Magyar Nemzet, 2007. május (70. évfolyam, 118-146. szám)

2007-05-08 / 124. szám

5 2007. május S„ kedd litf-lft ' MlpF felBZI'l Valóságshow a nyomor földjén K­ét hete készülünk arra, hogy jön a miniszter meg Bochkor és Pa­lik, napokig húzkodtam a gazt azok közül a kövek közül, ame­lyeket egyébként a skorpiók miatt szórtak le a táborban - meséli egy tiszthelyettes az af­ganisztáni magyar misszió bázisán, miköz­ben már órák óta azon gondolkodom, mi­ként lehet leírni a leírhatatlant. Egyáltalán nem érdekel az észak-afganisztáni hegyek közé berepült „metrófúrópajzs és raliripor­ter”, most hidegen hagy a miniszter is. Nemrég érkeztünk meg ugyanis arról a ki­rándulásról, amelyet a magyarok táborának helyet adó Puli-Humriban tettünk, a városi­­ piacon, ahol két lábon jár a nyomor. A kísérőink nagyon készültek ránk, go­lyóálló mellényt vettünk, sisakot nyomtak a kezünkbe. Ehhez képest a városba vezető úton mindenki integetve köszönt. Főként gyerekek szaladnak közel az autóinkhoz az út közepén csordogáló, ürülékkel teli szennyvízben tapicskolva. „Thank you!” - kiáltják felénk, miközben hüvelykujjukat felfelé fordítva üdvözölnek minket. Mint te­repjárónk sofőrjétől megtudom, az ország negyven százaléka gyerek, és ez az egyetlen kifejezés, amit idegen nyelven ismernek. Legfeljebb kinccsel felérő labdát vagy go­lyóstollat kérnek még angolul. A belvárosi piac főutcája hátborzongató látványt nyújt. A katonák géppisztolyos gyűrűjében sétálunk, összetákolt sárviskók között pásztáznak kameráink a bazársoron. Hosszú ruhás, turbános, szakállas férfiak tömegében bóklászunk, megszédülve a döbbenettől, mellettünk egy fekete szemű kisgyerek a szennyvízcsatornában mossa egy pipázó hely ivópoharait. A boltoknak nevezett bodegák kínálatában ócskavasak, rozsdás gépalkatrészek, egyforma műanyag papucsok, bóvlik és némi élelmiszer talál­ható. Bájos arcú kamasz fiúk árulnak le­pényt (15 darabot egy dollárért), uborkát, zöldhagymát és kalitkába zárt, színes éne­kes madarakat. Az egyik sarki tákolmány oldalán egy lefejezett birka vöröslő húsú, nyúzott teste feszül, kék hátú legyek felhőjé­ben, egy drótszamáron hajtó férfi jajveszé­­kelő tyúkot szállít a kormányra kötve, a ke­rekeivel felkavart, forró homokáramlattal átható fekáliaszagot hoz felénk a szél. Egy cipészműhelyben vágott szemű, hosszú szempillájú, kávébarna bőrű kislány moso­lyog, a foga fehérebb, mint a kezében szo­rongatott kenyér. Nem messze tőle fodrá­szok sora ül fából összeeszkábált padokon, ahol azonnal le is vágják a vendégeik haját. Egy kígyószemű, ősz hajú, foghíjas öreg borbély minket is invitál, udvarias gesztu­sokkal utasítjuk vissza, mire széles mosoly­­lyal vakargatni kezdi a bordáira soványo­­dott bőrét inge szakadásán, csorgó homlo­kára ráncokat rajzol a negyvenfokos hőség. A katonák nem sok időt hagynak nekünk. A környéken nincsenek ugyan öngyilkos me­rénylők, de a járőrözésük közben három­szor is megtámadták a magyarok konvoját. Egyszer gépkarabélyból tüzeltek feléjük, kétszer pokolgép robbant. Fél óra elteltével összegyűjtenek bennünket, nehogy rossz szándékú emberek neszeljék meg az érkezé­sünk. Ráadásul a közelben van a magyar honvédelmi miniszter is, nagy fegyvertény lenne a táliboknak a foglyul ejtés. Mérhetet­len hatalmú úr itt a biztonság, ritka drágakő a bizalom. Klinikák a baktériumerdőben A bulvárlapok már az afganisztáni utunk előtt megírták, hogy Bochkor Gábort beol­tották az ázsiai térségben dúló súlyos fertő­ző