Magyar Nemzet, 2007. augusztus (70. évfolyam, 208-237. szám)

2007-08-11 / 218. szám

vonalú magyar orientalisztika, hősök - és tehetséges szélhámosok - tudományterülete nem érdek- és ér­zelemmentesen fejlődött azzá, ami: a legnagyobbak, az itthon emberszámba sem igen vett Körösi Csom­ák, Vámbéry Árminok, Stein Aurélok, Almásy, Zichy gró­fok, Mándoky Kongur Istvánok nem puszta tudo­­mányszeretetből járták be Ázsia legveszedelmesebb , térségeit, hanem mert az eredetünket keresték. Euró­pai rokontalanok a keleti rokonokat. Mások, a képzeletgazdag ügyeskedők meg is találták - s hol a Kaukázusból, hol a Krímből küldtek győzelmi jelen­téseket meg ott gyűjtött egzotikus „nyelvemlékeket”. A leszakadt keleti magyarok kérdése azonban ma­­ is sokkal égetőbb, semhogy szánakozó mosollyal le­­­­söpörjük az asztalról, mert meglehet, hogy kulcsot adhat az őshazarejtélyhez is. Bár egyesek tudni vélik, Julianus barát csak vizionált, vagy vágyálmait fogal­mazta meg, amikor elbeszélte kurta találkozását az Etil folyó mentén a Magna Hungáriában élő magya­rokkal, akik „kimaradtak” Árpádék Kárpát-meden­cei honfoglalásából, és akiket már a középkorban is afféle vadember-romantika, nomád nosztalgia övez­hetett hazánkban. Kósza vélemények szerint a szerze­tes valójában baskír származású volt, akit kifejezet­ten azért küldtek arra a vidékre, mert beszélte az ot­taniak nyelvét. Vagyis a baskírokét, akiket a domon­kosok aztán keleti magyaroknak retusáltak leírásaik­ban, a Kelet felé tájékozódó magyarság és a Nyugat érdekeinek megfelelően. Annyit azért tudni lehet a szegényes forrásokból, hogy a honfoglalás után sem szakadtak meg a kap­csolatok a legkülsőbb magyarokkal. Ugyanakkor amelyik néptöredék az eurázsiai-ázsiai sztyepp­világban ragadt, az a nomád dominóelv alapján rö­videsen vagy hozzácsapódott valamelyik terjeszke­dő birodalom hadszervezetéhez, vagy elmenekült, mint a tatárjárás előestéjén hozzánk a szétvert had­erejű kipcsak-kunok, vagy egyszerűen felmorzsoló­dott az utóvédharcokban. Mindhárom esetben az azonosságtudat sebes vagy fokozatos átformálódá­sa, sokszor elvesztése következhetett be, mint Györffy György írja a társadalmi mimikriről: „A le­­győzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvet­ték nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét. Ahogy a tatárok által legyőzött kunok egy-két évtizeddel kipcsaki or­száguk megdöntése után tatárnak kezdték nevezni magukat, és ahogy a Kárpát-medence szlávjai né­hány évvel a honfoglalás után magyar módra kezd­ték fejüket nyírni, úgy következett az be más sztyep­­pi peremnépek esetében is” (Bevezetés A magyarok elődeiről és a honfoglalásról című kötetben, 1974). Amint egy turkesztáni szólás tartja: „Megváltozott régi neved, új ember lettél, megváltozott beszennye­zett neved, elfogadható lettél.” Persze e társadalmi igazodás nem jelentett mindig teljes önfeladást. Homályos, zavaros, nyugtalanító eredettudatot annál inkább­­ példa erre a macarköyi törökmagyarok, a dél-egyiptomi, szudáni magyará­­bok és a kazahsztáni madjarok esete, akiknél ráadá­sul a „szennyezett név” is megmaradhatott. Sőt oly­kor ez a név maradt utolsó szalmaszálként. A madja­­roknál az a legnyugtalanítóbb, hogy életkörülmé­nyeik nem magyarázhatók az Oszmán Birodalom rabszedési gyakorlatával.­­ Ha valaki azt kérdezi, miből következtetek arra, hogy a torgaji madjarok Julianus barát elveszett ma­gyarjai, csak annyit válaszolok: mert ők azt hiszik, és nem tudom, nekem miért kellene ebben kételkednem - jelentette ki Benkő Mihály Kelet-kutató még Buda­pesten, útra kelésünk előtt. Mi Torgajban azért nem szabadulunk meg ilyen könnyen kételyeinktől. Folytatjuk Engesztelő ima birkavágás előtt a torgaji Ajtuar folyó partján (a kép bal szélén Bíró András Zsolt és Alimkhan Szahaji)­ ­. A torgaji madjar törzs szállásterülete lAmankel.dir Végh Alpár Sándor Köznapja Augusztus 6., hétfő Ma reggel tévéüzenetet kaptunk: „Minden fo­gyasztótól elvárható, hogy tartózkodjon olyan élelmiszer fogyasztásától, ami