Magyar Nemzet, 2007. november (70. évfolyam, 298-326. szám)

2007-11-02 / 298. szám

6Magyar Nemzet* Vélemény 2007. november 2., péntek Rovatvezető: Berszán György publiciszt@magyarnemzet.hu Kényszertorna az iskolákban Többet kellene beszélni a tanulók neveltségi szintjéről, a szülői háttérről és a tanárok korlátozott lehetőségeiről M HnMfiJiiYm Atina____________________________ emrég elmarasztaltak egy kollégiumi tanárt, mert az éjszaka randalírozó diákokat tornára kényszerítette. A jóérzésű, értékrendet igénylő hallgató, olvasó talán együtt érez a nevelővel. Az iskolák életét, a tanárok kínlódását azonban ke­vesen, szinte csak az érintettek ismerik. E témá­ról pedig írnunk, beszélnünk kellene, hiszen tár­sadalmunk következő generációjáról van szó. A fenti esetet nem szeretném elemezni, csu­pán a tanulók neveltségi szintjét, a szülői hátte­ret, a tanárok rendkívül korlátozott lehetőségeit kívánom bemutatni. A vázolt kép sajnos általá­nos, ez alól talán az egyházi oktatási intézmények és néhány elit iskola kivétel. Felbolydult, értékrendet vesztett világban élünk, ezt természetesen a helyét kereső ifjúság is érzékeli. A tanulók közel fele csonka családban nő fel, de a teljes családok esetében sem mindig kedvező az otthoni légkör. A gyakran tárgyalt családon belüli erőszak legártatlanabb szenvedő alanya a gyermek, aki naponta fül- és szemtanú­ja a veszekedésnek. Alkalmazkodnia kell esetleg a családba érkező nevelőszülőhöz, annak új elvá­rásaihoz. A hosszúra nyúlt munkaidő után a szü­lő fáradtan, kimerülten ér haza, jó esetben a tele­vízió előtt ücsörgő - de legalább nem csavargó - gyermeke és a háztartás várja. A nevelés gyakran minimálisra, a „Mi volt ma az iskolában?” felüle­tes, választ is alig váró kérdésre korlátozódik. A gyermekkorában kapott értéknek, kultúrának a töredékét adja tovább; energiája­­ alsóbb társa­dalmi rétegek esetén -, igénye, műveltsége révén nem képes többre. A nevelést az iskolától várja, hiába. Gyermekének azonban igyekszik mindent előteremteni. Drága, márkás ruhákat, mobiltele­font vásárol, nehogy szégyenkeznie kelljen az is­kolában. A gondosan, szeretettel becsomagolt tízórai helyett pénzt tesz az asztalra, ami az egész­ségtelen ételeket kínáló gyorsbüfékben köt ki. Az oktatási intézmények, a tanárok képtele­nek felvállalni a diákok nevelését. A nagy, olykor felesleges tananyag kötött, a heti egy osztályfő­nöki óra nem elegendő az otthoni „nem érek rá, fáradt vagyok”, illetve a teljes közöny ellensúlyo­zására. A szeptemberben megemelt kötelező óra­számon, a felkészülésen kívül rengeteg az admi­nisztráció, napló vezetése, osztályzatok ellenőr­zése, tantárgyi figyelmeztetők beírása, a „Mit csi­náltam az elmúlt két hónapban?” táblázat szám­szerű kitöltése. Az adminisztráció tehát sok, a pedagógus kezében lévő nevelési eszköz viszont kevés. A fegyelmezetlen nebuló tettét feltüntet­heti a magatartásfüzetben­­ csekély vagy semmi­lyen következménnyel. Adhat intőt, amelyen ott­hon a szülő gyermekével együtt kacarászik, ha egyáltalán kezébe kerül az ellenőrző könyv. Ha­tásosabb módszert aligha választhat, hiszen a szülő felkeresi az igazgatót, s a várható további elbocsátások idején ez nem túl kedvező a tanárra nézve. A határozottabb, esetleg