Magyar Nemzet, 2007. június (70. évfolyam, 147-176. szám)

2007-06-09 / 155. szám

36 Magazin 2007. június 9., szombat Végh Alpár Sándor Köznapló Június 1., péntek Elmentünk Bécsbe. Számunkra nagy esemény. A kicsi lánnyal még nem voltunk ekkora úton. Hogy apropó is legyen, napok óta mondogatom, a munkámhoz kell néhány könyv. Úgy mondtam, hogy elhitte a felesé­gem, hittem én is - negyed nyolckor indultunk. Most jó világ van: Letkésnél már hatkor át lehet jutni a szlo­vák oldalra. Az unió előtt csak nyolctól nyolcig volt nyitva a határ. Egyszer lekéstük, száz kilométert autóz­tunk pluszban. Az út a Duna mellett visz. Csupa történelem. Látni partizánemlékművet, látni a táblát, hogy a Zsitva-to­­roknál járunk. Otthonosan akkor mozog az ember egy tájban, ha tudja, miről beszélnek „kellékei”: a várak, a kapuk, a házak. Agrárius barátom úgy társalog a fákkal, a madarakkal, de még a mohákkal is, mintha a bölcső­ben megitta volna a pertut a természettel. A történelem más. Nyűgös fráter, és csak érdekből barátkozik. Nem lehet tegező viszonyba kerülni vele. Tudom, hogy itt, a Zsitva-toroknál zárták le a tizenöt éves háborút, Erdély Bocskaié maradt, de alig lehetett az övé. Pár hét múlva meghalt, szultántól kapott koronája Bécsbe került. Ökölbe szorul a kezem, azt is ellopták... Na nem, így nem lehet begurulni a császárvárosba. Lazítani kell, aztán felidézni, hol bukkantam legutóbb arra a remek könyvre Hesséről. Azoknál mindig van akciós portéka. A Duna-csatorna partján leállítjuk a ko­csit, veszünk két Einkaufskartét, hogy szabadon utaz­hassunk villamoson, metrón, és elindulunk. Bolondul csináltuk. Rögtön az elején bementünk Frickhez a Grabenen. Az akciós könyvekkel nem volt hiba. A súlyukkal bezzeg. Cipeltük a pakkot egész nap. Ám ha kedvünk volt, leültünk egy padra, s felütöttük őket. így derült ki a képes Herzl-életrajzból, hogy első­ként a cionizmus atyjának felesége festette a körmét Bécsben. Hogy a mór építészetben mindig a mértan do­minál, csak utána következnek a gyönyörű részletek. Erről eszembe jut, hogy mérnök volt Musil is, gépész, egyik találmánya szabadalmat kapott, mégis otthagyott mindent az irodalomért. Sokáig élt Bécsben, aztán Svájcba ment, egyszer utánanéztem, milyen kapcsolata volt Hessével, mert az is ott ütötte le sátorkaróját - hát nem sok. Az írókban kevesebb a kedély, talán ezért nem sze­retik egymást. A festő más. Az a nőket is jobban vonz­za, pedig műterme koszos, ő maga csupa kulimász. Ha dolgozik, hiába állnak előtte meztelenül, úgy igazgatja őket, mint egy drapériát. De mégis jelen vannak, szólni lehet hozzájuk, az író viszont csak enni jön ki a szobá­jából, és ha ír, még a kutyáknak is hallgatni kell, mint Jasznaja Poljanában, a Tolsztoj-birtokon. Fagylaltot ettünk, kávét ittunk, néztük, ahogy lá­nyunk apró lépteivel a tér közepén álló szobor felé in­dul. A bronzklasszikus tekintetében gőg volt. Mi lenne, ha felszólnék: az úr álláspontja ott fenn kicsit merevnek tűnik. Talán mert onnan nem juthat feljebb. Nekünk viszont még van esélyünk, hogy javítsunk pozíciónkon. Főleg ennek a lánynak, aki ím, elindult... De hiába mondok az ércembernek bármit, úgyse válaszolna. Öt óra