Magyar Nemzet, 2006. április (69. évfolyam, 89-116. szám)

2006-04-29 / 116. szám

Bár zenét is komponál, tavaly az év legjobb fotósa címet is elnyerte. Két éve végigjárta a Caminót, azt a bizonyos nyolcszáz kilométeres zarándokutat, amelyet csak kevesen tesznek meg. Kolovratnik Krisztián­­ színész, kortársai közül az egyik legtehetségesebb. I K 0 N K 0 I. Y__________________________________________ z idei filmszemlén mutatták be a Miragot. Milyen visszhangja volt első nagyjátékfilmjé­nek, amelyet főszereplőként jegyez? - Örülök ennek a filmnek, már csak azért is, mert nagyon nehezen készült el. Három évig forgat­tuk Bollók Csabával, pénzhiány miatt kellett szüneteket tartanunk. A szakmának tetszett, közönségsikerről még nem tudok beszélni, mert a mozik csak később fogják vetíteni. - Ha jól tudom, felmerült, hogy a film zenéjét is ön szerzi. - Volt róla szó. De végül annyira sűrű volt a forga­tás, hogy feledésbe merült a dolog. - A Pesti Színházban nemrég bemutatott Lila ákác című darabnak viszont ön a zeneszerzője. - Forgács Péterrel, a rendezővel már a főiskolán ismertük egymást. Tetszettek neki a vizsgadara­bokhoz írt szerzeményeim, fölvetette, mi lenne, ha lenne egy szerepcsere, és mint Leo, a bárzongorista élőben kísérném végig az előadást. Nagyon örül­tem, hogy létrehozhatok egy saját zenei világot a darabhoz. - Elégedett lett a végeredménnyel? - Talán igen. Életem első kőszínházi zenéje ez. Soha nem gondoltam, hogy egyszer komolyra for­dul a dolog, számomra a zene hobbi. Gyerekkorom­ban még nem volt az, inkább fáradságos kötelesség. Négy évig hegedültem, de nem szerettem. A szü­leim megengedték, hogy abbahagyjam a hegedűt, csak azt kérték, folytassam a zenélést. Zongorázni kezdtem. - Igaz, hogy az édesanyja az egyik zongoravizsgája előtti éjszaka hajnali ötig gyakoroltatta? - Bizonyos dolgokban nagyon szigorúak voltak a szüleim, másokban viszont szabadon hagyták. Nem szóltak bele a gyakorlásba, de a vizsgára tudnom kellett az anyagot. Persze sohasem készültem el időben, így a vizsgák és a kisebb hangversenyek előtti éjszakák gya­korlással teltek. - Korábban azt nyilatkozta, az a szíve legnagyobb vágya, hogy tíz év múlva saját zenekarával lépjen fel a Zeneakadémián. - Ez valóban nagy álmom volt. A kortárs komolyze­néről legtöbbünknek általában a disszonáns hangok jutnak eszünkbe. Én szeretem a dallamokat, a jó ritmu­sokat. A közérthetőbb klasszikus talán közelebb áll hozzám. Rájöttem, hogy a szabadság a mindenem. Az ember csak szabad lélekkel tud alkotni. Szeretem, ha maguktól alakulnak a dolgok, ha valami beérik. Már nem mondom, hogy tíz év múlva itt és itt leszek. Ott le­szek, ha eljön az ideje. Az viszont fontos, hogy legyen bennünk elhatározás, törekvés. - Soha nem sürgeti a dolgokat? - Megtanultam várni. Jó lenne csak értékes dolgok­kal foglalkozni, de sokszor eladja magát az ember. Nem jó csak a sikerért, a hírnévért dolgozni. Nagyon önkriti­kus vagyok. Mindig tartok attól, hogy nem elég érett a munkám. Jobban szeretem, ha az alkotásaimat ismerik és nem engem. Ma sok embernek tudjuk a nevét, de nem tudjuk, mit csinált. Rengeteg a sztár, de fogalmam sincs, miért azok. Nem ismerem az értékrendjüket, nem tudok róluk valójában semmit. - Én viszont tudom önről, hogy fotózik