Magyar Nemzet, 2005. szeptember (68. évfolyam, 238-267. szám)

2005-09-10 / 247. szám

Az idézeteket Jack Kerouac naplóiból vettük „Mert mi van, ha Kropotkin és Bakunyin, e vadiúj kor elidegenedett gyerkőcei nem hisznek a nyugati típusú kapitalizmusban, a magántulajdonban, és te­szem azt még az egyén és a családok egyszerű ma­gánéletében sem, vagy Jézusban vagy a tisztesség bármi más érvrendszerében; vagy az oktatásban ter­mészetesen, azaz a régi klasszikus tudomány bigot­­riájában, amely az embert mégiscsak képessé teszi arra, hogy megismerje a másikat, és arra is, hogy lás­sa, mit művelt a többi ambiciózus vandál és hazug azelőtt; vagy ha semmiféle kormányzásban nem hisznek, csak abban, amit ők ragadhatnak maguk­hoz? És mi van akkor, ha nem hisznek az írott szóban, ami az egyetlen módja an­nak, hogy rögzítsük, valójában mi tör­tént? De tényleg, mi van akkor, ha gondoskodni szeretnének arról, hogy Timothy Leary vezérletével senki se tudjon már megcímezni Ameriká­ban egy egyszerű borítékot, vagy egy háztartás költségvetését vezet­ni, egy csekket kitölteni, arról nem is beszélve, hogy mindez olvasha­tó is legyen?” De ezt a cikket is félreértették, sokan egy elborult elme gondo­latfoszlányait látták benne, vagy még rosszabbat: a cikk megjele­nése után néhány nebnáci ke­reste fel Kerouacot otthoná­ban, hogy biztosítsák támoga­tásukról. „Megmondtam nekik, pa­cifista vagyok - mesélte az esetet Halnek Kerouac -, és hogy fegyvert tartok a másik szobában. Azt is megmondtam ne­kik, hogy segítettem megvédeni ezt az országot az olyan emberektől, mint ők. Nem sokáig marad­tak...” 1969. október 22-én a Washington Post is lehoz­­za az Utánam az özönvízt, a cikk elé írva a lap rövi­den megjegyzi: „Ez az utolsó írása Jack Kerouacnak, aki tegnap halt meg.” Az író előző nap hunyt el a St. Petersburg-i Szent Antal Kórházban, néhány utcányira otthonától. A halál oka májzsugor, az alkoholisták klasszikus be­tegsége volt. Jack Kerouac bankszámláján 91 dollárt találtak. Mivel édesanyja túlélte az írót, a végrendelet ér­telmében a még életben lévő, ám súlyosan beteg, el­borult elméjű és magatehetetlen Gabrielle-re szállt a Kerouac-hagyaték. (Egyharmad részét a floridai tör­vények szerint, noha a végrendeletben nem említte­­tik a neve, felesége, Stella kapta meg). Ifj. Paul Blake, az unokaöcs, a „direkt vérvonal utolsó cseppje” tehát legfeljebb Gabrielle halála után juthatott volna valamihez. De a most 56 éves ifj. Paul Blake-re örökség helyett nehéz sors várt. 16 évesen elvesztette édesanyját, belehalt abba, hogy férje elhagyta egy másik asszony miatt. Apja három évvel később követte őt a sírba; a lelkiismeret-fur­­dalás miatt, hogy ő ölte meg az asszonyt, halálra it­ta magát. Egy évvel később nagybátyja, Jack Kerouac is meghalt. Az egyedül maradt, húszéves Paul megjelent hát a floridai ház küszöbén, hogy nagyanyja oltalmába helyezze magát, ám­­ Nicosia szerint - Stella nem fogadta be az akkor már lassan férfivá cseperedő fiút. Amikor Gábrielle meghalt - Nicosia úgy tudja - a két unokát, Jan Kerouacot és ifj. Paul Blake-et nem is értesítik erről. Gábrielle végrendeletében egyikük sem szerepel, hiszen minden Stellára szállt. Nicosia persze úgy véli, lehetetlen, hogy a csalá­dot összetartó és istápoló Mémere ne gondolt volna az unokákra: szerinte minden előre kiterveltetett. - Sampasék nagyon is jól tudták, hogy a nagyma­ma kincseken ül - mondta kérdésemre. Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy Kerouac felesége, Stella, aki nem szívelhette Jack általa züllöttnek tartott barátait, és menekült volna férje világából, a hagyatékot az óriási mennyi­ségű kiadatlan kézirattal, naplókkal együtt évtize­dekre lezárta. Ez sokáig nem is tűnt fel senkinek: Jack Ke­rouacot a hetvenes és nyolcvanas években, miköz­ben művei világszerte népszerűségre tesznek szert, csaknem elfelejtik Amerikában. Talán jól jelzi ezt, hogy Francis Ford Coppola még 1968-ban fiatal filmesként vásárolta meg az Úton megfilmesítésének jogát, még mielőtt megrendezte volna a Keresztapát és az Apokalipszis, mostot. És csak egy hónappal ezelőtt, 2005. augusztus első nap­jaiban jelentette be, hogy végre hozzáfog e film elké­szítéséhez, amely várhatóan 2007-ben lesz látható a mozikban. Fél évszázaddal azután, hogy Kerouac regénye megjelent. Hogy a film a könyvet miképp dolgozza fel, azt előre megmondani persze nem lehet. Mindenesetre a hangsúlyokat jelzi, hogy a forgatókönyvet az a Wal­ter Salles és Jose Riviera írja, akik tavaly Che Gueva­ra: A motoros naplója című filmjükkel ráerősítettek a kubai forradalmár kulturális és politikai értelem­ben vett visszatérésére: a kicsit a hetvenes éveket­­ idéző, de mégis nagyon XX. századi béketünteté­seken manapság ismét Che Guevara a sztár, póló­kon és jelvényeken a globalizáció, az iraki megszállás és Palesztina szabadságáért „harcol”. A párhuzam persze adja magát, ha azt vesszük, hogy Che motoros utazása mindössze három évvel azután történt, hogy Kerouac 1949-ben megtette el­ső nagy útját a keleti és a nyugati part között, amiből az Úton született. Csábító lehet tehát Kerouacot egy olyan mitológiába beilleszteni, amelyhez viszont so­ha sem tartozott, és amelyről már életében meglehe­tősen lefitymálóan nyilatkozott. Kétségtelen, a lázadás nagy filmje az, amiben Ke­rouac a leginkább főszerepet kaphatna, és ezt egykor maga is így látta. Mikor alig egy hónapja a 2004-ben meghalt Marlon Brando hagyatékát elárverezték, ki­derült: Kerouac 1958 körül levelet írt Brandónak, amelyben azért könyörgött, hogy a renegát színész vegye meg az On the Road megfilmesítésének jogát. Kerouac ekkor úgy érezte, hamarosan híressé és leg­főképpen gazdaggá teszi őt ez a könyv, és azt ajánlot­ta Brandónak, együtt alakítsák a regény két főszerep­lőjét: az írót megszemélyesítő Sal Paradise-t Ke­rouac, a barátjáról, Neal Cassadyről mintázott Dean Mork­etyt pedig Brando. „Na, gyerünk, Marion, védd magad, és írj!” - no­szogatta az író a színészt. Marlon Brando sosem vá­laszolt Kerouacnak. A megőrzött rövid, géppel írt le­vél az idén június 30-án, a Brando-árverésen, 33 600 dollárért kelt el. Ifj. Paul Blake is csak később, sokkal később kez­dett el érdeklődni az örökség iránt. 