Magyar Nemzet, 2010. április (73. évfolyam, 89-117. szám)

2010-04-10 / 97. szám

Holicsi huszár Régi honi kerámiaművészet BP. Szabó Fe­r­n­ő_______________________ A történelmi Magyarország, a mai Szlovákia észak­­nyugati peremén, a Morava folyó völgyében fekszik Holics (Holíc), ahol Mária Terézia és férje, Lotarin­­giai Ferenc 1736-ban a császári magánkincstárból megvásárolta a Czobor család uradalmát, barokk stí­lusban átépíttette a késő­ reneszánsz stílusú kastélyt, és megalapította a fajanszkészítő manufaktúrát. A környéken a kerámiakészítéshez szükséges kitűnő agyagföldek voltak, s a közeli településeken dolgoztak az akkoriban már hanyatló habán fajanszművesség műhelyei is. Számos mestert éppen a hitük miatt ide menekült anabaptisták köréből toborozhatott az 1743-ban megindult manufaktúra. Érkeztek ide mes­terek morva földről, Elzász-Lotaringiából, de nem hiányzott az olasz kapcsolat sem. Olyan huszáros len­dülettel indult meg a munka, hogy keresve sem talál­hatnánk jobb jelképet a manufaktúra 1850-1880 kö­zötti fénykorához, mint a fajanszba formált vágtató holicsi huszárt. A fénykorban főúri szintű igények kielégítésére rendezkedett be a gyár - érzékelteti Balla Gabriella tanulmánya s az azt kísérő gazdag képanyag, amely neves magyar, valamint külföldi köz- és magángyűj­temények ritkaságait is bemutatja. Készültek itt olyan nagyméretű tálak, amelyeket chinoiserie mo­dorban díszítettek, például a gróf Andrássy Géza gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Múzeumba ke­rült, tájképi háttér előtt mozgalmas kikötői jelenettel díszített tál. Gyakori volt az ember ala­kú vagy különböző állatokat ábrázoló edény, asztali eszköz, sótartó, palack. A fedeles levesestálak között volt lúd, tyúk, galamb, kakas alakú, az utób­biak különösen jellemzők a holicsi plasztikára, ugyanígy a papagáj for­májú palackok is. A holicsi remekek közé tartoznak a díszes, olykor összetett formavilágú bútorok mintájára készült írókészle­tek, ékszerszekrénykék. Szép számban szerepelnek a tisztán szobrászati jelle­gű fajanszok között a vallási rendelte­­tésűek, például a kereszten függő Krisztust, a szeplőtelen Máriát vagy a korban igen népszerű szentet, Nepo­­muki Szent Jánost ábrázoló darabok. A Holicson, Tatán, Budán készült fajanszedényeket egyre inkább kiszo­rította a használatból a kő­cserét, a XIX. század elejére ez került túlsúlyba, ahogyan azt a Veronika kendőjét ábrá­zoló, olykor bájosan bumfordi hatású, a régi magyarországi fajanszművésze­tet emblematikus erővel megidéző szenteltvíztartó is jelzi. (Balla Gabriella: Holies, Tata és Buda kerámiaművészete. Novella Ki­adó, Budapest, 2010. Ára: 7500 forint) Kunországi Hunyadiak A magyar középkor eposza Ostromkaviár Sztálin és Hitler küzdelme Moszkváért B Szathmáry István___________________ Manapság ritka a jó történelmi regény. Igaz, az olva­sók többsége is beéri felejthető kosztümös szappan­­operákkal, újraírt évszázados pletykákkal. De ha igé­nyesebb munka születik, az is megtalálja helyét, mint a Hunyadiak históriája, amelynek első könyve lassan harmadik kiadásban jelenik meg. Közben a következő kötetek újranyomása is szükségessé vált: a harmadik például néhány hét alatt hiánycikk lett a legtöbb könyvesboltban. A mai, olvasásra türelmet­len világban szokatlan az ilyen hosszúságú regényfo­lyam iránti érdeklődés. A témaválasztás mindenkép­pen közrejátszik a sikerben, de ez önmagában kevés lenne az üdvösséghez. Olvasmányos, bőséges tudás­anyagra alapozott, térben és időben tág horizontot átölelő művel örvendeztette meg a történelem iránt érdeklődőket a regényt Bán Mór írói néven jegyző szerző. A középkori magyar állam utolsó fénykorának szerteágazó históriáját kerettörténet