Magyar Nemzet, 2007. augusztus (70. évfolyam, 208-237. szám)
2007-08-11 / 218. szám
vonalú magyar orientalisztika, hősök - és tehetséges szélhámosok - tudományterülete nem érdek- és érzelemmentesen fejlődött azzá, ami: a legnagyobbak, az itthon emberszámba sem igen vett Körösi Csomák, Vámbéry Árminok, Stein Aurélok, Almásy, Zichy grófok, Mándoky Kongur Istvánok nem puszta tudományszeretetből járták be Ázsia legveszedelmesebb , térségeit, hanem mert az eredetünket keresték. Európai rokontalanok a keleti rokonokat. Mások, a képzeletgazdag ügyeskedők meg is találták - s hol a Kaukázusból, hol a Krímből küldtek győzelmi jelentéseket meg ott gyűjtött egzotikus „nyelvemlékeket”. A leszakadt keleti magyarok kérdése azonban ma is sokkal égetőbb, semhogy szánakozó mosollyal lesöpörjük az asztalról, mert meglehet, hogy kulcsot adhat az őshazarejtélyhez is. Bár egyesek tudni vélik, Julianus barát csak vizionált, vagy vágyálmait fogalmazta meg, amikor elbeszélte kurta találkozását az Etil folyó mentén a Magna Hungáriában élő magyarokkal, akik „kimaradtak” Árpádék Kárpát-medencei honfoglalásából, és akiket már a középkorban is afféle vadember-romantika, nomád nosztalgia övezhetett hazánkban. Kósza vélemények szerint a szerzetes valójában baskír származású volt, akit kifejezetten azért küldtek arra a vidékre, mert beszélte az ottaniak nyelvét. Vagyis a baskírokét, akiket a domonkosok aztán keleti magyaroknak retusáltak leírásaikban, a Kelet felé tájékozódó magyarság és a Nyugat érdekeinek megfelelően. Annyit azért tudni lehet a szegényes forrásokból, hogy a honfoglalás után sem szakadtak meg a kapcsolatok a legkülsőbb magyarokkal. Ugyanakkor amelyik néptöredék az eurázsiai-ázsiai sztyeppvilágban ragadt, az a nomád dominóelv alapján rövidesen vagy hozzácsapódott valamelyik terjeszkedő birodalom hadszervezetéhez, vagy elmenekült, mint a tatárjárás előestéjén hozzánk a szétvert haderejű kipcsak-kunok, vagy egyszerűen felmorzsolódott az utóvédharcokban. Mindhárom esetben az azonosságtudat sebes vagy fokozatos átformálódása, sokszor elvesztése következhetett be, mint Györffy György írja a társadalmi mimikriről: „A legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét. Ahogy a tatárok által legyőzött kunok egy-két évtizeddel kipcsaki országuk megdöntése után tatárnak kezdték nevezni magukat, és ahogy a Kárpát-medence szlávjai néhány évvel a honfoglalás után magyar módra kezdték fejüket nyírni, úgy következett az be más sztyeppi peremnépek esetében is” (Bevezetés A magyarok elődeiről és a honfoglalásról című kötetben, 1974). Amint egy turkesztáni szólás tartja: „Megváltozott régi neved, új ember lettél, megváltozott beszennyezett neved, elfogadható lettél.” Persze e társadalmi igazodás nem jelentett mindig teljes önfeladást. Homályos, zavaros, nyugtalanító eredettudatot annál inkább példa erre a macarköyi törökmagyarok, a dél-egyiptomi, szudáni magyarábok és a kazahsztáni madjarok esete, akiknél ráadásul a „szennyezett név” is megmaradhatott. Sőt olykor ez a név maradt utolsó szalmaszálként. A madjaroknál az a legnyugtalanítóbb, hogy életkörülményeik nem magyarázhatók az Oszmán Birodalom rabszedési gyakorlatával. Ha valaki azt kérdezi, miből következtetek arra, hogy a torgaji madjarok Julianus barát elveszett magyarjai, csak annyit válaszolok: mert ők azt hiszik, és nem tudom, nekem miért kellene ebben kételkednem - jelentette ki Benkő Mihály Kelet-kutató még Budapesten, útra kelésünk előtt. Mi Torgajban azért nem szabadulunk meg ilyen könnyen kételyeinktől. Folytatjuk Engesztelő ima birkavágás előtt a torgaji Ajtuar folyó partján (a kép bal szélén Bíró András Zsolt és Alimkhan Szahaji) . A torgaji madjar törzs szállásterülete lAmankel.dir Végh Alpár Sándor Köznapja Augusztus 6., hétfő Ma reggel tévéüzenetet kaptunk: „Minden fogyasztótól elvárható, hogy tartózkodjon olyan élelmiszer fogyasztásától, ami tartalmazhatott ilyen kockázati tényezőt.” Egy