Magyar Nemzet, 2009. június (72. évfolyam, 149-177. szám)

2009-06-20 / 167. szám

26 Magyar­­i,ii/i,­ Magazin 2009. június 20., szombat Könnyező szobor Folytatás a 21. oldalról Ott szállunk meg­­ a hervasztó Karabag Hotelban­­, ahol korábban Orhan Pamuk is, ablakunkból azokat a háztetőket és havas hegyeket látjuk, ame­lyeket az isztambuli író is, és regényével a kezünkben járhatjuk be azokat a mecseteket, amelyekről jobbára hallgat e könyv. Az ántivilágban kiépült párhuzamos sugárutak és merőleges mellékutcák négyzetrácsában, ebben a megörökölt, de idegen geometrikus rendszerben tombol a Kelet. Ruha­­boltok és traktorüzletek, Nietzsche-kötetekkel telezsúfolt könyvesek és te­lefonárusok, húsgőzt ontó kebabosok és félig lebontott lakóházak válta­koznak ebben a mátrixban, ahol minden üzlet ajtajában más zene bömböl, és amelyben szinte éjjel-nappal tülekednek, korzóznak, kótyavetyélnek és lerobbant Tofas autójukkal zötykölődnek fel-alá az emberek. Az új házak árnyékában ott lapul a régi Kars: százéves laktanyák, közigazgatási épüle­tek, lakópaloták és az útkereszteződésekben őrködő cári oroszlánok emlé­keztetnek az orosz uralom évtizedeire, amikor büszke birodalmi világ épült a tekervényes középkori oszmán-örmény település mellé a XIX. szá­zad második felében. Karsot voltaképpen a cári fennhatóság tette olyan látképű várossá, amilyen nincs még egy a világon. Átvágva az orosz utcákon és mecsetté lett egykori ortodox templomok terein, kiballagva az Atatürk sugárúton az óvárosba, átkelünk a három­száz éves Tasköprün, a háromívű ottomán kőhídon, amelyet rogyadozó teaházak és kupolás hamamok romjai védelmeznek a sebes folyású Kars folyó két oldalán. Felkapaszkodunk a várost uraló szürke szeldzsuk cita­dellába. „Vársz jor mén?” - futnak utánunk szurtos kurd gyerekek, akik­nek ezzel a kacska mondattal ki is merül angoltudásuk, és bár nem adunk nekik baksist, csak némi cukorkát, kedvesen vigyorogva mellénk teleped­nek a várfalra. Két fiatalember, egy sasorrú, olajos barna bőrű, vad tekin- Pamuk hava » M­a­jor Anita____,____­__________________________________________ A rossz nyelvek szerint a Karsot színhelyéül választó nagyregény nyugati sikere többek kö­zött a megjelenés - véletlenszerű - időzítésének köszönhető: néhány hónappal a New York-i Világkereskedelmi Központot ért terrortámadás után igencsak időszerűnek tűnt az iszlám fundamentalizmus és fatalizmus, a Kelet és a Nyugat, pontosabban a hagyomá­nyaiban „ragadt", illetve a nyugatos törökök közötti feloldhatatlan, bár feloldandó ellen­tétek kérdéskörét (is) taglaló, kafkai hangulatú könyv. A történet szerint a hótól elzárt Karsban ragad Ka, a frankfurti száműzetésből hazalátogató isztambuli költő, aki azzal az ürüggyel utazik oda, hogy riportot készítsen a „fejkendős lányok" öngyilkossági járványá­ról. A városban pokoli fordulat történik: a helyhatósági választások előestéjén a katona­ság egy színtársulat irányításával átveszi a hatalmat, és irtani kezdi a rend ellenségeinek tekintett iszlamistákat. Orhan Pamuk a nyugati lapokban azonnal Kelet új csillagává avanzsált, a Hó című regényt a The New York Times 2004 tíz legjobb könyve közé sorolta, az isztambuli író 2006-ban No­­bel-díjat kapott, az indoklás szerint azért, mert „szülővárosa melankolikus lelke után kutatva új