Magyar Nemzet, 2006. szeptember (69. évfolyam, 239-268. szám)

2006-09-01 / 239. szám

6Magyar lemez • Vélemény 2006. szeptember 1., péntek Rovatvezető: Berszán György Tandíjjal érkezünk Bolognába A felsőoktatási előmeneteli rend kisebb-nagy­obb változásokkal már mintegy nyolcszáz éves, azóta európai szintű Pálinkás József - iskolakezdés szeptember első napjainak ha­gyományos sajtó- és közbeszédtémája. Az idén ugyan nagyon elnyomja ezt a konvergencia­program és a körülötte sürgölődő píár­­kommandók ügyeskedése. Érthető persze a dolog, hiszen a sok-sok nagyotmondás (vá­lasztási kampány, választási program, kor­mányprogram) után most végre kellene egy hiteles terv arra vonatkozóan, hogy hogyan és milyen ütemben teljesítjük a közös európai pénz bevezetésének feltételeit nemzetünk javá­ra. A konvergenciaprogram körüli nyilatkozat­­háborút nemcsak a tudatlanság teszi kuszává, hanem a még előttünk álló önkormányzati vá­lasztások is. Ezért nem szerepelnek például a tervben a maguk teljes brutalitásában a szocia­lista-szabad demokrata konvergenciaprog­ramnak a magyar közéletre vonatkozó drasz­tikus hatásai. Mert, hogyan is csökkennek majd hirtelen 2009-ben az államháztartás kiadásai? Például úgy, hogy ekkorra lép be a felsőoktatásban a tandíjfizetés - és vonul ki ennek arányában a költségvetés a felsőoktatás finanszírozásából, valamint 2009-ben jelentenek majd először számottevő kiadáscsökkenést a köz- és felső­­oktatásban a 2007-ben és 2008-ban tervezett jelentős elbocsátások és iskolabezárások. Mi­előtt a riogatás vádjával illetnének, tájékozód­janak a Draskovics Tibor vezette „államre­­formcsapat” munkaanyagaiban! Állok elébe, hogy elővegyük ezt az írást 2009-ben. Az iskolakezdés nehézségei ma is a szoká­sosak: egyrészt sokba kerül, különösen a több­­gyermekes családoknak. Nagyon sokba. A tan­könyvek is, amelyek folytonos felelőtlen ígér­getések (ingyenes lesz mindenkinek) tárgyai. A másik legfontosabb nehézség a már lassan állandóvá váló bizonytalanság. Lesz-e iskola, melyiket melyikkel vonják össze, melyikbe ta­­gosítják be? Mi lesz a felvételivel? A legújabb ötletroham szerint újra átalakítják, nem 144, hanem 500 pontos lesz. Az 500 nagyobb és ta­lán kerekebb szám, mint a 144, de a bejelentés mögött nincs semmi tartalom: komolytalan és felelőtlen látványpolitizálás bejelenteni, hogy ennyi vagy annyi pontos lesz a felvételi, mielőtt értékelnénk a jelenlegit, és biztos, átgondolt, megvitatott javaslatot tennénk az új tartalmi elemeire. Értem én, hogy a közvéleményt osto­bának néző politika számára azt tanácsolják a tanácsadók - köztük a legkülönbözőbb tisztes foglalkozásokat feladva a politika zsoldosaivá vált kuruzslók -, hogy a tizenkét éves gyermek szintjén felfogható üzeneteket szabad csak megfogalmazni. Az ötszáz több, mint a 144, te­hát az üzenet pozitív lesz, jelentsék be. Az már nem számít, hogy a tanulóknak, tanítóknak fo­galmuk sincs, hogy ez milyen módon hat ki a munkájukra. Azt is tervezik - ha mást mondanak is -, hogy az oktatásban megszüntetik a közalkal­mazotti jogviszonyt, mert így nincs verseny, nincs teljesítmény szerinti bérezés stb. Draskovics Tibor a minap