Magyar Nemzet, 2009. január (72. évfolyam, 1-30. szám)
2009-01-31 / 30. szám
Miként segítette Szigeti Sándor egymillió forintja Drávaszerdahelyet? Az igazi dollárpapa Pontosan egy éve Ohio állam egyik nyugalmazott seriffhelyettese örökbefogadta Drávaszerdahelyet. A hazaköltözött, Vácott élő exrendőr egymillió forintot adományozott a tengődő településnek, s az ormánsági falu a semmiből jött önerő segítségével sikeresen pályázott vendégházának felújítására. A község változatlanul szegény, ám Szigeti Sándor sokak számára igazi jótevővé vált. Jávaszerdahely polgármesterének tárgyalóasztalán kétzacskónyi kenyérvég és egy nyolcliteres üvegben lecsó. A horvát határ közelében fekvő településen nemrég tartott közbiztonsági évértékelést a rendőrkapitány a térség polgármestereinek, magyarázza a szerény lakoma és maradványai okát Alpár György polgármester. Az elöljáró még csak harmincéves. Négy éve költözött ide Pécsről, kocsmát nyitott. Először egy időközi választáson mérettette meg magát, s a négy induló közül második lett. 2006-ban is ringbe szállt, és a szavazatok hatvan százalékát szerezte meg, így a pult mögül átült a faluvezetői székbe. - Egy kétszázharminc lelkes faluban, az egyetlen kocsmában mindenki megfordul - provokálom a férfit. - Nincs jelentősége! A törzsvendégek kivétel nélkül ellenem szavaztak, ugyanis az italbolt nincs nyitva egész nap, és sokan úgy vélekedtek, hogy polgármesterként a hivatalt is csak akkor nyitom majd ki, mikor kedvem tartja - válaszolja Alpár György. Időközben belátta, hogy párttámogatás nélkül egy kis falu nem jut ötről a hatra, ezért belépett az akkor még kormánypártként működő SZDSZ-be. - Mindegy, milyen színben vagyok, itt emberre szavaznak. Arra esküdtem, hogy megpróbálom jobb helyzetbe hozni a falut, s így ötlöttem ki tavalyelőtt decemberben, hogy örökbe adom a falut. Alpár György elkeseredésből döntött így. Úgy gondolta, az ország nagy része nem is tudja, hogy léteznek apró falvak, s milyen nehéz ott az élet. Előfordult, hogy felhívta valaki az SZDSZ-ből, s azt kérdezte tőle: „Polgármester úr, Dunaszerdahelyen (sic!) mi újság?” Ha csak jópofáskodni akart, megnézhette volna, hogy minek a polgármestere vagyok, arról nem is beszélve, hogy az általa említett település nem Magyarország területén található. A polgármester úgy morfondírozott: hiába hív fel valakit, hiába panaszolja, hogy rossz a járdájuk, senki sem foglalkozott volna velük. Ugyanakkor ha kutyát, macskát örökbe lehet fogadni, miért ne lehetne egy falut is? Levelet küldött a régió nagy cégeinek, szolgáltatóinak, kérte, hogy fogadják örökbe Drávaszerdahelyet, s cserében reklámfelületté teszik a falut, ha kell, molinókat feszítenek ki az utcák fölé, és szétkürtölik a világban, hogy örökbe fogadták őket. Leveleire nem is válaszoltak. Ám ahogy az egyik lapban megjelent az elhatározásuk, egy Vácott fő idős ember, aki 1956-ban került Amerikába, és onnan tért vissza 2002-ben, egymillió forintot adott a falunak, az örökbefogadásért semmit sem kérve cserébe. Az örökbefogadó tavaly január végén el is látogatott a településre, ahol a helyiek ünnepséggel várták, s átadta a pénz átutalásáról szóló bizonylatot. Később meg is érkezett az összeg a falu számlájára. - Nagy segítség volt, s hirtelen jött a semmiből - szól elismeréssel a polgármester. - A mi kicsi településünknek egymillió forint jelentős pénz. Ennyi az éves keretünk rendezvények tartására, a falu létesítményeinek karbantartására, fűnyírásra. A pénzből önerő lett ahhoz, hogy pályázzanak a vendégház felújítására, s így további hárommillió forintot nyertek erre a célra. - Vadászok már aludtak itt, s szerződést is kötöttünk egy pónilovas gyermektáborral. Átraktuk a tetőt, a pajtából rendezvényterem lesz. Tavaszra teljesen elkészül a nyolc személy elhelyezésére alkalmas vendégház - sorolja. - Közben eltelt egy év, s ha az önkormányzat helyzetét