Magyar Nemzet, 2005. szeptember (68. évfolyam, 238-267. szám)

2005-09-10 / 247. szám

, 2005. szeptember 10., szombat Magazin Az afrikai nyomor enyhítésére szánt nyugati segítséggel sok baj van, talán az a legkisebb, hogy a pénzek jelentős része helyi hadurak bankszámláján landol. E világméretű tehetetlenség közepette egy magyar kiváló­ gyógymódot talált Afrika bajainak enyhítésére. A tanítást választotta. György Zsombor ................. égen foglalkozott annyit a nagy­o­­k világ Afrikával, mint az elmúlt hetekben, ám a tükör, amely­ben a gazdag országok láttatni akarják a fekete kontinenst, is- is­mét csak torznak bizonyult. Jú­lius elején például Philadelphiától Rómán át Tokióig a Live 8 fellé­pő sztárjai próbálták ráirányí­tani a figyelmet a szeren­csétlen afrikai nyomorgók sorsára, a nagy világlapokban azonban kisvártatva sokkal érdekesebb téma lett az első dal jogát magáénak követelő Paul McCartney és a U2 vitája, mint az éhező etióp gyermekek szenvedése. Négy nappal később a legfejlettebb országokat tö­mörítő G8-ak csúcstalálkozójának középpontjában is­mét Afrika állt, ám az igazi áttörés megint csak elma­radt. A világ vezetői bár megduplázták a segélyek ösz­­szegét, lépésük önmagában még nem sok ered­ménnyel kecsegtet, hiszen a nyomorból való kilábalás eddig sem elsősorban anyagi kérdés volt. Ami ennél fontosabb: eltörölték néhány ország adósságát, amivel súlyos terhet vettek le a szóban for­gó államokról, ám üröm az örömben, hogy a feltétele­ket diktáló nyolcak kikötötték: csak azok az országok részesülnek az engedményben, amelyek teljesítik a szövetségesi rendszer követelményeit, így például együttműködnek a terror elleni harcban. A fejlett országok álláspontja részben érthető, ám elgondolkodtató, hogy a nyomorral szemben még mindig olyan politikát folytatnak egyesek, amely G8-ak vezetői másról sem beszéltek, nem akarván észrevenni, hogy átutalásaik ellenére Afrika évről évre lejjebb csúszik a lejtőn. A kontinens közel kilencszázmillió lakosának negyven százaléka kevesebb mint napi egy dollárból kénytelen megélni, a malária évente egy-, az AIDS két­millió áldozatot szed, a HIV-vírussal fertőzöttek szá­ma hárommillióval nő tizenkét hónap alatt, s akkor még nem szóltunk a fájdalmasan magas gyermekha­landóságról, az egészségügy fejletlenségéről, valamint a szüntelenül dúló fegyveres konfliktusokról. S mi­közben Skóciában a számokról vitáztak (felmerült négy-, de ötvenmilliárd dol­lárra rúgó fejlesztési terv is), a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik északi aranylelőhelyén a kiterme­lést végző angol cég a lakos­ságot terrorizáló, falusiak tö­megeit lemészároló lázadó­csoportot bízott meg a bánya védelmével havi több ezer fontért. Afrika földje persze nem­csak aranyat rejt, hanem drágaköveket, s ami talán a legfontosabb: olajat. Felme­rülhet a kérdés, hogy akkor az értékes nyersanyagkész­lettel rendelkező országok, például Szudán vagy a Gui­­neai-öböl államai miért nem képesek végrehajtani azt a csodát, amelyet az Arab-félsziget emírségei néhány évtizede? Pedig nem is olyan régen ezek a keleti orszá­gok is a nyomorral és az elmaradottsággal küzdöttek, kőolajkincsük feltárása révén azonban ma már a világ leggazdagabb térségei közé tartoznak. Csakhogy Afrika jóval bonyolultabb helyzetét jól jellemzi, hogy