azt nyilatkozta, hogy a tanárok munkáját egyszerűen lehet mérni azon, hogy „mennyit okosodott a gye­rek”. Nem tudom, hogy ezt az okosodást ho­gyan lehet mérni, de az mérés nélkül is biztos, hogy Draskovics nyilatkozatai egyre nagyobb ostobaságok. Mert hogyan is állunk ezzel a méréssel és versennyel? A felsőoktatásban van egy világos, kemény feltételekhez kötött előmeneteli rend­szer. Más kérdés, hogy a mára létrejött számta­lan, főiskolának vagy netán egyetemnek neve­zett képzési vállalkozás ezt nem tartja be. Ők ezután sem fogják, és bármilyen minőségbiz­tosítási rendszert vezettetnek be, akkor sem fogják. Sőt ezek az intézmények lesznek az el­sők, melyek éppen szökött tanárokból minő­ségbiztosítási gurukká előlépett kuruzslókkal lepapíroztatják, hogy ők milyen nagyszerűen „biztosítják a minőséget”. Érdekes, hogy a fel­sőoktatás milyen vehemensen utasította el azt, hogy az egyetemi tanári kinevezés egyik köve­telménye legyen az akadémiai doktori fokozat, ahol igen szigorú követelményeknek kell meg­felelni. Akkor nem akartak „minőségbizto­sítani”. A felsőoktatási előmeneteli rend kisebb­­nagyobb változásokkal már mintegy nyolcszáz éves, már azóta bolognai. Legfontosabb eleme, hogy a szakmai eredmények (verseny) alapján történik az előrelépés, amelynek a végállomása a határozatlan idejű egyetemi tanári kinevezés. (Az Egyesült Államokban tenured position.) Az előmenetel során nő a jövedelem, a határo­zatlan idejű kinevezés pedig biztonságot jelent, ami az emberek egyik alapvető igényét elégíti ki. A világ összes felsőoktatási rendszere azt mondja oktatóinak: dolgozz keményen, s ha teljesíted a követelményeket, mi biztonságot nyújtunk a munkádhoz. Ennek az évszázados elvnek a felrúgása beláthatatlan következmé­nyekkel járhat. Az oktatás szolgáltatássá - az oktató kiszolgáltatottá - válik, az oktatás nem közvetít kultúrát, nem épít közösséget. Pedig a 21. század egyik nagy szellemi törésvonala alighanem abban található, hogy az embereket a szellemi lelki közösségek sokaságaként, vagy a bolygónkat benépesítő szellemi-lelki össze­tartozás nélküli fogyasztói embertömegként tekintjük vagy kívánjuk tekinteni. Az iskolának ebben döntő jelentősége van. Az elemi iskolának óriási, a középiskolának nagy, és a felsőoktatásnak is jut bőven. Ez az igazi kérdés, nem az iskolai büfék kínálatának szabályozása. Azt is meg kell oldani, de az egy jól működő közösségben nagyon egyszerű kér­dés. A közösség jó működéséhez pedig hozzá­tartozik a biztonság, a gyermek és a tanár biz­tonsága egyaránt. Komolyan azt gondolják az igazi tanítói, tanári feladatot papírmunkával helyettesíteni akarók, hogy az iskolákban újra munkaversenyt kell hirdetni? Hogy a tanár és diák, tanár és szülő bizalmi viszonya folytonos méricskélésekkel helyettesíthető? A közoktatásban tanítók munkája nem at­tól lesz eredményesebb, ha elvesztik a közal­kalmazotti státus maradék biztonságát is, ha­nem attól, ha a pályának presztízse és bizton­sága van. A valahai aligha állítható vissza, az szinte már semmilyen foglalkozásnál nincs meg - de legalább ne romboljuk tovább. Ehhez azonban éppen a másik irányba kell menni: a tanári pályát ki