Magyar Nemzet, 2005. szeptember (68. évfolyam, 238-267. szám)
2005-09-10 / 247. szám
, 2005. szeptember 10., szombat Magazin Az afrikai nyomor enyhítésére szánt nyugati segítséggel sok baj van, talán az a legkisebb, hogy a pénzek jelentős része helyi hadurak bankszámláján landol. E világméretű tehetetlenség közepette egy magyar kiváló gyógymódot talált Afrika bajainak enyhítésére. A tanítást választotta. György Zsombor ................. égen foglalkozott annyit a nagyok világ Afrikával, mint az elmúlt hetekben, ám a tükör, amelyben a gazdag országok láttatni akarják a fekete kontinenst, is- ismét csak torznak bizonyult. Július elején például Philadelphiától Rómán át Tokióig a Live 8 fellépő sztárjai próbálták ráirányítani a figyelmet a szerencsétlen afrikai nyomorgók sorsára, a nagy világlapokban azonban kisvártatva sokkal érdekesebb téma lett az első dal jogát magáénak követelő Paul McCartney és a U2 vitája, mint az éhező etióp gyermekek szenvedése. Négy nappal később a legfejlettebb országokat tömörítő G8-ak csúcstalálkozójának középpontjában ismét Afrika állt, ám az igazi áttörés megint csak elmaradt. A világ vezetői bár megduplázták a segélyek öszszegét, lépésük önmagában még nem sok eredménnyel kecsegtet, hiszen a nyomorból való kilábalás eddig sem elsősorban anyagi kérdés volt. Ami ennél fontosabb: eltörölték néhány ország adósságát, amivel súlyos terhet vettek le a szóban forgó államokról, ám üröm az örömben, hogy a feltételeket diktáló nyolcak kikötötték: csak azok az országok részesülnek az engedményben, amelyek teljesítik a szövetségesi rendszer követelményeit, így például együttműködnek a terror elleni harcban. A fejlett országok álláspontja részben érthető, ám elgondolkodtató, hogy a nyomorral szemben még mindig olyan politikát folytatnak egyesek, amely G8-ak vezetői másról sem beszéltek, nem akarván észrevenni, hogy átutalásaik ellenére Afrika évről évre lejjebb csúszik a lejtőn. A kontinens közel kilencszázmillió lakosának negyven százaléka kevesebb mint napi egy dollárból kénytelen megélni, a malária évente egy-, az AIDS kétmillió áldozatot szed, a HIV-vírussal fertőzöttek száma hárommillióval nő tizenkét hónap alatt, s akkor még nem szóltunk a fájdalmasan magas gyermekhalandóságról, az egészségügy fejletlenségéről, valamint a szüntelenül dúló fegyveres konfliktusokról. S miközben Skóciában a számokról vitáztak (felmerült négy-, de ötvenmilliárd dollárra rúgó fejlesztési terv is), a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik északi aranylelőhelyén a kitermelést végző angol cég a lakosságot terrorizáló, falusiak tömegeit lemészároló lázadócsoportot bízott meg a bánya védelmével havi több ezer fontért. Afrika földje persze nemcsak aranyat rejt, hanem drágaköveket, s ami talán a legfontosabb: olajat. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor az értékes nyersanyagkészlettel rendelkező országok, például Szudán vagy a Guineai-öböl államai miért nem képesek végrehajtani azt a csodát, amelyet az Arab-félsziget emírségei néhány évtizede? Pedig nem is olyan régen ezek a keleti országok is a nyomorral és az elmaradottsággal küzdöttek, kőolajkincsük feltárása révén azonban ma már a világ leggazdagabb térségei közé tartoznak. Csakhogy Afrika jóval bonyolultabb helyzetét jól jellemzi, hogy a kontinensen ötven év alatt közel kétszáz államcsíny robbant ki, amelyeket gyakran háborúk, sőt népirtások követtek. Mindez tönkretette a gyarmati időszak után még használható infrastruktúra nagy részét, összeomlott az állami adminisztráció, zambikban a szó szoros értelmében a frontvonalon járt, hiszen éppen ott volt a legnagyobb szükség a segítségre. Az agrármérnökként dolgozó férfi összesen tizenöt évet töltött a fekete kontinensen, s bár munkája rendre a kormánycsapatok és a lázadók ütközőzónájába szólította, soha senki nem bántotta. Visszaemlékszik, hogy Angola függetlenné válása után a fővárostól, Luandától nyolcszáz kilométerre sikerült létrehoznia az első mezőgazdasági szakiskolát, amely aztán modellként szolgált a többi létesítéséhez. - Ha segíteni akarsz egy éhezőn, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni! - Bíbor Lajos már ekkor, megérkezésekor tudta, ha eredményt akar elérni, ezt a vezérelvet kell követnie. Elszántságára mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor elindult Budapestről, egy szót sem beszélt portugálul, egy