Magyar Nemzet, 2006. április (69. évfolyam, 89-116. szám)
2006-04-24 / 111. szám
Az események titkos története Szabados György zeneszerző 1956-ról szóló művéről, a három T időszakáról és az alkotók, értelmiségiek közérzetéről A kulturális újságírók évek óta azzal ostorozzák a magyar alkotóművészeket, hogy műveikben nemigen állítanak méltó emléket ’56-nak. Azonban az, hogy nem születik, nem született a huszadik századi magyar forradalomról elegendő s kiugróan színvonalas alkotás, nem teljesen igaz. Születtek, születnek is ilyen művek, de nem kerültek, máig nem kerülnek az őket megillető helyre. Varga Klára_______________________ Szabados György Az események titkos története című zenedarabját - mely a rendszerváltás után, 1997-ben CD-n megjelent, s idén szeptemberben újra bemutatják a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központban - még a nyolcvanas évek elején különös módon állami megrendelésre írta, s a Pesti Vigadóban Grencsó Istvánnal, Dresch Mihállyal és Kobzos Kiss Tamással be is mutatták. - Hogyan kapott annak idején megrendelést az '56-ot megörökítő zenedarabra egy erősen ellenérdekelt politikai rendszerben? - A Magyar Rádió zenei szerkesztőjétől, Csiba Lajostól tudtam meg, hogy a három T közül sokáig a tiltott kategóriába tartoztam, s bár később, úgy 1982 körül, a középső T-be kerültem, hiába készültek zenei felvételeim, ezeket nem játszották le. Mostanában előkerültek olyan szalagok és egy lista a Magyar Rádió archívumából, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Letiltott zenéim, felvételeim listája. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, amikor már látszott, hogy a hatalmon lévők nem tudják tovább fenntartani sem gazdasági, sem más szempontból hatalmukat, ezt a természetellenes, együgyű és gyilkos léthazugságot, amelyben az országot tartották - sajnos a Nyugat segítségével -, elsőként összecsapott az aczéli és egy nemzetibb, Pozsgay nevével fémjelezhető kultúrpolitikai vonulat. Egy belső vizsgálat eredményeképpen így én is a tiltott kategóriából a tűrtbe kerültem át, időnként kaptam megrendeléseket, olykor hallható voltam a rádióban. - Tudta a megrendelő, miről énekel a darabban Kobzos Kiss Tamás? - Eredetileg nem tudta. Kevesen látják meg ma is, hogy ez a nyomorult korszak milyen „hozzá méltó” művészi stílusokat szült. Hiszen ’56-ról tilos volt még beszélni is. Magam már évtizedek óta foglalkoztam a zongorahang preparálásával, hiszen akkor az egész magyar társadalom „preparált” volt. Kézenfekvő volt, hogy a darab szövege - műfaját tekintve históriás ének - is preparált legyen. A szöveg magánhangzóinak rendjét átkomponáltam, így új, úgynevezett metanyelv született, amely titkon elmesélte a valóságot és a forradalom dicsőségét. Én ezt komoly dolognak tartom. Ezzel szemben ma jobbára valami következményes komolytalanság tartja magát a kor autentikus kifejezésének, s ez maga a kollaboráns árulás. Nemcsak a közösségnek, hanem a szenvedő tiszta embernek, a megélt sorsnak és egy időtlen történelmi esemény magasztosságának a kisszerű elárulása. Amikor bemutattuk a művet, sokan így is megértették, s bizonyára a káderek is megtudták. Nem is ért meg többet három előadásnál. A forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban a néhai Kassákklubban is csak zárt körben tudtuk előadni. - Hogyan vészelte át azokat az éveket, amikor semmilyen nyilvános zenei tevékenységgel nem foglalkozhatott? - Azok is nagyon hasznos évek voltak. Akkor - még a hatvanas években - találtam rá arra, amit úgy nevezek: kozmikus hangzás. Vettem egy magnót és egy mikrofont. Egy kis pokróccal letakartam a zongorámat, és a pedált lenyomva a zongorahúrokat kézzel és különféle eszközökkel szólaltattam meg, így nemcsak a megszokott hangok csendültek fel, hanem az összes felhang is, s ez organikus térhangzást adott. - A rendszerváltás után sokan gondolták, hogy végre minden a helyére kerül... - Miről írjon egy „hipermai” zeneszerző, aki