Magyar Nemzet, 2005. augusztus (68. évfolyam, 208-237. szám)

2005-08-13 / 220. szám

Temesi Ferenc Sportészet és könnygáz Ami a kosárból kiesett Maradt még a múltkori kosárlabdás dolgozatból jó néhány magvas, ízes tudomány. Ki minek mestere, annak huncutja. Vagyis: ki miben tudós, abban gyanús. Magic Johnsonnak kosárlabdát adni olyan, mint Hitlernek egy hadsereget, Jesse Jamesnek egy ban­dát, Dzsingisz kánnak egy lovat. Pusztító. Romboló. Van a játék és a politika közt valami hasonlóság. Elég csak Air Jordanre nézni, minden látható tá­masz nélkül fenn marad. Nem szabad vele gatyázni, mert az ember valami poszteren végzi egy ajándék­boltban. Kereem Abdul-Jabbar ellen játszani hasonló, mint késpárbajra kiállni, és akkor veszi észre az ember, hogy hiányzik a kés pengéje. A legjobb taktika elle­ne, ha egyszerűen neki adjuk a labdát. Vagy bele­heljük a motorosszemüvegét, amelyben játszik. So­se hittem volna, mondta Kareem (eredeti nevén Lew Alcindor), hogy én leszek a bajnokság legjobb támadó lepattanó szerzője. De hát a csapattársaim segítettek, egy csomót mellé dobtak. Egyszer azt mondtam egy fiatal játékosnak: Fiú, ez nálad tudat­lanság vagy érzéketlenség? Nem tudom, de nem is érdekel, főnök, mondta a srác. Ennyit az új generá­cióról. Ő csak annyit tudott, hogy ha úgy tudsz mo­zogni, hogy a fejed a felhőkben, lábad a földön van, egy millió dollárt is megkereshetsz az NBA-ban. Az edző először megtanította futni és dobni. Később futni és betalálni. Los Angeles városa sok változatos látnivalót kí­nál. Ha nem szereted a hegyeket, van óceánunk, mondá Shaquille O'Neill. Ha nem tetszenek a far­mok, se a sztárok bazi nagy házai, van Disneylan­­dünk. Ha nem szereted a kosárlabdát, van nekünk egy Clippers nevű csapatunk. Olyan jók, hogy medicinlabdával is megcsinálnak egy lerohanást. Nem is tudom, a női szurkolókórus minden tagja miért lett egyszerre beteg legutóbb. A csapat unal­mas és élettelen. Régen volt mindig valami, amiért fölállt a Clippers. Ma már csak a himnusz miatt érdemes, mondá Shaq, aki a Los Angeles Lakers és az Orlando Magic játékosa volt, mígnem eligazolt Miamiba. A menedzserekről, az emberi konfliktusok ringjé­­ben sose kellett olyan kevésből olyan sokat kivenni, oly nagyon sokért. (Saoul Mamby) Amikor megnyered a világbajnokságot, min­denki akar egy szeletet a tortádból. Csakhogy az én tortámnak nincsenek szeletei. Miért egy övért ve­rekszenek az emberek? Miért nem egy pólót vagy egy gatyát kapnak? (Ingemar Johansson) Lou Duva Vinnie Pazienzáról: Mivel ez egy cím­mérkőzés, négy emberem lesz a szorító sarkában és két szék. Az egyikre Vinnie ül, a másikkal pofán vágom, ha nem hallgat rám. (1987) Vinnie Pazienza egy ellenfeléről: A lábai olya­nok lettek, mint egy spagetti, és én mindenhol raj­ta voltam, mint a szósz. Újabban annyit van kórházban, hogy elcserél­hetné a limóját egy mentőre. (Mickey Duff egy el­lenfeléről) A sport üzlet. És az üzlet az üzlet. Semmi új nincs benne, a Káin Kölyöknek semmi esélye sincs az Ábel Fiú ellen, ha a pénz rendben. Vas Mike Mike Tyson az az ember, aki annyiszor tért vissza (rendszerint a sittről), mint más vécéről. Végül jött egy Nem-Is-Olyan-Nagy-Fehér-Reménység, és a padlóra küldte. Miután Tyson kiütött, a földre