betegségek ellen. A malária ellen mi is apró rózsaszín pirulákat szedünk, meg a ka­tonák is, de kaptunk védőitalt kolera, oltást hepatitisz és tbc ellen. Az erről készült „hír­anyag” viszont nem érdekel, ha arra gondo­lok, hogy Afganisztánban 38 év az átlag élet­kor, a gyerekeket pedig már a születésük után megtizedelik a betegségek. Az afgán nők azért szülnek legalább négy-öt gyerme­ket, mert így biztos megmarad egy, aki ké­sőbb eltarthatja a családot. Amikor az egyik itteni katonaorvost arról kérdezem, mi tör­ténik azzal a gyermekkel, akit megmar a skorpió, egyszerűen csak annyit válaszol: valószínűleg meghal. Arra ugyanis általá­ban nincs lehetőség, hogy időben a városi klinikára szállítsák, de sok várandós nő is az életét veszti, mert nem ér be a puli-humri kórházba. Ez a létesítmény egy néhány ki­sebb épületből álló, fertőtlenítő szerekkel és kézi orvosi eszközökkel felszerelt klinika. Van szülőszoba, de lélegeztetőről álmodni sem lehet, van műtő, de nincs hozzá ko­moly elektronikus orvosi berendezés. Egy­­egy településen az is csoda, ha áram van, ezt is azok a törpe vízi erőművek szolgáltatják, amelyeket a katonák építettek a helyieknek. Ezek a berendezések olyan vízkerekek, amelyek az öntözőcsatornára kötve áramot fejleszthetnek. Mivel egyéb csatornázás nincs, a fertőző betegségek szabadon ter­jednek. Az emberi ürülék a házak falán ki­vezetett csövön az utcára folyik, a nagy me­legben elporlad, és a homokviharokkal szál­lítja a baktériumokat az emberek közé. Ezért is fontos, hogy a magyar misszió egy tbc-klinikát adott át Puli-Humriban, amely csaknem harmincezer dollárba ke­rült. Ezenkívül egy alapellátást biztosító kórházépületet akarnak idén építeni, és még egy ilyen létesítményt húznak fel a ter­vek szerint a honvédelmi tárca költségveté­séből. A szaktárca 125 millió forintot kapott ezekre a civil programokra, de az összegből négy iskolát is felújítanak, további hét kutat és három törpe erőművet hoznak létre. A katonák eddig közel hatvan ilyen projektet valósítottak meg, miközben még egy me­csetet is felújítottak. A munkába később be­kapcsolhatók lennének a civil missziók is, amelyekre ötszázmillió forintot szántak a központi költségvetésből. Azt tervezik pél­dául, hogy az egészségügyi tárca további klinikákat építtetne a környéken, de mun­kahelyteremtő programokra is szükség len­ne, hogy a helyieknek ne kelljen a drogbá­rók mákföldjein dolgozni a legalacsonyabb szintű megélhetésért. Az ilyen programok­nak viszont még se híre, se hamva a magyar tartományi újjáépítésben. Az afgánok így többnyire rabszolgamunkából élnek, és nem tudják, kitől kell tartaniuk inkább, a táliboktól, vagy a mostani megélhetésüket is veszélyeztető katonáktól. A magyar misz­­szió fontos feladata lenne a meggyőzés, de gyakorlatilag alig van napi érintkezés a la­kosság és a fegyveresek között. A civil kato­nai kapcsolatokat irányító tisztek, öt-hat missziós katona tartja a helyiekkel a kap­csolatot. Egy komolyabb konfliktust viszont nagyon nehéz lenne kezelni a táboron kívül. Bochkor Gábor, a vadászgépek szerel­mese megtekinthette a német Tornado gé­peket a NATO mazari-sarifi északi parancs­nokságán. Ennél az újabb valóságshow-nál azonban sokkal jobban érdekel, hogy ezen a bázison működik a szövetségesek 15 millió euró költséggel megépített kórháza, ahol bemutatják a térség legmodernebb katonai egészségügyi intézményét. Szalontai Tibor egészségügyi tiszt elismeri, hogy egy életve­szélyesen megsérült