Magyar Nemzet, 2009. július (72. évfolyam, 178-208. szám)
2009-07-25 / 202. szám
Magyari Béla viszont felidézte tapasztalatait: tíz-tizenkét ezer méter fölött eltűnik a kékes szín, s kezd sötétedni az égbolt, tizenöt-tizenhat ezer méteren még sötétebb hatást keltve szóródik a nap fénye, húsz kilométer fölött pedig bordólilás az égbolt, de még nincsenek csillagok. Magyari Béla sokat „lumpolt”, s az kikezdte az egészségét: egy nátha szövődményeként szívizomgyulladást kapott, s a házassága is felbomlott. Eltiltották mindenféle repüléstől, stílszerűen fogalmazva: le kellett szállnia a földre. 1988-ban elvált, s új családot alapított. Ráadásul jött 1989, a fordulat éve. Megkezdődött a harmadik életszakasza. Kikerültünk a társadalom elismerésnek örvendő tagjai közül. A két magyar űrhajós addig ott volt az első kétszáz protokolláris személy között, ettől fogva levettek bennünket a listáról. Például 1990 óta nem voltam tudományos konferencián, hogy az űrhajózásról, a felkészülésről beszéljek - mondja csendesen. Magyari Béla a változásokig a Budapesti Műszaki Egyetem honvédelmi csoportjában volt kutató, ám ekkor állást kellett keresnie. A szovjet csapatok kivonásakor a Pénzügyminisztérium alá tartozó, a kivonulást „felügyelő” kormánymegbízotti titkárságra került. Osztályvezetőként a környezetvédelmi megegyezések tető alá hozása, a helyszíni felmérések tartoztak hozzá. De sok csalódás érte. Példát is mond. Jelezték a minisztérium s a honvédség vezetőinek, hogy az oroszok eladnák a kerozinkészletüket, de magas fórumon úgy döntöttek, hogy nem veszünk semmit a kivonulóktól. Mivel az oroszok ragaszkodtak a tárolótartályokhoz, megfordították őket, s a földbe engedték az üzemanyagot. Hogy mennyit? Elképzelni is nehéz. Sármelléken a fürt kutakban megjelent a kerozin, s ment a Kisalföld felé. Egy árokból öt évig szivattyúzta az üzemanyagot a honvédség. Ez az állás is csak másfél évig tartott, 1991-től különböző beosztásokban dolgozott a honvédségnél, például a repülőgépek fekete dobozának a digitalizálásával foglalkozott. Megtudom, hogy korábban hagyományos filmekre rögzült a sebesség, magasság, tolóerő, fordulatszám mértéke és nagysága, s ezt az adatrögzítést egy adapter segítségével digitalizálták. Keserűen jegyzi meg: ezt a fejlesztést se értékesítették a Varsói Szerződés volt tagállamainak. Aztán ismét megcsapta az átszervezés szele, maga jelentkezett a Műegyetemre, ahol kinevezték a honvédelmi csoport vezetőjének. Viszont ekkor kezdődött a sorkatonaság felszámolása, megszűntek az egyetemi zászlóaljak, így rövidesen a munkahelye is. A Katonai Felderítő Hivatalhoz szegődött, majd listára került, ő is az elküldött 300 főtiszt között volt, mert Moszkvában végzett. Feláll a fotelból, s a nappali vitrinjéhez ballag. Játékosan megsuhintja az asztalon fekvő buzogányt. - Ezt kaptam búcsúajándékként, amikor 2001-ben, 51 évesen nyugdíjba küldtek, s ez a talajvesztés nem volt vicc egy négygyermekes apának. Szívesen maradtam volna. A tábornokok kardot, más főtisztek buzogányt, az alsóbb rangfokozatúak pedig dísztőrt kaptak. Magyari Béla megsértődött a honvédségre nyugdíjazásáért, és ez a sértődöttség a mai napig tart. - Nem hívnak sehová, de nem is mennék el. Pedig a rendezvényeken jogom lenne felvenni még az ezredesi egyenruhámat is. Persze fel se jönne rám - teszi hozzá önkritikusan. Fél évig egy légitársaságnál dolgozott, a más földrészekre irányuló szállítást szervezte. - Még repülőtéri jogosítványt is szereztem - mondja felcsillanó szemmel. Majd a Belügyminisztériumban kapott állást, köztisztviselő lett. 2003-ban a Magyar Űrkutatási Irodához került, és onnan küldték el. - Úgy éreztem, helyükön vannak a dolgok, s még fizetést is kapok. 