nézzük, csődbe nem mennénk, de döcögünk. Azt csináljuk, amit a legtöbb apró falu az országban: egyensúlyozunk a kifeszített kötélen. Mert évről évre sanyarúbb a helyzetünk, a kormány mindig idelökt újabb feladatokat. A fájdalmas dolgokat, mint például az iskola helyzete. Az állami normát nem növelik, de ideadják nekünk a működtetést, oldjuk meg a feladatot - kesereg, hozzátéve: ha Harkány nem volna a közelükben, végük lenne. A drávaszerdahelyiek többsége ugyanis a fürdőjéről ismert településre jár dolgozni: kertészetben, étteremben vagy a reumakórházban ténykedik. Vajon mire jutott a településvezető egy olyan párttal, amely szinte kizárólag a fővárosban számíthat támogatókra, szakértői többször is nyíltan kimondták, hogy egyszerűen el kell felejteni a falut, kisközséget mint településformát, s felszámolták a vasúti mellékvonalak jelentős részét is? Esetleg a párton belül volt-e elítélő visszhangja az örökbefogadásnak, hiszen tavaly ilyenkor még a kormányban volt az SZDSZ, s csak azt követően lett álellenzéki - kérdezem tőle, mire Alpár György bevallja. - A kormányról és a parlamenti képviselőkről nem sok jót tudok mondani. Úgy látszik, minden politikus a kis vakond farzsebében hordja a fejét. A pártban nem foglalkozott velünk senki sem. Amíg a főváros ötödik kerületében negyvenhétezer szavazásra jogosult ember él, az egész Ormánságban pedig csak harmincvalahányezer, addig nem számíthatunk politikai érdeklődésre. Kóka Jánost is meghívtam a falunkba, de még nem érkezett ide. Fodor Gábornak, amikor környezetvédelmi miniszter lett, SZDSZ-es polgármesterként levelet írtam egy illegális szemétlerakó telepről, de választ nem kaptam rá. Amikor személyesen figyelmeztettem erre, nagyot sóhajtva azt felelte: „Mennyi dolgom volt!” - Túl sok az okosfóbiás! - összegez a polgármester, kitérve Horváth Ágnes volt egészségügy-miniszter ámokfutására is. Szóval nem keresi a szabad demokraták kegyét. Csak esténként dühöng a híradó alatt. - Legszívesebben összeszednék száz gyakorlott, bizonyított polgármestert, és ők, higgye el, kormányzati pozíciókba kerülve józan ésszel helyreraknák ezt az országot! A település vezetője úgy érzi, a falu magára maradt. Jobb híján azt tervezik, babgulyásfőző versenyt hirdetnek, „hátha idejön, hátha felfigyel ránk valaki”. A titokzatos adományozóval, Szigeti Sándorral lakóhelyén, Vácott találkozom egy kisáruház parkolójában. Járatjuk a kocsi motorját, hogy fűtsön, úgy beszélgetünk. A hetvenhárom éves férfi öltönyben, nyakkendőben jött, mint mondja, Amerikában megszokta a sötétkék egyenruhát fehér inggel. Az utóbbiból van is neki vagy kilencven. Mikor 1956-ban a statárium alatt másodjára is halálra ítéltek, elszöktem az országból, 1966-ig köröztek itthon. Nem loptam, nem raboltam, csak nem szerettem a kommunistákat, s két golyót kaptam a lábamba, egyet a derekamba. Amerika Ohio államában telepedtem le, harminckét évig deputy sheriff (seriffhelyettes - V. A.) voltam, őrnagyként szereltem le, majd vagyonvédelmi-magánnyomozói vállalkozást alapítottam - eleveníti fel dióhéjban életútját. - Mikor 2001-ben hazatelepedtem, rájöttem, bár úgy hívják, itt ténylegesen nem volt rendszerváltozás. Mégsem bántam meg, hogy hazajöttem. Rosszul mennek a dolgok: a magyar parlamentben a képviselők nem az ország lakosságát képviselik, az Európai Parlamentben pedig a magyar határokon kívül rekedt magyarságról esik kevés szó. Olvastam az anyagi gondokkal küszködő Drávaszerdahelyről, s úgy döntöttem, hogy adok nekik egymillió forintot. Jussanak belőle előre! Természetesen lett feladnom az összeget. Ez azért begorombított, mert a postán elkérték a személyi igazolványomat. Mi közük ahhoz, hogy én kinek adok egymillió forintot?! És még azt is megkérdezték, hogy miért adok egy falunak ennyi pénzt! Mert hülye vagyok, elég?, válaszoltam. Ha kiállok az utcasarokra, és ezerforintosával osztogatom