Magyar Nemzet, 2007. március (70. évfolyam, 59-88. szám)

2007-03-17 / 74. szám

40 Magazin 2007. március 17., szombat Drámai dokumentumfilm Kelet-Poroszország, P­omeránia, Szilézia német kitelepítettjeiről Asszonyok órája atvankét esztendővel a második világhábo­rú­ befejezése után is időszerű a menekülés és a száműzetés problematikája - hangoz­tatta a német kormány nevében Bernd Neu­mann kulturális államminiszter azt követően, hogy az­­­ARD közszolgálati televízió Menekülés című, két rész­­­­ben sugárzott filmje csaknem huszonhárommillió né­zőt vonzott a képernyők elé. A nemzetiszocialista múlt átvilágításának rendszeresen visszatérő tematikája­­ a tettesek és az áldozatok sorsának összevetése - hat év­tized elmúltával is tabu téma, ideológiai interpretációk melegágya, illetve muníció a politikai viszályok esetén. A különböző érdekek és magyarázatok labirintusában Kai Wessel rendező a harmadik birodalom összeomlá­sának legkínzóbb szenvedéseit elviselő népcsoport kál­váriájára összpontosítja figyelmét: „Háborúk során senki sem kénytelen elviselni olyan fájdalmakat, mint a hatalomért és uralomért folytatott harc leggyengébb láncszeme, a civil lakosság!” Alkotása a ma Lengyelor­szághoz tartozó hajdani német területek - Kelet-Po­­roszország, Pomeránia, Szilézia - menekültjeinek állít emléket. Főszereplőinek útját a személyes érzelmek nosztalgiája lengi körül. A német közszolgálati tévéállomások érdeme, hogy a Meneküléssel párhuzamosan történelmi dokumen­tumokkal, stúdióbeszélgetésekkel (Hitler utolsó áldo­zatai, A nők menekülése, Menekülés, száműzetés - kibékülés?, Hitler hasznos ideáljai) gondoskodnak az idevágó történelmi múlt felidézéséről, nyújtanak ma­gyarázatot az ok-okozati összefüggésekre. Kelet-Poroszországban egy vidéki nemesi kúrián, Mahlenberg gróf birtokán kezdődik a száznyolcvan perces melodráma. A család tagjai vagy elkötelezett fa­natikusai, vagy kritikus szemlélői a germán felsőbb­rendűség hitleri téveszméjének. A lány, Lena (Maria Furtwängler) ez utóbbiak közé tartozik, védelmébe ve­szi a hozzájuk vezényelt hadifoglyokat és kényszer­­munkásokat. Vonzódása a francia fogoly, Francois iránt adja a film - végül beteljesületlen - félénk szerel­mi kapcsolatát. A szovjet hadosztályok 1944 őszén átlépik a biroda­lom határát. A rohamosan közeledő keleti front felké­születlenül éri a lakosságot. A náci vezetők az „End­sieg” hangoztatásával megtiltják a menekülést, a had­sereg semmiféle előkészületet sem tesz a lakosság eva­kuálására. A Vörös Hadsereg brutalitásáról érkező hí­rek arra késztetik Lénát, hogy a cselédekből, földmun­kásokból, azok gyermekeiből, aggokból, hadifoglyok­ból és kényszermunkásokból összeállított kocsikara­ván élén elinduljon nyugatnak. Apja, az öreg gróf közli vele: „Ez az asszonyok órája!” - az oroszoktól való féle­lem hatására előbb a kutyáit lövi agyon, majd önmagá­val is végez. Ettől kezdve a népvándorlás drámai képei uralják a filmet. A menet átéli azt a tragédiát, amelyen a világháború befejező szakaszában és azt követően összesen tizennégymillió német esett át. A szervezetle­nül visszavonuló Wehrmacht-alakulatok járatlan mel­­lékutakra szorítják a menekülőket, a mélyrepülésben érkező szovjet vadászgépek gépfegyverei sorozatosan