dobott, mondta egy ellenfele, s amikor fölnéztem, már ötöt számol­tak. Jó, de mi történt egy és négy között? Ha Tyson megint visszatér, a himnusz alatt ki­üti az ellenfelét. Miután Buster Douglas kiütötte Mike-ot, George Foreman 1990-ben azt mondta: Az életben nem tudják még egyszer összerakni. Ha megtalálta az iszlámot, ha nem. Hozzátette: Mike Tyson nem is olyan rossz ember. Ha mélyre ás az ember... Mély­re, egész mélyre, ásni, ásni, ásni, mélyre, mélyre, mélyre - egész Kínáig... Amikor fölrepült egy eset­leges meccs híre, Foreman azt mondta: Nagy felhaj­tás lenne.. .Két elefánt a hátsó lábán állva. (1995) Amikor Lennox Louis egy pontosan olyan ma­gas ellenfelet választott, mint Mike, Larry Holmes azt mondta: A feleségem is van olyan magas. (1995) Azért Mike-nak volt nem egy másodperces el­lenfele is, a 89 másodpercest Peter McNeeleynek hívták. Ő volt a Nagy Fehér Reménytelenség. (Bos­ton Globe, 1995) Amikor megnősült, egy barátja azt mondta Mike-nak: Bármi történik, meg ne üsd a nőt! (1988) Ha a vaker költészet volna, Tysont úgy hívnák: Shakespeare. Mike olyan, mint Gershwin vagy Mozart. Az em­ber az előadás nagyszerűsége miatt megy el, nem a hossza miatt. (Don King, a profi boksz vérszívója, 1989) Tyson úgy verekszik, mintha elloptál volna tőle valamit, vagy az anyját szidtad volna. Ha begőzöl, nem bíró kell az embernek, hanem pap. (Los Ange­les Times, 1996) Nehézsúlytól lefelé Én egy piszkos farmról jöttem, és most piszkosul gaz­dag vagyok. (Larry Holmes) Fénykorában Joe Bugnernek olyan testi felépítése volt, mint egy görög szobornak. Csak kevesebbet mozgott. Nem sokan tudják, hogy a britek nagy re­ménysége egy szőregi srác volt Szeged mellől, Bognár Józsefnek hívták. Többször leütöttek a nehézsúlyú pályám alatt, mint bárki mást, de többbször is álltam föl, mint baj­nok. (Floyd Petterson, 1972) A bokszban egy az egy ellen játszik az ember, a rög­biben 13 krapek jön neked. De Lennox Lewis jobb ná­luk. (Gary Mason, 1992) A csavargó annyit volt lenn meg fönn, hogy azt hit­tem, lift. (Harry Kabakoff Chango Cruzról, 1977) Nem akarok több mexikói utcaseprővel verekedni. (Nigel Benn) Annyit fekszem le mostanság a padlóra, hogy né­­hányan azt hiszik, pornó­filmet gyártok. (John Conted, 1980) A mérlegelésnél Góliát 45 dekával több volt Dávid­nál. Mondta is a meccs után a menedzsere: Minden azon a fél kilón múlott. Venezuelában lesz a meccs? Az az itáliai város, ahol a hapsik csónakokban énekelnek? Nagyszerű! (Mured Muhammad, 1992) Nehéz lenne önéletrajzot írnod... Nincs hozzá még egy címed se. (Chris Eubankről egy újságíró, ami­kor elveszítette az összes övét, 1995). A barátnőm fújol az ágyban, mert tudja, hogy erre beindulok. (Hector Camacho, 1989) Az ellenfél szemét vagy a kesztyűjét figyeli, kérdez­te egy riporternő Terry Downest. Szemmel még nem vertek, drágám. Isten veletek! A sportoldalt írtam, és szerettem volna befejezni, ami­kor megszólalt a telefon. Este fél hét lehetett. Jozs (sic!) volt, a munkatársam. Azt mondta, hogy Andi, sógornője szerzett három ingyen jegyet az Illésék bú­csúkoncertjére a Szigeten. Legalább a hajamat engedd, hogy megmossam, mondtam. Taxit alig lehetett kapni, az utcánkban volt egy baleset, le is zárták. Lépésben, negyven