2006- ban több átszervezés volt, s végül másodszor is elküldték nyugdíjba. Na, ekkor kezdődött a „fél” életem! - Kétszeres nyugdíjas vagyok, de nem kétszeres Kossuth-díjas - jegyzi meg keserűen felnevetve. - A korosztályomra már nincsen szükség. Sokszor rájöttem erre, miután nem jutottam munkához, s sokat erőlködtem, miközben kipróbáltam piramisszerű értékesítési formációkat, illatszer- és biztosítási ügynökösködést. Egy kicsit meghökkenek a hallottakon, s azzal vigasztalom, hogy miniszterelnök-aspiráns is rendelkezik ilyen múlttal. De azt mondja, hogy ő alkalmatlan erre, s mivel benne az űrhajóst látják, nem tudja eladni a terméket. Ma már sajátos harcot vív azért, hogy a magyar űrhajózás eredményei visszakerüljenek az iskolai tankönyvekbe, a népszerűsítés érdekében előadásokat vállal, főzőversenyek zsűritagja, s támogatja az űrkutatást népszerűsítő Orion Alapítványt, amely felkészül az első magyar űrhajós repülésének jövő évi harmincadik évfordulójára. - Volt már előadásom kezdetben ezerötszáz ember előtt, és az utóbbi időben nyolcvan hallgató előtt is. Sokszor megmondták az önkormányzatok vagy más szervezők, hogy az én előadásomra és kiállításomra csak 25 ezer forintot tudnak adni, a médiaszereplők zenés fellépésére viszont háromszázezer forintjuk van. Magyari Bélának az első házasságában két lánya született. Az idősebb - egykori vitorlázórepülő - közgazdászként dolgozik, a fiatalabb - aki magyar bajnok sportlövő - Hollandiában él, pszichológus, most doktorál egy nyelvi kutatóintézetben. A második házasságból egy fia van, aki műszaki egyetemen tanult, s pilóta szeretne lenni, augusztusban Floridában kezdi meg a pilótaképzést, „a legkisebb kicsi lány” pedig építészmérnöki karra jelentkezett, s repülésirányító szeretne lenni. A felesége jogász. A gyerekek módfelett büszkék édesapjukra - ha a magyar nemzet meg is feledkezett róla. A világhálón találom meg az ismeretlen Geréb dalszövegeinek listáját. Az egyik dal refrénje sokszor visszaköszön: „A világűr tágul, de a nemzet méla, mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!” Úszkálnak a halak a családi ház emeleti nappalijának akváriumában. Magyari Béla eteti a guppikat, szivárványhalakat. Hétfőn indulnak az asszonnyal Zsórifürdőre. Jól ismeri Mezőkövesdet, éveken át sokszor elrepült felette a MIG-ekkel. Emellett amatőr csillagász is. A kiképzés során megtanulta, hogy a szputnyik minden állásából felismerje a csillagképeket, mert ez elengedhetetlen a manőverezéshez. Sokáig edzette az agyát a csillagképekkel, s évtizedeken át rendszeresen nézte távcsővel a csillagokat s a Jupitert. De a sok számítógépezéstől megromlott a jobb szeme, s ma már ezt az elfoglaltságot is hanyagolja. Harminc éve lottózik, de még nem nyert említésre méltó summát. A 80-as és a 86-os biztosan a behúzott számok között van. Folytatás a 21. oldalról Szentek, mitikus-legendás királyok, uralkodók kiváltsága, hogy holtukban is visszatérjenek. Csaba vezér a Tejúton hun seregével aláereszkedik, hogy megsegítse a székelyeket. Szent László király nagyváradi lovas szobra többször is életre kel, hogy a lovagkirály megmentse a magyar hadat. Petőfi halhatatlan, Petőfi nem halt meg Segesvárnál, rabláncra fűzve elhurcolta a muszka, Petőfi szibériai ólombányában raboskodik, megházasodik, álnéven évtizedek múltán is írja verseit. Petőfi, mint az álruhás Mátyás király, itt jár, de nem ismerik föl kortársai, Petőfit Erdélyben élve temetik el, Petőfit Szibériában temetik el. A kósza hírek utánpótlásáról a történelem is gondoskodik. Az elaggott Ferenc Jóska magyar bakái nem emlékeznek a kézcsókra, ők egy másik cár hadizsákmányaként vonulnak a birodalomba, hogy a költő legendájához közülük is hozzátegyen valaki valamennyit. 