közélelmezéssel foglalkozó szaktárs ajánlata ez lényegét tekintve nagyon tisztességtelen. Valakik valahol hitvány portékáikkal az életünkre törnek, és akitől védelmet várunk, ránk tolja a felelősséget. „Kockázati tényezővé” fokozza le a mérget, amellyel ritkítani akarják sorainkat. Ráadásul fogyasztóknak mond bennünket, ami ebben az összefüggésben olyan, mintha vágni való istállójószágok volnánk. Nem a mostani izgalom miatt fogalmazok így. Hogy az E 412-es nevű anyag mérgező-e, vagy sem, részletkérdés. A dolog nem ma kezdődött. Magam is megkongattam a harangot, hátha odafigyel néhány ember, mekkora kockázat a háztartás éléskamráját cégek élelmiszer-áruházaiban tartani, ahol a pultok romlott és hitvány holmival vannak tele. A könyvbe kötött Köznaplóban 2004. május 10-én szóltam arról, miért veszik észre csak a kevesek, mit tesznek egészségük ellen bizonyos körök. Megneveztem néhány céget is, ezeknek mintha érdekük volna, hogy több legyen a beteg. Sok beteget pedig könnyen és észrevétlenül leginkább mérgezett koszttal lehet „előállítani”. De maradjunk a pánikot okozó szernél. Neve: E 412. Nyilván fedőnév. Nem akarják, hogy bárki megtudja, mit tartalmaz, milyen hatásai vannak. Évek óta rengeteg E betűs dolgot kevernek az ennivalóba. Van köztük „ízfokozó”, van „stabilizátor”, a gyanúba kevert indiai anyagról pedig azt tudni, hogy „állagjavító”. Miért rakják a kosztunkba? Üzleti okból, így sokáig lehet tárolni és a pulton tartani. Húgomék pár éve Berlinből élelmiszer-tartalékot is hoztak balatoni nyaralásukra. A pakkból előkerült egy méretes libacomb. Gyártói pácolták, fóliába tették, és azt írták rá, hogy fél évig fogyasztható. Mit raktak bele, hogy kibírja ennyi ideig? Ennél is fontosabb: vajon mennyi ideig bírja, aki megeszi? Nem tudjuk az okát, de egyre több a megmagyarázhatatlan betegség és a rejtélyes halál. Főleg a szegények körében, akik megveszik a gyanús anyaggal töltött virslit, gyermekeikbe üdítőként színes vegyipari löttyöket töltenek, és akiknek senki nem tanítja meg, hogy lehet másként is. Nagy járványok már nincsenek, valamivel ritkítani kell a szaporodó emberiséget. Nyilván ez a ritkítás legbiztosabb módja. Aki ezt riogatásnak véli, nézzen körül. A feldolgozó, a kereskedő és a reklámozó minden aljasságot elkövet a haszonért. Ők állnak a gazdaember és az ebédlőasztalunk közé, miattuk szűntek és szűnnek meg ma is a falusi piacok, ők tesznek lakatot a hatósággal karöltve a kisboltokra, mondván: nem „higiénikusak”. A „modernek” nálunk nyilván nevetgélnek Lao-ce naivságán, amiért a vándorfilozófus 2500 éve letette a garast az önellátó falu mellett. Azért üssék csak fel Az út és erény könyve (a Tao-te-king) 80. fejezetét. Benne a természettörvény és a paraszti közösség megbecsülése, amely - tetszik, nem tetszik - minden időben jó ennivalóval, erős tehetségekkel, a természet tiszteletével járult hozzá a teljes élethez, ahogy hozzájárul ma is például Ausztriában vagy Franciaországban. Ott nem létezik, hogy helyi gyümölcs helyett zölden leszedett tengerentúli vackot áruljanak a piacon, és arra sincs példa, hogy egy osztrák vagy egy francia gazda talpa alól kihúzzák a földet. Augusztus 8., szerda őseim ott lehettek az első magyar kálvinisták között. Egyikük szerepel Szinnyei irodalomtörténetében mint vándorprédikátor, a másik, Végh Mihály esperes úr Csokonai Lillájának második uraként híresült el, sírját ma is látni a neszmélyi temetőben. Belőlem mégis katolikus lett, vagy mint a Véghek mondták nem minden él nélkül: pápista... Apám, mint egy mesében, elvette a szolnoki molnár legkisebb lányát, és annak erős akarata eldöntötte felekezeti hovatartozásom dolgát. Máig tisztelem anyám erejét, hogy szembe mert fordulni a széliránnyal, s bár akkor kockázatos volt, mégis járatott hittanra. Titokban persze. Emlékszem egy sötét kapualjra, nyolckilenc évesen azon surrantam be. Nem mondott olyat, hogy ez ellenállás vagy valami hőstett. Menned