Magyar Nemzet, 2008. május (71. évfolyam, 119-147. szám)

2008-05-31 / 147. szám

Végh Alpár Sándor Köznapló Május 25., vasárnap A népdal így szól: „Megöltek egy legényt hatvan fo­rintjáért, bevetették a Tiszába piros pej lováért...” Magyarországon ma nem kell hatvan forint, se pej ló ahhoz, hogy megöljenek egy legényt. A kaposvári fiút társai - szintén gimnazisták - azért ölték meg, mert állítólag nagyképű volt. Fejét kő­vel ütötték, majd mikor már nem mozdult, a vízbe dobták. Az óbudai Árpád Gimnázium aulájában pénte­ken lepleztük le Kiss Jenő, a legendás magyartanár emléktábláját. Az avatók egyike én voltam. Nem könnyű ilyenkor jól beszélni. Azoknak kell megha­tódniuk, akik beszédemet hallgatják, és nem nekem. Márpedig kicsit remegett a hangom. Elmondtam, hogyan ismertem meg. Egy március 15-én történt. Elöl Sinkó Laci szavalt, bizonnyal Pe­tőfit, ám közben valaki hátul - bár igyekezett hang­ját visszafogni - beszélt a szomszédjához. Elsős vol­tam, láttam, hogy egy tömpe bajszú tanár figyel, majd megfordul, és már indul is oda, ahonnan a hang jött. Az egy tömbbe sorakozott harmadikosok mellett állt meg. Végignézett a társaságon, és ami ezután tör­tént, olyan volt, mint egy némajáték, bár ez akkor és ott tétre ment. Tekintetének erejétől egyik diák a má­sik után lépett kicsit hátrébb. A sor nyílt széjjel, mint a cipzár. A tanár, akinek akkor még nem tudtam a nevét, egy szót se szólt, mégis eljutott a fiúig, mond­jam úgy: a tettesig. Pillantásától az szinte kővé me­redt. Izgatottan figyeltem, mi lesz a folytatás. A tanár alig észrevehető fejmozdulattal jelezte a fiúnak, kövesse. És az követte. Elöl a bajszos, mögöt­te a diák, lendült az aula csapóajtaja, majd az ajtón túl egy kéz. Hallottuk a pofon csattanását - Sinkovits La­ci még mindig mondta a verset­­, de már nyílt is a csapóajtó, elöl ugyanúgy az erős tekintetű tanár, mö­götte a piros képű fiú. Mindkettő korábbi helyére állt, a beszélgetés ügye rendeződött, az ünnepség folyt to­vább. A tanári karból senki nem vett észre semmit. Mi, diákok azonban igen. És bár akkor még aligha tudtam volna megfogal­mazni, mit jelentett az a pofon, ma kétségem nincs afelől, hogy Kiss Jenő - mert ő adta - így tette egyér­telművé: bizonyos dolgokban nincs pardon. És a ha­za ilyen. Amiként abban a fiúgimnáziumban - mert akkor még csaknem teljesen az volt - fontos jelentést adott annak a szónak is, hogy férfi. Ma a neoliberális oktatásügy korifeusai szinte kö­telezővé teszik, hogy az iskolákban puhatestűeket ne­veljenek. És gyanítom, hogy a férfi szónak a Szalay ut­cában - onnan irányítják a tanügyet - csak azt a je­lentését ismerik, hogy „hímnemű”. Holott ez a legkevésbé fontos, hisz nélkülözi a karakterjegyeket. Például a tisztességet. A tartást. A hűséget. Az erős jellemet. A meg nem alkuvást. Kiss Jenőben megvolt mindez. Ezért lehetett a kamasz fiúk előtt példa. Csupán egy évig tanított, mégis úgy veszem elő a zsebkendőt mindmáig, ahogyan ő annak idején. És utánoztam a járását is, pedig abban ott volt példának apám. Felvetett fejjel, egyenes tar­tással járt időskorában is, én mégis Kiss tanár úr tempóját kívántam el. Ezek után jöjjön két kérdés. Felpofozhatja-e ma a tanár egy diákját, ha az a március 15-i ünnepséget beszélgetéssel zavarja? Nem. A másik kérdés: megpofozhatja-e nálunk a diák (vagy annak szülője) tanárát konzekvencia nélkül 