kell emelni a felsőoktatás jelen­legi eltömegesedéséből, szakmai követelmé­nyeit magasra állítani. Csak annyi tanárt sza­bad képezni, amennyi el is tud helyezkedni - ezt igazán nem nagy dolog kiszámolni -, a ta­nári hivatás során megbízhatóan ellenőrzött teljesítményhez kötött előmeneteli lehetőséget és alkalmazási biztonságot kell nyújtani. A felnövekvő nemzedék nem csupán tudá­sának csökkenő mértéke, hanem szellemi, lel­ki egyensúlyának - nevelésének­­ megbillené­se következtében is az elsekélyesedés, a be­­csaphatóság, a tömegemberré válás veszélyé­vel néz szembe. Napjaink példái sajnos jól mu­tatják, hogy sokan éppen e becsaphatóságra törekszenek. Tanévet kezdünk, az értelmiség­­ manapság sokat emlegetett, de kevéssé igé­nyelt s gyakorolt - felelőssége, hogy a tanköny­vek ára mellett erről is beszéljünk. Egy - anya­gi és szellemi értelemben vett - jobb élet meg­élésére csak a magas szakmai és emberi szín­vonalon működő, stabil iskolarendszer adhat erőt és tudást. Mindezekkel ellentétben a ta­nárképzés ma végletes bizonytalanságban van. 2006 szeptemberében, amikor megkezdi ta­nulmányait az a korosztály, amely először ta­nul a teljes magyar felsőoktatásban a kétciklu­­sú, úgynevezett bolognai rendszerben, a tanár­képzést meghatározó dokumentumok, a ta­nárképzés második, a tényleges tanári képesí­tést adó mesterszakok képzési dokumentumai nincsenek készen. E helyett van - egy SZDSZ- es képviselő szavaival élve - „nem tervezett” tandíj. Pontosabban talán van, mert ha az Al­kotmánybíróság nem hozza meg gyorsan dön­tését, és a felsőoktatási törvény új változatát a parlament nem tudja elfogadni az őszi ülés­szak során, akkor az is késik. A tandíjért fáj a legkevésbé a szívem, de a kormány hozzá nem értésének olyan kitűnő példája, hogy így, az év elején - mintegy tanulságul - nézzük meg még egyszer. A szocialista-szabad demokrata koalíció határozottan ígérte, hogy nem lesz tandíj. Nem maszatoltak, nem mismásoltak, határozottan megígérték. Nem tudjuk, hány ember szavaza­tát jelentette, már nem is fogjuk megtudni. Kormányzásuk egyik első törvénymódosítása a tandíj bevezetése volt, és - ha már lúd, legyen kövér - a módosítást összekötötték egy másik, a gazdasági tanácsokról szóló módosítással, amelyet egyszer az Alkotmánybíróság már al­kotmányellenesnek nyilvánított. Most éppen nem tudjuk, hogy mi lesz a fel­sőoktatási törvény módosításával. Azt pedig végképp nem, hogy a tervek szerint az állami­lag támogatott képzésbe egyetlen tanévre fel­vett hallgatók milyen követelmények alapján maradhatnak majd az államilag finanszírozott képzésben. Mert azt remélem, nem gondolták komolyan, hogy a leggyengébb 15 százalék el­veszíti az állami támogatást! Nagyon sok he­lyen ugyanis nincs is költségtérítéses képzés. Aligha tudják megmondani, hogyan kívánják összemérni egy egyetem matematika vagy tör­ténelem szakán elért eredményt valamelyik ta­noda hangzatos nevű, de annál linkebb szakán elért eredménnyel. Nem jó így évet kezdeni. Különösen azért nem, mert bizonyos értelemben 2006/2007 mégis egy fontos tanév: most indul el a szinte hihetetlen hozzá nem értéssel átkényszerített - igaz, még korántsem