Magyar Nemzet, 2007. november (70. évfolyam, 298-326. szám)
2007-11-02 / 298. szám
6Magyar Nemzet* Vélemény 2007. november 2., péntek Rovatvezető: Berszán György publiciszt@magyarnemzet.hu Kényszertorna az iskolákban Többet kellene beszélni a tanulók neveltségi szintjéről, a szülői háttérről és a tanárok korlátozott lehetőségeiről M HnMfiJiiYm Atina____________________________ emrég elmarasztaltak egy kollégiumi tanárt, mert az éjszaka randalírozó diákokat tornára kényszerítette. A jóérzésű, értékrendet igénylő hallgató, olvasó talán együtt érez a nevelővel. Az iskolák életét, a tanárok kínlódását azonban kevesen, szinte csak az érintettek ismerik. E témáról pedig írnunk, beszélnünk kellene, hiszen társadalmunk következő generációjáról van szó. A fenti esetet nem szeretném elemezni, csupán a tanulók neveltségi szintjét, a szülői hátteret, a tanárok rendkívül korlátozott lehetőségeit kívánom bemutatni. A vázolt kép sajnos általános, ez alól talán az egyházi oktatási intézmények és néhány elit iskola kivétel. Felbolydult, értékrendet vesztett világban élünk, ezt természetesen a helyét kereső ifjúság is érzékeli. A tanulók közel fele csonka családban nő fel, de a teljes családok esetében sem mindig kedvező az otthoni légkör. A gyakran tárgyalt családon belüli erőszak legártatlanabb szenvedő alanya a gyermek, aki naponta fül- és szemtanúja a veszekedésnek. Alkalmazkodnia kell esetleg a családba érkező nevelőszülőhöz, annak új elvárásaihoz. A hosszúra nyúlt munkaidő után a szülő fáradtan, kimerülten ér haza, jó esetben a televízió előtt ücsörgő - de legalább nem csavargó - gyermeke és a háztartás várja. A nevelés gyakran minimálisra, a „Mi volt ma az iskolában?” felületes, választ is alig váró kérdésre korlátozódik. A gyermekkorában kapott értéknek, kultúrának a töredékét adja tovább; energiája alsóbb társadalmi rétegek esetén -, igénye, műveltsége révén nem képes többre. A nevelést az iskolától várja, hiába. Gyermekének azonban igyekszik mindent előteremteni. Drága, márkás ruhákat, mobiltelefont vásárol, nehogy szégyenkeznie kelljen az iskolában. A gondosan, szeretettel becsomagolt tízórai helyett pénzt tesz az asztalra, ami az egészségtelen ételeket kínáló gyorsbüfékben köt ki. Az oktatási intézmények, a tanárok képtelenek felvállalni a diákok nevelését. A nagy, olykor felesleges tananyag kötött, a heti egy osztályfőnöki óra nem elegendő az otthoni „nem érek rá, fáradt vagyok”, illetve a teljes közöny ellensúlyozására. A szeptemberben megemelt kötelező óraszámon, a felkészülésen kívül rengeteg az adminisztráció, napló vezetése, osztályzatok ellenőrzése, tantárgyi figyelmeztetők beírása, a „Mit csináltam az elmúlt két hónapban?” táblázat számszerű kitöltése. Az adminisztráció tehát sok, a pedagógus kezében lévő nevelési eszköz viszont kevés. A fegyelmezetlen nebuló tettét feltüntetheti a magatartásfüzetben csekély vagy semmilyen következménnyel. Adhat intőt, amelyen otthon a szülő gyermekével együtt kacarászik, ha egyáltalán kezébe kerül az ellenőrző könyv. Hatásosabb módszert aligha választhat, hiszen a szülő felkeresi az igazgatót, s a várható további elbocsátások idején ez nem túl kedvező a tanárra nézve. A határozottabb, esetleg befolyásosabb szülő a fenntartóhoz vagy egyenesen az ombudsmanhoz fordulhat, ennek vonzatára jobb nem is gondolni. Sok pedagógus tehát tűr, és mélyen hallgat. Olykor azt sem bánja, ha a diák eszik, alszik, szöveges üzenetet küld, bulvárlapot olvas, zenét hallgat, csak csendben legyen, s ne zavarja a néhány érdeklődőt, még tanulni vágyót. A váratlan látogatót bizony ilyen kép is fogadhatja az órán. Tanulni ugyanis nem divat manapság, legfeljebb a számonkérés előtt. A szóbeli feleletek szinte eltűntek, nincs rá idő, a dolgozatíráshoz pedig a legváltozatosabb puskázási módszereket tudják kieszelni, igénybe véve olykor a korszerű technikát is. A boldog szülők szívesen emlegetik csemetéik kedves mondatait. Tanár ismerőseimtől összegyűjtöttem egy csokorra valót, bár egyik-másik csöppet sem kedves: „Tanárnő, béküljünk ki, jó? A tanárnő miért akar ilyen tisztességesnek látszani? Ez szemétség!” Elhangzanak a tanítási órákon nyomdafestéket nem tűrő szavak, kifejezések is. Néhány oly váratlanul érkezik, s oly durva, hogy szegény pedagógus csak a fejét