volt. Visszamentünk a kocsihoz, és indultunk haza. Június 3., vasárnap A tévé képernyőjén két ember izeg-mozog, alakítják magukat. Könyvhét van, mondani kell hát valamit. És Parti Nagy mondja. Arról beszél, hogy az év egy részét szívesen töltené Berlinben. Meg hogy Balassa Péter jó ember volt. Képét szívesen kirakná otthon a falra. Úgy beszél, mint aki ajándéknak szánja szavait - ezúttal élő­ben. A Nap-kelte műsorvezetője liheg utána: drágala­­josozza, Balassát péterezi, sorolja, miket vesz meg majd a kínálatból - egy frászt veszi meg őket: a könyv drága, ő meg nem olvas. Csupa kellem és báj a beszélgetésük. Hogy közben az olvasóról szó nem esik? Istenem... A magyar litera­­túra bizonyos köreiben ez az emberfajta már cseppet sem fontos. Június 4., hétfő Mindig elolvasom a lapok levelezési rovatát. Nem azért, mert ez a nép hangja - régi motoros vagyok, tudom, hogyan szerkesztik az olvasók leveleit. Mégis megejt a naivság, a háborgás, a ravaszkodás, a rajongás vagy a mindentudás „külsőseinek” lankadatlan reménye. Hisznek abban, hogy írásukra odafigyelnek majd, és én fejet hajtok, ha ez csendül ki soraik közül. Más eset a politikai csirkefogók, az üzleti szélhá­mosok vagy az olyan gőgösök jelentkezése, akik min­dent megszólnak, ami innen való. És van egy nagyon kedvemre való „alfaj”, aki mindenkit kioktat. Mint ez a derék, na, hogy hívják... Az előbb még itt volt a konku­rens lap mai száma... Megvan: Bienerth doktor. Ő az Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke, amúgy meg a BCM egyik alapítója. (A három kövér betű vastag vá­gyat takar, azokét, akik olimpiát akarnak Budapesten.) Hadd szögezzem le rögtön, én nem akarok. Vágyaim a magyar fővárost illetően egyszerűbbek. Megelégszem, ha csak annyira lesz lakható, mint Pozsony. Az a Po­zsony, mely Csehszlovákia fennállásáig Prága mögött loholt messze lemaradva, ám alig egy évtized alatt kivi­rult. Utcáin derűs arcú emberek, minden szegletéből bizakodás árad, mindeközben Budapest Csák Máté földje lett. Bienerth doktor jogvégzett ember, és rajong Ameri­káért. Azok a cégek, melyeket erősített, azt táplálták be­le, hogy itt is meg lehet csinálni, amit az óceán túlpart­ján, csak hinni kell. És ő hisz. És számol. És álmában stadionokat épít. Rendbe teszi a közlekedést. Az ország infrastruktúráját. Fantáziája robog. „A sikerhez ki­emelt figyelem, egyedi szabályozás, viták sora, kiérlelt koncepció és fegyelmezett végrehajtás kell, a közszféra és a magántőke hatékony, átlátható együttműködésé­ben” - írja. Értik, ugye? Csak ennyi kell, és a magyar olimpia sikertörténet... Szegény doktor... Nála még Lenin is józanabb volt. Olvasta Marxot, aki arról irkáll, hogy a proletariátus ott veszi át a hatalmat, ahol a tőkés világ a legfejlettebb. Oroszország nem olyan helynek látszott. Ha nem rak­ják lezárt vagonba a németek, és nem tömik ki pénzzel, soha nem tör ki a nagy októberi szocialista forradalom­­ az iskolások könyveiben csupa nagybetűvel. Mi, az olimpiát illetően, olyanok vagyunk, mint az akkori Oroszország. Ha Bienerth doktor, aki valószínű­leg légkondicionált irodában akumlálta ki a magyar olimpia terveit, kétli ezt, sétáljon el oda, ahol nem járt életében: az