tizedelik a védtelen civileket. Csikorgó hideg, éhség, fé­lelem, erőszak kíséri a ponyvás szekereket, a sebtében összeszedett cókmókjukat cipelő, kerékpárt és babako­csit toló embereket. A kiszámíthatatlan jövőért, a me­nekültekért felelősséget vállaló Lena a „jó ember” pozi­tív képviselőjeként vezeti a rábízottakat délnek, Bajor­ország felé, dacolva a könyörtelen téllel. Az életveszé­lyes bonyodalmak arra késztetik, hogy lemondjon sze­relméről, és a francia férfit elküldje maga mellől. A „rossz ember” típusainak bemutatásánál a film igyekszik kiegyensúlyozott képet festeni: az előrenyo­muló Vörös Hadsereg fosztogató, nőket megerőszako­ló katonái mellé állítja a nem kevésbé brutális Wehr­macht egyenruhásait, akik hasonló könyörtelenséggel végeznek foglyaikkal és az elfogott dezertőrökkel. A Lena irányította menekülők 1945 tavaszán célba érnek, és az amerikaik által megszállt bajor tartományban is­meretlen helyzettel, a gyerekkortól megszokott társa­dalmi rend totális összeomlásával találják szembe ma­gukat. A röviddel azelőtt még megváltoztathatatlannak vélt szabályok szertefoszlottak. Mindenkinek új megol­dást kell keresnie, a romokon új egzisztenciát kell fel­építenie. Lena azzal a felismeréssel, hogy a kikénysze­­rített népvándorlás hatására az emberek, akik szárma­zásuknál és szociális helyzetüknél fogva igen távol áll­tak egymástól, most mindannyian nincstelenné váltak, lemond családja kiváltságairól, így fogalmaz a Zeit című napilap a Meneküléssel foglalkozó cikkében: „Az elűzöttek fájdalmának átérzé­­séhez, megértéséhez hozzájárul a személyes szemszög­ből bemutatott történelem.” A karlsruhei egyetem tör­ténelemtudományi intézetének professzora, Peter Steinbach hangsúlyozza, hogy a film rámutat: a néme­tek elüldözése annak a száműzetésnek a befejező fázisa, amelyről a nemzetiszocialista rendszer rasszista ideo­lógiája gondoskodott. A filmet kiegészítő dokumentumok emlékeztetnek a menekülők másik, a még szabad tengeri kikötők felé ve­zető útvonalára, újabb adatokkal gazdagítják a Nobel­­díjas Günter Grass által a Rákmenet (2001) című re­gényben feldolgozott témát a Wilhelm Gustloff gőzös majd tízezer utasának tragédiájáról. Az oroszok elől pá­ni félelemmel menekülők több százezres tömege hajó­kon igyekezett biztonságba jutni. E flottához tartozott a náci rendszerben nagy népszerűségnek örvendő Wilhelm Gustloff, amely békeidőben a Földközi-tenger­re és a norvég fjordokhoz vitte pihenni vágyó utasait. 1945. január 30-án sebesültekkel és menekültekkel - túlnyomórészt gyerekekkel és fiatalokkal - a fedélzetén vágott neki a Kielbe, majd Flensburgba vezető útnak. Másnap az S-13-as szovjet tengeralattjáró kapitánya, Alekszandr Marinesko parancsot adott a csapatszállító­nak vélt hajó megsemmisítésére. A tragédiát mindössze ezerkétszáz személy élte túl. A nyílt tengeren hasonló sors várt a Steubennel és a Goyával utazókra is. A menekülést a száműzetés szakasza követte. A film második felében erre összpontosulnak a tévédo­kumentációk információi és adatai. Winston Churchill angol miniszterelnök, Harry Truman, az Egyesült Ál­lamok elnöke és a szovjet diktátor, Sztálin Potsdam­­ban megegyezik Európa új rendjéről. A tárgyalóasztal­ra kiterített térképen óriási