kapkodja vagy pironkodik. Szégyenkezhet az érettségi vizsgán is, ha a rávezetés után sem érkezik válasz, ha több száz évet téved a diák, ha alapvető fogalmakkal nincs tisztában. Az ismeretek hiányát néhány év óta már a felsőoktatásban is érzik, gyakran nincs mire építeni. Tanítani pedig nagyon szép hivatás - tegyük hozzá sietve: lenne, lehetne. Végigkísérni egy tanuló tudásának, ismereteinek bővülését, személyiségének fejlődését, erkölcsi nemesedését. A tanítvánnyal együtt örülni a szép eredményeknek, versenyeken elért helyezéseknek. Mindez csak álom marad, ha nem változik sürgősen a helyzet, ha nem tesznek lépéseket az illetékesek. Intézkedések ugyan vannak, csak épp ellenkező előjellel: óraszámok emelése, terhelés növelése, iskolabezárások, intézmény-összevonások az egykori, megszokott kapcsolatok felbomlásával. Képzeletben sétáljunk végig a szünetben egy iskola folyosóján! Többnyire festett, műkörmös lányokat láthatunk, a top és a csípőnadrág közti területet piercing ékesíti. Nem hiányzik az orr- és a szemöldökkarika sem. Teljes hangzavar, még a lányok szájából is trágár szavakat hallhatunk, mindkét nem képviselői agresszívak egymással, a szerelmespárok alig zavartatják magukat. A mellékhelyiségekből dől a dohányfüst, az ügyeletes tanár oda mégsem nyithat be. Ez sajnos nem csak a képzelet, ez a „való világ”. A jóérzésű, műveltebb látogató pedig nosztalgiával gondol vissza a békebeli korszak egyenruhát viselő, fegyelmezett, a folyosón csendben sétáló diákjaira vagy akár még a saját iskoláséveire is - és menekül. A sokat szidott pedagógus viszont itt tölt el napi 8-10 órát. (És örül, hogy egyáltalán még eltöltheti, elszenvedheti, hogy még van állása.) A két - már-már ellenfélnek tekinthető - közeg után nézzük meg, hogyan kezeli a társadalom és az azt tükröző média az ifjúság nevelésének kérdését. Kora délután is talál a nebuló az életkorának nem megfelelő tévéműsort, ellenőrizetlenül nézheti a kölcsönzött DVD-filmeket, a moziban sem kérik mindig a személyi igazolványt. Tetszés szerint vásárolhat újságot, s ritkán kerül le az állványról ismeretterjesztő, tudományos folyóirat. A televízióban csengőhangot reklámoznak a következő kísérőszöveggel: Töltsd le, bosszantsd vele öreg tanárodat! Egy többórás ifjúsági műsorban néhány évvel ezelőtt az érettségi vizsgák időszakában a puskázás volt a téma. A telefon állandóan foglalt volt, így nem tehettem fel kérdésemet: A tudás megszerzése, a műveltség iránti igény hol marad? Ha az oktatás helyzetével foglalkoznak, elsősorban az iskolák bezárása, a felsőoktatás átalakítása kerül terítékre. Nyilvánosságra hoznak véleményeket, ellenvéleményeket, de szinte csak e témákban. Az iskolában uralkodó állapotokról hallgatnak, illetve felkapnak, alaposan elemeznek, botrányszintre emelnek egy-egy esetet: a tanár éjjeli tornára kényszerítette a tanulókat, az egyházi egyetem kizárta a meleg diákot stb. Nemeskürty István egyik könyvének címe: Mi történt velünk? Fogalmazzuk át e kérdést: mi történik velünk, mi történik velük - az ifjúsággal; mi lesz így velünk - a társadalommal, a következő generációval? A szerző pedagógus KÁROLYI ANDRÁS RAJZA A szociális válság csapdájában Az állampolgárok többségében egyszerre tapintható az igazságtalanságok elutasítása és a bénító tehetetlenség érzete I Kkrakcártó T. István_______________________ kormányzati politikai erők nemcsak a rendszerváltozás valaha fontos erkölcsi fundamentumait rombolják, hanem egyre több kísérlet irányul a felemás piacgazdaság tönkretételére is. Nap nap után bebizonyosodik, hogy miután a hatalommal való visszaélés logikája érvényesül, központilag szervezik Magyarország erőforrásainak folyamatos kifosztását. Az is egyre világosabb és átláthatóbb, hogy a túlzott központosítás mindenekelőtt a makrogazdaságot fojtja meg, hiszen - a többi között az adóemelések nyomán - hiába csökkenne az államháztartási hiány, az áhított gazdasági versenyképesség szemernyit sem javul. A megdöbbentően alacsony foglalkoztatottság pedig szinte minden eddigi jóslatot alulmúl. Ugyanígy a közterhek igazságos elosztása is puszta ábránd. De akárhogy nézzük is, a társadalmi igazságtalanságok mélyülése arra utal, hogy Magyarországon egyre kevesebben tudnak olyan szociális és morális szabályok között élni, amelyek