befolyásosabb szülő a fenntartóhoz vagy egyenesen az ombuds­manhoz fordulhat, ennek vonzatára jobb nem is gondolni. Sok pedagógus tehát tűr, és mélyen hallgat. Olykor azt sem bánja, ha a diák eszik, al­szik, szöveges üzenetet küld, bulvárlapot olvas, zenét hallgat, csak csendben legyen, s ne zavarja a néhány érdeklődőt, még tanulni vágyót. A vá­ratlan látogatót bizony ilyen kép is fogadhatja az órán. Tanulni ugyanis nem divat manapság, leg­feljebb a számonkérés előtt. A szóbeli feleletek szinte eltűntek, nincs rá idő, a dolgozatíráshoz pedig a legváltozatosabb puskázási módszereket tudják kieszelni, igénybe véve olykor a korszerű technikát is. A boldog szülők szívesen emlegetik csemetéik kedves mondatait. Tanár ismerőseimtől össze­gyűjtöttem egy csokorra valót, bár egyik-másik csöppet sem kedves: „Tanárnő, béküljünk ki, jó? A tanárnő miért akar ilyen tisztességesnek lát­szani? Ez szemétség!” Elhangzanak a tanítási órákon nyomdafestéket nem tűrő szavak, kifeje­zések is. Néhány oly váratlanul érkezik, s oly dur­va, hogy szegény pedagógus csak a fejét kapkod­ja vagy pironkodik. Szégyenkezhet az érettségi vizsgán is, ha a rávezetés után sem érkezik vá­lasz, ha több száz évet téved a diák, ha alapvető fogalmakkal nincs tisztában. Az ismeretek hiá­nyát néhány év óta már a felsőoktatásban is ér­zik, gyakran nincs mire építeni. Tanítani pedig nagyon szép hivatás - tegyük hozzá sietve: lenne, lehetne. Végigkísérni egy tanu­ló tudásának, ismereteinek bővülését, személyisé­gének fejlődését, erkölcsi nemesedését. A tanít­vánnyal együtt örülni a szép eredményeknek, ver­senyeken elért helyezéseknek. Mindez csak álom marad, ha nem változik sürgősen a helyzet, ha nem tesznek lépéseket az illetékesek. Intézkedések ugyan vannak, csak épp ellenkező előjellel: óra­számok emelése, terhelés növelése, iskolabezárá­sok, intézmény-összevonások az egykori, megszo­kott kapcsolatok felbomlásával. Képzeletben sétál­junk végig a szünetben egy iskola folyosóján! Többnyire festett, műkörmös lányokat láthatunk, a top és a csípőnadrág közti területet piercing éke­síti. Nem hiányzik az orr- és a szemöldökkarika sem. Teljes hangzavar, még a lányok szájából is trágár szavakat hallhatunk, mindkét nem képvise­lői agresszívak egymással, a szerelmespárok alig zavartatják magukat. A mellékhelyiségekből dől a dohányfüst, az ügyeletes tanár oda mégsem nyit­hat be. Ez sajnos nem csak a képzelet, ez a „való vi­lág”. A jóérzésű, műveltebb látogató pedig nosztal­giával gondol vissza a békebeli korszak egyenruhát viselő, fegyelmezett, a folyosón csendben sétáló diákjaira vagy akár még a saját iskoláséveire is - és menekül. A sokat szidott pedagógus viszont itt tölt el napi 8-10 órát. (És örül, hogy egyáltalán még el­­töltheti, elszenvedheti, hogy még van állása.) A két - már-már ellenfélnek tekinthető - közeg után nézzük meg, hogyan kezeli a társadalom és az azt tükröző média az ifjúság nevelésének kérdését. Kora délután is talál a nebuló az életkorának nem megfelelő tévéműsort, ellenőrizetlenül nézheti a kölcsönzött DVD-filmeket, a moziban sem kérik mindig a személyi igazolványt. Tetszés szerint vá­sárolhat újságot, s ritkán kerül le az állványról is­meretterjesztő, tudományos folyóirat. A