a kontinensen ötven év alatt közel két­száz államcsíny robbant ki, amelyeket gyakran hábo­rúk, sőt népirtások követtek. Mindez tönkretette a gyarmati időszak után még használható infrastruktú­ra nagy részét, összeomlott az állami adminisztráció, zambikban a szó szoros értelmében a frontvonalon járt, hiszen éppen ott volt a legnagyobb szükség a se­gítségre. Az agrármérnökként dolgozó férfi összesen tizenöt évet töltött a fekete kontinensen, s bár munká­ja rendre a kormánycsapatok és a lázadók ütközőzó­nájába szólította, soha senki nem bántotta. Visszaem­lékszik, hogy Angola függetlenné válása után a fővá­rostól, Luandától nyolcszáz kilométerre sikerült létre­hoznia az első mezőgazdasági szakiskolát, amely az­tán modellként szolgált a többi létesítéséhez. - Ha segíteni akarsz egy éhezőn, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni! - Bíbor Lajos már ekkor, megérkezésekor tudta, ha eredményt akar elér­ni, ezt a vezérelvet kell követnie. Elszántságára mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor elin­dult Budapestről, egy szót sem beszélt portu­gálul, egy év múltán azonban Afrikában már ezen a nyelven adott elő, illetve írt mezőgaz­dasági szakkönyvet. A szorgalomra szükség is volt, hiszen a portugál fennhatóság alól szaba­dult, majd hosszas há­borútól szenvedő Ango­la valósággal a romok­ban hevert. A kormány által meghatározott vi­déki „központban” a munkára kijelölt, egykor takaros épület nagy részéről hiányzott a tető, az ablakokban nem volt üveg, a vízszolgáltatást biztosítani hivatott turbina nem működött. A helyi vezetők jó, ha olvasni tudtak, a magyar szakember pedig megértette, hogy nincs visszaút, hiszen itt mindenki egyedül tőle re­mélte a segítséget. Aztán megkezdődött a tanítás és a munka, kialakították az első tangazdaságot, felépítet­tek egy sertés- és egy baromfitelepet. Kemény időszak volt, Bíbor Lajos harminc kilót fo­gyott az első három hónap alatt. Mint mondja, kezdet­t utóteremnek, szaküzletnek, valamint körülötte egy ezer négyzetméteres bemutatókertnek. A siker nem maradt el, sőt idővel lehetőség nyílt arra is, hogy árva­házakat, kórházakat, katolikus szemináriumokat tá­mogassanak. S bár Bíbor Lajos nem kívánja senkinek azt a pillanatot, amikor a lázadók tűz alá vették gépko­csikonvojukat, ma már elégedetten gondol vissza ar­ra, hogy ahol átadhatta tudásának e fontos szeletét, ott többé nem éheztek az emberek. A férfi Angola után Mozambikba került, ahol túlél­te az egyik legkegyetlenebb helyi lázadócsoport, a Renamo támadását. A támadás során szinte egy egész falut, 495 embert mészároltak le egyetlen éjszaka alatt. Bíbor Lajos is ezen a településen, Hantoméban dolgozott, családjával azonban néhány kilométerrel odébb lakott. Visszaemlékezik egy asszonyra, akit a gyilkosok egy machetével döftek át, ám még sikerült idejében eljuttatni a kórházba: platós kocsijával Bíbor számtalan kört tett, mire a sérülteket mind megfelelő helyre tudta szállítani. Tengerparti otthonukban resz­kető felesége csak annyit kért, hogy minden forduló­nál adjon életjelet magáról. A mozambiki projekt pénzügyi alapjait itt a Világ­­élelmezési Alap biztosította, a feladat pedig egy mező­­gazdasági szaktanácsadó hálózat kialakítása, erdősí­tési program megtervezése és beindítása, valamint a termelők támogatása volt. Az