Magyar Nemzet, 2008. május (71. évfolyam, 119-147. szám)
2008-05-21 / 137. szám
6 Rovatvezető: Berszán György 2008. május 21., szerda Új gazdaságpolitikai koncepcióra van szükség Egy uralkodó eszmétől (paradigmától) nehéz elszakadni, még akkor is, ha problémái már nyilvánvalók . T .Gránit Károly______________________Ö rülök, hogy januári cikkem mintegy öt hónapos vitát gerjesztett a Magyar Nemzetben (Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn, 2008. január 16.), és mindenkinek megköszönöm a hozzájárulását, függetlenül attól, hogy az eredeti cikkben felvetett gondolatokkal egyetértett-e vagy sem. Aki figyelmesen követte a vitát, annak feltűnhetett, hogy a sorakozó érvek nagyjából két fő áramlatba sorolhatók. A külső államadósság problémája Az egyik, amelyik a jelenlegi gazdasági bajokat egy hosszabb periódus halmozott hibáinak fogja fel, nagy súlyt helyez a külső államadósság problémájára, megkülönbözteti a hazai és külföldi tulajdonú vállalatok eltérő szerepét (duális gazdaság) és a megoldást a hazai vállalkozások erőteljesebb támogatásában, az adósságterhek mérséklésében és mindezek érdekében az állam (vagyis a közösség) erőteljesebb szerepvállalásában véli megtalálni. A másik szemlélet eleve elutasítja az adósságkönnyítésnek még a gondolatát is, a rendszerváltást követő visszaesést nem az elkövetett gazdaságpolitikai hibáknak, hanem az eleve versenyképtelen szocialista vállalatok természetes felszámolódásának tudja be, és lényegében egyetért a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitika alapvető irányzatával, ha kritizálja legfeljebb a „reformok” nem következetes végigviteléért és a különösen a választási években laza költségvetési politikáért. A globalizáció megítélésében például Bogár László, Csath Magdolna és jelen sorok szerzője, ha eltérő hangsúlyokkal is, de lényegében egyetértenek, hogy a globalizáció nem egy természeti folyamat, hanem a pénz- és tőkepiacok nemzeti kormányok által az 1980-90-es években végrehajtott liberalizálásának a következménye, és káros mind a nemzetállami gazdaságokra, mind a demokráciára, mert a gazdasági és ezzel a politikai hatalmat is demokratikusan nem ellenőrizhető nemzetközi szervezetek kezébe teszi le. E felfogás azt sugallja, hogy kellő politikai akarat mellett ez a folyamat visszafordítható. Komár Lajos viszont a nemzeti határokat átlépő tőke profitéhsége miatt a globalizációt olyan folyamatnak tartja, amin nem tudunk változtatni, ezért tudomásul kell venni. Bod Péter Ákos szerint a gazdasági lassulásunkat nem a „cudar külvilág” okozza, hiszen más országok ugyanilyen feltételek mellett gyorsan fejlődnek. A globalizációhoz kapcsolható, annak egyik legfontosabb hatása az ország külső adósságának növekedése. A vitaindító cikk ezt nagyon nagy problémának, a magyar gazdaság fejlődési lehetőségét nagymértékben korlátozó tényezőnek tartja. Hasonló véleményen volt Komár Lajos, aki részleges adósságkönnyítés kezdeményezését javasolja, továbbá Bogár László és Csath Magdolna, akik mindketten hangsúlyozták, hogy az ország csak akkor tud fejlődni, ha valamely módon a külső adósságterhektől mentesül. Bod Péter Ákos és Hamecz István viszont szembeszáll az adósságmérséklés kezdeményezésének még a gondolatával is. Bod Péter Ákos arra hivatkozik, hogy az adósságmérséklésnek Lengyelország esetében sem volt igazi hozadéka, Hamecz István pedig arra, hogy az adósságmérséklés nem egyszerű, különben is, a külső adósság jelentős része nem a