Magyar Nemzet, 2005. szeptember (68. évfolyam, 238-267. szám)
2005-09-10 / 247. szám
Az idézeteket Jack Kerouac naplóiból vettük „Mert mi van, ha Kropotkin és Bakunyin, e vadiúj kor elidegenedett gyerkőcei nem hisznek a nyugati típusú kapitalizmusban, a magántulajdonban, és teszem azt még az egyén és a családok egyszerű magánéletében sem, vagy Jézusban vagy a tisztesség bármi más érvrendszerében; vagy az oktatásban természetesen, azaz a régi klasszikus tudomány bigotriájában, amely az embert mégiscsak képessé teszi arra, hogy megismerje a másikat, és arra is, hogy lássa, mit művelt a többi ambiciózus vandál és hazug azelőtt; vagy ha semmiféle kormányzásban nem hisznek, csak abban, amit ők ragadhatnak magukhoz? És mi van akkor, ha nem hisznek az írott szóban, ami az egyetlen módja annak, hogy rögzítsük, valójában mi történt? De tényleg, mi van akkor, ha gondoskodni szeretnének arról, hogy Timothy Leary vezérletével senki se tudjon már megcímezni Amerikában egy egyszerű borítékot, vagy egy háztartás költségvetését vezetni, egy csekket kitölteni, arról nem is beszélve, hogy mindez olvasható is legyen?” De ezt a cikket is félreértették, sokan egy elborult elme gondolatfoszlányait látták benne, vagy még rosszabbat: a cikk megjelenése után néhány nebnáci kereste fel Kerouacot otthonában, hogy biztosítsák támogatásukról. „Megmondtam nekik, pacifista vagyok - mesélte az esetet Halnek Kerouac -, és hogy fegyvert tartok a másik szobában. Azt is megmondtam nekik, hogy segítettem megvédeni ezt az országot az olyan emberektől, mint ők. Nem sokáig maradtak...” 1969. október 22-én a Washington Post is lehozza az Utánam az özönvízt, a cikk elé írva a lap röviden megjegyzi: „Ez az utolsó írása Jack Kerouacnak, aki tegnap halt meg.” Az író előző nap hunyt el a St. Petersburg-i Szent Antal Kórházban, néhány utcányira otthonától. A halál oka májzsugor, az alkoholisták klasszikus betegsége volt. Jack Kerouac bankszámláján 91 dollárt találtak. Mivel édesanyja túlélte az írót, a végrendelet értelmében a még életben lévő, ám súlyosan beteg, elborult elméjű és magatehetetlen Gabrielle-re szállt a Kerouac-hagyaték. (Egyharmad részét a floridai törvények szerint, noha a végrendeletben nem említtetik a neve, felesége, Stella kapta meg). Ifj. Paul Blake, az unokaöcs, a „direkt vérvonal utolsó cseppje” tehát legfeljebb Gabrielle halála után juthatott volna valamihez. De a most 56 éves ifj. Paul Blake-re örökség helyett nehéz sors várt. 16 évesen elvesztette édesanyját, belehalt abba, hogy férje elhagyta egy másik asszony miatt. Apja három évvel később követte őt a sírba; a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy ő ölte meg az asszonyt, halálra itta magát. Egy évvel később nagybátyja, Jack Kerouac is meghalt. Az egyedül maradt, húszéves Paul megjelent hát a floridai ház küszöbén, hogy nagyanyja oltalmába helyezze magát, ám Nicosia szerint - Stella nem fogadta be az akkor már lassan férfivá cseperedő fiút. Amikor Gábrielle meghalt - Nicosia úgy tudja - a két unokát, Jan Kerouacot és ifj. Paul Blake-et nem is értesítik erről. Gábrielle végrendeletében egyikük sem szerepel, hiszen minden Stellára szállt. Nicosia persze úgy véli, lehetetlen, hogy a családot összetartó és istápoló Mémere ne gondolt volna az unokákra: szerinte minden előre kiterveltetett. - Sampasék nagyon is jól tudták, hogy a nagymama kincseken ül - mondta kérdésemre. Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy Kerouac felesége, Stella, aki nem szívelhette Jack általa züllöttnek tartott barátait, és menekült volna férje világából, a hagyatékot az óriási mennyiségű kiadatlan kézirattal, naplókkal együtt évtizedekre lezárta. Ez sokáig nem is tűnt fel senkinek: Jack Kerouacot a hetvenes és nyolcvanas években, miközben művei világszerte népszerűségre tesznek szert, csaknem elfelejtik Amerikában. Talán jól jelzi ezt, hogy Francis Ford Coppola még 1968-ban fiatal filmesként vásárolta meg az Úton megfilmesítésének jogát, még mielőtt megrendezte volna a Keresztapát és az Apokalipszis, mostot. És csak egy hónappal ezelőtt, 2005. augusztus első napjaiban jelentette be, hogy végre hozzáfog e film elkészítéséhez, amely várhatóan 2007-ben lesz látható a mozikban. Fél évszázaddal azután, hogy Kerouac regénye megjelent. Hogy a film a könyvet miképp dolgozza fel, azt előre megmondani persze nem lehet. Mindenesetre a hangsúlyokat jelzi, hogy a forgatókönyvet az a Walter Salles és Jose Riviera írja, akik tavaly Che Guevara: A motoros naplója című filmjükkel ráerősítettek a kubai forradalmár kulturális és politikai értelemben vett visszatérésére: a kicsit a hetvenes éveket idéző, de mégis nagyon XX. századi béketüntetéseken manapság ismét Che Guevara a sztár, pólókon és jelvényeken a globalizáció, az iraki megszállás és Palesztina szabadságáért „harcol”. A párhuzam persze adja magát, ha azt vesszük, hogy Che motoros utazása mindössze három évvel azután történt, hogy Kerouac 1949-ben megtette első nagy útját a keleti és a nyugati part között, amiből az Úton született. Csábító lehet tehát Kerouacot egy olyan mitológiába beilleszteni, amelyhez viszont soha sem tartozott, és amelyről már életében meglehetősen lefitymálóan nyilatkozott. Kétségtelen, a lázadás nagy filmje az, amiben Kerouac a leginkább főszerepet kaphatna, és ezt egykor maga is így látta. Mikor alig egy hónapja a 2004-ben meghalt Marlon Brando hagyatékát elárverezték, kiderült: Kerouac 1958 körül levelet írt Brandónak, amelyben azért könyörgött, hogy a renegát színész vegye meg az On the Road megfilmesítésének jogát. Kerouac ekkor úgy érezte, hamarosan híressé és legfőképpen gazdaggá teszi őt ez a könyv, és azt ajánlotta Brandónak, együtt alakítsák a regény két főszereplőjét: az írót megszemélyesítő Sal Paradise-t Kerouac, a barátjáról, Neal Cassadyről mintázott Dean Morketyt pedig Brando. „Na, gyerünk, Marion, védd magad, és írj!” - noszogatta az író a színészt. Marlon Brando sosem válaszolt Kerouacnak. A megőrzött rövid, géppel írt levél az idén június 30-án, a Brando-árverésen, 33 600 dollárért kelt el. Ifj. Paul Blake is csak később, sokkal később kezdett el érdeklődni az örökség iránt. 1995-ben az után lett felperes a Sampas család ellen folyó perben, hogy Jan Kerouac meghalt, és Gerald Nicosia valóságos háborút indított azért, hogy a Kerouac lány halála ellenére az ügy folytatódjon. Jan exférje ugyanis, John Lash (ugyanaz a férfi, akivel Jan 15 éves korában Mexikóba szökött) Jan örököse lett, a Kerouac lány halála után megegyezett a Sampas családdal, hogy eláll a további pereskedéstől. George Tobia, Sampasék korábbi ügyvédje kérdésemre biztosított arról, hogy az egyezség „nem foglalt magában pénzt”. Mindenesetre a floridai (ahol Jack Kerouac meghalt) és az új-mexikói (ahol Jan Kerouac) bíróságok egymásnak küldözgették az ügyet, mert sokáig azt sem tudták eldönteni, ki jogosult felperesként fellépni: Nicosia, akit „irodalmi ügyvezetőként” vagy Lash, akit tényleges örökösként nevezett meg Jan Kerouac végrendeletében. Amikor a bíróság úgy ítélt, Jan halálával okafogyottá vált a pereskedés, akkor lépett be ifj. Paul Blake új felperesként, akit Nicosia kutatott fel nem kis munkával. Ifj. Paul Blake az amerikai légierőnél lehúzott évei és sikertelen házassága után, alkoholizmusa következtében egyre nehezebb időket élt. Jómagam a kaliforniai Sacramentóban akartam felkeresni, ahol még két éve is egy autóban lakott. Nem lakókocsiban, hanem egy furgonban. Mire odaértem volna, továbbállt. Kansasban még sikerült telefonon beszélnem vele, miután kinyomoztam a család címét, aki ott befogadta. Végtelenül szelíd hangján megígérte, interjút ad, miután Nicosiával beszéltem. Mire sor került volna az interjúra, Kansasból is eltűnt. Bill Wagner most arról tudósított, Új-Mexikóban bukkant fel, ahol fia él autóstoppal valahogy eljutott