Magyar Nemzet, 2008. május (71. évfolyam, 119-147. szám)

2008-05-21 / 137. szám

6 Rovatvezető: Berszán György 2008. május 21., szerda Új gazdaságpolitikai koncepcióra van szükség Egy uralkodó eszmétől (paradigmától) nehéz elszakadni, még akkor is, ha problémái már nyilvánvalók . T .Gránit Károly______________________Ö­ rülök, hogy januári cikkem mintegy öt hónapos vitát gerjesztett a Magyar Nemzetben (Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn, 2008. január 16.), és mindenkinek megköszönöm a hozzájáru­lását, függetlenül attól, hogy az eredeti cikkben felvetett gondolatokkal egyetértett-e vagy sem. Aki figyelmesen követte a vitát, annak feltűnhe­tett, hogy a sorakozó érvek nagyjából két fő áram­latba sorolhatók. A külső államadósság problémája Az egyik, amelyik a jelenlegi gazdasági bajokat egy hosszabb periódus halmozott hibáinak fogja fel, nagy súlyt helyez a külső államadósság prob­lémájára, megkülönbözteti a hazai és külföldi tu­lajdonú vállalatok eltérő szerepét (duális gazda­ság) és a megoldást a hazai vállalkozások erőtelje­sebb támogatásában, az adósságterhek mérséklé­sében és mindezek érdekében az állam (vagyis a közösség) erőteljesebb szerepvállalásában véli megtalálni. A másik szemlélet eleve elutasítja az adósság­­könnyítésnek még a gondolatát is, a rendszervál­tást követő visszaesést nem az elkövetett gazda­ságpolitikai hibáknak, hanem az eleve verseny­­képtelen szocialista vállalatok természetes felszá­molódásának tudja be, és lényegében egyetért a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitika alapvető irányzatával, ha kritizálja legfeljebb a „reformok” nem következetes végigviteléért és a különösen a választási években laza költségvetési politikáért. A globalizáció megítélésében például Bogár László, Csath Magdolna és jelen sorok szerzője, ha eltérő hangsúlyokkal is, de lényegében egyet­értenek, hogy a globalizáció nem egy természeti folyamat, hanem a pénz- és tőkepiacok nemzeti kormányok által az 1980-90-es években végre­hajtott liberalizálásának a következménye, és ká­ros mind a nemzetállami gazdaságokra, mind a demokráciára, mert a gazdasági és ezzel a politi­kai hatalmat is demokratikusan nem ellenőrizhe­tő nemzetközi szervezetek kezébe teszi le. E fel­fogás azt sugallja, hogy kellő politikai akarat mel­lett ez a folyamat visszafordítható. Komár Lajos viszont a nemzeti határokat átlépő tőke profitéh­sége miatt a globalizációt olyan folyamatnak tart­ja, amin nem tudunk változtatni, ezért tudomásul kell venni. Bod Péter Ákos szerint a gazdasági las­sulásunkat nem a „cudar külvilág” okozza, hiszen más országok ugyanilyen feltételek mellett gyor­san fejlődnek. A globalizációhoz kapcsolható, annak egyik legfontosabb hatása az ország külső adósságának növekedése. A vitaindító cikk ezt nagyon nagy problémának, a magyar gazdaság fejlődési lehe­tőségét nagymértékben korlátozó tényezőnek tartja. Hasonló véleményen volt Komár Lajos, aki részleges adósságkönnyítés kezdeményezését ja­vasolja, továbbá Bogár László és Csath Magdolna, akik mindketten hangsúlyozták, hogy az ország csak akkor tud fejlődni, ha valamely módon a külső adósságterhektől mentesül. Bod Péter Ákos és Hamecz István viszont szembeszáll az adósság­mérséklés kezdeményezésének még a gondolatá­val is. Bod Péter Ákos arra hivatkozik, hogy az adósságmérséklésnek Lengyelország esetében sem volt igazi hozadéka, Hamecz István pedig ar­ra, hogy az adósságmérséklés nem egyszerű, kü­lönben is, a külső adósság jelentős része nem a