tartalmazha­tott ilyen kockázati tényezőt.” Egy közélelme­zéssel foglalkozó szaktárs ajánlata ez­­ lénye­gét tekintve nagyon tisztességtelen. Valakik valahol hitvány portékáikkal az életünkre tör­nek, és akitől védelmet várunk, ránk tolja a fe­lelősséget. „Kockázati tényezővé” fokozza le a mérget, amellyel ritkítani akarják sorainkat. Ráadásul fogyasztóknak mond bennünket, ami ebben az összefüggésben olyan, mintha vágni való istállójószágok volnánk. Nem a mostani izgalom miatt fogalmazok így. Hogy az E 412-es nevű anyag mérgező-e, vagy sem, részletkérdés. A dolog nem ma kez­dődött. Magam is megkongattam a harangot, hátha odafigyel néhány ember, mekkora koc­kázat a háztartás éléskamráját cégek élelmi­szer-áruházaiban tartani, ahol a pultok rom­lott és hitvány holmival vannak tele. A könyv­be kötött Köznaplóban 2004. május 10-én szóltam arról, miért veszik észre csak a keve­sek, mit tesznek egészségük ellen bizonyos körök. Megneveztem néhány céget is, ezeknek mintha érdekük volna, hogy több le­gyen a beteg. Sok beteget pedig könnyen és észrevétlenül leginkább mérgezett koszttal le­het „előállítani”. De maradjunk a pánikot okozó szernél. Neve: E 412. Nyilván fedőnév. Nem akarják, hogy bárki megtudja, mit tartalmaz, milyen hatásai vannak. Évek óta rengeteg E betűs dolgot kevernek az ennivalóba. Van köztük „ízfokozó”, van „stabilizátor”, a gyanúba ke­vert indiai anyagról pedig azt tudni, hogy „ál­lagjavító”. Miért rakják a kosztunkba? Üzleti okból, így sokáig lehet tárolni és a pulton tartani. Húgomék pár éve Berlinből élelmiszer-tartalékot is hoztak balatoni nya­ralásukra. A pakkból előkerült egy méretes li­bacomb. Gyártói pácolták, fóliába tették, és azt írták rá, hogy fél évig fogyasztható. Mit raktak bele, hogy kibírja ennyi ideig? Ennél is fontosabb: vajon mennyi ideig bírja, aki meg­eszi? Nem tudjuk az okát, de egyre több a meg­magyarázhatatlan betegség és a rejtélyes ha­lál. Főleg a szegények körében, akik megve­szik a gyanús anyaggal töltött virslit, gyerme­keikbe üdítőként színes vegyipari löttyöket töltenek, és akiknek senki nem tanítja meg, hogy lehet másként is. Nagy járványok már nincsenek, valamivel ritkítani kell a szaporodó emberiséget. Nyil­ván ez a ritkítás legbiztosabb módja. Aki ezt riogatásnak véli, nézzen körül. A feldolgozó, a kereskedő és a reklámozó minden aljasságot elkövet a haszonért. Ők állnak a gazdaember és az ebédlőasztalunk közé, miattuk szűntek és szűnnek meg ma is a falusi piacok, ők tesz­nek lakatot a hatósággal karöltve a kisboltok­ra, mondván: nem „higiénikusak”. A „modernek” nálunk nyilván nevetgél­nek Lao-ce naivságán, amiért a vándorfilozó­fus 2500 éve letette a garast az önellátó falu mellett. Azért üssék csak fel Az út és erény könyve (a Tao-te-king) 80. fejezetét. Benne a természettörvény és a paraszti közösség meg­becsülése, amely - tetszik, nem tetszik - min­den időben jó ennivalóval, erős tehetségekkel, a természet tiszteletével járult hozzá a teljes élethez, ahogy hozzájárul ma is például Ausztriában vagy Franciaországban. Ott nem létezik, hogy helyi gyümölcs helyett zölden le­szedett tengerentúli vackot áruljanak a pia­con, és arra sincs példa, hogy egy osztrák vagy egy francia gazda talpa alól kihúzzák a földet. Augusztus 8., szerda őseim ott lehettek az első magyar kálvinisták között. Egyikük szerepel Szinnyei irodalom­­történetében mint vándorprédikátor, a má­sik, Végh Mihály esperes úr Csokonai Lillájá­nak második uraként híresült el, sírját ma is látni a neszmélyi temetőben. Belőlem mégis katolikus lett, vagy mint a Véghek mondták nem minden él nélkül: pápista... Apám, mint egy mesében, elvette a szolnoki molnár legki­sebb lányát, és annak erős akarata eldöntötte felekezeti hovatartozásom dolgát. Máig tisztelem anyám erejét, hogy szembe mert fordulni a széliránnyal, s bár akkor koc­kázatos volt, mégis járatott hittanra. Titokban persze. Emlékszem egy sötét kapualjra, nyolc­kilenc évesen azon surrantam be. Nem mon­dott olyat, hogy ez ellenállás vagy valami