is. Tavaly az év legjobb fotósának választották az iskolában, ahová jár. - Autonóm riportokat készítek. Nagyon jó a saját szemszögemből láttatni valamit, de valójában a dolgok fontosak, amelyek a segítségemmel megszületnek, nem pedig én. - Vagyis jó bornak nem kell cégér? - Kell, de jó, ha megtalálják anélkül is. A Lila ákác zenéjét is felkérésre írtam, nem én ajánlkoztam. - Milyen értékrend szerint él? - Nagyon fontos számomra a család. Nincs testvé­rem, talán ezért alakult ki különleges kötődés a szüleim és köztem. Nekem egyébként nincs saját családom, egyedül élek, de nem rossz ez az állapot. A zenével, a színházzal, a filmmel tudok foglalkozni. - Van olyan, akivel meg tudja osztani a gondolatait? - Néhány jó barátommal és a szüleimmel. Nem olyan rossz egyedül lenni, ha arra törekszünk, hogy minden pillanatot megéljünk. Nem félek a magánytól. Kolovratnik Krisztián 1977. május 15-én született Budapesten, 2000-ben fejezte be a Szín- és Filmművészeti Egyetemet. Filmjei: Miraq, Mix, Morfium, Max, A másik szoba, Az utolsó blues, Sorstalanság. Jelenleg a Vígszínházban játszik. Szerepei: Hazatérés (Hamlet), Sok hű­hó semmiért (Claudio), Vihar (Ferdinand), Nyaralók (Viasz), Három testőr (Aramis), Padlás (Meglökő), Picasso (modell, Apolli­naire, Alice B. Toklas), Hamupipőke (királyfi). Persze az ember keresi a társát. A társ számomra azt az embert jelenti, akinek az értékrendje, az érdeklődé­si köre megegyezik az enyémmel. Akivel együtt lehet haladni, akivel megtapasztalhatom, megélhetem az életet. A közös élmények nagyon fontosak egy kapcso­latban. - Gondolom, élmény volt a Camino is két éve. Mit várt az úttól? . - Tíz éve édesanyám egyik operabeli kollégája vé­gigjárta családjával a Caminót. Mesélt róla, és ezáltal bekerült a tudatomba. De sokáig nem jött el az ideje. Aztán évekkel később, amikor még nem volt divat a Camino, az egyik barátom megkérdezte: elmegyünk? Végigtekertük a több mint nyolcszáz kilométert. - Sokan transzcendentális élménnyel tértek haza az útról... - Ehhez az úthoz, miként az élethez is, nyitottság kell. Nem szabad elvárni semmit, és akkor megtörtén­nek bizonyos dolgok. Amit ott átéltem, az a magán­ügyem. Sokan ezoteriával magyarázzák, vagy harsány sztorit kerekítenek belőle. Ezeket az élményeket valójá­ban nem lehet megosztani. Mindenkivel más és más­hogyan történik. - Hisz egy „másik" világban? - Hiszek abban, hogy nem csak az anyagi, a szem­mel látható világ létezik. - Fontos önnek például a pénz? - Igen. - Különben talán nem is szerepelt volna egy sörrek­lámban. .. - Huszonkét évesen vállaltam el, akkor fejeztem be a főiskolát. Tudtam, hogy bár a szüleim mindent meg­adnak nekem, azért végesek a lehetőségeik. A főiskola után már láttam, hogy a színházi munkákból soha nem jön össze annyi, hogy lakást tudjak venni. Az otthono­mat és az önálló életemet a reklámmal alapoztam meg. -Tud nemet is mondani? - Nehezen tanultam meg, és nem is olyan régen. Amióta egyre tisztábban látom, milyen utat szeretnék bejárni. Ha nem önszántamból mondok nemet, az bor­zasztó. Volt már ilyen, filmnél, de a színház miatt is. - Pedig egy filmszerep sok pénzt hoz. - Sokat, de az lenne az igazi, ha teljesen örömből dolgozhatnék. Ha nem kellene mérlegelnem. Ez per­sze csak akkor volna lehetséges, ha