kormány, hanem a lakosság adóssága és más or­szágok ugyanilyen adósságterhek mellett is dina­mikusan tudtak fejlődni. Legtöbben a jelenlegi helyzet kialakulásának okaihoz szóltak hozzá. Komár Lajos, Bogár Lász­ló, Mellár Tamás, Boros Imre és Csath Magdolna a vitaindító cikk drámai helyzetértékelésével, és azzal, hogy ez egy hosszabb távú folyamat ered­ménye, lényegében egyetértett. Mellár Tamás még jelentősen ki is szélesítette az időhorizontot, rámutatva, hogy az elmúlt 100-150 évben az volt az alapvető problémánk, hogy hogyan tudjuk el­maradott országunkat a Nyugathoz felzárkóztat­ni. A rendszerváltás gazdaságpolitikáját Mellár is egyértelműen kritizálja, hangsúlyozván, hogy bár mind a liberalizáció, mind a privatizáció és a kül­földi tőke bevonása helyes és szükséges volt, ezen intézkedéseket azonban csak fokozatosan és megfelelő biztosítékok mellett lehetett volna be­vezetni. A gyors és korlátlan liberalizáció miatt azok a szektorok is tönkrementek, amelyek pedig a hosszú távú fejlődés alapjait jelenthették volna. Mellár Tamás szerint a gazdaságstratégia szem­pontjából az elmúlt 17 év többé-kevésbé homo­gén egésznek tekinthető, legfeljebb a Fidesz-Kor­­bojcsuk Iván rajza­mány második két éve jelent kivételt. Ez utóbbira erősített rá Mádi László, aki kiemelte a Széche­­nyi-terv kis- és középvállalkozások támogatásá­ban betöltött szerepét és jelentőségét a magáncé­gek, önkormányzatok, hitelintézetek és a kor­mányzat közötti kooperáció megteremtésében. A jelenlegi kormány felelőssége E felfogástól élesen eltért Bod Péter Ákos vélemé­nye, aki a vitaindító cikkre utalva vitatja, hogy a jelenlegi helyzet egy hosszabb távú folyamat eredménye lenne, és arra utal, hogy a problémák lényegében a jelenlegi kormány alatt alakultak ki. „A magyar államadósság mértéke pedig elég le­csökkent 2001-ig, és azt hittük, már csak a gazda­ságtörténészeket foglalkoztatja az ügy” - írja a szerző. Bod Péter szerint, aki az Antall-kormány alatt ipari miniszter volt, a rendszerváltással járó visszaesést nem lehetett elkerülni, mert a rend­szerváltás „felszínre hozta a bürokratikus állam­párti rezsim termelési szerkezetének minden is­mert és rejtett selejtjét”. Ezzel a nézettel élesen szembeszáll Csath Magdolna, aki szerint nem igaz, hogy minden vállalat csak a keleti piacokon eladható vacakokat gyártott volna, szerinte a sar­latán privatizáció okozott máig ható károkat. E tekintetben ugyanezt a véleményt osztja Németh György is, aki szerint „Az 1990 körüli évek gyors nyitása és a túl szigorúra sikeredett csődtörvény következtében nem csupán életképtelen iparágak és reménytelenül elavult üzemek mentek tönkre, hanem olyanok is, amelyeknek reális esélyük volt az alkalmazkodásra.” A kialakult helyzet drámai A rendszerváltás politikai hátteréről Boros Imre ír, és a rendszerváltás során elkövetett hibákat lé­nyegében azzal magyarázza, hogy a demokratiku­san választott kormány a gazdaságirányítás ve­zérlő posztjaira a nyolcvanas évek közepétől for­málódó „új szövetség” embereit ültette, akik az országot „globalista átalakulási pályára” terelték. Gyakorlatilag ugyanezt mondja Bogár László is, csak egy kicsit komplikáltabban: „...a globális főhatalom helyi alkalmazottjai készségesen segí­tik uraikat abban, hogy az adott lokalitás érték­mezőinek letermelését ellátó szivattyúikat zavar­talanul üzemeltethessék”. Valami hasonlóra gon­dolhatott Mellár Tamás is, amikor a sikeres mo­dernizáció egyik feltételeként egy szakszerű és tisztességes politikai és gazdasági