iskolák mellett bemuta­tógazdaságokat hoztak létre, ahová érdeklődők százai jártak, hogy elsajátíthassák az eredményes gazdálko­dás rejtélyeit. A szalézi nővérek között Bíbor Lajos ta­lált olyat, aki elvállalta a varróiskola vezetését, egy másik brazil apáca megtanította az embereknek, ho­gyan lehet kókuszból házilag olajat, abból pedig szap­pant előállítani, egy harmadik pedig egészségügyi és higiéniás tanácsokat adott a bennszülötteknek. Bíbor Lajos az egyik helyi szemináriumban talál­kozott egy, a munkája iránt lelkesen érdeklődő fiatal­lal, aki később, amikor tehette, el is kísérte tanárát a vidéki körutakra. Egyetértettek abban, hogy Afrika tragédiája a megfelelő társadalmi szervezettség hiá­nyából, a gyarmati rendszer által örökül hagyott etni­kai konfliktusokból, helyenként a politikai vezetés al­kalmatlanságából és a korrupcióból fakad. Tudták jól, hogy az egyetlen kiutat mindebből a tanulás jelenti, el­ső lépésként pedig az, ha a lehető legtöbben részesül­hetnek azonnal hasznosítható gyakorlati képzésben. A szeminaristát nem sokkal később pappá szentel­ték, majd Rómában doktori fokozatot szerzett, tavaly novemberben pedig kinevezték a csaknem magyar­­országnyi területű Gaza provincia püspökévé. Don Lucio nemrég megüzente, hogy az egyház szép lassan visszakapja az államtól egykori birtokait, amelyek ki­használásával valósággal fel lehetne virágoztatni Afri­ka ezen szegletét. Bíbor Lajos tehát ismét Mozambikba készül, a terveket már elkészítette, ám a munkák egy­előre mégsem indulhatnak el. Pedig ahhoz, hogy elkez­dődhessen a biztos sikert garantáló folyamat, nem hiányzik más, mint egy használt kisteherautó, egy traktor, egy terepjáró, valamint egy betonkeverő a ba­romfi- és sertéstelep felépítéséhez. Az eszközöket elfo­gadható áron be lehetne szerezni a szomszédos Dél-af­rikai Köztársaságban, ám a nagypolitika mindeddig nem állt a valódi segítséget jelentő program mellé. - Pedig mindössze ennyire lenne szükség egy kis csoda megszületéséhez - mondja Bíbor Lajos, majd hozzáteszi: nem igaz, hogy az afrikai ember nem sze­ret dolgozni, csak segíteni kell az alapfokú szakmai is­meretek megszerzésében, ki kell építeni egy megfelelő hálózatot, s kis regionális központok létesítésével se­gíteni kell a piacra kerülést. Afrikáról a legtöbbünknek - a szegénység mellett - a szavannák, a romantikus korokat idéző nagy uta­zók, Széchenyi Zsigmond, Teleki Sámuel jutnak eszünkbe, egy olyan hely, amely ha távol van is, a kép­zelet világába röpít mindannyiunkat. Talán nem vé­letlen, hogy a pusztító éhínség közepette a kontinens első mezőgazdasági kalendáriumát, mintagazdaságát és szakiskoláját nem a nagy gyarmatosítók, hanem Menyhárth László atya vezetésével magyar szakembe­rek alkották meg a tizenkilencedik század végén. A Bibliát egy Zambézi menti afrikai törzsi nyelvre szin­tén egy magyar, a „betűk atyjaként” emlegetett Czim­­mermann István - Menyhárth társa és jó barátja­­ fordította le, megteremtve ezzel a nyungve nyelv írás­beliségét. A magyarok mégis arra voltak a legbüszkéb­bek, hogy rabszolgák sokaságát szabadíthatták fel, akik a kellő tudás birtokában később maguk is gazdál­kodóvá válhattak. A bilincseiket félredobó afrikaiak a „fényt” elhozó magyar misszió központját úgy hívták: a Szabadság Erődje. Ma mégis félő, hogy megfelelő