a pénzemet, letartóztatnak?, kérdeztem fennhangon a kis ablak előtt kucorogva, mire úgy vélték, jobb, ha gyorsan túlesünk az egészen. Aztán sorolja, mi mindennel nem sikerült még megbarátkoznia, mióta visszatért. - Tegnap megállít a rendőr Koschnál. Kérdem tőle, miért állított meg. Azt mondja, ellenőriz. Nos, mi rosszat tettem, gyanús vagyok, vagy hasonlítok egy körözött személyre? Amerikában ezt nem szabad megtenni, mert úgy beperelnék őket, hogy attól tódulnának. Szigeti úr angolul kezdi ismertetni a jogszabályokat, s közben öklével ütögeti az anyósülés előtti műszerfalat. Egy idő múlva megkérem, hogy fejezze be, mert még kiugrik a légzsák. - Megijednénk, és sokba is kerülne - jegyzem meg tréfálkozva. Azért beszélgetésünk során kiderül, hogy Szigeti Sándornak még a felesége sem tudott arról, hogy egymillió forintot adott egy ismeretlen településnek, ez csak egy náluk a kertkapun csengető újságíró érdeklődéséből derült ki. Pechjére a felesége nyitott ajtót. Szigeti Sándor döntésének okaként angolul idézi F. F. Kennedyt, aki azt mondta: ne azt kérdezd, hogy mit tud neked adni az ország, hanem azt, hogy mit tudsz tenni te az országért. - Hát én ezt adtam egy magyar falunak. Mivel a betonöntéshez és járdaépítéshez is konyítok, arra is hajlandó lettem volna, hogy az adományozott millió segítségével, más pályázati források bevonásával, Drávaszerdahelyen építőmunkásokkal közösen megjavítjuk majd a falu járdáit, de a képviselők mégis a vendégszobák felújítása mellett döntöttek. Nem vitatom, ez is ésszerű, jó helyre került a pénz - szögezi le. Miután a híradásokból ismertté lett a milliós adományt felajánló Szigeti Sándor neve, számos telefonhívást kapott ismeretlenektől, akikről maga sem tudja, hogyan, honnan szerezték meg a számát. - Kértek megélhetésre, gyógyszerre, műtétre, lakásvásárlásra, de még könyvkiadásra is. Azzal érvelt a telefonáló asszony, hogy ez már az ötödik könyve lenne. Mire én azt válaszoltam, ha a négy könyve olyan jó lett volna, hogy meg is veszik, biztosan ki tudná adni saját erőből a következőt. Ha akarja, segítek neki árulni, megtanítom, hogyan kell pénzt csinálni, de erre a segítségre nem tartott igényt. Csak pénz kellett volna neki. - Igazi dollárpapának nézték? - Amerikában láttam azt a jó magyar filmet. A főhős, miközben kint kéregetésből tartotta fenn magát, idehaza az egyetlen dollárja előtt meghajoltak. Már értem, ezért lennék én az igazi dollárpapa. De magáncélra nem adnék soha! Régen húsz embernek is segítettem Amerikában letelepedni, mostanában erre nem kér meg senki. Nagyon helyes, aki itt tanult Magyarországon, itt próbáljon boldogulni. Én meg tudnám állítani ezt a válságot is. Szerintem a gazdasági válságból ki lehetne kerülni, ha a munkanélkülieket foglalkoztatva, az ország azonnal átállna a napelemes tárolók és szélventilátorok gyártására, de ez már aktuálpolitika, nem akarom, hogy felmenjen a vérnyomásom - teszi hozzá lecsillapodva. Megtudom, sokat bosszankodik otthon, már a reggeli hírektől kétszázra ugrik a vérnyomása. Tavasszal elmegy Drávaszerdahelyre, s megnézi, mire jutottak. Semmi az a 280 kilométer. Aztán búcsúzóul hozzáteszi: - Ha kivégeztek volna 1956-ban, biztosan nem tudtam volna ennyit segíteni. Ez is a tartozásom része volt. Mellékes, de a történethez tartozik: Szigeti Sándor tavaly szeptemberben megalapította a Magyar Republikánus Politikai Pártot, hogy „helyreállítsa az országot”. A párt elnökeként nemrég felkérte a drávaszerdahelyi szabad demokrata polgármestert, hogy legyen az egyik alelnöke, de Alpár György nemet mondott. Hogyan is tudná a határszélről igazítani az ország dolgait?! – tájékozódtam, s utalványon kel A kétszázharminc lakosú Drávaszerdahelyet elkerülik a politikusok. Nincs mit ígérni Szigeti Sándor önzetlenül adott pénzt egy szegény ormánsági településnek - 33 Magyar Nemzet Magazin 2009. január 31., szombat