elit szükséges­ségét említette. Bár a jelenlegi helyzet kialakulásának okaiban jelentősek voltak az eltérések, és a helyzet drá­­maiságával majdnem mindenki egyetértett, amelynek nemzetközi vonásaira elsősorban Ko­pás György hívta fel a figyelmet: „Magyarország márpedig nagyon kockázatosnak tűnik világvi­szonylatban: a Standard & Poor’s hitelminősítő intézet szerint a világon a hetedik legsérüléke­nyebb gazdaság, jóval megelőzve az összes viseg­rádi és latin-amerikai országot” - írja cikkében. Van esély az egyetértésre A többek által drámainak tekintett helyzet megol­dására vonatkozó nézetek eltértek vagy legalább­is eltérő hangsúlyokat adtak az egyes problémák­nak, ugyanakkor számomra is meglepő módon elég jól össze lehet válogatni olyan elemeket, amelyek nem mondanak ellent egymásnak, nem akadályozzák egymás hatását, és­­ úgy tűnik­­, hogy akár egy széles körű közgazdasági szakmai egyetértést is fel lehetne sorakoztatni egy gazda­ságpolitika paradigmaváltás mögé. Melyek lehet­nek e politika főbb elemei? Kezdjük a legáltalánosabb feltételekkel, ame­lyeket elsősorban Bogár László és Mellár Tamás fogalmazott meg. Bogár „a nemzet spirituális ta­lapzatának” a helyreállítására, a végzetesen meg­bomlott népesedési egyensúly és az elroncsolt egészségvagyon helyreállítása, a társadalmi egyenlőtlenségek veszedelmes széttartásának le­lassítására, a nemzedékek közötti elemi szolidari­tási kötelékek helyreállítása hívta fel a figyelmet. Mellár mindenekelőtt egy szakszerű és tisztessé­ges politikai és gazdasági elit, továbbá egy szor­galmas, kitartó és racionálisan gondolkodó társa­dalom szükségességét emelte ki. Lehet-e e köve­telmények mögé széles körű konszenzust felépí­teni? Azt gondolom, lehet, a helyzet elég drámai ahhoz, hogy a politikai elit végre szükségét érezze annak, hogy szembenézzen saját kisszerűségével, „féltudásával”, és végre próbáljon felnőni a fel­adatokhoz és kihasználni azt a potenciális tudást, amelyet a magyar szakemberek (legyenek bár semlegesek vagy elkötelezettek az egyik vagy má­sik politikai csoportosulás irányában) nyújtani tudnak. Egy ilyen változás feltétlenül jó hatást gyakorolna a társadalom gondolkodására, visel­kedésére is. Kilábalás és a politikai elit szerepe A következő, amelyben pártállásra, sőt közgaz­dasági iskolákhoz tartozásra való tekintet nélkül megegyezhetünk, az egy hiteles költségvetési és monetáris politika. Az valóban lehetetlen hely­zet, hogy a magyar „választási költségvetés” tan­könyvek illusztrációja legyen, hiszen a választási évek megugró költségvetési hiánya olyan szabá­lyosan jelentkezik, mint sehol másutt a világon. Itt megszívlelhetjük a Kopits György által mon­dottakat, vagyis hogy a lehetséges legerősebb formában kell kifejezésre juttatni az egységes nemzeti és politikai elszántságot a fenntartható egyensúly megteremtésére és tartós megőrzésé­re. Itt jön be az az általános feltétel, amivel az egészet kezdtük: a politikai elit felemelkedése a feladatok megoldásához. Mert, ahogy Kopits hangsúlyozta, vannak olyan elemei a kormány javaslatának, amelyeket mindenképpen meg kel­lene tartani, és vannak az ellenzéknek javaslatai, amelyeket mindenképpen el kellene fogadni. Például a kormány oldalán az adósságkorlátból levezetett elsődleges egyenlegszabály, az ellenzék javaslatai közül a kiadások súlyának érdemi csökkenését biztosító kiadási plafonok bevezeté­se, az önkormányzati feladatok és finanszírozási források rendszerének alapos áttekintése érde­mel feltétlenül komoly