Illatos útra sötétedés után, vagy vigalmi órákban a pesti Jókai térre, ahol ordítozva isznak, és ki­tépik helyükről a padokat - Fried Ilona nevű olvasótár­sa megírta az oldal alján. Ha a nagy álmú doktor félne este az Illatos úton, mert ott nem a katolikus legényegy­let tagjai gyülekeznek, olvassa el fotelében a másik ol­vasótárs, Bán Edit levelét. Arról szól - látja, ugye? -, hogy rágyújt egy utas a nemdohányzó vasúti­ kocsiban. A hölgy rászól, mire a koma ráfújja a füstöt. A szenve­dő fél a kalauzhoz fordul. Annak ennyi a válasza: „Most mit csináljak?” És természetesen nem csinál semmit. De nem kéne felejteni a feketelistát sem: a brit, francia és amerikai hatóságok készítették a turistákat megko­­pasztó budapesti éttermekről. Hogyan is lesz itt „európai színvonalú olimpia”, kedves Bienerth doktor? Ha még mindig hisz benne, tekintsen jobbra. Az ön levelével átellenben, a 13. oldalon - nem az elsőn, ahol annak idején a kormányfő tirádázott az uniós százmil­­liárdokról, mint ön most az olimpiáról - mit lát? „Kur­títják a fejlesztési tervet.” Bizony nem lesz pénz a Moszkva térre, az országot átszelő diadalmas autópá­lyákra, de még a tizenöt éve készülő négyes metróra sem. Miért? Mert a tervek előkészítetlenek, és az uniós pénzek átadásához hiányzik a szükséges önerő. Szájhő­sökkel olimpiát? Itt, ahol mára lepusztult minden? Szociológusok szerint leginkább az emberek hite. A minap a riporter azt jelentette Kréta szigetéről, ahová a magyar futballisták Eb-selejtezőre utaztak, hogy az el­lenfelet húszezer „büszke” görög biztatja majd. Hallott uraságod ilyen jelzőt kicsúszni bármelyik riporterünk száján, ha magyar drukkerekről beszélt? Nem hallott. Erről van szó... Úgyhogy, Bienerth doktor, ha az önök BOM nevű társulása olimpiát akar, Lenint lapozgassák. És Szolzsenyicint. Tőle tudni, mint teltek Zürichben a bölcs vezér napjai. Lehet itt olimpia, hogyne lehetne. Csak beledöglik majd a fél ország. Mint Leniné a kom­munizmusba. Június 5., kedd Tegnap emlegettem Pozsonyt, ma emlékeztetem a po­litika jeleseit, hogy ezeregyszáz éve, 907. július 4-én volt ott egy csata. Arról, nem úgy, mint Trianonról, öröm­mel lehet szólni. A csatát ugyanis megnyertük. Pedig a nyugatiak roppant erőket vontak össze, hogy a magya­rokat visszaűzzék Ázsiába. Jelentősége tehát nagyobb, mint akár a nándorfehérvári győzelemé. Történészeink úgy tesznek, mintha szégyellni kéne: megjelenésünk a X. században az európai történelem­nek új irányt adott. Aki nem hiszi, üsse fel a nagy cseh történetíró, Frantisek Palacky ötkötetes munkáját. Ab­ban olvashatja: „A magyar nemzet betörése és letelepe­dése Magyarországra az egész történelem legfontosabb eseményei közé tartozik; a szláv világot nem érte ennél gyógyíthatatlanabb csapás.” Hasonló véleménye volt Georg Stadtmüller német történésznek: „A magyarok véget vetettek a német birodalom hatalmi pozíciójának a Duna-medencében.” Remélem, ez elég bizonyíték Németh Zsolt fideszes képviselőnek, hogy belássa, nem szétszakításunk nap­ját kell ünneppé nyilvánítani, hanem a csodát, hogy a magyarság fennmaradt. Mert ez csoda, amiben két olyan ellentétes világnézetű úr is egyetért, mint Ham­vas Béla és Paul