kormány, hanem a lakosság adóssága és más országok ugyanilyen adósságterhek mellett is dinamikusan tudtak fejlődni. Legtöbben a jelenlegi helyzet kialakulásának okaihoz szóltak hozzá. Komár Lajos, Bogár László, Mellár Tamás, Boros Imre és Csath Magdolna a vitaindító cikk drámai helyzetértékelésével, és azzal, hogy ez egy hosszabb távú folyamat eredménye, lényegében egyetértett. Mellár Tamás még jelentősen ki is szélesítette az időhorizontot, rámutatva, hogy az elmúlt 100-150 évben az volt az alapvető problémánk, hogy hogyan tudjuk elmaradott országunkat a Nyugathoz felzárkóztatni. A rendszerváltás gazdaságpolitikáját Mellár is egyértelműen kritizálja, hangsúlyozván, hogy bár mind a liberalizáció, mind a privatizáció és a külföldi tőke bevonása helyes és szükséges volt, ezen intézkedéseket azonban csak fokozatosan és megfelelő biztosítékok mellett lehetett volna bevezetni. A gyors és korlátlan liberalizáció miatt azok a szektorok is tönkrementek, amelyek pedig a hosszú távú fejlődés alapjait jelenthették volna. Mellár Tamás szerint a gazdaságstratégia szempontjából az elmúlt 17 év többé-kevésbé homogén egésznek tekinthető, legfeljebb a Fidesz-Korbojcsuk Iván rajzamány második két éve jelent kivételt. Ez utóbbira erősített rá Mádi László, aki kiemelte a Széchenyi-terv kis- és középvállalkozások támogatásában betöltött szerepét és jelentőségét a magáncégek, önkormányzatok, hitelintézetek és a kormányzat közötti kooperáció megteremtésében. A jelenlegi kormány felelőssége E felfogástól élesen eltért Bod Péter Ákos véleménye, aki a vitaindító cikkre utalva vitatja, hogy a jelenlegi helyzet egy hosszabb távú folyamat eredménye lenne, és arra utal, hogy a problémák lényegében a jelenlegi kormány alatt alakultak ki. „A magyar államadósság mértéke pedig elég lecsökkent 2001-ig, és azt hittük, már csak a gazdaságtörténészeket foglalkoztatja az ügy” - írja a szerző. Bod Péter szerint, aki az Antall-kormány alatt ipari miniszter volt, a rendszerváltással járó visszaesést nem lehetett elkerülni, mert a rendszerváltás „felszínre hozta a bürokratikus állampárti rezsim termelési szerkezetének minden ismert és rejtett selejtjét”. Ezzel a nézettel élesen szembeszáll Csath Magdolna, aki szerint nem igaz, hogy minden vállalat csak a keleti piacokon eladható vacakokat gyártott volna, szerinte a sarlatán privatizáció okozott máig ható károkat. E tekintetben ugyanezt a véleményt osztja Németh György is, aki szerint „Az 1990 körüli évek gyors nyitása és a túl szigorúra sikeredett csődtörvény következtében nem csupán életképtelen iparágak és reménytelenül elavult üzemek mentek tönkre, hanem olyanok is, amelyeknek reális esélyük volt az alkalmazkodásra.” A kialakult helyzet drámai A rendszerváltás politikai hátteréről Boros Imre ír, és a rendszerváltás során elkövetett hibákat lényegében azzal magyarázza, hogy a demokratikusan választott kormány a gazdaságirányítás vezérlő posztjaira a nyolcvanas évek közepétől formálódó „új szövetség” embereit ültette, akik az országot „globalista átalakulási pályára” terelték. Gyakorlatilag ugyanezt mondja Bogár László is, csak egy kicsit komplikáltabban: „...a globális főhatalom helyi alkalmazottjai készségesen segítik uraikat abban, hogy az adott lokalitás értékmezőinek letermelését ellátó szivattyúikat zavartalanul üzemeltethessék”. Valami hasonlóra gondolhatott Mellár Tamás is, amikor a sikeres modernizáció egyik feltételeként egy szakszerű és tisztességes politikai és gazdasági