nem tudja, mi az, hogy áldozathozatal, vagy mi az, hogy nemzet, mi az, hogy kultusz, kultúra, azt sem tudja talán, mi a mély szerelem? Vagy mi az erkölcsiség? Az utóbbin azt értem, hogy bárki, egy pék, egy kertész, egy politikus, egy művész elvégzi-e valóban a feladatát. Ugyanúgy, mint a gravitáció, a napsütés, vagy a kút, amely tiszta vizet ad. Mert ma a legtöbben nem végzik el. És nem is érzik, hogy ez baj. De nem is csak ezekről a súlyos hiányokról van szó, hanem például a középpontját vesztett gondolkodásról is. Elsősorban a Teremtőhöz való viszonyról, de a magunk bölcsességéről is. A középpontról, ahol én állok. Arról, hogy velem mi van, nem lehet Indiából vagy Amerikából beszélni, csakis innen, Magyarországról. Ezért sem tetszik például a new age gondolkodása. Hiszen szükségszerű, hogy az életnek helyi, személyes és nemzeti identitásbeli jellege van. - A nyolcvanas évek alkotói ezt még meg is mutatták, aztán jött valamiféle szedelmi művilág, amiben mintha külsőségei ellenére az ötvenes évek világa élne tovább. - Igen, ma is akadnak, akik az Antarktiszon akarnak kaktuszt termeszteni. Akiknek nem elég jó ez a teremtett világ, újat akarnak kitalálni, műmagokról termeszteni, a múltat meg végképp eltörölni. De ez nem fog menni, a valóság előbb-utóbb lerúgja magáról, amit megpróbálnak fölé ügyeskedni. A világot fenntartani csak megértve lehet, és viszont. Ez sokkal nagyszabásúbb feladat, és nem fából vaskarika. De a beteg gondolat mögött most is ott a hatalom. A magyar szellemiség a nyelv szellemét követve mindig egységben gondolkodott. Aki most is így gondolkodik, azt érzi, hogy ebben a mai térben, mai atmoszférában nincsen esélye. Ez húzódik meg a magyar passzivitás mélyén is. Amit oly nehéz volt nekem is megértenem. - Nem egyszerű az évszázadokon át a gyökerekig visszakövetni, miképp jutottunk idáig. Főként a periférián ma is élnek hiteles alkotók, gondolkodók, tudósok, akik jó irányba befolyásolhatnák szellemi folyamatainkat. Mit tehetne ezért a magyar kultúrpolitika? - Sok múlik a személyeken és a kultúra, a szellem munkásain. Egy Klebelsberg Kunó kellene például, aki a kultúra létfeltételeit újra megteremtené. - És Karácsony Sándor. - A kettő együtt kell. Nagy szükség lenne olyan kultúrpolitikusra, aki a maagyar kultúra beavatottja, és aki képes küzdeni, személyes áldozatot hozni érte. Kormányok jönnek, mennek, de egy kultúra valós dimenziója, valós fundamentuma az időtlenség, az öröklét. Másképp nem működhet. A magyar szellemet, amely a magyar kultúrában él, és abban érzi jól magát, és amely a maga szemüvegén ma is tökéletesen át tudja látni az egész világot, nem érdekli, ki van kormányon, hanem hogy ki miképp szolgálja az eleven magyar géniuszt. És ez a két szerepkör nem felcserélhető. A magyar szellem és a magyar kultúra szenvedéstörténete akkor vehet végre kedvező fordulatot, ha a politikai végrehajtó erők nem kontraszelektíve választódnak ki. Minden ezen múlik. „A kultúra létfeltételeit újra meg kellene teremteni" fotó: Máté Péter Búcsú Balkay Gézától Különös irodalmi est volt egy budai csehóban a XX. század utolsó karácsonyán. Jászai-díjas színészünk zenész fivérével Ady-, Karinthy- és József Attila-verseket szavalt, dalolt a többségében törzsközönségnek. A műsorról hangfelvétel készült - Kosztolányi Dezső varázslatos költeményét, a Hajnali részegséget is megőrizve. A Logodi utca fölött már évtizedek óta nem látni csillagos égboltot, és a színészt már soha többé nem halljuk beszélni. Balkay Géza április 3-án meghalt. „Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is ittott, egyre többen már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét" - szól hozzánk a kazettáról Kosztolányi, Géza gordonkahangján. Ő is itt lakott, született és élt, utolsó napjáig a Vár lábánál, ahol egykor Márai is koptatta az utcakövet. Utolsó terveként arra készült, hogy április 11 -én az író Mikó utcai szobránál fog szavalni a születésnapi