Magyar Nemzet, 2006. július (69. évfolyam, 177-207. szám)

2006-07-22 / 198. szám

Aki a nemzet ellen cselekedett „Most az egyik leggyűlöltebb név a Kádár név” M­ost András___________________________________________ M­oldova György könyvet írt Kádár Jánosról. Szíve joga. Az is a szíve joga, hogy azt mondja: a XX. században élt emberek közül Károlyi, Bibó és Kádár volt a példaké­pe. Ez már elgondolkoztató, de a választás szabad. A kérdés csak az: hogyan lehet példakép az az ember, aki a nemzet el­len cselekedett. Ennek illusztrálására álljanak itt a novemberi napok. Kádárt 1956. november 2-án a délelőtti órákban -Münnich Fe­renccel együtt - Moszkvába szállítják. A szovjet fővárosban találkozik az ott lévő kommunista vezetőkkel, köztük Rákosival, Gerő­vel és He­gedűssel, akik Kádár jelölésével nagyjából egyetértenek. Rákosi véle­ménye az, hogy Kádár kezelhető ember. Nem először téved. A november 4-én megalakuló Forradalmi Mun­kás-Paraszt Kormány kiáltványát és program­ját Rákosi és Gerő állítja össze, amelyet Kádár később itt-ott kiigazít. Október 27-én a pártközpontból több kommunista vezetőt - családtagjaikkal együtt­ - kimenekítenek a Szovjetunióba. Mások vi­szont - akik szintén kiszolgálták a Rákosi­­rendszert, vagy veszélyeztetve érzik biztonsá­gukat - Tökölre menekülnek. November 4-én ide szállítják a HM-ből a főtisztek egy részét is. Kádár Jánost - Münnich Ferenccel együtt - november 4-én hozzák vissza a Szovjetunió­ból a szolnoki szovjet laktanyába. Szerov had­seregtábornok, KGB-főnök, biztos, ami biztos alapon, Kádártól függetlenül, visszahozat né­hány általa fontosnak tartott személyt is, akik ugyancsak a szolnoki laktanyában kötnek ki. November 5-én Tökölről Szolnokra szállítják a munkás-paraszt kormányban szereplő poli­tikusokat, főtiszteket. Szándékuk ellenére tehát különböző politi­kai irányzatú csoportokat hoznak össze Szolno­kon a szovjetek. A munkás-paraszt kormány kiáltványát kisebb-na­­gyobb feltételekkel csak tizenketten ismerik el. A többiek vagy nem tudják, hogy Kádár élvezi a szovjet kormány bizalmát, vagy egysze­rűen nem akarják tudomásul venni. Éles vita bontakozik ki a két cso­port között, amelyek elhatárolódnak egymástól. Sőt Kádár híveit meg is fenyegetik. Kádár kérésére aztán Apró Antal próbál a csopor­tok között valamilyen kompromisszumos megoldást kialakítani, de ez nem sikerül neki. Időközben Münnich, Ilku Pál, Úszta Gyula és Gyurkó Lajos no­vember 5-én, a kora esti órákban helikopterrel a mátyásföldi szovjet parancsnokságra repül. Indokuk az, hogy a kormány részére fegyve­res erőt biztosítsanak. A valóság azonban valószínűleg abban kere­sendő, hogy nem akarnak konfliktust a régi pártapparátus emberei­vel. De Kádárnak sincs nyugta: Budapesten keresik Moszkvából, s miután nem találják, értesítik Szolnokon a szovjet katonai vezetőket, hogy november 6-án, 24 óráig szállítsák föl a fővárosba. Kádárt pán­célos konvoj hozza fel nyolc hívével együtt Budapestre. A mátyásföl­di szovjet parancsnokságon kétórás technikai pihenőt tartanak, nyil­vánvalóan megbeszélés végett, és utána mennek a Parlamentbe. A Szolnokon maradt ellenfelek egy részét közvetlen úton, repülőgéppel szállítják vissza Moszkvába, néhányan azonban ott ragadnak. Kádárt irritálja a jelenlétük, november 15-én aztán eléri, hogy szolnoki ellen­feleinek utóvédjei is Moszkvában kössenek ki. A moszkvai emigrá­cióban élő magyar