katona élete leginkább attól függ, időben ide tudják-e szállítani, és addig miként stabilizálják az állapotát. A NATO-szabvány szerint két órán belül kell a sebesülés helyszínére érkeznie a mentőheli­kopternek (MEDEVAC), de előfordulhat, hogy ez már túl sok idő. Ezért azt tervezik, hogy a mentőhelikopterek egy részét áttele­pítik Mazari-Sarifba, amely a magyarok tá­borához ötven kilométerrel közelebb van, mint a forgószárnyasok jelenlegi állomás­helye. Mazari-Sarif katonai kórháza egyéb­ként egy hatalmas páncéllal és homokzsá­kokkal védett konténerépületben helyezke­dik el, ahol műszerekkel felszerelt műtő, sürgősségi osztály van, de épül a járóbeteg­ellátó és a laborrészleg is. A táborban ter­mészetesen kantin is működik, Tokovicz Jó­zsef ezredes, az északi parancsnok helyette­se itt tart számunkra tájékoztatót. Mint el­mondta, az északi régió kilenc tartományá­ban öt tartományi újjáépítési csoport mű­ködik, ebből az egyik a magyaroké. Az 1200 kilométer hosszú és 400 kilométer széles ré­gióban az egyik legnagyobb tartományt, Baglánt kell felügyelnie a magyar misszió­nak. A tartomány mérete csaknem kétsze­rese Koszovó területének. Amíg azonban a délszláv területen 20 ezer katona vigyázza a rendet, addig Baglánban 200 magyar kato­nának kell ellátnia a békefenntartó, újjáépí­tő feladatokat. Ráadásul az egész tarto­mányban egyetlen aszfaltozott út van, ezért előfordul, hogy 150 kilométert 15 óra alatt sikerül megtenniük a katonáknak. A ma­gyarok gondjait szaporítja az is, hogy az af­gán hadtestet átirányították délre, az itt ma­radó rendőrök pedig többnyire írástudat­lanok és felkészületlenek. Ezért a magya­rokra hárul a rendőrök kiképzése is. A tér­ségben a törzsi szabályok uralkodnak, és a mindent átható korrupció. Óriási problé­ma, hogy a lakosság nagy része mákterme­lésből él, Baglánban 2742 hektáron terem az ópium alapanyaga. Golyóálló autóbusz Mazari-Sarif katonai repülőtér is egyben, hatalmas betontenger, körbevéve betonfa­lakkal. Ez első és utolsó afganisztáni állo­másunk, ide érkezünk, és innen szállunk fel a Magyar Honvédség harmincéves An-26- os szállító-repülőgépével Budapest felé. Az eredeti tervek szerint katonai helikopterrel tettük volna meg utunkat a magyarok tábo­rába, Puli-Humriba, de a légi támogatás hi­ányosságait is jól mutatja, hogy egy cseh te­repjáróban utazó férfi halálos balesete miatt nem tudták nélkülözni a járműveket. Emi­att teljes menetfelszerelésben, terepjárókkal és egy busszal tettük meg az utat a száraz­földön a táborig, és vissza a repülőtérre, mi­közben horvát katonai rendészek pásztáz­ták a szembejövő járműveket. A lapok meg­írták, hogy Palik László terepjáró-vezetésre oktatja majd a magyar katonai sofőröket. Ez azonban szintén nem olyan fontos, hiszen a katonák úgy bánnak ezekkel a járművekkel, ahogyan akarnak. Utunk során számos te­repet érintünk, a bitumenezett közúttól a homokos talajon át a patakmederig, és a legnagyobb csoda, hogy ezeken még a bu­szunkkal is simán átjutunk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a katonai sofő­rök szerint is tudott a raliversenyeken indu­ló sportriporter hasznos tanácsokkal szol­gálni. Például a száguldáshoz más vezetési technika kell, ami jól jöhet, ha elengedhetet­len a menekülés. A táborhoz vezető úton vi­szont egyenletes a tempó, a konvojban be kell tartani a szabályokat. Azért is fontos ez, mert az út mentén megtámadhatnak ben­nünket. A konvoj parancsnoka indulásunk előtt tájékoztatót