Lendvai. Csak a gyerek kaparja ki folyton a sebét. Egy felnőtt nép tudja értékeit. A jóistenit, mikor fogjuk már elhin­ni, hogy nem vesztes náció vagyunk? MINDENZENE____ Retrózsúr FOTO: AFP - TIMOTHY. A . CLARY Michael Bubié koncertje Los Angelesben. Konzervatív lázadó I Hegyi Zol­tán_____­____________________­ anada megint bocsánatot kért Brian Adamsért, ha nem is annyira, mint az Arcade Fire-ért, de Michael Bubié is a jobb dobások közé tartozik. Bubié egy vancou­­veri halászcsaládban nevelkedett, és azok közé a kontralázadók közé tartozott, akik konzervatív atti­tűddel próbálták túlélni a kamaszkor poklát. Míg a papája (rendkívül jó ízlésről tanúságot téve) Whót és Led Zeppelint bömböltetett a halradarra mered­ve, ő inkább a nagyszülei lemezei között garázdálko­dott, és Frank Sinatrára gerjedt, aztán úgy is ma­radt. Ez egyébként önmagában nem akkora tragé­dia, Nina Hagen és Sid Vicious is lenyomta a My Wayt. Bubié szvingszeretete eldöntötte az életét, vé­gigjátszotta a műfaj lehetséges lokális terepeit, majd 2000-ben Brian Mulroney akkori kanadai miniszter­­elnök (felesége unszolására) felkérte, hogy énekel­jen a lányuk esküvőjén. Ez aztán remek ugródeszká­nak bizonyult (láttunk már ilyet a történelemben, a nagy példakép is egy lagzin fordított a karrierjén, miközben Luca Brazi a sarokban mantrázta: Ke­resztapa, öröm és megtiszteltetés, hogy részt vehe­tek a lányod esküvőjén), 2003-ban megjelent debü­táló albuma, amely még „csak” Kanadában és az Egyesült Államokban keltett feltűnést, a 2004-es It’s Time viszont már mindenhol bejött, különösen a nőközönség körében. A még csak 31 éves zenei koravént az egyszerű­ség kedvéért nevezhetjük szvingénekesnek, ponto­sabban viszont crooning stílusban­ énekel, azaz a negyvenes, ötvenes évek szvingsztárjainak modo­rában. Szvingklasszikusokat adaptál korszerűen, illetve popstandardokat bolondít meg nagyzeneka­ri hangzással. Friss lemeze, a Call Me Irresponsible nagyot szólt, ami egyaránt köszönhető kiváló, csa­­jozós orgánumának, valamint annak, hogy egy fé­lig elfeledett, rétegzenévé vált, hajdan népszerű műfajt bombázott bele a mai fősodorba, és ez most nagyon megy. A szkeptikusok retrózsúrfiúnak ne­vezik, ami persze a rajongókat tökéletesen hidegen hagyja, olasz őseitől örökölt, enyhén bepárásodott tekintetével egy pillanat alatt megbabonázza a fél világot, és ezt imádja a szórakoztatóipar. Az új al­bumon a címadó dal persze Sinatráé, de Leonard Cohen és Eric Clapton sem kerülhette el a sorsát, producere pedig az a Bob Rock, aki a Metallica hangzásáért is felel, úgyhogy tényleg ne legyenek sem kétségeink, sem illúzióink, ez is csak egy szak­ma. Bubié lemeze kellemes, bár egy idő után hatá­rozottan uncsi, de háttérnek, kilenc mojitóval fel­­spilázva sokáig elmegy. Szép magyar férfinév a Zuboly, Arany János név­alkotása, de most már egy zenekaré is, Ágoston Béla számtalan elágazásának egyikéé. Ilyen lehet a Szentivánéji Állam, mint ez az ő Értem a kujonságot című lemezük. Amelyen Busa Pista (született MC Busa az Irie Maffiából) az összes létező hangképző szervének igénybevételével a gépeket utánozza, szkreccsel és saját költeményeit rappeli, miközben Benke Félix