elit szükségességét említette. Bár a jelenlegi helyzet kialakulásának okaiban jelentősek voltak az eltérések, és a helyzet drámaiságával majdnem mindenki egyetértett, amelynek nemzetközi vonásaira elsősorban Kopás György hívta fel a figyelmet: „Magyarország márpedig nagyon kockázatosnak tűnik világviszonylatban: a Standard & Poor’s hitelminősítő intézet szerint a világon a hetedik legsérülékenyebb gazdaság, jóval megelőzve az összes visegrádi és latin-amerikai országot” - írja cikkében. Van esély az egyetértésre A többek által drámainak tekintett helyzet megoldására vonatkozó nézetek eltértek vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat adtak az egyes problémáknak, ugyanakkor számomra is meglepő módon elég jól össze lehet válogatni olyan elemeket, amelyek nem mondanak ellent egymásnak, nem akadályozzák egymás hatását, és úgy tűnik, hogy akár egy széles körű közgazdasági szakmai egyetértést is fel lehetne sorakoztatni egy gazdaságpolitika paradigmaváltás mögé. Melyek lehetnek e politika főbb elemei? Kezdjük a legáltalánosabb feltételekkel, amelyeket elsősorban Bogár László és Mellár Tamás fogalmazott meg. Bogár „a nemzet spirituális talapzatának” a helyreállítására, a végzetesen megbomlott népesedési egyensúly és az elroncsolt egészségvagyon helyreállítása, a társadalmi egyenlőtlenségek veszedelmes széttartásának lelassítására, a nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötelékek helyreállítása hívta fel a figyelmet. Mellár mindenekelőtt egy szakszerű és tisztességes politikai és gazdasági elit, továbbá egy szorgalmas, kitartó és racionálisan gondolkodó társadalom szükségességét emelte ki. Lehet-e e követelmények mögé széles körű konszenzust felépíteni? Azt gondolom, lehet, a helyzet elég drámai ahhoz, hogy a politikai elit végre szükségét érezze annak, hogy szembenézzen saját kisszerűségével, „féltudásával”, és végre próbáljon felnőni a feladatokhoz és kihasználni azt a potenciális tudást, amelyet a magyar szakemberek (legyenek bár semlegesek vagy elkötelezettek az egyik vagy másik politikai csoportosulás irányában) nyújtani tudnak. Egy ilyen változás feltétlenül jó hatást gyakorolna a társadalom gondolkodására, viselkedésére is. Kilábalás és a politikai elit szerepe A következő, amelyben pártállásra, sőt közgazdasági iskolákhoz tartozásra való tekintet nélkül megegyezhetünk, az egy hiteles költségvetési és monetáris politika. Az valóban lehetetlen helyzet, hogy a magyar „választási költségvetés” tankönyvek illusztrációja legyen, hiszen a választási évek megugró költségvetési hiánya olyan szabályosan jelentkezik, mint sehol másutt a világon. Itt megszívlelhetjük a Kopits György által mondottakat, vagyis hogy a lehetséges legerősebb formában kell kifejezésre juttatni az egységes nemzeti és politikai elszántságot a fenntartható egyensúly megteremtésére és tartós megőrzésére. Itt jön be az az általános feltétel, amivel az egészet kezdtük: a politikai elit felemelkedése a feladatok megoldásához. Mert, ahogy Kopits hangsúlyozta, vannak olyan elemei a kormány javaslatának, amelyeket mindenképpen meg kellene tartani, és vannak az ellenzéknek javaslatai, amelyeket mindenképpen el kellene fogadni. Például a kormány oldalán az adósságkorlátból levezetett elsődleges egyenlegszabály, az ellenzék javaslatai közül a kiadások súlyának érdemi csökkenését biztosító kiadási plafonok bevezetése, az önkormányzati feladatok és finanszírozási források rendszerének alapos áttekintése