politikusok aztán az úgynevezett hűségnyilatkozat után, 1958-tól kezdenek fokozatosan hazatérni. Kivétel: Rákosi. Ugyancsak kevésbé ismert, hogy 1956 novemberének végén NDK-beli kormányküldöttség érkezik Magyarországra. Ők is java­solják, hogy 20 ezer embert ki kell végezni, s akkor rend lesz Magyar­országon. (Náluk - állítják - 1953-ban, amikor valaki nyíltan a rend­szer ellen beszélt, a helyszínen kivégezték.) Kádár ekkor még azt mondja: a megtorlás minden ország belügye. Magyarországnak tör­vényes kormánya van, majd az a magyar törvények alapján megteszi a szükséges jogi lépéseket. Egyszóval Kádár visszautasítja a német ja­vaslatot. Nem sokkal később azonban enged a szovjetek tanácsának, akik azt sugallják: néhány embert igenis ki kell végezni. Részlet Malenkov, Szuszlov, Arisztov és Szerov 1956. november 30-i, az SZKP Központi Bizottságának küldött jelentéséből: „Hat­nyolc főt azonnal hadbíróság elé kell állítani. (...) A hadbíróság - mint a magyar elvtársak mondják [Kádár és Münnich - a szerk.] a nép szemében eléggé tekintélyes bírósági szerv, melynek kötél általi vagy golyó általi halálos ítélete kellő hatást gyakorolna az országban. A magyar elvtársak Szerev elvtárssal együtt ki­választják azt a bíróság elé kerülő 6-8 főt, akik közvetlenül vezették a budapesti fegyveres fel­kelést, kommunistákat tartóztattak le és lőttek agyon. A hadbíróság elé állítandó személyek kö­zé kiválasztották: Dudás Józsefet (54 éves), a fel­kelés egyik szervezőjét, a budai felkelőcsoport vezetőjét, Szabó Jánost (59 éves), aki a Széna té­ri fegyveres felkelők vezetője volt, Zólamy Lász­lót (40 éves), a Horthy-hadsereg volt tisztjét, a budapesti fegyveres felkelők parancsnok­helyettesét, aki a felkelés idején a Honvédelmi Minisztérium forradalmi bizottmányának tagja volt, és átadta a felkelőknek azt a rádióállomást, amely őrizetére volt bízva.” Stb. (Zólomyt végül nem végezték ki.) A történelemben az események mindig csak egyféleképpen következnek be, és csak utána kapnak politikai vagy személyi indíttatásból ilyen vagy olyan magyarázatot. Részlet Kádár 1956. november 13-án, a Par­lament egyik helyiségében elmondott beszédé­ből: „Ami a népszerűséget illeti: én elhiszem, hogy most az egyik leggyűlöltebb név a Kádár név. Most nem erről van szó, hanem arról, hogyan lehet népszerűséget csinálni. Nagy Im­re népszerűségére nekünk szükségünk van - szükségünk volna, ha lehetne -, de miből áll ez a népszerűség, milyen népszerűségről van szó, ha arról, hogy odaállt a rádió elé, és azt mondta, hogy támadnak a szovjet csapatok, és mi védekezünk, ez a népszerűség a kommunis­táknak nem kell. [Taps] És ha Nagy Imre megváltoztatja álláspontját - lehet, hogy máris megváltoztatta -, és bejönne a pártba, akkor az ő népszerűsége is csak annyit érne, mint a mienk.” A vélemény az ember vára. Ha szenny és vér tapad hozzá, nincs többé semmi a nap alatt, ami szent és sérthetetlen lenne. Különben is, a politikában a népszerűség, amint megszerzésére játszanak, bűn­né válik. Csak akkor erény, ha a kiválasztott személynek része van benne, akár akarja, akár nem. Kádár János 1956-os szerepéről még sokat fognak írni, lám Moldova is megtette. Ennek részletes taglalására itt és most nem vál­lalkozhatunk. Megállapíthatjuk persze, hogy ha Münnich vagy vala­melyik régi moszkovita került volna a pártfőtitkári székbe, még na­gyobb lett volna a megtorlás. De ez