Magyar Nemzet, 2009. január (72. évfolyam, 1-30. szám)

2009-01-31 / 30. szám

Miként segítette Szigeti Sándor egymillió forintja Drávaszerdahelyet? Az igazi dollárpapa Pontosan egy éve Ohio állam egyik nyugalmazott seriffhelyettese örökbefogadta Drávaszerdahelyet. A hazaköltözött, Vácott élő exrendőr egymillió forintot adományozott a tengődő településnek, s az ormánsági falu a semmiből jött önerő segítségével sikeresen pályázott vendégházának felújítására. A község változatlanul szegény, ám Szigeti Sándor sokak számára igazi jótevővé vált. Jávaszerdahely polgármes­terének tárgyalóasztalán kétzacskónyi kenyérvég és egy nyolcliteres üvegben le­csó. A horvát határ közelé­ben fekvő­ településen nem­rég tartott közbiztonsági év­értékelést a rendőrkapitány a térség polgármestereinek, magyarázza a szerény lako­ma és maradványai okát Alpár György polgármester. Az elöljáró még csak harmincéves. Négy éve költö­zött ide Pécsről, kocsmát nyitott. Először egy időközi választáson mérettette meg magát, s a négy induló kö­zül második lett. 2006-ban is ringbe szállt, és a szavaza­tok hatvan százalékát szerezte meg, így a pult mögül át­ült a faluvezetői székbe. - Egy kétszázharminc lelkes faluban, az egyetlen kocsmában mindenki megfordul - provokálom a férfit. - Nincs jelentősége! A törzsvendégek kivétel nélkül ellenem szavaztak, ugyanis az italbolt nincs nyitva egész nap, és sokan úgy vélekedtek, hogy polgármes­terként a hivatalt is csak akkor nyitom majd ki, mikor kedvem tartja - válaszolja Alpár György. Időközben belátta, hogy párttámogatás nélkül egy kis falu nem jut ötről a hatra, ezért belépett az akkor még kormánypárt­ként működő SZDSZ-be. - Mindegy, milyen színben vagyok, itt emberre sza­vaznak. Arra esküdtem, hogy megpróbálom jobb hely­zetbe hozni a falut, s így ötlöttem ki tavalyelőtt decem­berben, hogy örökbe adom a falut. Alpár György elkeseredésből döntött így. Úgy gon­dolta, az ország nagy része nem is tudja, hogy léteznek apró falvak, s milyen nehéz ott az élet. Előfordult, hogy felhívta valaki az SZDSZ-ből, s azt kérdezte tőle: „Pol­gármester úr, Dunaszerdahelyen (sic!) mi újság?”­­ Ha csak jópofáskodni akart, megnézhette volna, hogy minek a polgármestere vagyok, arról nem is be­szélve, hogy az általa említett település nem Magyaror­szág területén található. A polgármester úgy morfondírozott: hiába hív fel valakit, hiába panaszolja, hogy rossz a járdájuk, senki sem foglalkozott volna velük. Ugyanakkor ha kutyát, macskát örökbe lehet fogadni, miért ne lehetne egy fa­lut is? Levelet küldött a régió nagy cégeinek, szolgálta­tóinak, kérte, hogy fogadják örökbe Drávaszerdahelyet, s cserében reklámfelületté teszik a falut, ha kell, moli­nókat feszítenek ki az utcák fölé, és szétkürtölik a világ­ban, hogy örökbe fogadták őket. Leveleire nem is válaszoltak. Ám ahogy az egyik lap­ban megjelent az elhatározásuk, egy Vácott fő idős ember, aki 1956-ban került Amerikába, és onnan tért vissza 2002-ben, egymillió forintot adott a falunak, az örökbefogadásért semmit sem kérve cserébe. Az örök­­befogadó tavaly január végén el is látogatott a település­re, ahol a helyiek ünnepséggel várták, s átadta a pénz átutalásáról szóló bizonylatot. Később meg is érkezett az összeg a falu számlájára. - Nagy segítség volt, s hirtelen jött a semmiből - szól elismeréssel a polgármester. - A mi kicsi települé­sünknek egymillió forint jelentős pénz. Ennyi az éves keretünk rendezvények tartására, a falu létesítményei­nek karbantartására, fűnyírásra. A pénzből önerő lett ahhoz, hogy pályázzanak a vendégház felújítására, s így további hárommillió fo­rintot nyertek erre a célra. - Vadászok már aludtak itt, s szerződést is kötöt­tünk egy pónilovas gyermektáborral. Átraktuk a tetőt, a pajtából rendezvényterem lesz. Tavaszra teljesen el­készül a nyolc személy elhelyezésére alkalmas vendég­ház - sorolja. - Közben eltelt egy év, s ha az önkor­mányzat