év múltán azonban Afrikában már ezen a nyelven adott elő, illetve írt mezőgazdasági szakkönyvet. A szorgalomra szükség is volt, hiszen a portugál fennhatóság alól szabadult, majd hosszas háborútól szenvedő Angola valósággal a romokban hevert. A kormány által meghatározott vidéki „központban” a munkára kijelölt, egykor takaros épület nagy részéről hiányzott a tető, az ablakokban nem volt üveg, a vízszolgáltatást biztosítani hivatott turbina nem működött. A helyi vezetők jó, ha olvasni tudtak, a magyar szakember pedig megértette, hogy nincs visszaút, hiszen itt mindenki egyedül tőle remélte a segítséget. Aztán megkezdődött a tanítás és a munka, kialakították az első tangazdaságot, felépítettek egy sertés- és egy baromfitelepet. Kemény időszak volt, Bíbor Lajos harminc kilót fogyott az első három hónap alatt. Mint mondja, kezdett utóteremnek, szaküzletnek, valamint körülötte egy ezer négyzetméteres bemutatókertnek. A siker nem maradt el, sőt idővel lehetőség nyílt arra is, hogy árvaházakat, kórházakat, katolikus szemináriumokat támogassanak. S bár Bíbor Lajos nem kívánja senkinek azt a pillanatot, amikor a lázadók tűz alá vették gépkocsikonvojukat, ma már elégedetten gondol vissza arra, hogy ahol átadhatta tudásának e fontos szeletét, ott többé nem éheztek az emberek. A férfi Angola után Mozambikba került, ahol túlélte az egyik legkegyetlenebb helyi lázadócsoport, a Renamo támadását. A támadás során szinte egy egész falut, 495 embert mészároltak le egyetlen éjszaka alatt. Bíbor Lajos is ezen a településen, Hantoméban dolgozott, családjával azonban néhány kilométerrel odébb lakott. Visszaemlékezik egy asszonyra, akit a gyilkosok egy machetével döftek át, ám még sikerült idejében eljuttatni a kórházba: platós kocsijával Bíbor számtalan kört tett, mire a sérülteket mind megfelelő helyre tudta szállítani. Tengerparti otthonukban reszkető felesége csak annyit kért, hogy minden fordulónál adjon életjelet magáról. A mozambiki projekt pénzügyi alapjait itt a Világélelmezési Alap biztosította, a feladat pedig egy mezőgazdasági szaktanácsadó hálózat kialakítása, erdősítési program megtervezése és beindítása, valamint a termelők támogatása volt. Az iskolák mellett bemutatógazdaságokat hoztak létre, ahová érdeklődők százai jártak, hogy elsajátíthassák az eredményes gazdálkodás rejtélyeit. A szalézi nővérek között Bíbor Lajos talált olyat, aki elvállalta a varróiskola vezetését, egy másik brazil apáca megtanította az embereknek, hogyan lehet kókuszból házilag olajat, abból pedig szappant előállítani, egy harmadik pedig egészségügyi és higiéniás tanácsokat adott a bennszülötteknek. Bíbor Lajos az egyik helyi szemináriumban találkozott egy, a munkája iránt lelkesen érdeklődő fiatallal, aki később, amikor tehette, el is kísérte tanárát a vidéki körutakra. Egyetértettek abban, hogy Afrika tragédiája a megfelelő társadalmi szervezettség hiányából, a gyarmati rendszer által örökül hagyott etnikai konfliktusokból, helyenként a politikai vezetés alkalmatlanságából és a korrupcióból fakad. Tudták jól, hogy az egyetlen kiutat mindebből a tanulás jelenti, első lépésként pedig az, ha a lehető legtöbben részesülhetnek azonnal hasznosítható gyakorlati képzésben. A szeminaristát nem sokkal később pappá szentelték, majd Rómában doktori fokozatot szerzett, tavaly novemberben pedig kinevezték a csaknem magyarországnyi területű Gaza provincia püspökévé. Don Lucio nemrég megüzente, hogy az egyház szép lassan visszakapja az államtól egykori birtokait, amelyek kihasználásával valósággal fel lehetne virágoztatni Afrika ezen szegletét. Bíbor Lajos tehát ismét Mozambikba készül, a terveket már elkészítette, ám a munkák egyelőre mégsem indulhatnak el. Pedig ahhoz, hogy elkezdődhessen a biztos sikert garantáló folyamat, nem hiányzik más, mint egy használt kisteherautó, egy traktor, egy terepjáró, valamint egy betonkeverő a baromfi- és sertéstelep felépítéséhez. Az eszközöket elfogadható áron be lehetne szerezni a szomszédos Dél-afrikai Köztársaságban, ám a nagypolitika mindeddig nem állt a valódi segítséget jelentő program mellé. - Pedig mindössze ennyire lenne szükség egy kis csoda megszületéséhez - mondja Bíbor Lajos, majd hozzáteszi: nem igaz, hogy az afrikai ember nem szeret dolgozni, csak segíteni kell az alapfokú szakmai ismeretek megszerzésében, ki kell építeni egy megfelelő hálózatot, s kis