megfontolást. A hiteles költségvetési és monetáris politika egyben megteremtheti az infláció lelassulásának feltételeit, az ország külső megítélésének javulá­sát, és mindez elvezethet az adósságállomány fi­nanszírozási terheinek csökkenéséhez, ahogy azt Gazdag László és Boros Imre is felvetette. A gazdaságpolitika hitelessége A hiteles költségvetési és monetáris politika azonban csak szükséges és nem elégséges felté­tele a most már valóban katasztrofális gazdasági helyzetből való kilábalásnak, és itt jönnek be azok a javaslatok, amelyek nem mondanak ellen a hiteles makrogazdasági politikának, de olyan elemekkel egészítik ki, amelyek biztosíthatják a kilábaláshoz szükséges gazdaságszerkezeti át­alakulást. Egyetérthetünk például Mádi László vélemé­nyével, aki felveti, hogy a szocializmus rossz gya­korlata miatt a rendszerváltás óta a magyar kor­mányok (a Fidesz Széchenyi-tervétől eltekintve) nem mernek jószerivel semmilyen ágazati politi­kát megfogalmazni, sem pedig pozitív preferen­ciát hirdetni a gazdaságpolitikájukban, holott szükségszerű lenne megfelelő súlypontokat ké­pezve a magyar vállalatok, Mádi szerint a közép­­vállalatok, fokozott segítése. Boros Imre is ráerő­sít erre, hangsúlyozva, hogy a gazdasági pályaív­korrekcióhoz elengedhetetlen, hogy a kormány azokat a befektetőket támogassa, akiktől elvár­ható, hogy hozzájárulnak a nemzeti jövedelem növekedéséhez. A konkrétumok felé haladva kiemelhetjük Gazdag László felvetését, miszerint a magyar gaz­daság túlzottan importfüggő, és ezt a makroszer­­kezetet csak tudatos szerkezetpolitika és stratégia révén lehet megfelelő irányban átalakítani. Hoz­záteszi még, hogy ilyen léptékű átalakítást min­denütt a világon a kormányok (és nem a piac) ve­zérelték le. Csath Magdolna és Komár Lajos még továbbmennek a konkrét javaslatok terén. Csath mindenekelőtt a nagyobb szellemi hozzáadott ér­téket képviselő termékek exportjának elősegíté­sét, továbbá a még romjaiban is lehetőségeket hordozó mezőgazdaság újjáélesztését, a kis- és közepes vállalkozások támogatásának szükséges­ségét hangsúlyozza. Komár a pénzügyi háttér át­alakítására tesz javaslatot. Javasolja például, hogy pozitívan különböztessük meg az országba be­áramló működő tőkét a spekulatív tőkével szem­ben. Javasolja továbbá - a külföldi bankok pozí­cióinak érintetlenül hagyása mellett - egy új, nemzeti kereskedelmi bankrendszer megterem­tését. A tulajdonviszonyok tekintetében felveti bi­zonyos mérsékelt restaurálás szükségességét is: a külföldi tulajdon tiszteletben tartása mellett, na­­cionalizálással (de nem államosítással) mérsékel­ni kellene annak súlyát. ­ • • publicisztus,magyarnemzet.hu Feltétel a szemléletmódváltás Mint látható, még e szűk vita keretei között is ki­­bontakoztathatók azok az irányok, amelyek men­tén széles körű konszenzust lehetne teremteni, akkor, ha az uralkodó gondolkodást meg tudnák változtatni. Egy-egy uralkodó eszmétől (paradig­mától) azonban nehéz elszakadni, még akkor is, ha problémái már nyilvánvalók. Ez a tudomány­­történetből jól ismert paradigma-paralízis jelen­sége, amelyet nálunk Illyés Gyula nagyon szemlé­letesen fejezett ki az Egy mondat a zsarnokságról című versében: „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd va­rázsolt”. El kellene jutnunk oda, hogy a saját eszméink és eszményeink jussanak eszünkbe, és ne azokat lássuk, amelyeket - saját érdekeiket követve - mások varázsoltak elénk. A szerző közgazdász Lóránt Károly válaszcikkével a szerkesztőség a vi­tát lezárta.

Next