szájharmonikázik, falevélen játszik, do­bol, dorombol, énekel, és a moldvai világot hozza, Hock Ernő nagybőgővel brutalizálja a ritmust, Ágos­ton Béla pedig szaxofonon, dudán, dorombénekkel és énekkel véteti észre magát. A stílus legyen broken et-no jazz, ami kicsit bootleg (magyarul nyúlás), ki­csit mix, de mindenesetre pörög, „mint zuboly a szövőszékben, miközben készül az új anyag”. Jelsza­vaik valának: akusztikus hangzás, korunk zenei ele­mei, meglepő egyszerűség és frissesség: Bio-techno­­logic. Ezt ők mondják, de hozzátehetjük, olyan ez, mint egy friss szellő, amikor éppen kezdenénk le­épülni a táncházban a padon. Úgy sikerült beépíte­niük a népzenét a benzingőzbe, hogy nyugodtan ne­vezhetjük őket huszonegyedik századi természetel­lenes-tudományos adatközlőknek, akiktől falnak mennek majd az eljövendő korok néprajzosai és a kulturális antropológusok. A zenekar egy születés­napon alakult 2004 őszén, aztán 2005-ben a csángó bálon már némi felfordulást okoztak, most meg már itt vannak a slágerek. Például, csak hogy képben le­gyünk: Kiment a ház az ablakon (House) Benne maradt a vén asszony (Woman) Kezében egy Smith&Wesson (Body) Hol a Pamela Anderson!? (OcSoul) A Zuboly esetében tehát szépen manifesztálódik a következő nagy igazságok testvéri közössége: If you wanna be a Rock ’n’ Roll star it’s a long way to the top, vagyis: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. Azt, hogy ezek a gyökereim, elő­ször Éri Péter (Muzsikás) Betyárnóta című dalából értettem meg, nem véletlen, hogy az angol nyelvű verziót David Eugene Edwards (16 Horsepowers, Wovenhand) hozta létre. Remélem, a Zuboly ezért majd majdnem annyira megszeret engem, mint én őket, mert ennél nagyobb dicséret nem létezik. Feloszlott 2005-ben a 16 Horsepower (ez azóta már nem annyira biztos), és David Eugene Edwards elindította a Woven Handet. Ebből az lett, hogy bár bizonyos elemek megmaradtak az alt-countryból, inkább párját ritkító művészeti produkcióról beszél­hetünk. És szakralitásról természetesen. Edwards hangja megidézi Jim Morrison utolsó töredékét, Nick Cave legdurvább korszakát (csak éppen vegyszerek­től mentesen), Ian Curtis (Joy Division) sötét tónu­sait, de közben egyedi, összetéveszthetetlen. A zene már-már nem e világi, az előadás szertartás, a beava­tásra várók olyan ütéseket kapnak a zen­­e­­mester­től, hogy még napokkal az esemény után is kóvályog­nak. Valljuk be, egy Woven Hand-koncert gyötre­lem. Ezt a zenekart nem lehet úgy szeretni, mint mondjuk a Rolling Stonest. Ül három ember a szín­padon, a saját univerzumuk urai. A léc magasan, a színvonal jóval fölötte. Katedrálisban vagyunk, az el­veszett középkorban. Egy elhívott ember celebrálja a fájdalom misztériumát. A díszvendég Isten. A Wo­ven Hand játszott Budapesten a Kultiplexben. Michael Bubié: Call Me Irresponsible (Warner, 2007) •­­ Zuboly: Értem a kujonságot (Megadó Kiadó, 2007) • Woven Hand-koncert (Budapest, Kultiplex, június 3.) - *•■»■ + ! R övidre vágva Péter Szabó Szilvia: Mesék, mondák, mondókák (Universal, 2007) #*» Benedek Elek kellemes hangon, a gyerek már kívülről fújja, Péter Szabó Szilvia jobb, mint a Noxban vagy a férfimagazinokban.

Next