1995-ben az után lett felperes a Sampas család ellen folyó perben, hogy Jan Kerouac meghalt, és Gerald Nicosia valóságos háborút indított azért, hogy a Kerouac lány halála el­lenére az ügy folytatódjon. Jan exférje ugyanis, John Lash (ugyanaz a férfi, akivel Jan 15 éves korában Mexikóba szökött) Jan örököse lett, a Kerouac lány halála után megegye­zett a Sampas családdal, hogy eláll a további peres­kedéstől. George Tobia, Sampasék korábbi ügyvédje kérdé­semre biztosított arról, hogy az egyezség „nem fog­lalt magában pénzt”. Mindenesetre a floridai (ahol Jack Kerouac meg­halt) és az új-mexikói (ahol Jan Kerouac) bíróságok egymásnak küldözgették az ügyet, mert sokáig azt sem tudták eldönteni, ki jogosult felperesként fellép­ni: Nicosia, akit „irodalmi ügyvezetőként” vagy Lash, akit tényleges örökösként nevezett meg Jan Kerouac végrendeletében. Amikor a bíróság úgy ítélt, Jan halálával okafogyottá vált a pereskedés, ak­kor lépett be ifj. Paul Blake új felperesként, akit Ni­cosia kutatott fel nem kis munkával. Ifj. Paul Blake az amerikai légierőnél lehúzott évei és sikertelen házassága után, alkoholizmusa követ­keztében egyre nehezebb időket élt. Jómagam a kali­forniai Sacramentóban akartam felkeresni, ahol még két éve is egy autóban lakott. Nem lakókocsiban, ha­nem egy furgonban. Mire odaértem volna, tovább­­állt. Kansasban még sikerült telefonon beszélnem vele, miután kinyomoztam a család címét, aki ott be­fogadta. Végtelenül szelíd hangján megígérte, inter­jút ad, miután Nicosiával beszéltem. Mire sor került volna az interjúra, Kansasból is eltűnt. Bill Wagner most arról tudósított, Új-Mexikóban bukkant fel, ahol fia él­­ autóstoppal valahogy eljutott odáig, amikor is rendőrök gyűjtötték be, és lecsukták a haj­léktalan férfit. Fia hozta ki a börtönből, és most an­nak családjánál lakik. - Vannak ügyek, amelyekből kiszállunk - mond­ja Wagner. - De ennél az ügynél már eltelt két és fél év, amikor ezt először megtehettem volna. És Paul azt mondta, „te Jóisten, annyira hálás vagyok, Bill, hogy segít nekem ebben”, szóval egyszerűen nem te­hetem meg, hogy magára hagyom. Hogy Paul foly­tatni akarja-e az ügyet? Ó, igen. Persze meglehetősen kevés reményt fűz a sikerhez. Azt mondta, ha nem lehet megnyerni, akkor inkább hagyjuk az egészet, de én nem akarom azt mondani neki,­hogy nem lehet megnyerni. Hogy Bill Wagnert megcsalta-e a szimata, és rosz­­szul mérte fel a helyzetet, amikor ezt a szövevényes ügyet elvállalta, azt az ítélet előtt nem lehet meg­mondani. De Wagnernek valami ma is azt súgja, ez a per, bár az utóbbi időben nem a felpereseknek áll a zászló, még mindig tartogathat meglepetéseket.­­ Folyton csak az jár az eszemben, hogy erre az ügyre idestova egymillió dollárt költöttek Sampasék. Ha olyan átkozottul biztosak a dolgukban, miért for­dítottak erre ilyen sok pénzt? Tavaly újabb fordulat állt elő: most az alperesek léptek ki a perből. John Sampas ugyanis új ügyvé­det fogadott Floridában, aki ugyan a pert nem nyerte meg, de „kimenekítette” a családot a bíró­ságról. - Ismerem azt az ügyvédet, 600 dolcsi óránként - mondja Bill Wagner. Az új ügyvéd azzal állt elő, hogy az életben lévő Sampasok akkor is jogosan jutottak örökségükhöz, ha Gabrielle Kerouac végrendelete esetleg hamis vol­na, hiszen Stella