Magyar Nemzet, 2007. március (70. évfolyam, 59-88. szám)
2007-03-17 / 74. szám
40 Magazin 2007. március 17., szombat Drámai dokumentumfilm Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia német kitelepítettjeiről Asszonyok órája atvankét esztendővel a második világháború befejezése után is időszerű a menekülés és a száműzetés problematikája - hangoztatta a német kormány nevében Bernd Neumann kulturális államminiszter azt követően, hogy azARD közszolgálati televízió Menekülés című, két részben sugárzott filmje csaknem huszonhárommillió nézőt vonzott a képernyők elé. A nemzetiszocialista múlt átvilágításának rendszeresen visszatérő tematikája a tettesek és az áldozatok sorsának összevetése - hat évtized elmúltával is tabu téma, ideológiai interpretációk melegágya, illetve muníció a politikai viszályok esetén. A különböző érdekek és magyarázatok labirintusában Kai Wessel rendező a harmadik birodalom összeomlásának legkínzóbb szenvedéseit elviselő népcsoport kálváriájára összpontosítja figyelmét: „Háborúk során senki sem kénytelen elviselni olyan fájdalmakat, mint a hatalomért és uralomért folytatott harc leggyengébb láncszeme, a civil lakosság!” Alkotása a ma Lengyelországhoz tartozó hajdani német területek - Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia - menekültjeinek állít emléket. Főszereplőinek útját a személyes érzelmek nosztalgiája lengi körül. A német közszolgálati tévéállomások érdeme, hogy a Meneküléssel párhuzamosan történelmi dokumentumokkal, stúdióbeszélgetésekkel (Hitler utolsó áldozatai, A nők menekülése, Menekülés, száműzetés - kibékülés?, Hitler hasznos ideáljai) gondoskodnak az idevágó történelmi múlt felidézéséről, nyújtanak magyarázatot az ok-okozati összefüggésekre. Kelet-Poroszországban egy vidéki nemesi kúrián, Mahlenberg gróf birtokán kezdődik a száznyolcvan perces melodráma. A család tagjai vagy elkötelezett fanatikusai, vagy kritikus szemlélői a germán felsőbbrendűség hitleri téveszméjének. A lány, Lena (Maria Furtwängler) ez utóbbiak közé tartozik, védelmébe veszi a hozzájuk vezényelt hadifoglyokat és kényszermunkásokat. Vonzódása a francia fogoly, Francois iránt adja a film - végül beteljesületlen - félénk szerelmi kapcsolatát. A szovjet hadosztályok 1944 őszén átlépik a birodalom határát. A rohamosan közeledő keleti front felkészületlenül éri a lakosságot. A náci vezetők az „Endsieg” hangoztatásával megtiltják a menekülést, a hadsereg semmiféle előkészületet sem tesz a lakosság evakuálására. A Vörös Hadsereg brutalitásáról érkező hírek arra késztetik Lénát, hogy a cselédekből, földmunkásokból, azok gyermekeiből, aggokból, hadifoglyokból és kényszermunkásokból összeállított kocsikaraván élén elinduljon nyugatnak. Apja, az öreg gróf közli vele: „Ez az asszonyok órája!” - az oroszoktól való félelem hatására előbb a kutyáit lövi agyon, majd önmagával is végez. Ettől kezdve a népvándorlás drámai képei uralják a filmet. A menet átéli azt a tragédiát, amelyen a világháború befejező szakaszában és azt követően összesen tizennégymillió német esett át. A szervezetlenül visszavonuló Wehrmacht-alakulatok járatlan mellékutakra szorítják a menekülőket, a mélyrepülésben érkező szovjet vadászgépek gépfegyverei sorozatosan tizedelik a védtelen civileket. Csikorgó hideg, éhség, félelem, erőszak kíséri a ponyvás szekereket, a sebtében összeszedett cókmókjukat cipelő, kerékpárt és babakocsit toló embereket. A kiszámíthatatlan jövőért, a menekültekért felelősséget vállaló Lena a „jó ember” pozitív képviselőjeként vezeti a rábízottakat délnek, Bajorország felé, dacolva a könyörtelen téllel. Az életveszélyes bonyodalmak arra késztetik, hogy lemondjon szerelméről, és a francia férfit elküldje maga mellől. A „rossz ember” típusainak bemutatásánál a film igyekszik kiegyensúlyozott képet festeni: az előrenyomuló Vörös Hadsereg fosztogató, nőket megerőszakoló katonái mellé állítja a nem kevésbé brutális Wehrmacht egyenruhásait, akik hasonló könyörtelenséggel végeznek foglyaikkal és az elfogott dezertőrökkel. A Lena irányította menekülők 1945 tavaszán célba érnek, és az amerikaik által megszállt bajor tartományban ismeretlen helyzettel, a gyerekkortól megszokott társadalmi rend totális összeomlásával találják szembe magukat. A röviddel azelőtt még megváltoztathatatlannak