ünnepségen. Nem maradt rá se ideje, se ereje. Ötvenhárom esztendőt kapott az élettől - szokás mondani, de ő biztosan többet kapott. Úgy gazdálkodott vele, ahogy tudott, ahogyan akart, így is megdöbbentően sokat játszott, még a nagy szerepei felsorolása sem fér ide. Négy évet dolgozott a Nemzeti Színházban, tizenkét évig volt a Katona József Színház tagja, két-két évadon át játszott Kaposváron és Szolnokon. Emlékezetes filmekben láthattuk. Nagyon fiatalon elnyerte a legnagyobb szakmai elismerést és Latinovits Zoltán figyelmét kiugró tehetsége iránt. Ő már akkor kreatív művész volt, amikor ez még nem volt divat, cserébe az effajta ember sorsával, megvertségével és gyengeségeivel. És hozzá azzal a tragédiával, ami az elmúlt egy-másfél évtizedben történt körülötte, a színházi életünkben. Amit a nyereségvágy és a bugris kultúra művelt a szent magyar színészettel. Nincs tehát abban semmi különös és érthetetlen, hogy Balkay félrehúzódott, és az utolsó éveiben egy pesti stúdiószínházban játszott és rendezett „nem időszerű” darabokat, s közben tanított fiatalokat a színészmesterségre. Legutolsó megvalósult munkája a Liliom volt Molnár Ferenctől, aki - megint csak Kosztolányi Dezsőt idézve - „diadalra vitte a lírát és az egyszerűséget, s az ügyes és kevésbé ügyes mesteremberek világában régi jogaihoz juttatta a szépséget és a hallgatást”. Géza is ezt csinálta. Egyre betegebben és gyengébben érte az utolsó csapás, édesanyja elvesztése. Már várta a finálét. Szembenézett vele, felkészült rá. Óhaját híven teljesítette segítő társa: földi maradványait a hét végén kedves, meghitt helyén, a város ricsajától félrevonulva, református lelki gondozója, tanítványai és legközelebbi hozzátartozói, színészbarátai csendes részvétével bocsátották utolsó útjára. Ludwig Emil Rippl-Rónai József rajzai Párizsban Gulyás J. Attila____________________ K evés magyar alkotót ismernek, tisztelnek annyira Franciaországban, mint a modern magyar festészet kimagasló alakját, a nabis művészcsoporttal szoros kapcsolatban állt Rippl-Rónai Józsefet, akinek műveiből két kiállítás nyílt az elmúlt napokban. A festőóriás egykori lakhelyén, Levallois-ban április 10-én nyitották meg a Franciaországban is rendkívül kedvelt művész ötven, Kaposvárott őrzött alkotását felvonultató tárlatot, április 19-e óta pedig a Párizsi Magyar Intézetbe zarándokolnak el azok, akik ugyancsak a róla elnevezett kaposvári múzeum tulajdonában lévő Rippl-rajzokból szeretnék megtudni, mi foglalkoztatta a festőt második hazájában, az első világháború kitörése előtti napokban. Egybőröndnyi ceruzarajzzal érkezett Párizsba Horváth János, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum műtörténésze, akitől megtudtuk: 1999-ben Martyn Ferenc festőművész, Rippl-Rónai nevelt fia Róma melletti lakásának padlásán lelt rá a francia füzetlapokra készült rajzokra. A tizenkilenc rajz egy 1915- ben rendezett franciaországi kiállítás óta „rejtőzködött” egy bőröndben, most május közepéig láthatók a Párizsi Magyar Intézetben. A Bőrönd kincsei címmel megrendezett kamaratárlat nemcsak a háború borzalmaitól rettegő festő érzéseit mutatják meg, de azt is, miként ábrázolja Ripp-Rónai József francia hitvese, Lazarine családtagjait. Markó Keveházi Emberi Himnusz Beethoven IX. szimfóniájára A Magyar Fesztivál Balett és a Magyar Nemzeti Balett előadásában Közreműködik a Nemzeti Énekkar Ikarigazgató, Antal Mátyási és a Danubia Szimfonikus Zenekar Vezényel: Héja Domonkos 2006. május 8. ,9. ,10., június 14., 15. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem www.mupa.hu Élmény. Minden tekintetben. CONCERT Jegyek kaphatók a RAUPA jegypénztárában (tel. : 5^5- 1 m k o i a 3300), a Concert & Media jegyirodáiban (tel: 455-9000), s a Libri könyvesboltjaiban, valamint az ismert jegypénztárakban. A MÜPA szakmai támogatója a tiszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Művészetek Palotája Budapest 152006. április 24., hétfőKultúra