regionális központok létesítésével segíteni kell a piacra kerülést. Afrikáról a legtöbbünknek - a szegénység mellett - a szavannák, a romantikus korokat idéző nagy utazók, Széchenyi Zsigmond, Teleki Sámuel jutnak eszünkbe, egy olyan hely, amely ha távol van is, a képzelet világába röpít mindannyiunkat. Talán nem véletlen, hogy a pusztító éhínség közepette a kontinens első mezőgazdasági kalendáriumát, mintagazdaságát és szakiskoláját nem a nagy gyarmatosítók, hanem Menyhárth László atya vezetésével magyar szakemberek alkották meg a tizenkilencedik század végén. A Bibliát egy Zambézi menti afrikai törzsi nyelvre szintén egy magyar, a „betűk atyjaként” emlegetett Czimmermann István - Menyhárth társa és jó barátja fordította le, megteremtve ezzel a nyungve nyelv írásbeliségét. A magyarok mégis arra voltak a legbüszkébbek, hogy rabszolgák sokaságát szabadíthatták fel, akik a kellő tudás birtokában később maguk is gazdálkodóvá válhattak. A bilincseiket félredobó afrikaiak a „fényt” elhozó magyar misszió központját úgy hívták: a Szabadság Erődje. Ma mégis félő, hogy megfelelő segítség nélkül az eddig elért kis sikerek kártyavárként dőlnek össze. Ahol Bíbor Lajos megvalósíthatta terveit, nem éheztek többé az emberek Közel Afrikához Kemény időszak volt, Bíbor Lajos harminc kilót fogyott az első három hónap alatt. Kezdetben megettek mindent, amit lehetett, maniókagyökeret, leveleket, különféle terméseket. Kilencven nap telt el az első olyan estéig, amikor végre nem éhesen feküdt le aludni. megkülönbözteti egymástól a jó és a rossz diktátorokat, s utóbbiak „gaztetteiért” a szegénységen túl a helyi rezsim kegyetlenségétől is szenvedő lakosságot bünteti. A Londont megrázó merényletsorozat aztán ismét a világlapok belső oldalainak aljára száműzte az Afrikáról szóló híreket, s a fekete kontinens az európai káosz és félelem közepette ismét távolivá és érdektelenné vált. Aztán kiderült, hogy a merényletek kitervelőinek és elkövetőinek többsége a legszegényebb afrikai országokból, Etiópiából, Szomáliából származik, ami miatt a magukat fenyegetve érző nyugati állampolgárok szemében Afrika nemcsak hogy megmaradt ismeretlennek, hanem egy kicsit ellenségessé is vált. A nyugati átlagember számára tehát - már ha egyáltalán foglalkoztatja a kérdés - Afrika menthetetlen betegnek tűnik, a nagyobb baj azonban, hogy a megfelelő gyógyírt a jelek szerint a legfőbb döntéshozók is rossz helyen keresik. Pénz, pénz, pénz Skóciában a az egészségügy, az oktatás, a befektetők pedig ezek után távolról elkerülték a háborgó Afrika környékét is. A zavarosban halászó kalandorok persze nagyot akaszthattak mindeközben, ám a jórészt titokban zajló kitermelésekből, fegyverkereskedelemből származó bevételek általában nem a Világélelmezési Alapnál (WFP), hanem svájci bankszámlákon kötöttek ki. (Milyen érdekes például, hogy a volt brit kormányfő, a vasladyként elhíresült Margaret Thatcher fia, Mark Thatcher is bűnösnek bizonyult a tavaly márciusi egyenlítői-guineai puccskísérletben.) Vagyis úgy tűnik, hogy egyfajta modern kori gyarmatosítóként a mai napig sokan élnek igen jól Afrika nyomorából és szenvedéséből. Pedig egy magyar szakember, Bíbor Lajos sikere is bizonyíték arra, hogy akarat és megfelelő tudás birtokában a legnagyobb vérzivatarok közepette is véghez lehet vinni a csodát. Mint meséli, Angolában és Moben megettek mindent, amit lehetett, maniókagyökeret, leveleket, különféle terméseket. Kilencven nap telt el az első olyan estéig, amikor végre nem éhesen feküdt le aludni. Ekkor az egyik helyi munkatárs szervezett „ünnepi fogadást”, amelyen a legnagyobb sikert egy garanhoto nevű étel aratta. A magyar vendég csak később nézte meg a szótárban, hogy a számára addig ismeretlen kifejezés a vándorsáskát takarja. Az intézet aztán egy év elteltével önellátó lett, a tangazdaság mindenki számára bőségesen juttatott élelmet. A téglát éppúgy maguk készítették, mint a zsemlét, és két kapucinus rendi atya szakértelmének köszönhetően lett rendes víz- és áramszolgáltatás is. A hallgatók élvezték a munkát, nyoma sem volt rendbontásnak. A szakiskolák mellett kiépült a casa agraria, vagyis a mezőgazdasági házak hálózata, amelynek feladata az volt, hogy a központokban helyet adjon egy kis ok Bíbor Lajos az egyik afrikai mintagazdaságban. ,Ha segíteni akarsz egy éhezőn, ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni!"