2008-ban? Mi az hogy! A társak mobiltelefon­jukkal még föl is veszik a heccet. Ráadásul az oktatás­ügy puha arcú vezetői még tápot is adnak hasonlóra: a tanár fejére olvassák: ő a hibás. Nem megfelelő a vi­szonya diákjaival. Legújabb tervük: felforgatni az egyházi iskolák fel­vételi rendjét. Jövőre a „hátrányos helyzetű” gyereket kötelező lesz fölvenni. Akkor is, ha tökfej. Akkor is, ha a szülei ateisták. Be akarják tenni a rothadt almát az egészségesek közé, rothadjanak meg azok is. A magyar iskolákban ma a pálya eltökélt lezüllesztése és a tanárok tekintélyének tönkretétele folyik, így jutottunk el odáig, hogy egy gimnazista sze­mében az a férfi, aki öl. Ha tanár volnék, Magyar Bálintot párbajra hívnám - első vérig. Mert az agyonvert kaposvári fiú haláláért ő is felelős. A liberálisoknak be kéne ismerniük végre, hogy elveik, Spock doktor elveivel együtt, megbuktak. Hogy ma többet ártanak, mint használnak. Hogy a lö­völdözésbe torkolló amerikai példák csődöt hoztak ránk­­ és Európára. Sokadszor ismétlem: a háborút vesztett Japán fölemelkedésének fő oka az új iskola­­rendszer volt. Mit követtek? A porosz tematikát. Amit nálunk negyvenöt után szétvertek... És mert egy pél­da nem példa, utána lehet nézni, mi folyik a haszid zsidó iskolákban vagy Indiában. Fegyelmezett és ke­ményen követelő módszerekkel tanítanak. Eljött az ideje, hogy föltámasszuk az egykori Kiss Jenők szellemét! Május 27., kedd Gödi festő barátomnak azt kívántam nemrég: legyen képes napba nézni. Ha állja a fényét, ahogy Tóth Menyhért állta, képes lesz szembenézni bármivel. Köszöntőként írtam, születés­napja volt, de amikor feladtam a postán, arra gondoltam, talán nem ezt kellett volna. Túl sokat kívántam. A szavak, elég, ha könnyelműen rak­juk sorrendbe őket, fölsértik a lélek hámrétegét. Ez olyan, mintha egyik író barátomnak tanácsolnám: nézz szembe a közeledő vonattal­­ a sínek közül. Hisz történt már ilyen. Edward Stachura, a minapi lengyel ifjúság legrajongottabb írója így tett. Be akarta bizo­nyítani, hogy a halál is lehet élet. Csavargó élete és ahogy magához ölelte Sancta Poloniát, idollá tették. 1982-ben, ekkor még alig három éve halott, kiadták minden munkáját. Öt kötet, 30 ezer példány, alig pár óra alatt fogyott el­­ pult alól. Nyugtalanított a születésnapi kívánság. Nem az zavart, hogy jókívánságom furcsa volt. Éreztem, hogy olyasmi van mögötte, amiről nem tu­dok, pedig tudnom kéne. (Hasonlatos lettem az idős asszonyhoz: egy antikváriumban olyan könyvet kere­sett, aminek nem tudta a címét, a szerzőjét meg elfe­lejtette. De ahogy a kereskedők végül megtalálták, tudtam, hogy én is meg fogom.) Ma bementem valamiért a kamrába. Nálunk ez furcsa hely. Egyik polcon könyvek, másikon lekvá­rok, a harmadikon kuszkusz és svéd kenyérliszt. Ma­gam se tudom, miért, kivettem egy másik lengyel író, Kapuscinski Lapidáriumát, s rögtön kiderült, mit ke­resek. A Széphalom Könyvműhely egybekötötte a III., a IV. és az V. kötetet, s rátett egy képet. Egy ka­zettát a técsői református templom famennyezetéről. Megrendítő volt a hasonlóság a templomfestő és Tóth Menyhért figurái között. Az ember ilyet látva azt gondolja, tán nem is Vaszary volt Menyus mestere (így hívták őt pályatársai), hanem a XVIII. századi kazettafestő. Pedig lehet, hogy nem is járt a técsői templomban. Vagy mégis? Técső Hollósy szülőhelye. Nála tanult