Sampas 1990-es végrendeletének va­lódiságához nem férhet kétség, márpedig a perelt Sampasok a végrendelet alapján igazgatják a hagyaté­kot. (Olyan ez, mint amikor valaki lopott autót vásá­rol: a floridai törvények alapján, bizonyos körülmé­nyek fennállása esetén, a kocsit nem lehet kártalaní­tás nélkül visszavenni a gyanútlan új tulajdonostól.) A bíró tehát kizárta a perből a Sampasokat, amiért az ügy alperes nélkül maradt. Kérdéses azonban, hogy kinek a feladata megtalálni az új alperest. A Sampa­sok nem tehetik, nekik ehhez az ügyhöz többé semmi közük, Bill Wagner szintén nem választhatja meg sa­ját ellenfelét. A valószínűnek az a megoldás ígérkezik, hogy a helyi jogi egyetem egy tanára fogja képviselni az ügyet Wagner ellenében, diákjainak ekképp bizto­sítandó majd gyakorlati lehetőséget a bíróságokon. A Kerouac-per pedig tananyag lehet az egyetemi jegy­zetekben. Bill Wagner tehát tovább kutat: afféle magánnyo­mozóként hivatali archívumokban, régi levelek kö­zött akarja megtalálni a bizonyítékát annak, hogy a néhai Stella Sampas, Jack felesége még Kerouac édesanyja halála előtt kimenekítette és letétbe he­lyezte a Kerouac-hagyaték jó részét. Ha pedig ez si­kerülne, amire az ügyvéd szerint van remény, min­dent vissza kell venni: Irsay tekercsét, Johnny Depp esőkabátját és a New York-i közkönyvtárnak eladott kéziratokat, mert mindennek egyharmada az Új-Me­­xikóban csodára váró ifj. Paul Blake-et illeti. Amikor Stella Sampas 1990 februárjában meg­halt, mindent testvéreire hagyott, beteljesítve Jack Kerouac félelmét a „hadseregnyi görög rokonról”, akik a Kerouac-hagyatékon osztoznak majd. Annak az évnek a márciusában Jan Kerouac Floridába láto­gatott, ahol felkereste édesapja utolsó lakhelyét. A St. Petersburg északi 10. sugárútján álló, be­tonból emelt kertes ház már a hatvanas években sem számított jómódúnak a környéken. Fehérre pu­colt falai, téglával kirakott, oszlopos verandája és az előtte terpeszkedő pálmafák mégis takaros épület benyomását keltik. Tizenöt éve Jannek itt John Sampas nyitott aj­tót, aki Stella halála után a hagyaték igazgatását át­vette, és aki rövid időre leuta­zott St. Petersburgbe meg­nézni, mit rejt a ház. A falakon még mindig Jack Kerouac festmé­nyei voltak kifüg­gesztve, és minden­hol az író holmijai hevertek. Miután Jant az új házigazda beinvitálta, és kör­benézhetett apja há­zában. John Sam­pas feltette az ud­varias, távozásra felszólító kérdést: „Segíthetek vala­miben még?” Jan Kerouac apja íróasztalát kérte, úgy érezte magát mellette, mint „egy kisfiú apja pilótafülké­jében, ahol végre én ülhettem a műszerfalhoz”. Sampas a kérést megtagadta. Mint azt a Saint Petersburg Timesnak kifejtette, azért, mert Jan azzal dicsekedett, hogy számtalan esetben adott már el gyanútlan vevőknek olyan íróasztalt, amire azt mondta, apjáé volt, ezek után nem akarta odaadni neki az igazit. Az íróasztal lehet, hogy megmaradt, más tárgya­kon viszont maga Sampas adott túl: hamar ráébred­hetett, hogy a Stella által lezárt hagyaték értéke húsz esztendő alatt a semmiből az egekbe szállt. Hogy Kerouac is oda szállt-e, aligha tudható. Halá­la után Lowellben, szülővárosában