embertömegeket tologat­nak jobbról balra, balról jobbra. Több mint nyolcmil­lió német kénytelen elhagyni az Oderától keletre eső szülőföldjét, helyüket a Szovjetunióhoz csapott Galí­ciából és Nyugat-Ukrajnából kitelepített ötmillió len­gyel foglalja el. Csehszlovákiából, Magyarországról, Romániából, Jugoszláviából további három és fél millió németet te­­l­­epítenek ki. A német-lengyel viszonyt - a két ország­­ EU- és NATO-tagsága ellenére - még mindig a fájdal­mas örökség szélsőséges képviselőinek engesztelhetet­lensége befolyásolja. A menekültszervezetek radikális szárnyának tagjai a Preußische Treuhandon, a követe­lésekkel foglalkozó magánirodán keresztül jogi megol­dást keresnek javaik visszaszerzésére, kompromisz­­szumként esetleg jóvátétel kialkudására. E vágyálmok elfojtását Lengyelország a német kormánytól követeli, holott tudja: a politikai vezetésnek nincs lehetősége ar­ra, hogy magánembereket regulázzon. A lengyel pártok - minden ellentét dacára - egy pontban azonos véle­ményt képviselnek: a Preußische Treuhand működése fenyegető provokáció. Erika Steinbach - az elűzöttek szövetségének elnök asszonya - a lengyel kormánypár­tokat a szélsőséges hazai neonáci erőkkel hasonlítja össze és leszögezi: „Angela Merkel közeledő gesztusait Varsó nem hajlandó figyelembe venni!” Az ARD stúdióbeszélgetésére meghívott Marek Ciekocki, a lengyel elnök tanácsadója szerint „a kérdés az, hogy tudunk-e egyáltalán közösen vitatkozni a tör­ténelmi múltról”. A Menekülés forgatókönyvét író Tatjana Dönhoff megjegyzi: „Velünk együtt Lengyel­­ország is a közös Európához vezető úton halad. A sze­mélyes sérelmeket nem lehet összevetni!” Sötét alag­­útban halad továbbra is a mindkét nemzet számára egyaránt fájó múlt feldolgozása. Varsó és Berlin kap­csolatainak alakulását inkább az egyszerű polgárok körében lehet biztatónak tekinteni, messze a politikai csatározások színhelyeitől. Az apró felső-sziléziai falu, Zakrzów­­­a hajdani Sakrau - lakói a tíz évvel ezelőtt Vesztfáliából idetelepült és azóta négyszáznegyven hektáron gazdálkodó Siegmund Dransfeldet választot­ták meg polgármesternek. Megbízatása nóvum: ő Len­gyelország első külföldi állampolgárságú polgármeste­re. Ráadásul német. Annak ellenére, hogy ezen a vidé­ken már 1921-ben fegyveres összecsapásokra került sor német és lengyel nacionalisták között. Most béké­sen él egymás mellett a két népcsoport. Követendő példaként, hitelt adva a polgármester meggyőződésé­nek: „A határok és a gyűlölet csak a megsemmisülés­hez vezethetnek.” A birodalom menekültjei nyugaton (Deutsches Historisches Museum, Berlin) SZÓ­L­Ó Lakatlan szigetek áll Hanthy Kinga______________________________ sntéssel győztek a klasszikusok a kortársak felett azon az irodalmi sza­vazáson, amelyen 125 angolszász író vett részt, közöttük Norman Mailer, Tom Wolfe, Salman Rushdie, Martin Amis, Stephen King és Ian McEwan. Az író-olvasók­nak minden idők legszebb tíz művét kellett ki­választaniuk. Az első húsz közé egyetlen kor­társ szerző került be, Gabriel García Márquez a Száz év magánnyal, a szavazásban részt vevők viszont alig kaptak szavazatot a kollégáiktól. A rangsor a következő: első Lev Tolsztoj az Anna Kareninával - ez lehet tehát minden idők leg­szebb könyve -, második