nem jelenti azt, hogy Kádár fel­menthető a felelősség alól! Az 1956-os megtorlás során egyértelműen behódolt a szovjet vezetésnek, és szabad folyást engedett vágyaiknak, kéréseiknek. Meg sem kísérelte, hogy tegyen valamit a megtorló in­tézkedések sugallata ellen. Az ő lelkét terheli a 16 200 bíróság elé állí­tott ember sorsa, köztük a 229 ötvenhatért kivégzett forradalmár, és az a 200 ezer ember, aki elhagyta Magyarországot. Ezek a tények semmilyen bíróság előtt és semmilyen író tolla alatt nem menthetik fel a személyét, mert a magyar nemzet ellen cselekedett. Megállapíthatjuk persze, hogy ha Münnich vagy vala­melyik régi moszkovita került volna a pártfőtitkári székbe, még nagyobb lett volna a megtorlás. De ez nem jelenti azt, hogy Kádár felmenthető a felelősség alól! Az 1956-os megtorlás során egyértel­műen behódolt a szovjet veze­tésnek, és szabad folyást en­gedett vágyaiknak, kéréseik­nek. Meg sem kísérelte, hogy tegyen valamit a megtorló in­tézkedések sugallata ellen ÉN NEM TUDOM... If KristQf Attu a___________________________________________ Én nem tudom, miképpen tudnék megfelelni annak a szeretetnek és ér­deklődésnek, amely olvasóink köré­ben Natasa kutyám iránt megnyilvá­nul. Van abban valami fenségesen mulatságos, hogy biztosra vehető: azok, akik itt Csopak környékén eme érdemdús(?) spánielről rám ismernek, jobboldali érzelmű pol­gárok, s Natasát mintegy a konzervatív világszemlélet megtestesítő­jének tekintik. Ebben valójában és egészében igazuk is van, én ma­gam kiskutyámnál hagyománytisztelőbb lényt nem ismertem és nem ismerek: amit egyszer szokásként kialakított (mint azt, hogy itt fekszik a lábamnál a hintaágyon), abból nem enged, legfeljebb kiter­jeszti a szokásjogot, mondhatni exkalációba kezd, és a végén én örü­lök, hogy egy kis helyem nekem is marad. Konzervatív vonás benne az is, hogy a szeretet és a ragaszkodás vezérli, általában mindenkit és mindent szeret, csak a kutyákat nem, főként akkor nem, ha én egy-két jó szót szólok hozzájuk, hol­mi simogatásról már nem is beszélve. Ha, mondjuk, enyelegni kez­dek egy borjú méretű dán doggal vagy kaukázusi őrzőkutyával, Na­tasa halált megvető bátorsággal nekiugrik, s olyan dühödt vicsor­gásba kezd, hogy egy pitbull is megirigyelhetné. Ha a nagykutya ne­tán viszonozza az agressziót, Nati azonnal a lábam közé menekül, onnan néz rám szemrehányón, hogy na, látod? Persze a dogok nem veszik komolyan, elnéző, férfiúi mosollyal fogadják a spániel hebrencskedését, a gyávábbja hátra is lép egyet-kettőt, de lehet, hogy ezt csak udvariasságból teszi. Ugyanis a kutyáknál a férfi-nő viszony emlékeztet a lovagkor hagyományaira, a félelmetes külsejű német juhászok között több a Don Quijote, mint hinnénk. Azért döntöttem úgy, hogy szólok néhány szót Natasáról, mert minap telefonon felhívott egy idős (kilencvenkét éves úr) azért, mert hasonló korú feleségét aggasztja a kutyus körüli csend. Talán csak nincs valami baj? Istennek hála, nagy baj nincsen. A minap ugyan orvosnál jártunk, ahol egy kifüggesztett táblázat alapján meg­állapítottam, hogy Nati, aki október 30-án lesz tízéves, valójában egy hatvan esztendő körüli hölgy, bár kifejezetten gyerekesen viselke­dik, jobban mondva úgy, mintha a kislányom lenne. Amikor valahova indulok, megkérdezem tőle, hogy itthon ma­­radsz-e a jó hűvösen... A vagy szóra azonnal a nyakamba ugrik, így közölve, hogy akár a pokolba