kardélre hányták a csecsemőket! Tudtommal ilyen szavakat nem őriz a nemzeti em­lékezet. 1945-ben egy véres diktatúra előszobájába léptünk be. Magyarországról százezer ember ment el Nyugatra azokban az években - amíg még mehetett. Ők tudták, mi az, hogy szovjet megszállási övezet. Mi, akiknek fölmenői idehaza maradtak - ahogy a vicc mondta, „kalandvágyból” -, nem Bushtól akarjuk hallani, hogy a sorsunkat meghatározó jaltai konferen­cia szégyenteljes megállapodásokat kötött a rovásunk­ra. Nagy szégyen erre az országra nézve, hogy míg a mi­niszterelnök a megszállást köszöngeti Moszkvában, nekünk az amerikai elnöktől kell hallanunk a minket ért igazságtalanságról, a szovjet érdekszférába került kelet-közép-európai országok megrendítő kiszolgálta­tottságáról. Gyurcsány Ferenc késésben van. Tragikus késés­ben. Örökös késésben. Mire rájön, hogy Medgyessynek is, akinek tanácsadója volt, és neki is ki kellett volna mondania legalább azokat a mondatokat, amelyeket a napokban az Egyesült Államok elnöke Kelet-Közép- Európa sorsáról kimondott, már senki nem fog rá oda­figyelni. Mindegy, hogy a miniszterelnök kapedlit tesz föl, vagy kalapot emel le, kijár a főhajtás a hétszázezer el­hurcolt magyarnak. És egy könnycsepp az elpusztult háromszázezernek, akiknek csontjai ott maradtak Ka­zahsztánban vagy Szibéria fagyos földjében. Nemcsak egyféle zarándokolat létezik. Voltak és vannak, akik elza­rándokoltak Magadan lágereibe. Ryszard Kapuscinski megtette ezt a zarándokutat. Vitte magával Alex Weissberg és Variam Salamov könyveit. Lássunk tisz­tán: Weissberg és Salamov is zsidó volt, és egyúttal, sok más társával együtt, a kommunizmus áldozata. Mutas­sunk végre rá a hamis demarkációs vonalakra! Mert azok nem a zsidók és nem zsidók közt húzódnak. Nem feltételezem, hogy Gyurcsány valaha is megte­szi ezt a zarándokutat a Szovjetunióba hurcolt magya­rok emlékére. De legalább idehaza illett volna méltó­képpen, tisztességgel emlékeznie szerencsétlen sorsú honfitársaira. Azon a napon, amikor a kommunizmus áldozatai­ra, sok százezer magyarra emlékezett Magyarország, Gyurcsány nem forgolódott a tükör előtt. Talán még kalapot sem tett a fejére, félperces reggeli föllépése volt csak. Beszédet nem készített, és nem készíttetett­­ ugyan minek? Hétszázezer magyar „rabszolgasorsra kényszerítve”? Nem tétel. Csak néhány beavatott sajtós tudott róla, hogy az ünnepélyes megemlékezés helyszínére a miniszterel­nök még a reggeli órákban odalopakodik a Terror Há­za Múzeum mécsesei közelébe, nyitás előtt fél órával s a megemlékezés előtt nyolc és fél órával. A délutáni programon a miniszterelnök nem vett részt. Tájékoztatást kora reggeli látogatásáról kabinet­­irodája a meghívók többszöri kérésére sem adott ki. Minek? Olyan nagy ügy az a hétszázezer ember? Négy­­százezren kibírták. Egy kis ÁVH, egy kis málenkij ro­bot, na és. Jó levegőn voltak. Emlékszünk még? Medgyessy éjjel küldött koszorút a 301-es parcellához. Gyurcsány hajnalban kelt, ne­hogy véletlenül összefusson egy emlékező civillel. A Terror Háza Múzeum őreinek tanúsága szerint valamit halkan maga elé mondott, amikor az egy szál­­virágját letette. Mit mormolhatott? „Csak az anyósom meg ne lásson...”? Egyszer majd mesélgetjük egymásnak: emlékszel, miféle miniszterelnökeink voltak? Hajnalban keltek, mint a pékek. Sötétben koszorúzták mártírjainkat. Ma­­tuska Szilveszter lépteinek puhaságával lopták oda virá­gaikat a kivégzettek kopjafájához, keresztjéhez, emlék­táblájához. Egyszer majd csak nevetünk azon, hogy közjogi méltóságok koszorúval settenkedtek a fal mellett, éjjel vagy reggeli szürkületben. Egyszer majd megértjük, mit is jelent az, hogy mire a nap fölkelt, árnyékuk is eltűnt. A szerző irodalmi szerkesztő Gyurcsány Ferenc szelektív történelmi emlékezete Szégyen, hogy míg a miniszterelnök a megszállást köszöngeti Moszkvában, nekünk az amerikai elnöktől kell hallanunk a minket ért igazságtalan­ságról KÁROLYI ANDRÁS RAJZA mm wmum hm mm m 11 !

Next