a színház mellett mondjuk jól menő vállalkozásom is lenne, de nincs, pedig a szüleim azt tanították, hogy több lábon kell állni. Ezért voltak a zeneórák, a nyelvórák. Mert csak úgy lehetsz szabad ember, fiam, csak akkor nem kell mindig megalkudnod, ha több dologhoz értesz. De ma már úgy látom, nehezebb saját erőből talpon marad­ni, mint alkut kötni. Az egyik kolléganőm mesélte, hogy egyszer kis szerepet osztottak rá. Odalépett hoz­zá Várkonyi Zoltán, látom, maga jelentős szerepeket játszik, elveszem öntől ezt a kis szerepet, és adok egy nagyobbat. A színésznő fölháborodott. Ne tessék el­venni, nekem a mostani életemben ez a szerep nagyon fontos. - Ön most elégedett a feladataival? - Igen. Megint forgatok, és úgy tűnik, lesz egy má­sik filmszerepem is. Egy új darabot is elkezdtem pró­bálni. - Miért jó leugrani ötven méter magasról?­­ - Szeretem az extrém sportokat, például a sziklamá­szást. Vonzanak a veszélyes helyzetek. A főiskola alatt ki akartam próbálni, hol vannak a fizikai határaim. - Szokott félni, miközben extrém sportot űz? - Jó félelem az. A napokban láttam egy dokumen­­tumfilmet olyan ejtőernyősökről, akik lezuhantak. Amikor fölépültek, újra ugrottak. Az egyik fickó a hu­szadik zuhanás után szállt ki a tolókocsiból, utána megint felment. Kolovratnik Krisztián az álmokról és a megalkuvásról Jó félelem V­i­c­­h Károly______________________________________________ örténelem-magyar szakos végzettségemnél és koromnál fogva elérkezettnek látom az időt szellemi „hagyatékom” feldolgozására. A gaz­dag sajtóanyagból csupán azokat a műveket hagyom meg, amelyeket a szerzői korszakuk jeles szak­embereiről írtak. így emeltem ki két azonos korú neves íróról szóló újságcikket a Magyar Nemzet 1979. június 15-i számából, amelynek szerzője Budai Balogh Sándor, aki a fenti címmel emlékezett meg arról az eseményről, amely 1939-ben a Szabó Dezső-jubileum idején zajlott le Budapesten. Ebben az állt, hogy „a betegen fekvő Móricz Zsigmond köszöntését olvasták fel­ a Városi Színházban tartott ünnepségen, amelyen megjelent Bartók Béla, Ko­dály Zoltán, Illyés Gyula, Rudnay Gyula és a magyar szel­lemi élet sok más kiválósága, de távol tartotta magát a hivatalos Magyarország. Móricz csak viszonozta azt a­ baráti gesztust, amelyre 1927-ben került sor a Zeneaka­démián, amikor Szabó Dezső köszöntötte Móriczot 25 éves írói jubileuma alkalmából. Móricz köszöntő sorai folyóiratban is megjelentek Ott állok mellette címmel a Magyar Élet 1939. júniusi Szabó Dezső-számában. Mivel ez az írás - ahogy Budai Balogh közli - teljesen hiányzik a Móricz-irodalomból, hasznosnak tartom is­mét megjelentetni a „beszámolót” egy negyed század után, mert olyan Móricz-köszöntőről van szó, amely Szabó Dezsőről hangzott el, akit a szintén hatvanéves, 1879-ben született Móricz Zsigmond üdvözölt. Az alábbiakban azt a Móricz-köszöntőt közlöm, amely 1939-ben a Magyar Nemzetben jelent meg. Ott állok mellette Még alig egy hónapja, hogy Ady Endre szobrának gondolatát ragyogtatták fel a magyar égen - s íme, ma az élő Szabó Dezső hatvanadik születésnapját kívánjá­tok megaranyozni azzal, hogy a nemzet színe előtt kö­szöntitek. Soha jobbkor. Soha nagyobb szükség nem volt rá, hogy a magyar faj egész egyeteme egységes és közös irányt, munkát