kell, mondta, mert enélkül nem leszel ember. Egyszerűen éltünk, s a szavak is egyszerűek voltak, amiket használtunk. Talán ezért sem lettem harsány hívő, nem ettem kanállal a miatyánkot (apám szava, jellemző kálvinista terminus technicus). Hitem az évekkel arányosan növekedett, mindig mértéktartással és sok fenntartással a papságra vonatkozóan. Úgy éreztem s érzem ma is, hogy Mindszenty óta egyetlen főpapban sincs elég bátorság, hogy szembemenjen az ateizmussal és annak tán legveszélyesebb formájával, a csábító liberalizmussal. Hogy ez mennyire így van, a minap döbbentem rá sokadszor. Filmet láttam a jeruzsálemi örmény közösségről. Szavak ragadtak torkon, amelyekhez hasonlókat sosem hallottam magyar pap szájából templomban, mióta élek. A Hagoplants nevet viselő kolostor és a hozzá tartozó örmény negyed Jeruzsálem óvárosának egyötödét alkotja. Csöndes rész, nem veri fel sem politikai, sem egyházi villongások zaja. A kolostor vezetője a filmben arról beszélt, hogy céljuk az örmény lélek életben tartása. Sőt eggyel több, hiszen a kereszténység, amelyet 301-ben elsőnek az örmény állam vett fel intézményesen, nemcsak lelkük, hanem fizikai létük őrzője is. Történelmük során az örmények sok mindent elvesztettek: hazájukat, függetlenségüket, de hitüket soha. Ez tartotta meg őket, ez adott számukra önazonosságot. Iskolája is van a kolostornak. Hatvan diákot készítenek fel a papi hivatásra és más olyan feladatra, amelyet örmény közösségekben kell végezniük szerte a világon. Nem követelmény, hogy mindenáron papok legyenek. Ezeket a fiatalokat az örmény nép szolgálatára nevelik. Közülük kerül ki az az értelmiségi réteg, amelynek hivatása az örménység megőrzése. A kolostor iskolájában tanult számos nagyszerű pap és író. Az örmény ősi nép. A kereszténység adta meg mindenkor a karakterét. Ezért nem tűnt el, mint az asszírok és a többiek, akik beleolvadtak a környező népekbe. Azt mondják, folytatta a kolostorfőnök, Jeruzsálem a fény, a tűz, amelynél a keresztény országok megmelegszenek. Az egyik ezt teljes egyszerűséggel teszi, a másik pedig, mint a mi papjaink, a szertartások pompájával. A nyugatiak félreértik e pompát, hivalkodásnak vélik, ám tudomásul kellene venniük, hogy mi keletiek vagyunk. Egy keleti nép számára fontosak ezek a dolgok. Erről szólt a film, és most kérem, olvassák újra az egészet úgy, hogy az örmény szó helyére illesszék a szövegbe mindenütt azt, hogy magyar. Ha megijednek, úristen, nálunk ilyenről lehetetlen nyilvánosan szólni, az annak a jele, hogy nálunk valami beteg. Ha viszont azt mondják: nekünk is így kéne, akkor nincs ok elkeseredésre. Voltunk már nagyobb bajban. A magyarság ezt a korszakot is túl fogja élni. Nincs jelentősége olyan csipcsup ügyeknek, hogy mit mondott X. a parlamentben, és hogyan vélekedett arról Y. a tévében vagy a sajtóban. Az ilyesmi politikai vurstli. Bizonnyal elveszítünk rengeteg embert, akiket végképp megfertőzött a határokat nem ismerő liberalizmus. Velük már aligha számolhatunk, de vannak számosan, akikkel igen. Ők fogják kinevelni a magyarság holnapi vezetőit. Nem politikai, szellemi vezetőit... Történtek ilyen kísérletek. Eredményesek voltak. Nem zokogásra, hanem szakmára, harcmodorra és világlátásra tanítottak kitűnő fiatalembereket. Fölösleges freskót festeni a nemzethalálról. Az ilyesmi csak ront rajtunk. A magyarság ősi nép. Túlélési képessége van olyan, mint az örményeké. Hite viszont ma nemigen hasonlítható az övékhez. Először azt kell rendbe hozni, csak utána jöhet, amit Móricz ajánlott: Ne politizálj, hanem építkezz! Hogy ez némelyeknek nem tetszik? A liberális varjak hadd károgjanak. A fény a miénk, hiszen aki épít, egyre közelebb kerül a Naphoz és Istenhez. Aki viszont csak rombol, annak lenn kell áskálódnia a mélyben, osztályrésze ezért lesz a sötétség. Ide egy ámen kívánkozik, de annak még nem jött el az ideje. Azért még sokat kell tenni. 31 Magyar Nemzet* Magazin 2007. augusztus 11., szombat