vélt szabályok szertefoszlottak. Mindenkinek új megoldást kell keresnie, a romokon új egzisztenciát kell felépítenie. Lena azzal a felismeréssel, hogy a kikényszerített népvándorlás hatására az emberek, akik származásuknál és szociális helyzetüknél fogva igen távol álltak egymástól, most mindannyian nincstelenné váltak, lemond családja kiváltságairól, így fogalmaz a Zeit című napilap a Meneküléssel foglalkozó cikkében: „Az elűzöttek fájdalmának átérzéséhez, megértéséhez hozzájárul a személyes szemszögből bemutatott történelem.” A karlsruhei egyetem történelemtudományi intézetének professzora, Peter Steinbach hangsúlyozza, hogy a film rámutat: a németek elüldözése annak a száműzetésnek a befejező fázisa, amelyről a nemzetiszocialista rendszer rasszista ideológiája gondoskodott. A filmet kiegészítő dokumentumok emlékeztetnek a menekülők másik, a még szabad tengeri kikötők felé vezető útvonalára, újabb adatokkal gazdagítják a Nobeldíjas Günter Grass által a Rákmenet (2001) című regényben feldolgozott témát a Wilhelm Gustloff gőzös majd tízezer utasának tragédiájáról. Az oroszok elől páni félelemmel menekülők több százezres tömege hajókon igyekezett biztonságba jutni. E flottához tartozott a náci rendszerben nagy népszerűségnek örvendő Wilhelm Gustloff, amely békeidőben a Földközi-tengerre és a norvég fjordokhoz vitte pihenni vágyó utasait. 1945. január 30-án sebesültekkel és menekültekkel - túlnyomórészt gyerekekkel és fiatalokkal - a fedélzetén vágott neki a Kielbe, majd Flensburgba vezető útnak. Másnap az S-13-as szovjet tengeralattjáró kapitánya, Alekszandr Marinesko parancsot adott a csapatszállítónak vélt hajó megsemmisítésére. A tragédiát mindössze ezerkétszáz személy élte túl. A nyílt tengeren hasonló sors várt a Steubennel és a Goyával utazókra is. A menekülést a száműzetés szakasza követte. A film második felében erre összpontosulnak a tévédokumentációk információi és adatai. Winston Churchill angol miniszterelnök, Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke és a szovjet diktátor, Sztálin Potsdamban megegyezik Európa új rendjéről. A tárgyalóasztalra kiterített térképen óriási embertömegeket tologatnak jobbról balra, balról jobbra. Több mint nyolcmillió német kénytelen elhagyni az Oderától keletre eső szülőföldjét, helyüket a Szovjetunióhoz csapott Galíciából és Nyugat-Ukrajnából kitelepített ötmillió lengyel foglalja el. Csehszlovákiából, Magyarországról, Romániából, Jugoszláviából további három és fél millió németet telepítenek ki. A német-lengyel viszonyt - a két ország EU- és NATO-tagsága ellenére - még mindig a fájdalmas örökség szélsőséges képviselőinek engesztelhetetlensége befolyásolja. A menekültszervezetek radikális szárnyának tagjai a Preußische Treuhandon, a követelésekkel foglalkozó magánirodán keresztül jogi megoldást keresnek javaik visszaszerzésére, kompromiszszumként esetleg jóvátétel kialkudására. E vágyálmok elfojtását Lengyelország a német kormánytól követeli, holott tudja: a politikai vezetésnek nincs lehetősége arra, hogy magánembereket regulázzon. A lengyel pártok - minden ellentét dacára - egy pontban azonos véleményt képviselnek: a Preußische Treuhand működése fenyegető provokáció. Erika Steinbach - az elűzöttek szövetségének elnök asszonya - a lengyel kormánypártokat a szélsőséges hazai neonáci erőkkel hasonlítja össze és leszögezi: „Angela Merkel közeledő gesztusait Varsó nem hajlandó figyelembe venni!” Az ARD stúdióbeszélgetésére meghívott Marek Ciekocki, a lengyel elnök tanácsadója szerint „a kérdés az, hogy tudunk-e egyáltalán közösen vitatkozni a történelmi múltról”. A Menekülés forgatókönyvét író Tatjana Dönhoff megjegyzi: „Velünk együtt Lengyelország is a közös Európához vezető úton halad. A személyes sérelmeket nem lehet összevetni!” Sötét alagútban halad továbbra is a mindkét nemzet számára egyaránt fájó múlt feldolgozása. Varsó és Berlin kapcsolatainak alakulását inkább az egyszerű polgárok körében lehet biztatónak tekinteni, messze a politikai csatározások színhelyeitől. Az apró felső-sziléziai falu, Zakrzówa hajdani Sakrau - lakói a tíz évvel ezelőtt Vesztfáliából idetelepült és azóta négyszáznegyven hektáron gazdálkodó Siegmund Dransfeldet választották meg polgármesternek. Megbízatása nóvum: ő Lengyelország első külföldi