Csontváry, növendéke volt Rudnay. Hazajött Münchenből, s ott fönn, Máramaroson létesített művésztelepet. Hollósy Simon... Alig tudunk róla valamit. Pedig ő írta le, mert egyedül ő tudta, mi adja a magyar festészet lé­nyegét. Önéletírásának kézirata, mint a szakma sus­­torogja, a műtörténész Németh Lajos kezén tűnt el. Elsikkasztotta volna? Hollósy hatása elmúlt, azóta majmolást űz a festők legtöbbje. Másodlagos nyugat - majmolást. Rudnay tudott még valamit a lényegről. Zajti is, bár őt Atatürk szolgálata és a turáni lexikon másfelé vitték. Egyvalaki ismeri még a titkot, elmúlt kilenc­ven. Agya remek, de sistereg belőle az indulat. Nem bízik senkiben. Visszautasította Makoveczet és Andrásfalvyt is. Nem osztozik senkivel. Pedig kéne, mert így a titok odalesz. Pénz kéne, hogy könyv lehes­sen mindabból, ami Rudnayról le van írva csaknem ezer oldalon. Meg persze az is kéne, hogy a titok őrző­jét ne nézzék bolondnak. Tóth Menyhértet a mandzsettás társak annak néz­ték a főiskolán. Sánta, falábú parasztgyereknek. Egy nap elhatározta, kivonul közülük. Hallgatni fog. És hónapokra elhallgatott. Egyik növendék jelentette Vaszarynak: - Tóth megőrült. Be kéne vitetni. - Miért? Közveszélyes? - Nem. Csak nem szól. Csak rajzol, nem válaszol senkinek. - Akkor jó. Lehet, hogy neki van igaza. A hang megnyugtatta. Egy ideig szüneteltette a fő­iskolát. „Olyan késztetésem támadt, hogy belenézek a Napba. Szükségét éreztem. S akkor néztem bele, ami­kor legközelebb áll a Földhöz. Délben. Nehéz volt, de engedett a Nap. Mindennap belenéztem, és egyre könnyebben ment.” Így találkozott a tűzzel. A földdel meg úgy, hogy belőle élt. „Hetvenéves koromig kapáltam a művészetért, mert a képeimből nem tudtam megélni. Paprikát és majoránnát termeltem, ez fizetett annyit, amennyi nekem elég volt. Testemnek elég az, amit a föld ad magából. A gyümölcsök, gyökerek nedve a föld és a nap erejét adja nekem, így már életemben a föld része leszek...” Csak a víz hiányzott az őselemek közül. Hetvenkét évesen találkozott vele. Felesége elvitte a Kanári-szi­getekre. „Úgy indultam, hogy az Alföld is tenger, és én itt születtem a tenger közepében. Mit láthatok ott is? A mozgó tengert. Azt gondoltam, hogy újat nem fogok látni.” De látott. „Ahogy ott fekszem a parton, nézem a parti sziklákat, a redőket, a hasadékokat, rajzolato­kat, megláttam a törvényt. Igen, ez a törvény képe. A természet rendje. A víz törvénye. Az élet törvénye.” Először menni. Aztán megfordulni és szembenéz­ni, mert csak így látni meg a törvényt. És aki látja, ro­kona lesz Tóth Menyhértnek, és köze lesz a técsői templomképhez, s a törvényt tudva századokat léphet át, és mondjuk ki: nem lehet igazi alkotó, akinek nincs köze a semmiből egészet teremtő mesterhez, Istenhez. Azt kell akarnunk, amit ő akar. Ez hiányzott arról a születésnapi lapról. Most pó­toltam. SZERÉNYI GÁBOR RAJZA M­indig sejtettem, hogy a valódi emlékezet regényét kéne megírni a magyar gyümölcsökről. Köztük is leginkább tán a szőlőről és a borról. Mert alig akad hitelesebb és gigászibb metafora mondjuk a magyar szőlők viszontagságos, nagy kilengéseket mutató, hol szerencsés, hol dicsőséges, hol mulatságos, né­hol tragikus színeket mutató történeténél. És e sokszínű tabló megrajzo­lását a kényelmesen hullámzó, ámbár szigorúan fegyelmezett irodalmi műfaj akár meg is engedné. Egy ilyen műben érdekes