is tart, hogy ilyenkor mi a teendő. Az afgán táj kopár, de mégis gyö­nyörű. Néha titokban kilesek a buszunk ab­lakát eltakaró függöny mögül. Hatalmas hegycsúcsokat, tevéken és szamarakon köz­lekedő pásztorok telepeit pillantom meg a táborba tartó járműből és a visszaúton, a re­pülőtér felé. Katonák mikrofonvégén Bochkor Gábor reggeli rádióműsorában élőben jelentkezett be az afganisztáni ma­gyar misszióból. Miközben ez történt, én inkább a katonákkal próbáltam beszélget­ni, de nem nagyon jártam sikerrel. El kel­lett ismernem, a katonáknak a rádióműsor fontosabb. Nem biztos, hogy Bochkor mi­att, aki a beszólásaival már nemegyszer megsértett alapvető szabályokat - ahogy ezt a médiahatóság panaszbizottsága is megállapította hanem inkább azért, mert aki bekerült az adásba, az közvetlen kapcsolatot teremthetett az otthoniakkal. A rádiózásnak talán csak egyedül az a csapat nem örült, amelyet megérkezésünkkor, éj­nek évadján, közel nyolcórás útra vezényel­tek vissza az északi parancsnokságra, mert ott felejtették a rádiósok felszerelését. A magyarok egyébként kiválóan kiépített bá­zison élnek, lakókonténereik légkondicio­náltak, zuhanyzóik, ebédlőjük van, ahol ki­váló ételeket kaptunk a rántott csirkétől a sertéspörköltig. A táborban van könyvtár, műholdas televízió, konditerem és kosár­labdapálya is. Az afgán misszióban szolgá­lók - mivel nap mint nap az életüket veszé­lyeztetik, és fárasztó a munkájuk - jóval többet is keresnek, mint más országban szolgáló társaik. A havi alapbérük elérheti a 2500 dollárt is, ami egy féléves szolgálat után hárommillió forintos keresetet jelent. Ezért is vették jó néven, amikor Szekeres Imre honvédelmi miniszter az állomány­gyűlésükön a táborban megígérte nekik az afganisztáni misszió meghosszabbítását. Igaz, félévente váltják egymást a katonák, de vannak, akik így többször is bekerülhet­nek a misszióba. A tárcavezetőnek feltett kérdések egyike az volt, hogyan lehetne a katonák légi szállításával kapcsolatos gon­dokat megoldani. Önálló légi kapacitás hiá­nyában ugyanis a német légihídra vagyunk utalva, amely drágább és bizonytalanabb, mint egy saját utaztatás. A miniszter meg­ígérte, hogy más államokkal közösen ame­rikai szállító-repülőgépeket vásárolunk, hi­szen a rendelkezésre álló An-26-os gépe­inkkel megoldhatatlan az állomány fuvaro­zása. Hogy milyen gép a mi öreg „An­csánk”, azt mi is megtapasztalhattuk. Út­közben hatszor kellett fel- és leszállnunk, mert két alkalommal tankolni kellett a gé­pet, így megismerhettük a Krím-félszige­­ten szolgáló ukrán tisztek lavór méretű tá­nyérsapkáit, és a szovjet időkre emlékezte­tő bakui állapotokat. Mivel Ancsa lassan haladt, csaknem 12 órát ültünk a gépen, és átlagosan két-két órát kellett várakoznunk a repülőtereken. A világ egyik legszegényebb régiójában szolgál a magyarok kétszáz fős afganisztáni missziója, ahol embereket tizedelnek a legsúlyosabb fertőző betegségek: a malária, a kolera, a hepatitis, a tbc, és mindennapos a gyermek­halál. Gyakran szülő nők vesztik életüket, mert messze a kórház, s a skorpiócsípés vagy a homoki legyek által okozott fekély, az éhség is végzetes lehet. A homokviharok a csatornázás hiánya miatt baktériumokat hordanak az emberek közé, akik rabszolgamunkában dolgoznak drogbárók mákföldjein. Szekeres Imre honvédelmi mi­niszter a napokban újságírók és médiaszemélyiségek kíséretében utazott el a nyomor földjére, Puli-Humriba, ahol meglátogatta a magyar katonák táborhelyét.

Next