Magyar Nemzet, 2006. március (69. évfolyam, 59-88. szám)
2006-03-31 / 88. szám
Kallós Zoltán 80 éves A neves népzenegyűjtőt sokan köszöntötték születésnapján Kiss Nyolcvanadik születésnapján köszöntötték Kallós Zoltán Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett néprajzkutatót a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. A neves népzenegyűjtőt többek között a hetvenötödik születésnapját ünneplő Novák Ferenc, Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója, Bolváry Gyula, az Erdélyi Szövetség elnöke, Hoppál Mihály, az MTA Néprajzi Intézetének igazgatója, Móser Zoltán néprajzkutató, Tamás Menyhért író, Maczkó Mária és lovász Irén énekesek, Kóka Rozália mesemondó, valamint Kobzos Kiss Tamás, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója és tanítványai köszöntötték. Az ünnepségre Sólyom Lászlót is meghívták, a köztársasági elnök észtországi hivatalos útja miatt azonban nem lehetett jelen, jókívánságait levélben tolmácsolta Kallós Zoltánnak. Köszöntőjében Kobzos Kiss Tamás hangsúlyozta: Kallós beteljesítette és továbbvitte Bartók és Kodály álmát. Szóba került a népzenegyűjtő bebörtönzése a Ceausescu-diktatúra alatt, amelyről az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója azt mondta: Kallós Zoltán bűne az volt, hogy megtalálta és felszínre hozta a magyarság kincsét, a feledésre ítélt balladákat és imákat. Az ünnepelt az eseményen átvehette az Erdélyi Szövetség emlékérmét és az Európai Folklórérmet. Áldások árja házad elborítsa! Kiss Eszter Veronika________ Kallós Zoltán nyolcvanéves, s e nyolc évtized javát életéből miránk és jövendő utódainkra áldozta. Bartók és Kodály útját folytatva az utolsó órában mentette meg számunkra, a nemzet számára az erdélyi és moldvai kultúrkincset, hagyományainkat, muzsikánkat. Akkor sem adta fel, amikor nemhogy köszönetet nem kapott, hanem szolgálatáért a Ceausescu-rendszer börtönre ítélte. Ő azonban soha nem adta fel. A legnehezebb pillanatokban is kitartott, így hiába próbálta meg ellehetetleníteni őt a nacionalista román vezetés és a titkosszolgálat, megmentett számunkra megszámlálhatatlanul sok énekest, muzsikust ezer meg ezer nótájukkal, muzsikájukkal, olyanokat, amelyeket az akkori hatalom örök felejtésre ítélt. Elsősorban azokra a területekre koncentrált, amelyeket addig még nem tártak fel, szőkébb hazájában, Mezőségen, Gyimesben és a különösen tiltott Moldvában. Példája követőkre talált, tanítványai és azok tanítványai ma már rengetegen vannak. Ha ő azokban a nehéz években nem tart ki, ki tudja, vajon a táncházmozgalom és egyáltalán a népzene ügye ma hol tart. Hatalmas anyagot ásott elő a mélyből, csaknem tizenötezer dallamot. Tizenhárom évesen gyűjtött először, s ez már hatvanhét éve volt. Méltó követője, utódja volt a népzenegyűjtő Bartóknak és Kodálynak, olyasmit tett, amiről a két zeneszerző nem is álmodott: élővé varázsolta a kihalófélben lévő hagyományt. Ma már egyre többen tanulják vissza faluhelyen is szokásaikat, zenéjüket, táncaikat, a városi fiatalok között pedig ma már egyre jelentősebb számban vannak ennek a kultúrkörnek a kedvelői, művelői, megnyíltak a népzeneiskolák, néptáncegyüttesek. Ő maga így vallott népzene-kutatói munkájáról: „Hogy miért adtam a fejem a gyűjtésre, nehéz lenne megmagyarázni, valami belső erő hajtott, hogy én is tegyek valamit azért a közösségért, amelyikhez tartozom. Ezt a munkát csak önzetlenül és odaadással, valamint az értelmességébe vetett hittel lehet végezni." Kallós Zoltánnak a széki dallal mi is azt kívánjuk: „Sok számos esztendőket vígan megérhess /Napjaidat számlálni ne legyen terhes. / Az ég harmatja szívedet újítsa, /Áldások árja házad elborítsa!” Kallós Zoltán tizenötezernél több dallamot gyűjtött össze fotó: székelyhídi Balázs Meghalt Soltész György __Strfka István__________ Elment egy művészeti korszak jellegzetes képviselője, egy gondolkodó, műveiben lázadó, önmagával viaskodó elme, akit nem érintett meg a szocialista realizmus, bár abban a korban élt. Az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Nagy József tanítványaként ötvösként végzett. Alkotásaiban mindig is keveredett a szobrászat és az iparművészet. A hatvanas években murális munkákat, kisplasztikákat, cégéreket és ékszereket készített. Számára mindig fontos volt, hogy milyen tárgyakkal, használati eszközökkel veszi körül magát az ember. A lakótelepek építésének dömpingjében a tervezők számára sok minden fontos volt, de legkevésbé az, hogy miként fognak élni benne az emberek, hogy egy család a szűk konyhában milyen körülmények között látja el magát. Nem véletlen, hogy egyik motorja, tervezője, kidolgozója lett a házgyári konyhaprogramnak, amit 1972-ben a közönség kiállításon tekinthetett meg a Tíz kísérlet - Magyar design című bemutatón. A termeléscentrikusság azonban a „legvidámabb barakkban” lényegesebb volt, mint az élhető élet. Soltész Györgynek is be kellett látnia, hogy az érzéketlenség, a közömbösség mások iránt, a tenni nem akarás, a keresztbe tevés nem rendszerfüggő, nevezzék azt szocializmusnak vagy kapitalizmusnak, így a százezreket érintő magyar designprogram hamvába holt. Nem adta fel, mert úgy gondolta, hogy alkotásai tömegeket kell szolgáljanak. Ezért látott hozzá korszerű, átlátható információs rendszerek, portálok tervezéséhez, amelyeket főként kórházakban és nagyobb intézményekben helyeztek el. A Parádfürdőről származó, Ferenczy Noémi-díjas művész munkáiban mindig érződött a hagyomány tisztelete, a természet szeretete. Imádott lovagolni és az erdőkben vándorbottal hosszasan sétálni. A Sváb-hegyen, egy használaton kívüli lóistállóban kezdett dolgozni, amit az ősfenyők árnyékában rövid idő alatt otthonná varázsolt. Ezt tette Zsámbékon is, ahová hatvanévesen költözött, és ahol a környék köveiből, anyagaiból a középkori templom alatt egy tájba simuló házat épített műteremmel. Ritka vállalkozásba fogott, mert műtermét hétvégente megnyitotta az emberek előtt azzal a céllal, hogy a látogatók ismerjék meg az alkotás folyamatát, és különböző vélekedések kerüljenek közelebb egymáshoz. Életmű-kiállításra készült. Amikor ezeket a sorokat írom, felpillantok az íróasztalom sarkán álló Szent Kristóf-szoborra, amit csaknem negyven évvel ezelőtt kaptam a baráttól, a művésztől. Mintha megelevenedett volna a bronzból készült, Krisztust hordozó óriás ember, vállán a kisgyermekkel, kezében a vándorbottal. Soltész György hosszú útra indult. Hatvanhét éves volt. 2006. március 31., péntek Kultúra