Gustave Flaubert Bo­­varynéja, a harmadik ismét Tolsztoj a Háború és béke nagyregényével, negyedik Vladimir Nabokov Lolita (győztek a nők!), ötödik Mark Twain Huckleberry Finn, hatodik William Shakespeare Hamlet, hetedik F. Scott Fitzge­rald A nagy Gatsby, nyolcadik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában, kilencedik Anton Csehov az elbeszéléseivel, tizedik George Eliot Middlemarchja. Ez lenne tehát az a kiskönyvtár, amelyet ér­demesnek tartanak korunk angol nyelven al­­­­kotó írói arra, hogy egy lakatlan szigetre is magukkal vigyenek. (Tényleg, hol maradt Ro­binson a listáról?) A szavazás eredménye al­kalmat adhat néhány felvetésre is. Például miért kaptak egymástól olyan kevés szavaza­tot a kollégák? Csak nem azért, mert Tolsztoj­nak már könnyű mondani: öreg, te vagy a leg­jobb? Egymásnak meg nagyon nehéz? Vagy ta­lán nem olvassák egymás munkáit? Azt mond­ják, az ember életútjának második szakaszá­ban már nem újdonságokra vágyik, hanem a régi ismeretek felidézésére. Mikszáthot, Jókait, Tolsztojt, Csehovot szívesebben emel le a pol­cáról, mint egy legújabb irodalmi üdvöskét. ] Lehet, hogy így vannak ezzel a kortárs angol­szász írók is? Jól emlékszünk még rá, hogy a magyar Nagy Könyv akció is hasonló eredményt ho­zott. Kortársaink közül egyedül Szabó Magdá­nak sikerült bekerülnie a legjobbak közé, „nyert” Gárdonyi Géza és az Egri csillagok, Dobó, Vicuska, Bornemissza Gergő meg a gaz Jumurdzsák. Egy vaskos könyv, amelyről na­gyon nehéz elképzelni, hogy mai diák a kezébe veszi, inkább megnézi Várkonyi Zoltán örök­becsű, bár nem hibátlan kivitelezésű filmes verzióját. Boncolgatták a szakértők, mi lehet az Egri csillagok titka. Mondták: a történelmi háttér, a szép romantikus történet, a könnyen azonosítható jellemek, a hazaszeretet. Csupa ma már elavultnak nyilvánított elem. De még­is él! - lelkendeztek a tiszta lelkűek. Dehogy, legyintettek a realisták. Szó sincs itt se romantikáról, se hazaszeretetről, se Gár­donyi zsenialitásáról. Csak arról, hogy az Egri csillagok úgy ugrik be mindenkinek, ha könyvről kérdezik, mint az a betűs szónál az alma. Nehogy már azt gondoljuk, hogy a sza­vazók végigolvasták a magyar és világiroda­lom kincsestárát, majd Vicuska és Dobó mel­lett döntöttek. Sőt a diákköri kötelezőkön túl nem olvastak semmit. Polgártársaink többsé­ge a mobiltelefonját és a laptopját vinné magá­val egy robinsoni kirándulásra, és még azon sem gondolkodna el, hogy a szigeten talán nincs hálózati csatlakozás. A betűt megölte az elektronika és a kép. Nem is oly régen a ma­gyar szakra felvételiző diákok szinte mind­egyike azt vallotta, kedvenc költője Pilinszky, kedvenc írója Örkény és az egypercesek. Pilinszky rövid versű költő volt, az egyperce­sek nem tesznek ki fél oldalnál többet. Milyen jövője van e világban Gárdonyinak és Tolsztojnak? Előbb talán cédé lesz belőlük, hogy kevesebb helyet foglaljanak, néhány év után a betű elpárolog a lemezről, amely néz majd ránk fényes üres orcájával? Szó sincs er­ről. A helyzet nem jó, de nem kilátástalan. Biz­tassuk hát íróinkat! Ha kivárják az idejüket és sorukat, lassan maguk is klasszikussá neme­sülhetnek, és bekerülhetnek a top tízbe. Bár e dicsőségnek életükben valószínűleg jobban örülnének.

Next