szimbólumokat alkotott meg a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására". Kritikusai olyan szerzőnek tartják, aki­­ Norman Mailerhez, Philip Rothhoz, Updike-hoz vagy Nerudához hasonlóan - a Nobel-díjra készülve tudatosan építi karrierjét. Műveiben, és ez fokozottan igaz a Hóra, valóban tetten érhető az a törekvés, hogy az iszlám fundamen­talizmustól rettegő európai és tengerentúli olvasók vonatkoztatási és elvárási rendszeréhez igazodva, egyszersmind nyugati, szekuláris szemszögből értelmezze hazája vallási és esz­mei dilemmáit. Ellenségei szerint felszólalása a török állam ellen, amiért hazája még min­dig nem ismerte el hivatalosan az örmény és kurd népirtást - ezért perbe is fogták 2005- ben az írót -, ugyancsak kampányként szolgált a Nobel-díjért. Karsi bírálói, többek között a Pamuknak is több hónapig otthont adott Karabag Hotel kevés beszédű igazgatója szerint az író egyszerűen nem mond igazat: sétáljunk csak a vá­rosban - indítványozta -, nem látunk egyetlen fejkendőst vagy szakállast sem. Kérdésünk­re beismerte, hogy egy sort nem olvasott a regényből, és nem is fog. Hogy miért? Nem, és kész. Ez az általános karsi hozzáállás ehhez az antiutópisztikus fikcióhoz,­amelynek szeren­csétlenségükre éppen náluk kellett nemzetközi hírű regénnyé formálódnia. tetű meg egy tejfehér képű fiú is csatlakozik hozzánk: jelzik, ha idegenve­zetésre van szükségünk, szívesen megmutatják a várost jutányos áron, sőt tudnak egy régi karavánszerájról a környéken, és ha esetleg szeretnénk át­menni Örményországba, ismerik az ösvényeket a zöldhatáron. Nem szeretnénk. A fasorra viszi a szót, a szende csak bólogat: előbbi diyarbakiri kurd, egyenest a délkeleti tűzfészekből, utóbbi török a békés délnyugati Toros­hegységből, mindketten egyetemisták Karsban. Kérdésünkre a diyarbaki­ri elmondta, hogy a város három fő népcsoportja a török - olyanok, mint mindenütt -, a kurd - jó emberek, csak ha verekedni kezdenek, Allah sem állíthatja meg őket­­, illetve az azeri­­ egy részük még az orosz uralom ide­jéből ragadt itt, másik részük, a karapapakok Iránból vándoroltak ide, mindnyájan szép emberek, csak rendkívül önzők. Azerbajdzsánnak kon­zulátusa is van a központban. Aztán a fiú mégis rövid idegenvezetést tart a vár fokán ücsörögve, sze­mét gyönyörködve legelteti a havas látóhatáron, amelyen két-három ezres hósipkás hegycsúcsok emelkednek a csaknem kétezer méteres, smaragd­zöld fennsíkon fekvő Kars fölé. Az ott az örmény templom, mutat a düle­­dező oszmán házak, a vadonatúj bádogkupolájú mecsetek és a rikító szí­nű lakótelepek közé ékelődött ezeréves szürke rakétára - és szempillantás alatt megértjük, hogy Karsba el kell zarándokolnia annak, aki szeretne be­lelátni a törökök és az örmények szövevényes viszonyrendszerébe. Kevés ilyen sorsú építmény van a világon. Az örmény Bagratida kirá­lyok építették a kilencszázas évek második felében, majd néhány zavaros évszázadig bizánci, szeldzsuk, mongol, grúz, perzsa lovascsapatok tábo­roztak körülötte. Az oszmánok a maguk képére alakították a XVI. század­ban, az oroszok a XIX.