és cse­lekvést vállaljon, mint ezen izzó és izgalmas napokban, melyek ismeretlen jövőt hordoznak méhükben. S ha az Ady verseiben - mintha a magyar ég és a ma­gyar föld horzsolnák egymást - szakadatlan villámok ci­káznak, a Szabó Dezső írásainak viharfelhős tömkelegé­ben az örök magyar mennydörgés hallatszik és robban. Szabó Dezső barátom - szinte napra kortársam, ugyanannak a nemzedéknek sorsosa­­, mindnyájunk közt a legérdekesebb ember. Agyveleje valóságos ké­miai laboratórium volt mindenkor, melybe a kor dobta bele problémáit, hogy ő azokat a problémákat analízisnek vesse alá. Ebben a monumentális kopo­nyában az elemek új vegyületekké s a vegyületek tisz­ta elemekké szakadnak, ami nem megy mennydörgés nélkül. Szabó Dezső meg nem szűnő írásai ezekről a meg nem szűnő problémaoldásokról és -kötésekről beszélnek. Áradatos, hömpölygő, kavargó, le nem fojtható, el nem hallgattatható pretekciója ott sikolt a közélet egy egyéni kínhalmán, és az ő öblös egyénisége ebben a szikrázó tombolásban állja a maga harcát. Szabó Dezső ebben a harcban meg nem állhat, meg nem szűnhetik, mert a tömeg szakadatlan izzásban van, és izzó problémákkal látja el őt. Mert benne a tömeg éle­te válik élménnyé és szikrázó abstrakcióvá. Szabó Dezső ugyanis az öt érzéken kívül a hatodik ér­zék birtokosa: azé az érzéké, amelyet az emberi élet az utolsó tízezer év alatt fejlesztett ki, s csiszol egyre fino­mabbra és végzetesebbre: az észé. Az ész az ő lénye, legjobban működő és legjobban igénybe vett szerve. Az ész nála annyira fizikai adottság, hogy szinte irányítója a fiziológiáknak. Íme egy próféta, aki önmagában leli meg az Istent: az Ész istenségének prófétája ő. Ha az ótestamentumi pró­fétatípus azt érezte, hogy ő csak eszköz az Isten kezében, csak egy trombita, amelyen át az isteni igék hangzanak. Szabó Dezső vállalja a felelősséget, hogy emberi erőinek határa között, a maga esze szerint dörgi a próféciákat. Itt az Individuum: gyűjtőlencséje a tömeg érzéseinek és a tömeg gondolatainak. Magános ő, mint minden próféta, s ebben a magá­nosságban egy egész nemzetet, egy egész fajt sugároztat gondolatainak és szavainak bűvös tükrében. Én mellette állok. Magam is remete vagyok az új magyar sivatag pusztáján. Az anachorétáknak nincs szakszervezetük, de mindig tudnak egymásról térben és időben. Én mellette élek és állok, és tisztelettel mondom, hogy megismerem Szabó Dezsőnek három érdemét: 1. Első az, hogy megnyílt szemű ember ő, aki új fé­nyekben és elrendezésekben látja a magyar igazságot. 2. Második az, hogy az ifjúság barátja ő, és senki sem tett többet, hogy a szakadatlanul sarjadó ifjúság az előző generáció ajkáról kapja élő szóban s élő hatásban a ma­gyar igazságot. 3. Harmadik, hogy az ő magyar igazsága valósággal világító őrtorony, melyből a torony világosságvető őre mindig a tiszta idealizmust és a nemes magyar s magas feszültségű horizontot reflektorozza körül. Kívánom, hogy Szabó Dezső barátom még számos évekig éljen erő­ben, egészségen, hogy megkezdett munkáját sikeresen folytathassa. Isten éltesse őt, és Isten éltesse ezt a szép, szenvedő és szebb jövőt remélő magyar Hazát. 1939. május 23. Móricz Zsigmond Móricz Zsigmond köszönti Szabó Dezsőt „Ott állok mellette” 33 Magazin 2006. április 29., szombat

Next