1917-ben közel egymillió magyarországi, közülük 500-600 ezer magyar nemzetiségű hadifogoly tartózkodik Oroszországban. Egyikük nagyapám, Przemysl ostroma után kerül Kazahsztánba négyesztendős raboskodásra - akár ő is találkozhatott volna Petőfivel, leszármazottaival, verseivel, sírjaival. De nem találkozott. Igaza van Székely Jánosnak: „A fehéregyházi csatatérről fogolyként elhurcolt vagy álruhában menekülő Petőfi Sándor elviselhetetlen látvány, elképzelni sem tudok szánalmasabbat... nem irodalmi, hanem valamilyen más szempontból. Mert abban a pillanatban, amikor egy bizonyos kukoricás sarkán eltűnt a költő, valaki más, egy óriás, egy szellemalak, amolyan mitikus személy lépett elő helyette... Petőfi Sándor több, mint költő. Halálában vált többé. [...] Jelképpé, szimbólummá, mitikus személlyé változott, nem elsősorban költészete, hanem költészetével tökéletesen egybehangzó élete s életét makulátlanul lekerekítő halála által. [... ] Sok erőteljes és jellegzetes hőst teremtett az évszázadok során epikánk, de sehol, Jókaiban sem található az övéhez hasonló makulátlan sors. Pedig hát Petőfi valóban élt... olyan életet élhetett, amely lényeges ponton soha és sehol nem került ellentmondásba meggyőződésével.” Igaza van Székelynek, és mégis... Petőfi a legendáival együtt Petőfi. Szükségünk van legendáira is, a legendákba öltöztetett igazságra. Mert nemcsak a szenzációhajhászok, a hamisítók, hisztériakeltők meg a búsmagyarok legendásították alakját - de a szabadság reménytelen szerelmesei is hitték élő hírét, szibériai raboskodását. Mert a tíz- meg százezrekkel együtt a költőt is elhurcolhatták volna 1849-ben is, 1917-ben is, 1945-ben is és talán még 1956- ban is. Erről a lehetőségről is születtek fájdalmas szép versek a magyar irodalomban. Buda Ferenc Petőfi utolsó látomása című alkotása szerint a költőben átvillámlott a szibériai fogság-száműzetés gondolata, de a szuronyhalál megmenti a hazátlanság borzalmától: „Borús az ég, az árva föld fehér. / Fojtott szavam sehová el nem ér - / világ széléig elhurcolt a muszka. / Hazámba többé nem találok vissza. I... I Viasz-orcámat rút sebek födik, / vonszolódom roncsként a Sarkkörig -1... I Tengerszoroson túl az Új Világ. / Külső sötétség mélyén húnyj ki, láng! / Élet, halál, Poézis - mind potomság. / Nevem, arcom, emlékem széttaposták. //.. .Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás - / vérem legyen a végső áldomás, / Golyó fütyül fejem fölött sziszegve. / Ne tétovázz, kozák! Most döfj szivembe! // Örökre ég vérző tekintetem. / Itt estem el. Köszönöm, Istenem.” Szervác József, a magyarországi társadalom megalázottjainak és szegénységbe taszítottjainak néhány éve elhunyt költője gyötrelmes apokrifjében viszont Petőfi oroszországi rabságát fogalmazza meg hitelesen: „Talán már nem is kell a vers. / Talán már én se kellek. / Talán már nem is vagy, Hazám, / S a földön, mely engem nevelt, / Már a madarak is talán / Más nyelven énekelnek. II Talán csak én vagyok magyar / E sártekén, s e nyelven / Imádkozni csak én tudok, / S káromkodni, midőn sanyar / Szibériámból elbukott / Hazámba húzna lelkem. I... / Talán nem is kellett a vers. / S rabságom is hiába, / Amnesztiát, se kegyelem- / Döfést nem adhat láncravert / Torkomért cserébe nekem / Jövőm Szibériája.” Persze apokrif az Emlékirat néhai P. S. magyar hadifogoly hagyatékából, Szibéria, Oroszország, 1880 körül című Szervác-vers, de hiteles apokrif. Egyik nagybátyám az évekig tartó fogságból fizikai roncsként tért vissza, aztán lelkileg, idegileg is összeroppant. Kislányként anyámmal meglátogattuk a szombathelyi