kész - kétciklusú képzés. A felsőoktatásban dolgozók megkísérlik majd legjobb tudásuk szerint követni a „mozgó cél­pontot”. Nem lesz könnyű. Mondhatnánk persze, hogy sohasem volt. A köz- és felsőoktatásban dolgozók - óvoda­­pedagógustól az egyetemi tanárig - a legnehe­zebb időkben is tették a dolgukat. Teszik majd ebben a tanévben is. Jó lenne, ha a politika tu­datlanságból, ötletrohamoktól indíttatva, vagy éppen­ becsapható szavazókat remélve nem nehezítené a dolgukat. A szerző az Orbán-kormány oktatási minisztere volt KUDÁSZ FERENC RAJZA publiciszt@magyarnemzet.hu iimnnriTirTtrriwiririiriaiiiw’TiiiiiiiiiiitiiíiiiiriiMBBiiiiiiiwiiiiiiii n ,i mm i 11 3$M i IH Hü i üü ü l'f IMMi ÍBIMIBii 1 IMI 11 1ÜI Marx szobra és a hazai szociáldemokraták II Tőkéczki László____________________________________ S­ zimbolikus, hogy Karl Marx szobra még mindig a közgazdasági egyetem egyik feltűnő helyén áll. Még szimbolikusabb az, hogy a mai magyar történelem­­könyvek nagy része még mindig korszerűen marxizál, vagyis osztályharcos alapon ábrázol. S már nem szimbolikus, hanem szégyen az, hogy ma Magyarországon KISZ-funkciós múlttal lehet nyíltan kampányolni. Mintha valaki egykor a Hitlerjugendben végzett kiváló munkával dicsekedne. Persze ha a mai miniszterelnök beszédeit és blogjait nyomon követi valaki, nem lepődhet meg. Ez az ember nem érzi, hogy milyen végtelenül anakronisztikus. Hiszen a derék Karl Marx, akit gyáros (­burzsoá) barátja, Engels munkásai kizsákmányolásának profitjából tartott el (hogy stílszerűek legyünk), állandóan a korlátlan szabadpiaci liberalizmus (­versenyképesség) ellen mennydörgőn, ame­lyen állandóan lovagol manapság igazságos(abb) Gyurcsány Ferenc s a „szocialista” közvagyont meglovasító brancsa. Ho­gyan lehetne­­ becsületes alapállásból — az antiliberális Mar­xot és a neoliberális gyurcsányista MSZP-s haszonhadat egy platformon tartani, s méghozzá ezt a katyvaszt szociáldemok­ratának nevezni? Hát úgy, hogy Kádár népébe nem a logikát, és nem a becsületet sulykolták mindannyiszor - mert az reakciós (burzsoá), megtévesztően áltudományos objektivista álláspont lett volna. A becsületes proletárálláspont (osztályigazság) az volt, hogy ami nekünk jó, az az igaz. De lehet-e egyszerre igaz­ságos a („kenyeret és cirkuszt”!) proletárálláspont és a piaci versenyképesség mindenekfelettiségét hirdető elitista neolibe­rális platform? Természetesen nem lehet(ne), csak a félrevezetett és becsa­pott nyugdíjastömegeknél az, amely nem érzékeli, hogy rá sza­vazatain kívül nincs igazán szükség, mert létének csak költség­­növelő és így profitcsökkentő hatása van. Ennek a helyzetnek egyetlen ókommunista (­transzmissziós szíj) haszonélvezője van, az a baloldali média, amely az igazi megélhetési szakértel­met tudja, és a megtévesztettek régi kolomposa. Ők megszol­gálnak a pénzükért, de közben még elitnek is hiszik szolga­­önmagukat. Náluk egyébként Marx a helyén van. De hogyan férhet össze Karl Marx és Gyurcsány Ferenc és csapata, aki és amely a már igazságosan társadalmasított (köz)vagyont privatizálta (­ellopta), s most mégis mindig a társadalmi igazságos(abb)ságról prelegál álszent