helyzetét nézzük, csődbe nem mennénk, de döcögünk. Azt csináljuk, amit a legtöbb apró falu az országban: egyensúlyozunk a kifeszített kötélen. Mert évről évre sanyarúbb a helyzetünk, a kormány mindig idelökt újabb feladatokat. A fájdalmas dolgokat, mint például az iskola helyzete. Az állami normát nem nö­velik, de ideadják nekünk a működtetést, oldjuk meg a feladatot - kesereg, hozzátéve: ha Harkány nem volna a közelükben, végük lenne. A drávaszerdahelyiek többsége ugyanis a fürdőjéről ismert településre jár dolgozni: kertészetben, étteremben vagy a reumakór­házban ténykedik. Vajon mire jutott a településvezető egy olyan párt­tal, amely szinte kizárólag a fővárosban számíthat tá­mogatókra, szakértői többször is nyíltan kimondták, hogy egyszerűen el kell felejteni a falut, kisközséget mint településformát, s felszámolták a vasúti mellékvo­nalak jelentős részét is? Esetleg a párton belül volt-e el­ítélő visszhangja az örökbefogadásnak, hiszen tavaly ilyenkor még a kormányban volt az SZDSZ, s csak azt követően lett álellenzéki - kérdezem tőle, mire Alpár György bevallja. - A kormányról és a parlamenti képviselőkről nem sok jót tudok mondani. Úgy látszik, minden politikus a kis vakond farzsebében hordja a fejét. A pártban nem foglalkozott velünk senki sem. Amíg a főváros ötödik kerületében negyvenhétezer szavazásra jogosult ember él, az egész Ormánságban pedig csak harmincvala­­hányezer, addig nem számíthatunk politikai ér­deklődésre. Kóka Jánost is meghívtam a fa­lunkba, de még nem érkezett ide. Fodor Gá­bornak, amikor környezetvédelmi miniszter lett, SZDSZ-es polgármesterként levelet ír­tam egy illegális szemétlerakó telepről, de választ nem kaptam rá. Amikor személye­sen figyelmeztettem erre, nagyot sóhajtva azt felelte: „Mennyi dolgom volt!” - Túl sok az okosfóbiás! - összegez a polgármester, kitérve Horváth Ágnes volt egészségügy-miniszter ámokfu­tására is. Szóval nem keresi a szabad demokraták kegyét. Csak esténként dühöng a híradó alatt. - Legszíveseb­ben összeszednék száz gyakorlott, bi­zonyított polgármestert, és ők, higgye el, kormányzati pozíciókba kerülve józan ésszel helyreraknák ezt az or­szágot! A település vezetője úgy érzi, a falu magára maradt. Jobb híján azt tervezik, babgulyásfőző versenyt hirdet­nek, „hátha idejön, hátha felfigyel ránk valaki”. A titokzatos adományozóval, Szigeti Sándorral lakóhe­lyén, Vácott találkozom egy kisáruház parkolójában. Járatjuk a kocsi motorját, hogy fűtsön, úgy beszélge­tünk. A hetvenhárom éves férfi öltönyben, nyakkendő­ben jött, mint mondja, Amerikában megszokta a sötét­kék egyenruhát fehér inggel. Az utóbbiból van is neki vagy kilencven.­­ Mikor 1956-ban a statárium alatt másodjára is ha­lálra ítéltek, elszöktem az országból, 1966-ig köröztek itthon. Nem loptam, nem raboltam, csak nem szeret­tem a kommunistákat, s két golyót kaptam a lábamba, egyet a derekamba. Amerika Ohio államában teleped­tem le, harminckét évig deputy sheriff (seriffhelyettes - V. A.) voltam, őrnagyként szereltem le, majd vagyon­védelmi-magánnyomozói vállalkozást alapítottam - eleveníti fel dióhéjban életútját. - Mikor 2001-ben hazatelepedtem, rájöttem, bár úgy hívják, itt ténylegesen nem volt rendszerváltozás. Mégsem bántam meg, hogy hazajöttem. Rosszul men­nek a dolgok: a magyar parlamentben a képviselők nem az ország lakosságát képviselik, az Európai Parla­mentben pedig a magyar határokon kívül rekedt ma­gyarságról esik kevés szó. Olvastam az anyagi gon­dokkal küszködő Drávaszerdahelyről, s úgy dön­töttem, hogy adok nekik egymillió forin­tot. Jussanak belőle előre! Természetesen lett feladnom az összeget. Ez azért begorombított, mert a postán elkérték a személyi igazolványomat. Mi közük ahhoz, hogy én kinek adok egymillió forintot?! És még azt is megkérdezték, hogy miért adok egy falunak ennyi pénzt! Mert hülye vagyok, elég?, válaszoltam. Ha kiál­lok az utcasarokra, és ezerforintosával osztogatom