állampolgárságú polgármestere. Ráadásul német. Annak ellenére, hogy ezen a vidéken már 1921-ben fegyveres összecsapásokra került sor német és lengyel nacionalisták között. Most békésen él egymás mellett a két népcsoport. Követendő példaként, hitelt adva a polgármester meggyőződésének: „A határok és a gyűlölet csak a megsemmisüléshez vezethetnek.” A birodalom menekültjei nyugaton (Deutsches Historisches Museum, Berlin) SZÓLÓ Lakatlan szigetek áll Hanthy Kinga______________________________ sntéssel győztek a klasszikusok a kortársak felett azon az irodalmi szavazáson, amelyen 125 angolszász író vett részt, közöttük Norman Mailer, Tom Wolfe, Salman Rushdie, Martin Amis, Stephen King és Ian McEwan. Az író-olvasóknak minden idők legszebb tíz művét kellett kiválasztaniuk. Az első húsz közé egyetlen kortárs szerző került be, Gabriel García Márquez a Száz év magánnyal, a szavazásban részt vevők viszont alig kaptak szavazatot a kollégáiktól. A rangsor a következő: első Lev Tolsztoj az Anna Kareninával - ez lehet tehát minden idők legszebb könyve -, második Gustave Flaubert Bovarynéja, a harmadik ismét Tolsztoj a Háború és béke nagyregényével, negyedik Vladimir Nabokov Lolita (győztek a nők!), ötödik Mark Twain Huckleberry Finn, hatodik William Shakespeare Hamlet, hetedik F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby, nyolcadik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában, kilencedik Anton Csehov az elbeszéléseivel, tizedik George Eliot Middlemarchja. Ez lenne tehát az a kiskönyvtár, amelyet érdemesnek tartanak korunk angol nyelven alkotó írói arra, hogy egy lakatlan szigetre is magukkal vigyenek. (Tényleg, hol maradt Robinson a listáról?) A szavazás eredménye alkalmat adhat néhány felvetésre is. Például miért kaptak egymástól olyan kevés szavazatot a kollégák? Csak nem azért, mert Tolsztojnak már könnyű mondani: öreg, te vagy a legjobb? Egymásnak meg nagyon nehéz? Vagy talán nem olvassák egymás munkáit? Azt mondják, az ember életútjának második szakaszában már nem újdonságokra vágyik, hanem a régi ismeretek felidézésére. Mikszáthot, Jókait, Tolsztojt, Csehovot szívesebben emel le a polcáról, mint egy legújabb irodalmi üdvöskét. ] Lehet, hogy így vannak ezzel a kortárs angolszász írók is? Jól emlékszünk még rá, hogy a magyar Nagy Könyv akció is hasonló eredményt hozott. Kortársaink közül egyedül Szabó Magdának sikerült bekerülnie a legjobbak közé, „nyert” Gárdonyi Géza és az Egri csillagok, Dobó, Vicuska, Bornemissza Gergő meg a gaz Jumurdzsák. Egy vaskos könyv, amelyről nagyon nehéz elképzelni, hogy mai diák a kezébe veszi, inkább megnézi Várkonyi Zoltán örökbecsű, bár nem hibátlan kivitelezésű filmes verzióját. Boncolgatták a szakértők, mi lehet az Egri csillagok titka. Mondták: a történelmi háttér, a szép romantikus történet, a könnyen azonosítható jellemek, a hazaszeretet. Csupa ma már elavultnak nyilvánított elem. De mégis él! - lelkendeztek a tiszta lelkűek. Dehogy, legyintettek a realisták. Szó sincs itt se romantikáról, se hazaszeretetről, se Gárdonyi zsenialitásáról. Csak arról, hogy az Egri csillagok úgy ugrik be mindenkinek, ha könyvről kérdezik, mint az a betűs szónál az alma. Nehogy már azt gondoljuk, hogy a szavazók végigolvasták a magyar és világirodalom kincsestárát, majd Vicuska és Dobó mellett döntöttek. Sőt a diákköri kötelezőkön túl nem olvastak semmit. Polgártársaink többsége a mobiltelefonját és a laptopját vinné magával egy robinsoni kirándulásra, és még azon sem gondolkodna el, hogy a szigeten talán nincs hálózati csatlakozás. A betűt megölte az elektronika és a kép. Nem is oly régen a magyar szakra felvételiző diákok szinte mindegyike azt vallotta, kedvenc költője Pilinszky, kedvenc írója Örkény és az egypercesek. Pilinszky rövid versű költő volt, az egypercesek nem tesznek ki fél oldalnál többet. Milyen jövője van e világban Gárdonyinak és Tolsztojnak? Előbb talán cédé lesz belőlük, hogy kevesebb helyet foglaljanak, néhány év után a betű elpárolog a lemezről, amely néz majd ránk fényes üres orcájával? Szó sincs erről. A helyzet nem jó, de nem kilátástalan. Biztassuk hát íróinkat! Ha kivárják az idejüket és sorukat, lassan maguk is klasszikussá nemesülhetnek, és bekerülhetnek a top tízbe. Bár e dicsőségnek életükben valószínűleg jobban örülnének.