Magyar Nemzet, 2010. április (73. évfolyam, 89-117. szám)

2010-04-10 / 97. szám

Április 1., csütörtök Virágot ültetek a kertben. Nemigen nézek föl munka közben. Minek? A Duna fölött magasan gomolyog a pára, eltakar mindent: vizet, erdőt, he­gyeket. A nap sem bír a folyó fölötti fehér paplannal. Talán ilyenkor tán­colnak a vízi tündérek. Csak a kitagadottak, a vízbe fúltak, a borult elmé­­jűek, az öngyilkosok láthatják őket­­ azok, akiket nem eresztenek be a mindennapok színielőadásaira. Legyen csak így! Tündökölni kint is, bent is, egyszerre otthon lenni fönt is, lent is - ennyi kiváltság minek? S főleg: kinek? Az orgona ágvégein, mint apró szederszemek, sorára vár a sok virág. Ablakom alatt lila a krókusz, a telefondróton rigó énekel. Már elvetettük a borsót, egy másik ágyásban mozgolódik a hagyma, a retek, a tépősalá­ta, a spenót. Törnek a fényre, látni akarják, amit fölöttük a két cseresz­nyefa évtizedek óta lát. A tavasz sokkal inkább fény, és csak utána meleg. A fény öröme jár­hatta át Szolovjovot, a nagy orosz misztikust is, amikor ezt írta: „Azért jöttem a világra, hogy lássak, nem azért, hogy tegyek.” Lehet, hogy a dologember is azért buzog, azért fontoskodik, mert nem lát? Valószínű. Hiányzik belőle ez a nyugalom adta képesség. A szemlélődést restségnek tartja, a csodát csalásnak. Nem lassít, nem áll le, hogy meglássa őket. Programok szerint él­­ a másoké szerint. Az amerikaiak munkamániája és a harcias szakszervezetek létrehozták azt az álságot, amiről Nagy Feró dalol: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Rendben, de mennyi a közlekedés? Mennyi a vá­rakozás a hivatalokban, az orvosi rendelőkben? Futószalagon készül a tévé, futószalagon a naposcsibe, és azon készül a dologember is, hogy mindent meg lehessen csinálni vele. Értik a módját. A sok millió rabszolga nem veszi észre, hogy azok adják a munkát, azok a szórakozást, és még álmai álmát is ők, a futószalagok gazdái dik­tálják. Vásárolj a mi boltunkban, üdülj a mi tengerpartunkon, rángatózz a mi zenénkre, harsogja fülükbe a tévé - természetesen az is az övék. Az istenadta népnek tetszik az ilyen udvarlás. Elmegy az áruházba, elmegy a kolbászfesztiválra, és elmegy a last minute utazásra is. Temp­lomba nem. Oda soha. Húsvétkor sem. A tévé előtt ül olyankor is, üveg­ből sört kortyol, s fülel­­jé, szapulják a pápát! Ő is szidja, mint mindenki, akinek nincs kapcsolata az éggel és a földdel. Sőt lenézi azt, aki „csak” földműves. Az ateizmusnak nincs jobb talaja az aszfaltnál, a betonnál. Van Rédén egy kerti magos cég, a vezetőjével beszélgettem nemrég. Ha kert, akkor Kertmagyarország, ha Kertmagyarország, akkor Somogyi Imre. Ugyan hányan ismerik ma ezt a nevet, találgatta ő is, én is. Arra ju­tottunk, hogy nem sokan. Combos dizőzökét inkább megjegyzi a nép fia. Autóversenyzőkét. Amerikai moziszínészekét. Ki volt Somogyi Imre? Kortársai „gyalogapostolnak” mondták. 