odáig, amikor is rendőrök gyűjtötték be, és lecsukták a hajléktalan férfit. Fia hozta ki a börtönből, és most annak családjánál lakik. - Vannak ügyek, amelyekből kiszállunk - mondja Wagner. - De ennél az ügynél már eltelt két és fél év, amikor ezt először megtehettem volna. És Paul azt mondta, „te Jóisten, annyira hálás vagyok, Bill, hogy segít nekem ebben”, szóval egyszerűen nem tehetem meg, hogy magára hagyom. Hogy Paul folytatni akarja-e az ügyet? Ó, igen. Persze meglehetősen kevés reményt fűz a sikerhez. Azt mondta, ha nem lehet megnyerni, akkor inkább hagyjuk az egészet, de én nem akarom azt mondani neki,hogy nem lehet megnyerni. Hogy Bill Wagnert megcsalta-e a szimata, és roszszul mérte fel a helyzetet, amikor ezt a szövevényes ügyet elvállalta, azt az ítélet előtt nem lehet megmondani. De Wagnernek valami ma is azt súgja, ez a per, bár az utóbbi időben nem a felpereseknek áll a zászló, még mindig tartogathat meglepetéseket. Folyton csak az jár az eszemben, hogy erre az ügyre idestova egymillió dollárt költöttek Sampasék. Ha olyan átkozottul biztosak a dolgukban, miért fordítottak erre ilyen sok pénzt? Tavaly újabb fordulat állt elő: most az alperesek léptek ki a perből. John Sampas ugyanis új ügyvédet fogadott Floridában, aki ugyan a pert nem nyerte meg, de „kimenekítette” a családot a bíróságról. - Ismerem azt az ügyvédet, 600 dolcsi óránként - mondja Bill Wagner. Az új ügyvéd azzal állt elő, hogy az életben lévő Sampasok akkor is jogosan jutottak örökségükhöz, ha Gabrielle Kerouac végrendelete esetleg hamis volna, hiszen Stella Sampas 1990-es végrendeletének valódiságához nem férhet kétség, márpedig a perelt Sampasok a végrendelet alapján igazgatják a hagyatékot. (Olyan ez, mint amikor valaki lopott autót vásárol: a floridai törvények alapján, bizonyos körülmények fennállása esetén, a kocsit nem lehet kártalanítás nélkül visszavenni a gyanútlan új tulajdonostól.) A bíró tehát kizárta a perből a Sampasokat, amiért az ügy alperes nélkül maradt. Kérdéses azonban, hogy kinek a feladata megtalálni az új alperest. A Sampasok nem tehetik, nekik ehhez az ügyhöz többé semmi közük, Bill Wagner szintén nem választhatja meg saját ellenfelét. A valószínűnek az a megoldás ígérkezik, hogy a helyi jogi egyetem egy tanára fogja képviselni az ügyet Wagner ellenében, diákjainak ekképp biztosítandó majd gyakorlati lehetőséget a bíróságokon. A Kerouac-per pedig tananyag lehet az egyetemi jegyzetekben. Bill Wagner tehát tovább kutat: afféle magánnyomozóként hivatali archívumokban, régi levelek között akarja megtalálni a bizonyítékát annak, hogy a néhai Stella Sampas, Jack felesége még Kerouac édesanyja halála előtt kimenekítette és letétbe helyezte a Kerouac-hagyaték jó részét. Ha pedig ez sikerülne, amire az ügyvéd szerint van remény, mindent vissza kell venni: Irsay tekercsét, Johnny Depp esőkabátját és a New York-i közkönyvtárnak eladott kéziratokat, mert mindennek egyharmada az Új-Mexikóban csodára váró ifj. Paul Blake-et illeti. Amikor Stella Sampas 1990 februárjában meghalt, mindent testvéreire hagyott, beteljesítve Jack Kerouac félelmét a „hadseregnyi görög rokonról”, akik a Kerouac-hagyatékon osztoznak majd. Annak az évnek a márciusában Jan Kerouac Floridába látogatott, ahol felkereste édesapja utolsó lakhelyét. A St. Petersburg északi 10. sugárútján álló, betonból emelt kertes ház már a hatvanas években sem számított jómódúnak a környéken. Fehérre pucolt falai, téglával kirakott, oszlopos verandája és az előtte terpeszkedő pálmafák mégis takaros épület benyomását keltik. Tizenöt éve Jannek itt John Sampas nyitott ajtót, aki Stella halála után a hagyaték igazgatását átvette, és aki rövid időre leutazott St. Petersburgbe megnézni, mit rejt a ház. A falakon még mindig Jack Kerouac festményei voltak kifüggesztve, és mindenhol az író holmijai hevertek. Miután Jant az új házigazda beinvitálta, és körbenézhetett apja