betarthatók és mindenki által elfogadhatók. Mert akár kimondjuk, akár elhallgatjuk, olyan szociális csapdába kerültünk, amit - egy szűk rétegtől eltekintve - a társadalom többsége kénytelen elszenvedni. Miközben szembeötlő, hogy akadozik vagy igazából meg is szűnt mindenféle szociális aktivitás és szolidaritás. Ráadásul tartós demokratikus deficit körülményei között élünk. Vagyis hiába a társadalom demokratikus érzületű többsége, ha változatlanul eltűri az amúgy demokratikus jogintézmények meg-megújuló rombolását. Így érzékelhetően a szociális válság mindent áthat, aminek következtében több százezer háztartás szorul külső segítségre. S tagadhatatlan, hogy a hazai népesség jóval több mint kétharmada a korábbi tartalékaiból él, ugyanakkor joggal fél attól, hogy szociális helyzete még tovább romlik. Korántsem véletlenszerű tehát, hogy például az ország társadalmi helyzetének jellemzésekor szignifikánsan a negatív vélemények kerülnek többségbe. Vagyis a megkérdezetteknek legalább a nyolcvan százaléka látja úgy, hogy az ország nem kerülheti el a teljes csődöt. A többi között a lakossági áldozatvállalás értelmének alapfeltétele lenne a korrupció visszaszorítása, de ennek még sincs számottevő érzékelhető jele. Sem az állami gazdálkodásban, sem más területen. Közben az állami korrupció szemmel láthatóan tovább erősödik, szövevényes útjai egyre láthatatlanabbak. Korrupció ide, korrupció oda, mindennél riasztóbb, hogy az amúgy is csökkenő középrétegek alsó harmada megállíthatatlanul zuhan a szegénységbe. Mert kétségtelenül a piacgazdaság már-már elkerülhetetlen velejárója az egyenlőtlenségek mélyülése, de nem olyan mértékben, amilyen mértékű jelenleg a lefelé záruló jövedelmi olló. A középrétegek folyamatos lecsúszásának megakadályozása egyáltalán nem tekinthető szociálpolitikai kérdésnek, hiszen a jóléti támogatások költségei nem csupán újraelosztást jelentenek. S ha nem is kizárólag adórendszeri problémák merülnek fel, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a támogatások jelenlegi rendjéről. A különböző családtípusokhoz kapcsolt célzott támogatásokat ugyanis semmi más nem helyettesítheti. Másfelől tagadhatatlan, hogy bármiféle új jóléti rendszer elsődlegesen a fejlesztő, esélyteremtő állam víziójából indulhat ki. És míg az állam csak szóban takarékos, valójában azon sem csodálkozhatunk, hogy a költségvetési szervek például több mint százmilliárd forinttal költöttek többet, mint tavaly. Vagyis az idén még a tavalyi választási költekezésüket is felülmúlták. Míg az adók folyamatosan folynak az államkasszába, addig a kiadások oldalán az évek óta ígérgetett takarékosság jelei nem láthatók. A határtalan költekezés aligha lassul le, aminek következtében egyre távolabb kerülünk a koherens társadalom- és gazdaságpolitika kialakításának a lehetőségétől is. Minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy hazánk a szociális válság mélyülése miatt csírájában sem hordozza az esélyt, hogy valódi nemzetgazdaság legyen, hanem - mint látható - legfeljebb a multinacionális szektor által minden ízében meghatározott gazdaság. Mert a hazánkba települt multinacionális tőke - lényegét tekintve - döntően külföldi szereplők bevonására irányul. Miközben az uniós források elosztása szinte követhetetlen, az esélykiegyenlítés elve hiába merül fel. Mindennek következménye, hogy a pótlólagos források elosztásának gyakorlata sem szolgálja a gazdasági hatékonyságot. Az is kétségbeejtő, hogy a kormányzat nem csupán a kényszerű gazdaságpolitikai magyarázkodásokban, hanem a minden tekintetben követhetetlen reformretorikában is fulladozik. Már nem pusztán a választói affinitás látványos csökkenéséről van szó, hanem ezzel egyidejűleg az ámító illúziók szétporladásáról is. Ugyanakkor az állampolgárok nagy többségében egyszerre tapintható az igazságtalanságok elutasítása és a bénító tehetetlenség érzete. Ám ennek ellenére sem hihetünk a valamiféle manicheus világképben (amely végletesen jókra és rosszakra osztja az embereket), a társadalmi valóság ugyanis mást mutat. Ma divatos szóhasználattal élve: két egymást kizáró valóságkonstrukció érvényesül, amelyek közül csak az tekinthető igaznak, amely a szociális válság folyamatos meghaladására törekszik. A szerző szociológus, egyetemi oktató .