perc alatt ér­tünk át Budára. Még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. Amikor leparkoltunk, úgy másfél kilométerre a szigettől, már sokan voltak. Voltam én már a Szigeten, nem is egyszer, de ennyi embert még nem láttam be­felé tolakodni. A tömeg besűrűsödésétől számítva, ká­bé másfél óra volt, míg eljutottunk a hídig. Itt újabb tömörülés, újabb fél óra. Pár centire voltak egymástól az emberek. Vagy annyira se. A Szigetre éppen beköl­tözők és ősz hajú Illés-rajongók vegyesen. Előttem két középkorú nő, aki még életében nem volt a Szigeten, állandóan a mögöttem nyomakodó Lajost szólította, de nevetve már. Lajos biztosan leitatta őket. Ha pánik törne ki, egymást taposnák halálra az emberek, gon­doltam. De szerencsére a népek minden önuralmukat összeszedték. Senki rá se gyújtott a tömegben. Ara­­szolgattunk, centinként. Újabb sűrűsödés, már,a beeresztő kapuknál (álla­tokat szoktak így beszorítani). Egy német felröhögött mögöttem: Nem lesz itt ellenőrzés! Nem is lehetett. Az emberek szétszedték volna azt, aki megállítja a sort. Fölmutattam a kék csuklópán­tomat. Egy rendőr köszönt nekem, hogy jó estét. Biz­tos összekevert valami öregedő beatzenésszel. Az is vagyok, persze titokban. Odabenn sár és mérhetetlen mennyiségű mű­anyag pohár beleragadva. Jozs persze egy saras, lucs­kos erdőn át vezetett a nagyszínpadig. Kilátásba he­lyeztem egy alapos verést, később kést is. Végül csak odaértünk. A zenekar­­kétszer halasz­tották el a kezdést, kábé másfél óráig) akkor kezdett bele. Akkorák voltak a színpadon, mint a bolhák. Legalább ötvenezer embernyi távolságra tőlünk. A Beatlesnek sem volt akkoriban kivetítője. Ma anélkül nem lenne buli. Az együttes együttes volt, és még jó poénokkal is szórakoztatták egymást és a nagyérde­műt. Az Örs gyerekre büszke lehet a faterja. Mindenféle korú és nációjú emberek, elkezdtek mozogni a zenére. Egy százhúsz kilós csaj egy másik csajjal. Aztán egy fiú vele. Majd egy fiú a fiúval. Né­hány szám múlva már a pilises, tonzúrás fejű férfiak is kezdték megmozgatni anyáikat. Odébb egy csoport külföldi rasztafári járja, fogalmuk se lehet, kik ezek, akik játszanak, és mit jelentenek a közönségnek. Kihoztunk egy asztalt a nagysátor alól, máris ülőhely­re szereztünk belépőt. Volt egy idős házaspár, talán erdé­lyiek, csak sírtak, mozdulatlanul. Az Európa csendes, új­ra csendes, másként szólt 1849-ben, másként 1968 után, és másként most az angliai és a holland „nem” után. Döbbenet volt az arcokon, nagy csönd, aztán nagy taps. Egyszer csak a Sziámit látom magam előtt egy csajjal, a Sziget feltalálóját. Ravasz, odacsippent a szemével, erre köszönök, ő meg visszaköszön. Profi a srác. Levi kicsit megfázhatott Csíkszeredában, a fölső regiszterekben hallani. A keverő srác sincs mindig a helyzet magaslatán. Megjönnek Lajosék, úgy üdvö­zöljük egymást, mintha évek óta... Boldogan leülnek az asztalra. A koncert két órás. Isten veletek! Levi így köszön el. Most eszünk valamit, hogy a tömeg kitorlódjon a Szigetről. Várjunk még, mondom. Aztán rákezd az eső. Kifelé már csak tizenöt centire egymástól sodród­nak az emberek. Lajos a két nővel a hóna alatt vissza­fordul. Még nem tudom, mennyire igaza van. A hídon újabb tumultus. Egy motoros