temették el, és Stellával közös sírhelye ma zarándokhellyé vált. „Tisz­telte az életet” - áll a szinte mindennap virágokkal és gyakorta sörösüvegekkel megtisztelt sírhelyen. St. Petersburgben viszont az utóbbi 2-3 évben re­besgetni kezdték, hogy Jack Kerouac még mindig a városban van. Az tény, hogy 1999-ig neve szerepelt a városi telefonkönyvben, és a hívásra a készülék is kicsöngött, bár a telefont senki sem vette fel. Ma a város legnevesebb könyvesboltjában arról beszélnek, Kerouac szelleme éjszakánként a polcok közt bolyong. Az 1933-ban alapított Hassam könyv­áruházban, ahol pár hete magam is Kerouac nyomait kutattam, úgy emlékeznek Kerouacra, mint aki gya­korta bejött a boltba és átrendezte a könyvespolcokat: a hiú író a kisebb elismerést jelentő alsó sorokba kihe­lyezett munkáit a legnépszerűbb könyveknek fenntar­tott, szemmagasságban lévő sorokba pakolta át. A könyvesbolt alkalmazottai a gyakori látogatás után bosszankodva állították vissza az eredeti sorrendet. A helyi televíziós csatorna kíséretében nemrégi­ben szellemvadászok érkeztek a boltba. A szellem­vadászok megállapították: éjszakánként középkorú, fekete­ ősz hajú férfi sétál a polcok között, a kérdé­sekre nem válaszol, és leginkább azzal foglalatosko­dik, hogy könyveit ledobálja a polcokról. Erősen ha­sonlít Jack Kerouacra. A bolt alkalmazottai pedig reggelente sokszor találtak az éjszaka folyamán rej­télyes módon a polcokról leesett Kerouac-könyve­­ket a padlón. Az efféle történetek persze még lendíthetnek ki­csit az üzleten. De tudni kell, hogy az amerikai könyvpiacon a Borders vagy a Barnes’n Noble, azaz a nagy könyváruházláncoké a jövő. A Haslam-féle családi könyvesboltoknak, de talán a híres friscói Citylightsnak is leáldozott. Ahogy a régi Amerikának is, amiről még Kerouac írt olyan nagy szeretettel. Igaz, Jack Kerouac köny­vei ma minden amerikai könyvesboltban, a nagy áruházláncokban is, a szemmagasságban lévő pol­cokon találhatóak, anélkül hogy bárki átrendezné őket nappal vagy az éjszaka során. Ma Saint Petersburgben a 10. sugárút 5169. szám alatt nem lakik senki. Az előkertben és a ve­randán száraz leveleket visz a szél. Amikor az ajtó elé lépek, egy kis sárga cetlire leszek figyelmes. A kilincs alá tűzött nyomtatott lap egy túlbuzgó helyi keresztény gyülekezet térítő sorait tartalmazza, amely szerint percenként 83 lélek távozik Krisztus nélkül a másvilágra. „Az élő lélek felbecsülhetetlen, értéke kimondhatatlan, láthatatlan és halhatatlan, és többet ér a tiszta aranynál is” - figyelmeztet a szórólap. Én mégis mintha láttam volna megmozdulni vala­mit a lefüggönyözött ablakok mögött. Valakit a szo­bákban bolyongani, akinek szelleme egyesek fejében épp most változik hidegen csengő arannyá. Vége »• f»i I if ft1 s I íitiliSi S« äss I f 1 í - í , «Ifi t *:; Í Sí íj fii ’ í s i 11 L'i-p * jf» ? í 11« r I»? - *=* ? $ rü»;*í íii Iff |í? 1 Z 1 * * ** “Ü* & * l ^ • * I € P & Ä' ‘ ■U mWn:i Hí Is ti fkí S-H« sbShnlUB* Kerouac legismertebb regényének, az Útónnak a kézirata. Kétmillió-négyszázezer dollárért vette meg egy futballcsapat tulajdonosa FOTÓ: A­F­P Irierazel Magazin 31 2005. szeptember 10., szombat

Next