1902-ben született Abony­­ban, és parasztgyerekből lett a harmincas-negyvenes évek sokígéretű politikusa, szakírója és népművelője. Tehetségét még Németh László is respektálta. Megszállottan képezte magát. Felfigyelt rá Györffy István, és ösztöndíjjal Bulgáriába küldte. Hazajött, és kimondta: a magyar mezőgazdaság korszerűtlen, változ­tatni kell szörnyű helyzetén. Hogy mint képzeli el, vékony könyvecské­ben foglalta össze. Kertmagyarország a címe, Püskiék jelentették meg 1943-ban, és hat év se kellett, hogy betiltsák. Azért tán, mert leírta, mint lehet az úri Magyarországot népi Magyarországgá alakítani? Minden középiskolásnak el kéne olvasnia. És megszervezni, amit Gandhi Indiában: az ifjúság dolgozzon évente egy hónapot a földeken. Tudom, mivel jár ez. Attól fogva másként harap az ember a kenyérbe. A kert nagy lehetőség. Hol te ültetsz virágot a földbe, hol a föld ültet gondolatokat beléd. Cserébe csak annyit kér, hogy kapáld meg néha. Végh Alpár Sándor Köznapló Április 2., nagypéntek Postát kaptam Túrkevérő­l, Talpalló Piroskától. Benne húsvéti üdvözlet: kis rajz Soltész Andrástól, a mezőtúri református iskola harmadikosától. Jézus szenvedését mutatja. Az arcot, melyre a közelgő halál már rávéste jelét. Ha jól számolom, Andráska kilencéves. Legfeljebb tíz. Rajza arról ad hírt, hogy a református iskolában nem csak tanítás fo­lyik. Nem csak oktatás. Művelés alatt állnak a lelkek is. Elvetik beléjük a magot, hogy aztán aratni lehessen. Akár élethosszig. ÁPRILIS 3., SZOMBAT A hatalmi elit és a bulvárelit világszerte vonzzák egymást. Ez a vonzás van, hogy jót hoz, de gyakoribb a kisiklás. S ilyenkor előfordult, hogy a rossz váltóállításnak tragédia lett a vége. Daróczi Dávid, az egykori kormányszóvivő megszerette Liptai Claudiát, a bulvárelit csillagát. Az ember ilyet hallva reménykedik: a jó összeadódik majd bennük, a rossz halványodni fog. Nem így történt. Daróczi 38 évesen véget vetett az életének. Persze az is lehet, hogy ez a feltörekvő cigány fiatalember Ikaroszként túl magasra tört, és szárnyait megégette a hatalom közelségének a tüze. Vagy olyasmi történt, amit senki nem sejt? Amire soha vagy csak so­ká derül fény? Petőfi sorát festem a koszorúszalagra: „Szomorúk az idők, a napok feketék.” Április 6., kedd Dolgozószobám kicsi, rám kényszeríti a rendet. Erre vannak a dobozok. A4-es méretűek, egyformák, muszáj felcímkéznem őket, hogy tudjam, melyikben mi van. A számlák, a bank átutalásai, a kiadások blokkjai és mind, ami bevétel, kiadás, a Pénzügyminisztérium feliratúba kerülnek. Külön doboz őrzi az életmód, a jóga, az étkezés fontosnak ítélt dolgait. Új könyvem műhelyforgácsai az Égő feliratúban landolnak, mellette egy másikon Köznapló címke van, legfontosabbnak mégis azt tartom, ame­lyiken csak ennyi áll: Nyersanyag, matéria. Cetlik sokasága. (Mándy ezekből csinált mítoszt, cetliirodalmat - aki ért a mítoszgyártáshoz, már sikerült bedugnia egyik lábát a Halhatatlan­ság utca végén meghúzódó mézeskalács házba.) A cetliken egy-egy kép, megkezdett gondolat, elcsent beszédfordulatok, kivágott újsághírek. Ha rossz a kedvem, kinyitom, elolvasok néhány régi följegyzést. Egyi­ken van dátum, a másikon nincs. Ezek híján nem tudom, közeledem-e vagy távolodom - egyáltalán kitűzhető az író számára (ahogy a hegymá­szó teszi­ valami cél? Vagy az írás csupán arra szolgál, hogy mögé rejt­sük lényünkből mindazt, amit ha