rendőr, aki csak hátrál­tatja a forgalmat, lefúj egy srácot. Persze mi is kapunk a könnygázból. Zsebkendőket az orr elé, mondom. Milyen szépeket fognak mesélni a külföldiek a magyaros vendégszeretetről, mondja Jozs. Ne hisztériázz, mondja a vékony, de nem törékeny Andi, aki talán a legnagyobb adagot kapta a permetes kábítószerből. A múltkor 39 percig bennragadtam a Mammut liftjében. Egy fiú és egy lány, egy kocsiban, égő lámpánál so­dorja a vidám cigarettát. Két óra be, másfél óra ki... Most már csak a kocsi legyen meg, gondolom. Megvan. Sok-sok elmaradt pofon Kizárólag Muhammad Alitól idéztem eddig az ökölví­vást illetően. Legyen az első most is az övé. Barátság... nem olyan dolog, amit az iskolában megtanulhatsz. De ha nem tanulod meg, mit is jelent, tényleg nem tanultál semmit. Alira mondták: A saját feje legendája. Hm. Irigy­ség. Az edzők öreg mamikáinak véleményével szem­ben, jobb a meccs előtti éjszakán egy kis testi öröm a macáddal, mintsem hogy lecsutakolod magad a Sporttal. (John Conted) an­­ezovics nem szerette a nyilvánosságot, miközben - dühödten és­­ balga teatralitással és szertelen felelőtlenséggel - annyit forog ben- I ne, mint a végleg derékba törött napraforgó, amely már nem is­­ annyira a napra, hanem az északi, kissé vészterhes szélre perdül, s (No, aki ezt megérti, annak jutalmat adunk.) Imígy keveredett bele a József Attila-versmondó-verseny alvatag és élénk zsűrijébe, aminek a bűntudatát azóta is cipeli. (Nagy specialitása ez eme úrnak, aki u­t­ó­l­a­g nagyon szeret bűnbánni, mel­let verni ahelyett, hogy kellő időben szerelmében vagy népfelségében tenné.) Ez a bűntudat elsősorban arra vonatkozott (vonatkozik), miszerint nem heveskedett annak érdekében, hogy a versenyzőket jótékonyan szétválasszák régebbi és mai versmondókra. Úgy lett volna igazságos, így ugyanis igen sok remek régies erő teljesen méltatlanul kihullott a verseny utálatos rostáján, akinek mindenképpen különdíjjal kellett vol­na elismerni „rangos beszédét”, megfellebbezhetetlenül tiszta József Attila-ságát s azt a több évet, évtizedet, amelyben „fülünkbe forró...” aranyat öntöttek, hogy J. A. eredendően pogány költészete betömeszelje áleurópai fülünket. Utólag nehéz mindent tisztázni, azt azonban mindenképpen illik el­mondani, már csak mint költőnek is, hogy dicsőség a régi veretű, klasz­­szikusan erőteljes versmondóknak, akik már a nyári Kádár-korban úgy mutatták föl József Attilát, hitelesen és nagyszerűen, hogy nem lehetett József Attilát megkerülni. Ahogy régi klasszikusaink emlékbe vésve tündökölnek Balassitól Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Vajdán, Adyn, Kosztolányin, Dsidán, Radnótin át egészen József Attiláig - hiszen nem csak ő volt a költő, bár kétségbeejtően nagy súlyával kipréseli belőlünk az előzők em­lékét is, igaztalanul. „Új s új lovat” keresünk mindig a farunk alá, mert hiszen vágtatni kell... Hova is? A nagy büdös semmibe. Vagy a tétova halhatatlanságba,­ amelyhez gyakran semmi közünk. Gyurkovics Tibor Balkay Géza Summa summarum: nem lehetett oly igazságosan megszervezni ezt a mindenképpen nagyságos és méltóságos József Attila-szavalóversenyt, hogy egyedi sérülés ne történjék. Maga az, hogy az elődöntőt a főzsűri nem láthatta-hallhatta, fordított