és izgató növény­országi figurák lépnének színre, olyanok, mint a bakator, a szagos sárfe­hér vagy épp a fehér góhér, esetleg a megvetett rakszőlő - s ha első neki­futásra bizonyos műfaji kétségeink támadnának, ne feledjük, hogy a modern és önkéntelen emlékezés egyik alapművében, Proust regényfo­lyamában a mindent elöntő képek döntő többségét bizony botanikai eredetű rajzolatok adják. A regény alakjait, a színeket-vegetációkat, a tengerparti illatokat - ízeket mindenfelé virágzó boglárkák, muskátlik, fe­hér és lila orgonák, primula verisek és lythrum salicoriák demonstrálják. A mi művünkben, mivel mi mégsem volnánk korunk kötelezően poszt­modern auktorai, azért akadna egy-két jól elhelyezett és felépített „tör­ténet” is. Egynémely fóliánsok mélyéről előhalászott és önálló életre ke­lő legenda - például antik énekeket idéző hősi ének a kis-ázsiai szőlők homályos eredetéről és különös vándorlásukról. Sőt még némi „jellem­fejlődést” is bemutatnánk. Vagyis: ahogy a jó művekben, a növényorszá­gi regényben is mindenfelé öntörvényű rend uralkodna. Mindez azért ötlött fel bennem, mert kezembe került Lichneckert András könyvecskéje a szőlőkről (Borászok titkai - titkok gazdái. Forrá­sok és szemelvények szőlészetünk és borászatunk múltjából, 1700-1871, Balatonfüred, 2007), és akaratlanul úgy lapoztam át, mint valami izgal­mas regényt. Pedig „csak” forrásközleményeket tartalmaz a saját kiadá­sú munka, s még az sem zavart, hogy a szövegek egy részét korábbról is­mertem, s néhol használtam is belőlük. De valahogy most állt össze a mo­zaikkép, esett le a tantusz, s mint a láthatatlan valóság iránti elemi öröm­ben, hirtelen felötlött, hogy Lichneckert könyvét valódi regényenciklopé­diaként illenék forgatnom. A szerző persze nem regényíró, hanem veszprémi főlevéltáros, és szakíróként nem ismeretlen a téma iránt érdeklődőknek: én magam vaskos könyvét a Balatonfüred-Csopaki borvidék történetéről még az 1990-es évekből ismerem. S már akkor föltűnt, hogy, dicséretes mó­don, mily szívesen használ eddig kiadatlan levéltári forrásszövegeket, és mily szívesen tallózgat korai, szinte alig ismert szak- és szépirodal­mi szemelvényekben. (Például Oláh János pécselyi református lelkész halhatatlan Gyümölcsfa kertészetét idézi 1854-ből, aki itt újra föltűnik LUGAS Ambrus Lajos Titkok, regények „a szőlőtőtövek különféle fajai”-val vagy a „hegyi karatlan karos vagy szarvakra eresztett tőkék növeléséről” című traktátussal, sőt még bo­rászati észrevételeivel is.) S ezek a textusok nagy számban, a tihanyi apát szerződésétől, a Falusi Gazda levélíróján át Parragh Gáborig és Entz Ferencig, különösen a régi magyar szőlészet tárgykörében: reve­­latívak. Egy elveszettnek hitt gazdagságról beszélnek. Például szerepel az én egyik kedvencem, a szagos sárfehér is (amelyből a Kis-Somlón tavaly egy öthektós hordóval szűrtünk is) - szóval ez a régi fajtájú sár­fehér ebben az olvasókönyvben is fel-felbukkan, ráadásul megszámol­tam, kereken harminckét alkalommal. (Már ha a bálás név alá felvette­­ket is ideveszem, merthogy a sárfehér helyi neve volt Tokaj-Hegyal­­ján.