ürességgel? Valójában sehogy, de egy óriási propagandagépezet és magát elitnek tekintő értelmiségi kiszolgálósereg, teljesen antima­­terialista módon, a becsapott, tömegesen létező (proletár)tu­­datokra támaszkodva elhiteti, hogy a szabadpiac folytonosság­ban áll a piac nélküli kommunista igazságossággal. S ahogyan a kommunizmus fennmaradásában nagy szere­pet játszott a gátlástalan és elvtelenül üzletes nyugati nagytőke, most a saját hatalma támogatásának fejében mindent kiárusí­tó posztkommunista népség is óriási támogatást kap a neolibe­rális globalista nagytőkétől. Ez a brancs gátlástalanul szállítja saját népének zömét mint maximális profitot termelő szolgát. Közben a mosonmagyaróvári nagytőkés Gyurcsány igazságo­sabb világról való fecsegése egészségre veszélyes munkahelyen dolgozó bérrabszolgáiknak nem adja meg a törvényben előírt munkafeltételeket sem, így néz ki az igazság a gyűléseken csá­­poló MSZP-szimpatizánsok „Ferikéjénél”. Marx elvtársnak persze tudományosan most is igaza van. Jogosan áll hát a közgázon (is). Csak a fogalmak zavarodnak össze: vajon kit pártfogol a proletár szakállfilozófus: a „prole­tár” Gyurcsányt és Kákát, vagy Kis Pistát, a felszámolandó vas­úti szárnyvonalon lakó, immár postátlan, iskolátlan, orvosta­­lan stb. faluban élő tulajdontalan „proletárt”? Marx haladó erő volt, tehát minden rombolást támogatott - mondhatják az okosok, akikhez persze Gyurcsány Ferenc nem tartozik, hiszen ő csak egy fontoskodó beszélőgép, akinek van egy önveszélyes­ közönsége. Marx - ugye - a tagadás tagadását is hirdette, amely a kapitalizmus tagadásából született szocializmus taga­dásából levezethetővé teszi a gyurcsányok igazságosabb hatal­mát is. Mindehhez csak a lelkiismeret hiánya kell. Karl Marx így az értelmét vesztett tudomány szobrát jelen­ti egy olyan országban, ahol a szavak már régen elvesztették az értelmüket. Egy olyan tudomány szimbóluma ő, amelyben eredetileg még tényleg munkált erkölcsi felháborodás, de az mára elavulttá lett, mint - állítólag - a kereszténység. De itt sok embernek szüksége van valamiféle (magán) hitre, amellyel a meztelen önérdeket be akarják takarni. Hát Marx a bukott egy­kori pótisten, aki sokat támadta a burzsoázia aranyborjúját, azt, amelyet egykori hívei ma imádnak (bár titokban mindig is imádtak). Végül is, jó materialistaként mindnyájan azt látták legfontosabbnak. Itt van a folyamatosság. Itt is kicsi a különb­ség: osztogatnak, vagy fosztogatnak, mindegy, a lényeg, hogy mindig az alkalmasak legyenek kulcshelyzetben. Mint egykor, amikor szociálisan érzékeny lelkek előbb a zsidóvagyont, majd a burzsujtulajdont osztogatták, fosztogatták. De mindig a „sze­gények oldalán” állva­­ saját üzletet (hatalmat) alapozva. Cso­dás jelenség a homo sapiens antikapitalista és szocialista híve­inek mai szimbiózisa, amelyet csak holmi önkinevezett liberá­lisok cinizmusa tud felülmúlni. A szerző történész, egyetemi docens HELYREIGAZÍTÁS Lapunk 2006. január 28-i számában „Kampánytükör” cím­mel megjelent írásunkban valótlanul állítottuk, hogy Bolgár György tolla alól bármilyen kontextusban kigördült volna a „Dögöljön meg Orbán Viktor!” kitétel.

Next