is velem tart. (Remélem, nem kerül rá sor.) Ha, mondjuk bevásárolok, türelmesen várakozik az autóban az üzlet előtt, s minden alkalommal, amikor kijövök, az ajtóhoz tódul, hogy vajh, mit hoztam neki. Intelligens teremtmény, de a festék­boltból is édességet vár, a múltkor belekóstolt egy pemzlibe, amit a teraszlépcső kifestésének céljából vásároltam. Erről jut eszembe: igazi nő, rettenetesen kíváncsi. Bármit csiná­lok, azonnal jön, a munka tárgya fölé hajol és megszagolja. Amikor festeni kezdtem a teraszt, gondosan bezártam az odanyíló ajtót, ám kiskutyám ravaszul a hátamba került, s beletappancsolt a fehér be­tonfestékbe, azóta mindig tudom, hol, merre jár. A minap a kertben árkot ástak, Natasa azonnal belement, olyan izgatottan, mint aki biztosra veszi, hogy odalent kincset talál. A munkásokat egyébként fölöttébb szerette, különösen akkor, amikor reggeliztek és ebédeltek. Egészen elbűvölte őket azzal, hogy a leg­jobb étvággyal ette az uborkájukat. Jelenleg antibiotikum-kúrán van. „Kezelés!” - mondom, s Nati felugrik az ágyra, jobbra vagy balra biccenti a fejét, hogy a fülcsep­­pentés könnyebben menjen. Semmit se szeret jobban, mint azt, ha kezelem. Néha kétségbeesek attól a bizalomtól, ami felém árad be­lőle. Ilyenkor átérzem saját kicsiségemet és tehetetlenségemet. Merthogy minden bajtól megóvhatom-e, én nem tudom... (mi van Natasával...) 2006. július 22., szombatNézőpont • Magyar Nemzet Mayar lent ,...a dolgot ét magát nézzük... ” Nándorfehérvár, 1456 18 Szentesi 7.ÖT DI T.ÁSZl.Ö_________________________________________ K­ereken ötszázötven évvel ezelőtt, 1456. július 22-én Ma­gyarország déli kapujánál, Nándorfehérvárnál, a regge­li órákban mindent eldöntő ütközetre készültek II. Mehmed török szultán csapatai. Hangos zeneszóval, parádézva vonultak, az ostromlott várból, a romos falak mögül pedig ezerszeres ordítás, dübörgés, zajongás érkezett válaszul. Az előző napi támadást a vár védői visszavetették, s bár éjszaka a tö­rök már a piactéren járt, a keresztesek végül kiszorították őket a városból. Kora reggel valósággal lángolt a zimonyi síkság. Erejé­nek felmutatására a szultán hatalmas tüzeket rakatott, amelyek kísérteties fénnyel világították meg táborát. A keresztesek lelkes toborzója, Kapisztrán János sem maradt adós, ő is máglyákat gyújtatott, ezért a döntő ütközet előtt valóságos lángtengerben állt a vár és környéke. Majd megkezdődött a harc, hogy aztán minden idők legjelentő­sebb magyar katonai győzelmével érjen véget. A diadal elsősorban Kapisztrán János és bátor kereszteseinek érdeme. Néhány íjász váratlanul elfoglalt egy törökökhöz közel eső magaslatot, és mi­után egyre többen csatlakoztak hozzájuk, Kapisztrán felismerte a lehetőséget, rohamra vezette kereszteseit, és átkarolták a török balszárnyat. A többit elvégezték Hunyadi gyalogosai. A Gondvise­lés a keresztyének kezébe adta a győzelmet, a török hatvanöt évig nem vezetett hadjáratot hazánk ellen. Európa fellélegezhetett, Nándorfehérvárnál átmenetileg megálljt parancsoltak az oszmán terjeszkedésnek. Még szakemberek, történészek, kutatók is gyakran elkövetik azt a hibát, hogy fél évezreddel ezelőtti történéseknek aktuális szí­nezetet adnak, próbálnak valamifajta azonosságot, párhuzamot, a mai kornak szóló üzenetet kihámozni a históriás könyvek lapjai­ról. A nándorfehérvári diadal magától értetődően legelsősorban történelmi esemény. Néhány