­ Ez a főleg a Balaton környékén kiváló és - bizony mondom - ma már egzotikus szőlő könyvbeli indázó felbukkanásával, egzotikus tu­lajdonságaival lényegében a folyamatosság hiányáról beszél. Arról, hogy eltűnt valamilyen régi érték, amelyet elvesztettünk, és itt a lehe­tőség, újra górcső alá kéne helyezni. A folyamatosságról sokat lehetne beszélni - legyen elég most annyi, amit én magam is átéltem. Nem „növényországi” tanítómese - a világ egyik legrégebbi kávéházáról, a párizsi Café Procope-ról beszélek. Az in­tézmény 1686 óta működik. Ugyanúgy, ugyanott. A rue de l’Ancienne Comédie 13. alatt. Közel a boulevard Saint-Michelhez. S amelyik persze vendégül látta a XVIII-XIX. századi filozófusok és literátorok legjavát La Fontaine-től az enciklopédistákon át Voltaire-ig, Benjamin Franklinig, Napóleonig, Balzacig és Verlaine-ig. Szinte mindenki, poéta, festő, ze­nész és színész és más földi halandó megfordult ott­­ folyamatosan. Per­sze az ő története is „kész regény”. Pár éve ebédelhettem ott­­ Alain barátom szíves közreműködésével, aki a jelentékeny számlát állta. Hát megejtő volt. Természetesen a rövid­italokért nem fizettünk, s amíg a hallban asztalunkra várakoztunk, és jó­féle konyakot szopogattunk, képeslapokat osztogattak, amelyekből né­hányat megírtam, és ők maguk adták fel (hagyomány). Alain javaslatá­ra tenger gyümölcseit (frutti di mare) ettünk - fel is szervíroztak a nagy­méretű asztal tetejére egy magasra épített jégkockapiramist, amelyet a mélytengeri élővilág minden békés és ehető fenevadjával díszítettek. A legkülönfélébb színekben, formákban és nemzetségekben jelentek meg ott az ebédre való tengeri szörnyek. A tányér mindkét oldalára nyolc-tíz kampós vagy hegyes szerszámot helyeztek el akkurátusan - a leginkább orvosi műszerekre emlékeztető kínzóeszközök ügyes forgatásával még a parányi, régi húszfilléres nagyságú fekete éti csigából is ki tudtuk pisz­kálni a szintén fekete színű kicsiny csigahúst. Jó két órát küzdöttünk a kagylókkal-osztrigákkal-rákokkal-csigákkal és egyéb csodákkal (hal nem volt), és diablis-t ittunk hozzá, legalábbis úgy emlékszem. De arra is, ahogy a csillogó világvárosi napsütésben bandukolva a fejedelmi ebéd végeztével Kopeczky barátomhoz fordultam, és magyarul, hogy Alain barátunk ne értse, rezignáltan kérdeztem: mi lenne, ha ennénk egy kis sült kolbászt? Mindegy­­ a Procope étterme, amelyik különben ezért az ebédért engem például bejegyzett törzsvásárlói közé (folyamatosság), és egy kis bronzplakettet is adott hozzá (folyamatosság), szóval maga a Procope-történet is regény után kiált. Hanem visszatéve a mi sárfehérünk regényéhez - a meséhez hozzá­tartozik, hogy nemrégiben borszakíró barátommal a pincénkben több tételből a Királykő őssomlaiját tervezgettük és állítottuk össze. Zoli ba­rátom a sárfehérnél hatalmas gyakorlata ellenére némi tanácstalanság­gal forgatta kóstolópoharát. Mi ez? Mihez lehetne hasonlítani? Mi lesz belőle? (Merthogy a Somlón az ilyen tétel még csikóbornak számít, alig nyolc hónaposan.) A megszokott íz- és illatpanorámában sehol nincs kipárnázott helye; sava kevés, de különleges illatú és hosszú lecsengé­­sű - kevert borba, cuvec-be való, mondom én. A sommelier-iskolák­­ban nem tanítják, szakírók nem értékelik, mert nincs belőle. (Én ma­gam egy Lugas-cikket azért szenteltem neki, és Fehérvári Károlynál tett sárfehéres látogatásaimról is beszámoltam.) Szittya ital, mondtam tréfásan a bormesternek - de bizony Kárpát-medencei egyediségével és összetéveszthetetlen személyiségjegyeivel nem is jártam oly messze az igazságtól. 37 Magyar Tenmet • Magazin 2008. május 31., szombat

Next