megismerne a világ, ledöfne, mint tet­ték Siegfrieddel a vadászaton? Egy amerikai magyar hölgy ébresztett rá, én hiába próbálom a rejtőz­ködést. Hozott New Yorkból egy táska pénzt, irodalmi-művészeti lapot akart belőle. Felhívott, hogy találkozzunk. Szeretné, ha írnék a majdani lapban. Olvasott tőlem valamit? Semmit. Elküldtem pár dolgomat, aztán leültünk egy kávéra az Atrium Hyattben. Sokáig méregetett, mint aki nem tudja, jó lesz-e, ha kimondja, amit akar. Végül kimondta. Senkivel nem találkoztam, aki ilyen pőrére vetkőz­ne az olvasó előtt, mint maga. Nem fél? Mitől? Hogy kihasználják. Ó, engem ki lehet. Kihasználhatósá­­gi indexem hihetetlen, tartalékaim is bőségesek. Jut is, marad is. Neki végül nem jutott. Meggon­dolta magát, és visszament Amerikába. Ma találtam néhány kézírásos sort az egyik neki szánt írásból: „Hittel, vallá­sosan kell szeretni a nőket. Én úgy jártam hozzájuk, mint aki templomba megy. Az a vallás, mely a nőben, az asszonyban csak az ördög küldöttét látja, a bűnbeejtés szimbólumát, a kígyó tettestársát, eretnekek gyűjtőhelye. Bűn­tudattal veri meg híveit, lelki rokkantakat húzgál a gyóntatószék elé. A nők testének csodáját úgy kell nézni, mint egy oltárképet. Aki kibontja őket ru­háikból, jó, ha tudja, az asszonyok szemében ez szertartás. Felszabadítja testüket, ahogy a lélek felszabadul az ima egy-egy sora után.. Új dobozokat vettem az IKEA-ban. A korábbiak gyöngék voltak. A papír nehéz, és annak is súlya van, ha jó egy írás. A sok doboz az előb­bieket nem bírta. Selejteznem kellett. Gorkij intelme vezérelt („A publicisztika pátosza helyett művészi iró­niát!”), s a matériásból kidobtam a nőkről írt fennkölt sorokat. A szellemi nagytakarításnak csak akkor van értelme, ha kíméletlen. ÁPRILIS 7., SZERDA Sokak ellenszenvét - legalábbis csodálkozását - vívom ki, amikor a kér­désre: hogy vagy?, két szóval felelek: köszönöm, jól. Az arcokon meg­hökkenést látni, értetlenséget. Jól, mikor ők rosszul vannak? Nem értik, hogy válaszom fele: tapintat. Akkor se mondanám az ellen­kezőjét, ha rosszban volnék a világgal. Olyan lenne, mintha hámot raknék a kérdező nyakába: cipeld te is a bajomat! Nem volna tisztességes. ÁPRILIS 8., CSÜTÖRTÖK Maradt bennem valami a gyerekből: szeretem a tanulságos történeteket. Elmondok egyet, bár tanulsága több van. Mikor Mohamednek menekülnie kellett, és mindenfelé kutattak utá­na, vejének, Alinak mentő ötlete támadt. Egy nagy kasba rejtette a pró­fétát, fejére emelte a nehéz terhet, és így egyensúlyozott át a városkapu őrei közt. „Mit viszel a kosaradban?” - kérdte a szigorú vámos. „Moha­medet, a prófétát” - felelte Ali. Válaszát az őrök ügyes pimaszságnak vélték, jót nevettek, és átengedték a kapun kosarában a prófétával. Nos, hogy el ne felejtsük, mert ránk is tartozik: Mohamed próféta 1400 éve, 610-ben részesült először az isteni kinyilatkoztatásban, mely a Koránban öltött testet, hogy aztán szélsebesen és máig hatóan alakítsa át az emberiség történetét. SZERÉNYI Tábor rajza LUGAS Ambrus Lajos A pomagránátról adtam én sokfélét a pomagránátról - de ez a gránátalmadolog is a titokzatos gyerekkori misztikumok közé tartozott. Először mert