a megítélésen, de hát a sportban is a döntő dönt. Le kell szögezni - s nem akarna ez a jegyzet ünneprontás lenni, hi­szen ragyogó élmények lebbentek a József Attila-i levegőben -, néhány jeles művész rászolgált volna afféle különdíjra, amelyet Jezovics akkor is szorgalmazott, akiket mély főhajtással külön meg kellett volna becsül­nünk. Ide lenne másolva a gyönyörű CD-kiadványról a szép névsor kü­lön versmondómementónak a „nem a győzelem számít, hanem a rész­vétel” hamis illúziójával szemben, aki elindul­­ akár az emlékezetes af­rikai úszó, aki egy óra múlva csapolt be a régebbi olimpia uszodájában­­, az győzni akar. íme: Ambrus András, Auth Magda, Bácskai János, Bá­lint Márta, Balkay Géza, Balogh Emese, Bandor Éva, Bánffy György, Bo­tos Éva, Cseszárik László, Csikós Sándor, Csonka Ibolya, Dányi Krisztián, Dóczy Péter, Éder Enikő, Fábián Enikő, Horváth Péter, Hunyadkürti György, Lőte Attila, Menszátor Héresz Attila, Mohai Gábor, Németh Judit, P. Nagy Gabriella, Papp János, Szatmári Attila, Szűcs Neli, Tilles Ágnes, Tóth Zsóka, Varga Vilmos, Váta Loránd. Közülük is külön meg kell említeni Papp Jánost, Mohai Gábort, Bánffy Györgyöt, Csikós Sándort, Lőte Attilát, Balogh Emesét, és még jó néhány kedves „kollégát” főhajtással kell köszöntenünk, már csak annak ürügyén is, hogy tisztesség ne essék szólván, gyönyörű kazettát állítottak össze a versekből. Tessék megvenni, hallgatni, egészen külön­leges élmény! Példának okáért a régi rutint félrevető Horváth Péter, ki előszörre jobb volt, mint önmaga, de hát ő íróként is bőven kárpótolja magát. De aki nem? Jezovics kötelességének tartja szóba hozni Balkay G­é­z­á­t, akit ugyan szerepeltettek az elődöntőben, de a szervezőknek nem volt bátorságuk döntőbe hívni. Méltatlan. Balkaytól a Gyermekké tettél verset hallhatjuk CD-én. Barátaim, ga­­lambocskáim! - mondaná Jezovics -, hátborzongató. Csodálatos. Nem érdemes cifrázni - hallani, hallgatni kell. József Attila egész lénye döb­ben bele eme szomorúan nagy remeklésbe, az, amit talán meg sem tu­dunk belőle fejteni, gyermeksége és összetörtsége és vertsége és fölma­­gasztosulása és kizárhatatlan Héttoronyba zártsága és földadogása és lehanyatlansága és... és... és minden. Uraim, galambocskáim, ideje megcsinálni Balkayval azt a CD-t, amely megőrzi a tört emberi méltóság szenvedéstörténeti élőbeszéd­ét. Balkay, mint tudni, színésznek is rendkívüli, mindenestül. Tud­nék nem egy olyan művészt, előadót említeni, aki gyöngéd türelemre késztetheti a mérnöki és lélektani technikát. De a technika fölött, a technikán túl van az ember, ahogy maga József Attila is volt, akinek egyik legmegrendítőbb meghangosítását Balkay Gézától tudhatjuk, hallhatjuk. Ne feledjük, Latinovits mellett, után nem könnyű a reszketegen zse­niális József Attilát megjeleníteni - ő sem volt technikailag könnyen se­gíthető ember. Belénk ivódtak Ady-, Nagy László-, József Attila-vers­mondásai, noha gyakorta érezni a nyelv és az ajak nyugtatóidegeinek, idegszereinek érdes súrlódását. Kérem, ez az ember. Majdnem azt mondhatjuk, ecce homo. Akár kis betűvel. Ha az embernek segíteni lehet, Jezovics mindig kész eljátszani Cirenei Simon szerepét. llapi 1­ilizel­­ Magazin 2005. augusztus 13., szombat

Next