-ben, a citadella görögkeleti rítusú helyőrségi temp­lomává avatták, miközben a dzsámikat és egyéb muzulmán imahelyeket istállóvá. Amikor a törökök visszaszerezték, ismét a maguk képére kon­vertálták, de mindhiába voltak ilyen kitartóak, mert az örmények pünkös­di királysága alatt az épület visszanyerte eredeti rendeltetését. Aztán megint a törökökön volt a sor; a hanyatlás esztendeiben, a hidegháború időszakában végül szerették volna eltörölni a föld színéről, hogy iskolát emeljenek a helyére. Olykor kőolajdepónak használták, olykor múzeum­nak - végül negyedszerre is az lett, ami az oszmán uralom hajnalán. Mecset. Az ősi keresztény templomok négyszentélyű épületében, kül­ső falán gyönyörű ornamentikájú keresztekkel, Világító Szent Gergely és az apostolok alakjával. A karsi örmények jó ezer éve épült katedrálja kö­rül örvénylett a város történelme, akárcsak Ivó Andric drinai hídja körül, s az épület abban az ütemben váltogatta liturgiáját, ahogy Törökország ma talán legelhagyatottabb és legreménytelibb városát megszállták vagy ép­pen feladták hódítói. A Hürriyet török lap szerint még 2005-ben is meges­hetett, hogy az imám megtiltotta az örményországi látogatóknak, hogy a templomban gyertyát gyújtsanak. - És mi az a furcsa páros monstrum a szomszéd hegyen? - faggatjuk önkéntes kalauzainkat a felhőkarcoló-magasságú, pörölyfejű kőember­párról, akik kelet felé fordított arccal vigyázzák Karsot. - Talán katonaszobrok - vonja meg vállát a kurd egyetemista­­, az a lényeg, hogy lássák Örményországból. Figyelmeztetés: résen vagyunk. „Anatólia Michelangelójának", a világhírű Mehmet Aksoynak a szobrát talán az egész Kaukázusból látják: a harmincméteres tömb kettéhasított alakot ábrázol, kezük egymásba kulcsolva. A szeptember 21-én, a világbé­ke napján felavatandó szobor, a „humanizmus eszményképe” az Ör­ményországhoz legközelebb eső török városban kapott helyet, hogy ne ka­tonai fenyegetést, hanem megbékélést és összefogást sugalljon - amint ezt maga Aksoy nyilatkozta az isztambuli Turkish Daily Newsnak, hozzátéve, hogy „mi, törökök és az örmények nővérek és fivérek vagyunk. Itt az ide­je, hogy megnyissuk egymásnak a szívünket, és meggyógyítsuk sebein­ket.” A kőember szeméből a tervek szerint könny folyik a kegyetlenségek emlékeként, amelyeket e testvérek egymás ellen elkövettek. Mehmet Aksoy álma, hogy az örmény oldalon is hasonló barátságos gigászt emel­jenek. .. Az igény azonban nem túlzó: úgy tetszik, egész Kars a másfél évtizede légmentesen lezárt határ megnyitásába veti a reményét. Pamuk ezerszer elátkozott regényében ez a város a csüggesztő elszigeteltség metaforája, a fundamentalizmus és a terror melegágya­­­s a valóságban, ezt a legheve­sebb vérmérsékletű lokálpatrióták sem tagadhatják, sincs sok esély arra, hogy bénult helyzetéből kiutat találjon a határforgalom nélküli határvá­ros, míg az örmények felé meg nem nyílik az út. „A határmegnyitás nem­csak fellendíti a régió gazdaságát - mondta ugyancsak a Turkish Daily Newsnak Naif Alibeyoglu polgármester 2006-ban -, de áttörést hozhat a török exportőrök számára is, akiknek régóta az az álmuk, hogy olcsó és biztonságos útvonalak és területek birtokába jussanak a közép-ázsiai meg azon túl található piacokhoz.” Hiszen Törökország elveszítette mind orosz, mind amerikai kereskedelmi partnereinek nagy részét, így számá­ra a jövőt a közép-ázsiai és a kaukázusi térségek jelenthetik. Az elöljáró ta­valy kampányba fogott, és év végére ötvenezer aláírást gyűjtött Karsban, ami a nyitás legalább 70 