hős­tett. Menned kell, mondta, mert enélkül nem leszel ember. Egyszerűen éltünk, s a szavak is egyszerűek voltak, amiket használtunk. Talán ezért sem lettem harsány hívő, nem ettem ka­nállal a miatyánkot (apám szava, jellemző kál­vinista terminus technicus). Hitem az évekkel arányosan növekedett, mindig mértéktartással és sok fenntartással­­ a papságra vonatkozóan. Úgy éreztem s érzem ma is, hogy Mindszenty óta egyetlen főpapban sincs elég bátorság, hogy szembemenjen az ateizmussal és annak tán legveszélyesebb formájával, a csá­bító liberalizmussal. Hogy ez mennyire így van, a minap döbbentem rá sokadszor. Filmet láttam a jeruzsálemi örmény közösségről. Sza­vak ragadtak torkon, amelyekhez hasonlókat sosem hallottam magyar pap szájából temp­lomban, mióta élek. A Hagoplants nevet viselő kolostor és a hozzá tartozó örmény negyed Jeruzsálem óvárosának egyötödét alkotja. Csöndes rész, nem veri fel sem politikai, sem egyházi villon­gások zaja. A kolostor vezetője a filmben arról beszélt, hogy céljuk az örmény lélek életben tartása. Sőt eggyel több, hiszen a keresztény­ség, amelyet 301-ben elsőnek az örmény ál­lam vett fel intézményesen, nemcsak lelkük, hanem fizikai létük őrzője is. Történelmük során az örmények sok mindent elvesztettek: hazájukat, függetlenségüket, de hitüket soha. Ez tartotta meg őket, ez adott számukra ön­azonosságot. Iskolája is van a kolostornak. Hatvan diá­kot készítenek fel a papi hivatásra és más olyan feladatra, amelyet örmény közösségek­ben kell végezniük szerte a világon. Nem kö­vetelmény, hogy mindenáron papok le­gyenek. Ezeket a fiatalokat az örmény nép szolgálatára nevelik. Közülük kerül ki az az értelmiségi réteg, amelynek hivatása az ör­­ménység megőrzése. A kolostor iskolájában tanult számos nagyszerű pap és író. Az örmény ősi nép. A kereszténység adta meg mindenkor a karakterét. Ezért nem tűnt el, mint az asszírok és a többiek, akik beleol­vadtak a környező népekbe. Azt mondják, folytatta a kolostorfőnök, Jeruzsálem a fény, a tűz, amelynél a keresztény országok megme­legszenek. Az egyik ezt teljes egyszerűséggel teszi, a másik pedig, mint a mi papjaink, a szertartások pompájával. A nyugatiak félreér­tik e pompát, hivalkodásnak vélik, ám tudo­másul kellene venniük, hogy mi keletiek va­gyunk. Egy keleti nép számára fontosak ezek a dolgok. Erről szólt a film, és most kérem, olvassák újra az egészet úgy, hogy az örmény szó he­lyére illesszék a szövegbe mindenütt azt, hogy magyar. Ha megijednek, úristen, ná­lunk ilyenről lehetetlen nyilvánosan szólni, az annak a jele, hogy nálunk valami beteg. Ha viszont azt mondják: nekünk is így kéne, ak­kor nincs ok elkeseredésre. Voltunk már na­gyobb bajban. A magyarság ezt a korszakot is túl fogja élni. Nincs jelentősége olyan csip­­csup ügyeknek, hogy mit mondott X. a parla­mentben, és hogyan vélekedett arról Y. a té­vében vagy a sajtóban. Az ilyesmi politikai vurstli. Bizonnyal elveszítünk rengeteg em­bert, akiket végképp megfertőzött a határo­kat nem ismerő liberalizmus. Velük már aligha számolhatunk, de vannak számosan, akikkel igen. Ők fogják kinevelni a magyar­ság holnapi vezetőit. Nem politikai, szellemi vezetőit... Történtek ilyen kísérletek. Ered­ményesek voltak. Nem zokogásra, hanem szakmára, harcmodorra és világlátásra taní­tottak kitűnő fiatalembereket. Fölösleges freskót festeni a nemzethalálról. Az ilyesmi csak ront rajtunk. A magyarság ősi nép. Túlélési képessége van olyan, mint az örményeké. Hite viszont ma nemigen hason­lítható az övékhez. Először azt kell rendbe hozni, csak utána jöhet, amit Móricz ajánlott: Ne politizálj, hanem építkezz! Hogy ez némelyeknek nem tetszik? A liberális varjak hadd károgjanak. A fény a miénk, hiszen aki épít, egyre közelebb kerül a Naphoz és Istenhez. Aki viszont csak rombol, annak lenn kell áskálódnia a mélyben, osz­tályrésze ezért lesz a sötétség. Ide egy ámen kívánkozik, de annak még nem jött el az ideje. Azért még sokat kell tenni. 31 Magyar Nemzet* Magazin 2007. augusztus 11., szombat

Next