érdemel feltétlenül komoly megfontolást. A hiteles költségvetési és monetáris politika egyben megteremtheti az infláció lelassulásának feltételeit, az ország külső megítélésének javulását, és mindez elvezethet az adósságállomány finanszírozási terheinek csökkenéséhez, ahogy azt Gazdag László és Boros Imre is felvetette. A gazdaságpolitika hitelessége A hiteles költségvetési és monetáris politika azonban csak szükséges és nem elégséges feltétele a most már valóban katasztrofális gazdasági helyzetből való kilábalásnak, és itt jönnek be azok a javaslatok, amelyek nem mondanak ellen a hiteles makrogazdasági politikának, de olyan elemekkel egészítik ki, amelyek biztosíthatják a kilábaláshoz szükséges gazdaságszerkezeti átalakulást. Egyetérthetünk például Mádi László véleményével, aki felveti, hogy a szocializmus rossz gyakorlata miatt a rendszerváltás óta a magyar kormányok (a Fidesz Széchenyi-tervétől eltekintve) nem mernek jószerivel semmilyen ágazati politikát megfogalmazni, sem pedig pozitív preferenciát hirdetni a gazdaságpolitikájukban, holott szükségszerű lenne megfelelő súlypontokat képezve a magyar vállalatok, Mádi szerint a középvállalatok, fokozott segítése. Boros Imre is ráerősít erre, hangsúlyozva, hogy a gazdasági pályaívkorrekcióhoz elengedhetetlen, hogy a kormány azokat a befektetőket támogassa, akiktől elvárható, hogy hozzájárulnak a nemzeti jövedelem növekedéséhez. A konkrétumok felé haladva kiemelhetjük Gazdag László felvetését, miszerint a magyar gazdaság túlzottan importfüggő, és ezt a makroszerkezetet csak tudatos szerkezetpolitika és stratégia révén lehet megfelelő irányban átalakítani. Hozzáteszi még, hogy ilyen léptékű átalakítást mindenütt a világon a kormányok (és nem a piac) vezérelték le. Csath Magdolna és Komár Lajos még továbbmennek a konkrét javaslatok terén. Csath mindenekelőtt a nagyobb szellemi hozzáadott értéket képviselő termékek exportjának elősegítését, továbbá a még romjaiban is lehetőségeket hordozó mezőgazdaság újjáélesztését, a kis- és közepes vállalkozások támogatásának szükségességét hangsúlyozza. Komár a pénzügyi háttér átalakítására tesz javaslatot. Javasolja például, hogy pozitívan különböztessük meg az országba beáramló működő tőkét a spekulatív tőkével szemben. Javasolja továbbá - a külföldi bankok pozícióinak érintetlenül hagyása mellett - egy új, nemzeti kereskedelmi bankrendszer megteremtését. A tulajdonviszonyok tekintetében felveti bizonyos mérsékelt restaurálás szükségességét is: a külföldi tulajdon tiszteletben tartása mellett, nacionalizálással (de nem államosítással) mérsékelni kellene annak súlyát. • • publicisztus,magyarnemzet.hu Feltétel a szemléletmódváltás Mint látható, még e szűk vita keretei között is kibontakoztathatók azok az irányok, amelyek mentén széles körű konszenzust lehetne teremteni, akkor, ha az uralkodó gondolkodást meg tudnák változtatni. Egy-egy uralkodó eszmétől (paradigmától) azonban nehéz elszakadni, még akkor is, ha problémái már nyilvánvalók. Ez a tudománytörténetből jól ismert paradigma-paralízis jelensége, amelyet nálunk Illyés Gyula nagyon szemléletesen fejezett ki az Egy mondat a zsarnokságról című versében: „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”. El kellene jutnunk oda, hogy a saját eszméink és eszményeink jussanak eszünkbe, és ne azokat lássuk, amelyeket - saját érdekeiket követve - mások varázsoltak elénk. A szerző közgazdász Lóránt Károly válaszcikkével a szerkesztőség a vitát lezárta.