körülmény mindazonáltal figyelmre méltó korunk számára. Európában akkor és ma is léteztek közös ügyek. A nándorfehérvári győzelem kétségkívül az összefogás eredménye, hiszen a Magyar Királyság déli kapujánál németek, franciák, magyarok, délszlávok és mások vállvetve küzdöttek a tö­rök ellen. Nem valamifajta gazdasági kényszer, hanem Európa és a közös értékek védelme kovácsolta öszsze az embereket. Ötszáz évvel ezelőtt a keresztyénség volt az az eszmerendszer, amely Íror­szág partjaitól Havasalföldig, Novgorodtól Aragóniáig egy tábor­ban egyesítette az európaiakat. Ma bajosan találnánk effajta egy­séget a kontinensen. Pedig időközben bekövetkezett, ami Hunyadiék korában még teljességgel elképzelhetetlen volt: meg­született az európai szuperállam, eltűntek a határok, egyetlen pénznemmel fizetnek a legtöbb országban. A királyok helyett a nép kormányoz, vagy legalábbis a nemzet, a nemzetek gyűlése, ha a XV. századi ember számára szeretnénk lefordítani a jelenlegi helyzetet. Szívesen elmondanánk Kapisztránnak és Hunyadinak, hogy korunkban már nem szokás karddal szétloccsantani a másképp gondolkodók fejét. Érdekes az is, hogy bár nevezett hő­sök következetesen küzdöttek az oszmán terjeszkedés ellen, meg­felelő töröknyelv-tudással ma Berlinben is egészen jól boldogul­nának. Kétségtelen, Európa alaposan megváltozott. Az Új Zrínyiász fő­hőséhez hasonlóan Hunyadiék is meglehetősen értetlenül közle­kednének világunkban. Ami viszont az ő örökségüket illeti, min­den világos: a hősiesség, az önfeláldozás örök érték, Nándorfehér­vár pedig kitörölhetetlenül az európai emlékezet része. T­OLLHEGYEN A győztes Moszkvába megy . P11.HÁJ. György__________________________________________ Október huszonharmadikán ér véget az ötven évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc emlékére kiírt középiskolai vetélkedő, amelynek győz­tesei az idén egy ötnapos moszkvai tanulmányi kiránduláson vehetnek részt. A szellemes fődíjat még Magyar Bálint vissza-visszatérő egykori SZDSZ-es oktatási miniszter (most kispados) találta ki. Bülbülszavú Hiller István jelenlegi tárca­vezér (MSZP) most köpni, nyerni nem tud, amikor megkérdezik tőle, tényleg komolyan gondolja-e, hogy a magyar vértől áztatott évfordulóra éppen a forradalmat lánckerékkel eltipró Szerjózsáéknál kell üdülőtúrát szervezni? Mit mondhat erre Hiller Pisti? Elpirulva vakarózik. A tervezett tisztelgő látogatást egyébként még a Reuters hírügynökség - a hiteles újságírás etalonja - is az „elég furcsa" kategóriába sorolta. Emlékeztetett: fél évszázaddal ezelőtt magyarok milliói lázadtak fel a Moszkva-barát Rákosi-, Gerő-rezsim ellen, mire a dicsőséges szovjet ármádia pár hét alatt „rendet tett” idehaza. Az „ered­mény”: két és fél ezer magyar felkelő életét vesztette, sok tízezren börtö­nökbe kerültek, kétszázezren emigrációba menekültek. Egyébként már a tanulmányi verseny elnevezése (Freedom Fighter) is ellenérzéseket váltott ki (emblémáján egy rasztafrizurás fiatalember) - holott állítólag Magyarországon élünk, Kazinczy, Arany, Kosztolányi és Wass Albert hazájában. Itt viszont úgy néz ki, Magyar mondja meg, mi a magyar... Ha én nyerném az ötvenhatos vetélkedőt, még buliból, polgárpuk­­kasztásból sem mennék ki Moszkvába. Össze ne mossa bárki a hazasze­retetemet Hruscsóval, Kádárral... Szerintem Magyar Bálint igyekezete is kevés lesz ehhez, bár kétségkívül erős természet.

Next