kórház zárt osztályán. Ma is előttem van reszkető, réveteg alakja; kint járt akkor is, zavart elmével, mindegyre feleségén gyötrődött, megvárja-e a fogságban. Felesége kezét tördelve zokogta hiába, hogy megvárta két apró gyerekkel, szavai a csönd falán nem találtak rést. Később járhattam a Szovjetunióban, megéreztem a roppant méreteket és valamit a lágerlakók reménytelenségéből - akkora országból nem lehet csak úgy elszökni, kigyalogolni, akkorában egész népek eltűnhetnek nyomtalanul. Szögesdróttal körülvett elhagyatottságában egy semmi magyar fejében megvethette magát a gondolat. Talán már én se kellek. Talán már nem is vagy. Hazám. Hányan vesztek ott? A háborúk hadifoglyai, a jóvátételi rabszolgák, a málenkij robotra Kárpátaljáról elhurcolt férfiak, Észak-Magyarországról a fiatal lányok, asszonyok? Annyi halottunk nyugszik ott, keleten, az őshaza táján is, annyi drága életet vesztettünk; mindenütt állíthatnánk síremléket Petőfinek is, ahol lágerekben magyar emberek pusztultak. Magyarok és nem magyarok. Mert Petőfi a világszabadság költője „Nemcsak ős hona, tenhazád is vérzik itt - tudod, kozák?” (Szilágyi Domokos). Erre érezhettek rá másfél száz év múlva Pekingben, a Tienanmen téren a kínai diákok is, amikor Petőfit skandálták az őket halomba lövő katonák előtt: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” A mi szabadságfogalmunk negyvennyolcban született, és makulátlan tisztasággal egyetlen lélekben formálódott meg, Petőfiben. Mert úgy kezdődött a magyar nemzet nagy szabadságküzdelme, hogy 1848. március 15-én Petőfi, a nemzet költője a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Talpra magyart (a Nemzeti dalt persze, és nem a múzeum lépcsőjén), és úgy végződött, hogy 1849. július 31-én az utolsó csatában hősi halált halt a világszabadságért. Minden kor a maga képére igazítja és a maga értékrendje, eszményei szerint értelmezi az ősöket. Az utókor is sokféleképpen látta Petőfi halálát. Látta hérosznak, mint aki verseit is önvérébe mártott tollal írja. Eszménytelenebb korok fanyalogva: ugyan ki halna meg a szabadságért eleve vesztett csatában? Amikor megtapasztalta, hogy a harc közelről valójában öldöklés, bizony elhúzta a száját: „Pacsirtaszót hallok megint! / Egészen elfeledtem már. I... I Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” „Szörnyű idő, szörnyű idő!” - legutolsó versében iszonyáról írt. Amennyire tudni lehet, Petőfi az életet választotta volna. Költő volt, fiatal férj, ifjú apa, telve teremtőerővel. Ám az összeférhetetlenségig konzekvens eszményeihez. Pesten összeugrik Kossuthtal, az egész vezérkarral, sértetten elvonul Mezőberénybe, drámát készül írni. Dühöng, látja, minden összeomlott, de nem hívja, s az erdélyi hadjárat civil őrnagya lesz. Ekkor is az életet tervezgeti - a kézdivásárhelyiek büszkén mutogatják ma is, melyik házat akarta megvenni a főtéren. Segesvárnál Bem elparancsolná a csatából - valahogy mégis marad. A haza becsülete... Ilyet nagy hangon békeidőben kimond az ember. Nem biztos, hogy a hazáért bóklászott akkor ott, Erdélyben a szabadságnak ekkor már tényleg csak reménytelen szerelmese, egyszerűen az önazonosságát nem tudta szétrúgni (soha nem volt hasadtság tettei és eszményei között, írja Székely János). Zseni volt, tudta a sorsát, a mártírhalált választotta, hogy legyen nekünk legalább egy abszolút tiszta költősorseszményünk, legyen soha nem kompromittálható fogalmunk a szabadságról, és hogy örök időkre az elménkbe vésődjön: az ember néha akkor is föláldozza az életét, ha máskülönben minden idegszálával az életet akarná is. Makulátlanul koszorúzás az erdélyi Fehéregyházán. Hányan vesztek ott? Magazin 2009. július 25., szombat