házában. John Sampas feltette az udvarias, távozásra felszólító kérdést: „Segíthetek valamiben még?” Jan Kerouac apja íróasztalát kérte, úgy érezte magát mellette, mint „egy kisfiú apja pilótafülkéjében, ahol végre én ülhettem a műszerfalhoz”. Sampas a kérést megtagadta. Mint azt a Saint Petersburg Timesnak kifejtette, azért, mert Jan azzal dicsekedett, hogy számtalan esetben adott már el gyanútlan vevőknek olyan íróasztalt, amire azt mondta, apjáé volt, ezek után nem akarta odaadni neki az igazit. Az íróasztal lehet, hogy megmaradt, más tárgyakon viszont maga Sampas adott túl: hamar ráébredhetett, hogy a Stella által lezárt hagyaték értéke húsz esztendő alatt a semmiből az egekbe szállt. Hogy Kerouac is oda szállt-e, aligha tudható. Halála után Lowellben, szülővárosában temették el, és Stellával közös sírhelye ma zarándokhellyé vált. „Tisztelte az életet” - áll a szinte mindennap virágokkal és gyakorta sörösüvegekkel megtisztelt sírhelyen. St. Petersburgben viszont az utóbbi 2-3 évben rebesgetni kezdték, hogy Jack Kerouac még mindig a városban van. Az tény, hogy 1999-ig neve szerepelt a városi telefonkönyvben, és a hívásra a készülék is kicsöngött, bár a telefont senki sem vette fel. Ma a város legnevesebb könyvesboltjában arról beszélnek, Kerouac szelleme éjszakánként a polcok közt bolyong. Az 1933-ban alapított Hassam könyváruházban, ahol pár hete magam is Kerouac nyomait kutattam, úgy emlékeznek Kerouacra, mint aki gyakorta bejött a boltba és átrendezte a könyvespolcokat: a hiú író a kisebb elismerést jelentő alsó sorokba kihelyezett munkáit a legnépszerűbb könyveknek fenntartott, szemmagasságban lévő sorokba pakolta át. A könyvesbolt alkalmazottai a gyakori látogatás után bosszankodva állították vissza az eredeti sorrendet. A helyi televíziós csatorna kíséretében nemrégiben szellemvadászok érkeztek a boltba. A szellemvadászok megállapították: éjszakánként középkorú, fekete ősz hajú férfi sétál a polcok között, a kérdésekre nem válaszol, és leginkább azzal foglalatoskodik, hogy könyveit ledobálja a polcokról. Erősen hasonlít Jack Kerouacra. A bolt alkalmazottai pedig reggelente sokszor találtak az éjszaka folyamán rejtélyes módon a polcokról leesett Kerouac-könyveket a padlón. Az efféle történetek persze még lendíthetnek kicsit az üzleten. De tudni kell, hogy az amerikai könyvpiacon a Borders vagy a Barnes’n Noble, azaz a nagy könyváruházláncoké a jövő. A Haslam-féle családi könyvesboltoknak, de talán a híres friscói Citylightsnak is leáldozott. Ahogy a régi Amerikának is, amiről még Kerouac írt olyan nagy szeretettel. Igaz, Jack Kerouac könyvei ma minden amerikai könyvesboltban, a nagy áruházláncokban is, a szemmagasságban lévő polcokon találhatóak, anélkül hogy bárki átrendezné őket nappal vagy az éjszaka során. Ma Saint Petersburgben a 10. sugárút 5169. szám alatt nem lakik senki. Az előkertben és a verandán száraz leveleket visz a szél. Amikor az ajtó elé lépek, egy kis sárga cetlire leszek figyelmes. A kilincs alá tűzött nyomtatott lap egy túlbuzgó helyi keresztény gyülekezet térítő sorait tartalmazza, amely szerint percenként 83 lélek távozik Krisztus nélkül a másvilágra. „Az élő lélek felbecsülhetetlen, értéke kimondhatatlan, láthatatlan és halhatatlan, és többet ér a tiszta aranynál is” - figyelmeztet a szórólap. Én mégis mintha láttam volna megmozdulni valamit a lefüggönyözött ablakok mögött. Valakit a szobákban bolyongani, akinek szelleme egyesek fejében épp most változik hidegen csengő arannyá. Vége »• f»i I if ft1 s I íitiliSi S« äss I f 1 í - í , «Ifi t *:; Í Sí íj fii ’ í s i 11 L'i-p * jf» ? í 11« r I»? - *=* ? $ rü»;*í íii Iff |í? 1 Z 1 * * ** “Ü* & * l ^ • * I € P & Ä' ‘ ■U mWn:i Hí Is ti fkí S-H« sbShnlUB* Kerouac legismertebb regényének, az Útónnak a kézirata. Kétmillió-négyszázezer dollárért vette meg egy futballcsapat tulajdonosa FOTÓ: AFP Irierazel Magazin 31 2005. szeptember 10., szombat