televízió­ban csengőhangot reklámoznak a következő kísé­rőszöveggel: Töltsd le, bosszantsd vele öreg taná­rodat! Egy többórás ifjúsági műsorban néhány év­vel ezelőtt az érettségi vizsgák időszakában a pus­kázás volt a téma. A telefon állandóan foglalt volt, így nem tehettem fel kérdésemet: A tudás meg­szerzése, a műveltség iránti igény hol marad? Ha az oktatás helyzetével foglalkoznak, elsősor­ban az iskolák bezárása, a felsőoktatás átalakítása kerül terítékre. Nyilvánosságra hoznak vélemé­nyeket, ellenvéleményeket, de szinte csak e témák­ban. Az iskolában uralkodó állapotokról hallgat­nak, illetve felkapnak, alaposan elemeznek, bot­­rányszintre emelnek egy-egy esetet: a tanár éjjeli tornára kényszerítette a tanulókat, az egyházi egyetem kizárta a meleg diákot stb. Nemeskürty István egyik könyvének címe: Mi történt velünk? Fogalmazzuk át e kérdést: mi törté­nik velünk, mi történik velük - az ifjúsággal­­; mi lesz így velünk - a társadalommal, a következő ge­nerációval? A szerző pedagógus KÁROLYI ANDRÁS RAJZA A szociális válság csapdájában Az állampolgárok többségében egyszerre tapintható az igazságtalanságok elutasítása és a bénító tehetetlenség érzete I­ Kkrakc­ártó T. István_______________________ kormányzati politikai erők nemcsak a rendszer­­változás valaha fontos erkölcsi fundamentumait rombolják, hanem egyre több kísérlet irányul a felemás piacgazdaság tönkretételére is. Nap nap után bebizonyosodik, hogy miután a hatalom­mal való visszaélés logikája érvényesül, közpon­tilag szervezik Magyarország erőforrásainak fo­lyamatos kifosztását. Az is egyre világosabb és átláthatóbb, hogy a túlzott központosítás minde­nekelőtt a makrogazdaságot fojtja meg, hiszen - a többi között az adóemelések nyomán - hiába csökkenne az államháztartási hiány, az áhított gazdasági versenyképesség szemernyit sem ja­vul. A megdöbbentően alacsony foglalkoztatott­ság pedig szinte minden eddigi jóslatot alulmúl. Ugyanígy a közterhek igazságos elosztása is puszta ábránd. De akárhogy nézzük is, a társadalmi igazság­talanságok mélyülése arra utal, hogy Magyaror­szágon egyre kevesebben tudnak olyan szociális és morális szabályok között élni, amelyek betart­hatók és mindenki által elfogadhatók. Mert akár kimondjuk, akár elhallgatjuk, olyan szociális csapdába kerültünk, amit - egy szűk rétegtől elte­kintve - a társadalom többsége kénytelen elszen­vedni. Miközben szembeötlő, hogy akadozik vagy igazából meg is szűnt mindenféle szociális aktivi­tás és szolidaritás. Ráadásul tartós demokratikus deficit körülményei között élünk. Vagyis hiába a társadalom demokratikus érzületű többsége, ha változatlanul eltűri az amúgy demokratikus jog­­intézmények meg-megújuló rombolását. Így ér­zékelhetően a szociális válság mindent áthat, aminek következtében több százezer háztartás szorul külső segítségre. S tagadhatatlan, hogy a hazai népesség jóval több mint kétharmada a ko­rábbi tartalékaiból él, ugyanakkor joggal fél attól, hogy szociális helyzete még tovább romlik. Korántsem véletlenszerű tehát, hogy például az ország társadalmi helyzetének jellemzésekor szignifikánsan a negatív vélemények kerülnek többségbe. Vagyis a megkérdezetteknek legalább a nyolcvan százaléka látja úgy, hogy az ország nem kerülheti