százalékos támogatottságát jelenti. Magától értetődő, hogy az ősi történelmi ellentéteket errefelé felülírja a gazdasági szükségszerűség: az egykor virágzó kereskedővárost 1993-ban egy csapásra tönkretette a török-örmény határon kifeszített „vasfüg­göny”. Hiába volt Törökország az első állam, amely a Szovjetunió felbom­lásakor elismerte Örményország függetlenségét, amikor az örmény hadse­reg megszállta Hegyi-Karabahot és Azerbajdzsán területének egy részét, harciassá vált a szomszédok viszonya. Az Oszmán Birodalom területén végrehajtott XX. század eleji örmény mészárlások eltérő megítélése sem könnyített a helyzeten. Ráadásul Molotov külügyminiszter még 1945-ben kijelentette: a Szovjetunió igényt tart Karsra és környékére az örmény meg a grúz tagköztársaság nevében, ezért óriási török haderő állomásozott év­tizedekig a hegyekben, a karsi teaházakban pedig szovjet ügynökök adtak lovat a helyi kurd kommunisták alá. Ez az állapot mára tarthatatlanná vált, ezzel mindkét fél tisztában van. Az elszegényedett városból, mely Orhan Pamuk szerint csak az emlékeiből él, a hetvenes-nyolcvanas évek­ben nagyobb törökországi városokba vagy gazdasági emigrációba mene­kült a lakosság hetven százaléka! Kars évezredes városi kultúrája - a még néhány évtizede is bálozó, balett- és színielőadásokra tóduló, a hosszú te­leken lovas szánjait magyar telivérekkel húzató polgársággal egyetemben - szinte semmivé lett. Alibeyoglu polgármester reménykedik, hogy nem végérvényesen, és a város egyszer a „Kaukázus Davosa” lehet. Erre minden eddiginél több esély mutatkozik. Tavaly szeptemberben futballpályán került sor a történelmi találkozóra. Szerzs Szarkiszjan ör­mény köztársasági elnök meghívására Abdullah Gül török köztársasági el­nök részt vett az örmény és a török válogatott világbajnoksági kvalifiká­ciós meccsén Jerevánban. Múlt csütörtökön pedig Ahmet Davutoglu török külügyminiszter jelentette be, hogy az örmény elnököt októberben Anka­rába várják. A törökök eközben arra is iparkodnak megoldást találni, hogy Hegyi-Karabah birtoklásának vitáját békés módon simítsák el, ugyanak­kor megnyerjék Jerevánt a kaukázusi szövetség eszméjének, amely segít­het stabilizálni a grúz-orosz konfliktus óta ismét felbolydult térséget. Szarkiszján néhány hete kijelentette: arra számít, hogy Törökország még az idén megnyitja a határt Örményország felé. Ami, az egykori örmény főváros - a török-örmény határra tapadva - fél óra autóút Karstól, ma már engedélyek és hatósági vegzatúra nélkül lá­togatható. Már nem szükséges két fényképezőgépet vinni, hogy egyet le­adjunk, egyet becsempésszünk ebbe a lélegzetelállító romvilágba az Arpa­­cay/Ahurján folyó kanyonja fölött. Kőhajításnyira van Örményország: lát­juk az őrtornyokat, a túlsó parton dübörgő buldózereket - ahogy az örmé­nyek is csak odaátról szemlélhetik történelmük emlékhelyét. A határfolyó­ban a hidegháború lezárásakor törökök és örmények úszkáltak. Két olda­lán ősi hídfő omladékai, amelyek között már régóta nem feszül híd, Kars polgármestere újjáépítené. Nos, ez olyan jelentőségű tett volna, amiért Orhan Pamuknak érdemes volna ismét Karsba költöznie. Futballozó gyerekek Kars szegénynegyedében. Törökország egyik legelszigeteltebb és legreménytelibb városa A háromszáz éves oszmán híd korszakokat köt össze

Next