se­gítség nélkül az eddig elért kis sikerek kártyavárként dőlnek össze. A­hol Bíbor Lajos megvalósíthatta terveit, nem éheztek többé az emberek Közel Afrikához Kemény időszak volt, Bíbor Lajos harminc kilót fogyott az első három hónap alatt. Kezdetben megettek mindent, amit lehetett, maniókagyökeret, leveleket, különféle terméseket. Kilencven nap telt el az első olyan estéig, amikor végre nem éhesen feküdt le aludni. megkülönbözteti egymástól a jó és a rossz diktátoro­kat, s utóbbiak „gaztetteiért” a szegénységen túl a he­lyi rezsim kegyetlenségétől is szenvedő lakosságot bünteti. A Londont megrázó merényletsorozat aztán ismét a világlapok belső oldalainak aljára száműzte az Afrikáról szóló híreket, s a fekete kontinens az európai káosz és félelem közepette ismét távolivá és érdekte­lenné vált. Aztán kiderült, hogy a merényletek kiter­­velőinek és elkövetőinek többsége a legszegényebb af­rikai országokból, Etiópiából, Szomáliából származik, ami miatt a magukat fenyegetve érző nyugati állam­polgárok szemében Afrika nemcsak hogy megmaradt ismeretlennek, hanem egy kicsit ellenségessé is vált. A nyugati átlagember számára tehát - már ha egy­általán foglalkoztatja a kérdés - Afrika menthetetlen betegnek tűnik, a nagyobb baj azonban, hogy a meg­felelő gyógyírt a jelek szerint a legfőbb döntéshozók is rossz helyen keresik. Pénz, pénz, pénz­­ Skóciában a az egészségügy, az oktatás, a befektetők pedig ezek után távolról elkerülték a háborgó Afrika környékét is. A zavarosban halászó kalandorok persze nagyot akaszthattak mindeközben, ám a jórészt titokban zaj­ló kitermelésekből, fegyverkereskedelemből szárma­zó bevételek általában nem a Világélelmezési Alapnál (WFP), hanem svájci bankszámlákon kötöttek ki. (Milyen érdekes például, hogy a volt brit kormányfő, a vasladyként elhíresült Margaret Thatcher fia, Mark Thatcher is bűnösnek bizonyult a tavaly márciusi egyenlítői-guineai puccskísérletben.) Vagyis úgy tű­nik, hogy egyfajta modern kori gyarmatosítóként a mai napig sokan élnek igen jól Afrika nyomorából és szenvedéséből. Pedig egy magyar szakember, Bíbor Lajos sikere is bizonyíték arra, hogy akarat és megfelelő tudás birto­kában a legnagyobb vérzivatarok közepette is véghez lehet vinni a csodát. Mint meséli, Angolában és Mo­ben megettek mindent, amit lehetett, maniókagyöke­ret, leveleket, különféle terméseket. Kilencven nap telt el az első olyan estéig, amikor végre nem éhesen fe­küdt le aludni. Ekkor az egyik helyi munkatárs szerve­zett „ünnepi fogadást”, amelyen a legnagyobb sikert egy garanhoto nevű étel aratta. A magyar vendég csak később nézte meg a szótárban, hogy a számára addig ismeretlen kifejezés a vándorsáskát takarja. Az intézet aztán egy év elteltével önellátó lett, a tangazdaság mindenki számára bőségesen juttatott élelmet. A téglát éppúgy maguk készítették, mint a zsemlét, és két kapucinus rendi atya szakértelmének köszönhetően lett rendes víz- és áramszolgáltatás is. A hallgatók élvezték a munkát, nyoma sem volt rend­bontásnak. A szakiskolák mellett kiépült a casa agraria, vagyis a mezőgazdasági házak hálózata, amelynek feladata az volt, hogy a központokban helyet adjon egy kis ok­ Bíbor Lajos az egyik afrikai mintagazdaságban. ,Ha segíteni akarsz egy éhezőn, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni!"

Next