el a teljes csődöt. A többi között a lakossági áldozatvállalás értelmének alapfeltétele lenne a korrupció visszaszorítása, de ennek még sincs számottevő érzékelhető jele. Sem az állami gazdálkodásban, sem más területen. Közben az állami korrupció szemmel láthatóan tovább erő­södik, szövevényes útjai egyre láthatatlanabbak. Korrupció ide, korrupció oda, mindennél riasz­tóbb, hogy az amúgy is csökkenő középrétegek alsó harmada megállíthatatlanul zuhan a sze­génységbe. Mert kétségtelenül a piacgazdaság már-már elkerülhetetlen velejárója az egyenlőt­lenségek mélyülése, de nem olyan mértékben, amilyen mértékű jelenleg a lefelé záruló jövedel­mi olló. A középrétegek folyamatos lecsúszásának megakadályozása egyáltalán nem tekinthető szo­ciálpolitikai kérdésnek, hiszen a jóléti támogatá­sok költségei nem csupán újraelosztást jelente­nek. S ha nem is kizárólag adórendszeri problé­mák merülnek fel, egy pillanatra sem feledkezhe­tünk meg a támogatások jelenlegi rendjéről. A különböző családtípusokhoz kapcsolt célzott tá­mogatásokat ugyanis semmi más nem helyette­sítheti. Másfelől tagadhatatlan, hogy bármiféle új jóléti rendszer elsődlegesen a fejlesztő, esélyte­remtő állam víziójából indulhat ki. És míg az ál­lam csak szóban takarékos, valójában azon sem csodálkozhatunk, hogy a költségvetési szervek például több mint százmilliárd forinttal költöttek többet, mint tavaly. Vagyis az idén még a tavalyi választási költekezésüket is felülmúlták. Míg az adók folyamatosan folynak az államkasszába, addig a kiadások oldalán az évek óta ígérgetett takarékosság jelei nem láthatók. A határtalan költekezés aligha lassul le, aminek következté­ben egyre távolabb kerülünk a koherens társada­lom- és gazdaságpolitika kialakításának a lehető­ségétől is. Minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy ha­zánk a szociális válság mélyülése miatt csírájá­ban sem hordozza az esélyt, hogy valódi nemzet­gazdaság legyen, hanem - mint látható - legfel­jebb a multinacionális szektor által minden ízé­ben meghatározott gazdaság. Mert a hazánkba települt multinacionális tőke - lényegét tekintve - döntően külföldi szereplők bevonására irá­nyul. Miközben az uniós források elosztása szin­te követhetetlen, az esélykiegyenlítés elve hiába merül fel. Mindennek következménye, hogy a pótlólagos források elosztásának gyakorlata sem szolgálja a gazdasági hatékonyságot. Az is két­ségbeejtő, hogy a kormányzat nem csupán a kényszerű gazdaságpolitikai magyarázkodások­ban, hanem a minden tekintetben követhetetlen reformretorikában is fulladozik. Már nem pusz­tán a választói affinitás látványos csökkenéséről van szó, hanem ezzel egyidejűleg az ámító illú­ziók szétporladásáról is. Ugyanakkor az állam­polgárok nagy többségében egyszerre tapintható az igazságtalanságok elutasítása és a bénító tehe­tetlenség érzete. Ám ennek ellenére sem hihe­tünk a valamiféle manicheus világképben (amely végletesen jókra és rosszakra osztja az embere­ket), a társadalmi valóság ugyanis mást mutat. Ma divatos szóhasználattal élve: két egymást ki­záró valóságkonstrukció érvényesül, amelyek közül csak az tekinthető igaznak, amely a szociá­lis válság folyamatos meghaladására törekszik. A szerző szociológus, egyetemi oktató .

Next