sose láttunk effélét, és innét következik, hogy sose kós­toltuk gyümölcsét. Alma - alma, de miféle? Mi fán terem? Édes? Nemes? Kesernyés? Üdítő? Aztán nehezen is vizionáltam a mesés eredetű, nemkülönben mesés nevű gyimilcset, mert valahogy senkinek nem akadt a környéken szaba­don tanulmányozható gránátalmafája. Pedig én spéciet gyakran hallot­tam emlegetni. Anyánk, ha nem túl sűrűn is, de azért mondogatta - kü­lönösen, ha előkerültek kalotaszegi párnahímzései és térítői vagy azok rajzmintái valami frissen cserélt mintakönyvből, és barátnőivel megtár­gyalták a következő hímzésük tárgyát. Nos, ilyenkor hangzott a titokza­tos szó, ebben a formában: grá-nát-al-ma-mo-tí-vum. Anyánk régi típu­sú vidéki háziasszonyként nem létező szabad idejét kézimunkázással töltötte: úgy varrt, hímzett és horgolt, mintha olvasta volna például Nagyváthy Jánosnak a Magyar házi­gazdaasszony című örökbecsű da­rabját, amelyben a jeles nemzetgazda elsorolja a jó háziasszony teendőit a XIX. század elején. De nem. Egyszerűen csak valóságos remekművek kerültek ki a keze alól (nem azért mondom, de a hatvanas évek elején önálló kiállítása is volt) - így a kalotaszegi írásos párnahéjak, rajtuk a gránátalma-motívummal. De ez semmi­­ hej, te pomagránát, gránátal­ma, de nehéz téged megközelíteni! Aztán persze megtudtam ázsiai eredetét, mediterrán voltát (például az olyan nem kevésbé titokzatos növények, mint a jeneszter, a pisztácia, az agávé, a szentjánoskenyérfa, az eukaliptusz vagy éppen a bíborgu­­bacstölgy társaságában). Mígnem 1985 őszén Tbilisziben, finita, meg is kóstoltam - megrendítő élmény volt. Történt, hogy írói „delegácija” ré­vén járhattam a Kúra partján, és Irina, a tolmács kérdésére, tudniillik mit is szeretnénk Tbilisziben a protokollon kívül, én, a stréber piacláto­gatást javasoltam. És Irina hirtelen lelkesedéssel rácsapott (mint gyöngytyúk a torkára), amit nem nagyon értettem, de lassan minden megvilágosodott. Fordítónk olyan volt, mint egy maratoni futó (elöl­­hátul deszka), alighanem KGB-ügynök is, viszont alig tudott magyarul, aminthogy a grúzok sem oroszul, úgyhogy kiválóan megértettük egy­mást. De legfőképpen vegetáriánus volt (a szovjet birodalom végnapjai­nak luxusszenvedélyeként), ezért hát mindennap a mediterrán gazdag­ságú piacra rohangált - szinte egész évi zöldségkészletét beszerezve. Vi­szont Tbiliszi és az ő piaca! Pompás, élénk, olykor harsogó színek tobzó­dásai (külön mese ez). Azok a színes fűszernövények, hegyekben­­ ha­­csapurit (sajtos lepényt) ettünk, én külön sajtokat, és hát a végén: grá­nátalmát. (A grúz konyha használja is a gránátalma levét - például a szacivihez [hideg tyúksült], a diós spenóthoz, de még a töltött padlizsán­hoz is.) És csak úgy, séta közben, kezemben egy jókora, bontott gránát­almával, amely úgy nézett ki, mintha ezer piros gyöngyszem gurulna mindjárt százfelé, és köpködtük a magokat, akkor szembesültem azzal, minő szerencsétlenül munkaigényes foglalkozás gránátalmát enni. Pedig elsőrendű csemege, kiváló üdítő és szinte bizarr áru - mégis oly rég benne a magyar gasztronómiai kultúrában. Benne a híres Szik­­szai Fabricius Balázs-féle Nomenclaturában. Vagy „A pomagránátja - írja Apáczai Csere János 1652-ben a Magyar Encyclopaediában - Car­thago tájatt terem, nemigen magas, levelei keskenyek és fényesek, virág­ja bársonyszín, gyümölcse tele maggal. Az almája jóízű leves, legfőkép­pen a gyomornak hasznos, a torkás okádást megenyhíti; ha héjja és vi­rágja egyarányú mértékkel főzetik meg vízben, avagy ecetben, és a gyo­morba bevétetik, az ő levele minden hideglelés ellen igen jó.” Megénekli a labanc hadvezér és barokk költő Koháry István is az Embernek ételé­ben mérsékletesnek kel lenni, nem jó magunkat terhelni, tobzódva dö­­gölnünk, mivel egésségünknek, lelkünknek is olykor sérelmével vagyon leggyakoriáb, majdan inkáb mindenkor nagy vig lakásunknak vége cí­mű, 1682-1685 között kelt versében, mikor Thököly fejedelem foglya­ként kenyéren és vízen élve megverselte, mit is?, a főúri lakoma pom­páját - köztük a gyümölcsöket is, harmadik, egyben utolsó fázisként (fo­gásként). „Ezentúl gyümölcsre, cukorra s confectre, szép piros piskótára, Lidtáriumra, meggyre, marcapánszek­ekre, körtvélyre s almára, Narancsra, citromra, pomagránátokra s cifráit salátára Igen gondunk legyen, s ki mit miként tegyen az ezüstcsészékre. Találhatunk dinnyét s cseresznyét, berkenyét, s tegyünk szert eperre, Olasz gesztenyére, megért nyers fügére, barackra, szőlőre, Bagócaborsóra, somra, naspolyára, szilvára, egresre, Zöldhajú dióra, héjas mandolára, málnára, szederre, Oltott barkócára, veres mogyoróra s apró ribezlire.” Még azt is hozzátoldja a poéma végén (a confect egyébként kandíro­­zott gyümölcsöt jelent), ó, sötét tömlöc szája, jámbor óhajként, hogy „Ételben, italban s elmém friss lakásban nem tart boldogságot, / Gyűlöl­tem, kerültem, soha nem szerettem én az torkosságot, / Én csak azt kí­­vánnám, hogy megkóstolhatnám a szabadságot!” Úgy gondoltam hát, éljen a szabadság!, hogy anyám párnáira, a ma­gyar népművészetre emlékezve (bár a kínai selymeken festett motívum­ként gyakori a gránátalma, ahogy Mátyás király kárpitjain is), de a vitéz grúzokra is vivátot kiáltva, ültetek gránátalmát. Szép, szép volt a bokor, de alig virágzott - hideg, szeles, rossz helyre tettem. S aztán eltettem egy másikat, már nem „madárköpte”, hanem oltott oltványt - háromméte­res már, és tavaly gyönyörű virágokat hozott, egy aprócska almám is lett. Aztán megtudtam, védeni, bűvölni-bájolni kell - régi praktikákat bevet­ni, egész arzenált, mert nálunk nem szívesen terem. Különben épp erre vonatkozóan olvassa rá Lippay mester 1664-ben a legfontosabb teendő­ket, amelyeket aztán sose felejtsünk! „Hogy a Pomagránát naggyá nő­hessen, végy jó zsíros ganét, akihez tégy még annyi disznó ganét, és bor söprűt, árpa korpát, és tedd valami kevés nedves helyre esztendeig, min­den holnapban egyszer megkeverjed, kihez azután tölts valami eczetet, hogy ollyan légyen mint a kenő: aval Octoberbe és Novemberbe a Poma­­gránátnak gyökerét kinyitván környűi vegyed, és megént földdel béfed­­gyed, mikor annak ideje lészen, nagy öreg gyümölcsöt hoz, és ha azután két következendő esztendőben úgy bánsz vele, csudálatos naggyá lé­szen.” Így legyen! 37fapr Mint • Magazin 2010. április 10., szombat

Next