a pénzemet, letartóztatnak?, kérdeztem fennhangon a kis ablak előtt kucorogva, mire úgy vélték, jobb, ha gyor­san túlesünk az egészen. Aztán sorolja, mi mindennel nem sikerült még megbarátkoznia, mióta visszatért. - Tegnap megállít a rendőr Koschnál. Kérdem tőle, miért állított meg. Azt mondja, ellenőriz. Nos, mi rosszat tettem, gyanús vagyok, vagy hasonlítok egy kö­rözött személyre? Amerikában ezt nem szabad megten­ni, mert úgy beperelnék őket, hogy attól tódulnának. Szigeti úr angolul kezdi ismertetni a jogszabályokat, s közben öklével ütögeti az anyósülés előtti műszerfa­lat. Egy idő múlva megkérem, hogy fejezze be, mert még kiugrik a légzsák. - Megijednénk, és sokba is kerülne - jegyzem meg tréfálkozva. Azért beszélgetésünk során kiderül, hogy Szigeti Sándornak még a felesége sem tudott arról, hogy egy­millió forintot adott egy ismeretlen településnek, ez csak egy náluk a kertkapun csengető újságíró érdeklő­déséből derült ki. Pechjére a felesége nyitott ajtót. Szi­geti Sándor döntésének okaként angolul idézi F. F. Ken­­nedyt, aki azt mondta: ne azt kérdezd, hogy mit tud ne­ked adni az ország, hanem azt, hogy mit tudsz tenni te az országért. - Hát én ezt adtam egy magyar falunak. Mivel a betonöntéshez és járdaépítéshez is konyítok, arra is hajlandó lettem volna, hogy az adományozott millió segítségével, más pályázati források bevonásával, Drávaszerdahelyen építőmunkásokkal közösen megjavítjuk majd a falu járdáit, de a képviselők még­is a vendégszobák felújítása mellett döntöttek. Nem vitatom, ez is ésszerű, jó helyre került a pénz - szö­gezi le. Miután a híradásokból ismertté lett a milliós ado­mányt felajánló Szigeti Sándor neve, számos telefonhí­vást kapott ismeretlenektől, akikről maga sem tudja, hogyan, honnan szerezték meg a számát. - Kértek megélhetésre, gyógyszerre, műtétre, lakás­­vásárlásra, de még könyvkiadásra is. Azzal érvelt a tele­fonáló asszony, hogy ez már az ötödik könyve lenne. Mire én azt válaszoltam, ha a négy könyve olyan jó lett volna, hogy meg is veszik, biztosan ki tudná adni saját erőből a következőt. Ha akarja, segítek neki árulni, megtanítom, hogyan kell pénzt csinálni, de erre a segít­ségre nem tartott igényt. Csak pénz kellett volna neki. - Igazi dollárpapának nézték? - Amerikában láttam azt a jó magyar filmet. A fő­hős, miközben kint kéregetésből tartotta fenn magát, idehaza az egyetlen dollárja előtt meghajoltak. Már ér­tem, ezért lennék én az igazi dollárpapa. De magáncél­ra nem adnék soha! Régen húsz embernek is segítettem Amerikában letelepedni, mostanában erre nem kér meg senki. Nagyon helyes, aki itt tanult Magyarorszá­gon, itt próbáljon boldogulni. Én meg tudnám állítani ezt a válságot is. Szerintem a gazdasági válságból ki le­hetne kerülni, ha a munkanélkülieket foglalkoztatva, az ország azonnal átállna a napelemes tárolók és szélven­tilátorok gyártására, de ez már aktuálpolitika, nem aka­rom, hogy felmenjen a vérnyomásom - teszi hozzá le­csillapodva. Megtudom, sokat bosszankodik otthon, már a reg­geli hírektől kétszázra ugrik a vérnyomása. Tavasszal elmegy Drávaszerdahelyre, s megnézi, mire jutottak. Semmi az a 280 kilométer. Aztán búcsúzóul hozzáteszi: - Ha kivégeztek volna 1956-ban, biztosan nem tud­tam volna ennyit segíteni. Ez is a tartozásom része volt. Mellékes, de a történethez tartozik: Szigeti Sándor ta­valy szeptemberben megalapította a Magyar Republi­kánus Politikai Pártot, hogy „helyreállítsa az országot”. A párt elnökeként nemrég felkérte a drávaszerdahelyi szabad demokrata polgármestert, hogy legyen az egyik alelnöke, de Alpár György nemet mondott. Hogyan is tudná a határszélről igazítani az or­szág dolgait?! – tájékozódtam, s utalványon kel­ A kétszázharminc lakosú Drávaszerdahelyet elkerülik a politikusok. Nincs mit ígérni Szigeti Sándor önzetlenül adott pénzt egy szegény ormánsági településnek - 33 Magyar Nemzet Magazin 2009. január 31., szombat

Next