fogja össze. A mohácsi csata néhány túlélője keres menedéket a Du­na mocsarában rejtőző, elhagyott kolostorban, mi­közben káoszba fullad a katasztrófasújtott ország. Portyázó törökök és rettegve menekülők özönlik el a vidéket, az ódon falak között pedig egy életétől bú­csúzó aggastyán mesél a körülötte levőknek arról a világról, amelynek halotti torát ülik éppen. Az agg története a végtelen ideig uralkodó Luxemburgi Zsig­­mond ifjúkorában kezdődik, amikor Csorba kenéz életét mentve Magyarországra érkezik Havasalföldről legyilkolt családjából megmaradt egyetlen fiával, Vajkkal. Csorba nem más, mint Hunyadi János nagy­apja - s itt rögtön érdekes problémával szembesü­lünk. A Hunyadiakat a román történetírás, de nem egy lelkes magyar szerző is előszeretettel tekinti ro­mánnak. Tény, hogy Hunyadi Jánost a maga korában Oláh Jankónak is nevezték, de családjának számos más eredethistóriája is ránk maradt. A zűrzavart Má­tyás király is növelte, aki mindent megtett a kérdést övező homály megőrzéséért. A regény a kun eredetből indul ki, s ezt legalább annyi érv támogatja, mint a többi elméletet. A család­ban gyakori kun nevek mellett a Hunyadiak őshazá­jának története is ezt a származást valószínűsíti. Ha­vasalföld egybeesik az egykori Kunországgal, és az oda bevándorló növekvő számú románság kun előke­lők, a kenézek fősége alá került, akik közül nem egyet sodort hozzánk a történelem vihara. Már csak azért is, mert a tatárjárás óta a megmaradt kunok többsé­ge a magyar korona fennhatósága alatt élte minden­napjait. Bán Mór regényfolyama történelmi vargabetűi el­lenére semmit sem veszít lendületéből és feszességé­ből, s alakjai is maradéktalanul hús-vér emberek. A csak régi írások lapjain ránk maradt hőseit biztos ér­zékkel sikerült élettel megtöltenie. Néhány kisebb pontatlansága is csak a szakma képviselőinek szúrhat szemet. A mozgalmasság a könyv nyelvezetéről és ké­peiről is elmondható. Stílusában egyáltalán nem ar­chaizál, de nem is bántóan modern. Ami esetleg meg­lepheti az olvasót, az időnként megjelenő nyers natu­ralizmusa. A Hunyadiak történetének eddig megjelent há­rom kötete, A hajnalcsillag fénye, Az üstökös lángja és A csillagösvény hídja terjedelme ellenére lebilin­cselő, nehezen letehető könyv, amely valószínűleg nem egy olvasóját vitára serkenti. A mi történelem­­könyveken s nem eredeti forrásokon pallérozódott tudásunkkal nehezen illik össze például az az írói ál­lítás, hogy Mohácsot nem kevesen felszabadulásként élték meg annak idején. A könnyebb véleményalko­tás érdekében ezért munkájának minden kötetét bő­séges jegyzettel, adattárral és leszármazási tábláza­tokkal látta el a szerző, mintegy sűrítve kínálva olva­sóinak mindazokat az ismereteket, melyekre­ maga is támaszkodott. Bán Mór célja saját meghatározása szerint a ma­gyar történelmi regény hagyományai előtti tisztelgés és e műfaj újrafogalmazása. (Bán Mór: Hunyadi, I-III. Gold Book Kft., Debre­cen, 2009. Ára: I. kötet 2499, II-III. kötet 2999 forint) 1 M 0 I. N Á R_______________________________ Sztálin tolmácsa, Valentyin Berezskov számos tör­ténelmi jelentőségű találkozón vehetett részt. A há­ború előtt a németekkel, később a szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon fordított a szovjet főtitkár­nak. Egy évvel a Szovjetunió megtámadása előtt, 1940 júniusában, amikor a két ország az 1939-es paktum megkötését követően baráti viszonyt ápolt egymással, Berezskov Berlinben járt, és szemtanúja volt, ahogy Hitlert ujjongó tömeg fogadja az operá­nál az obuigát karlengetéssel és a harsogó „Sieg Heil!” skandálásával. A napról így írt naplójában: „Ahogy ezt az egészet figyeltem, magam is arra gondoltam - és ez a gondolat megrémít -, hogy mennyire hasonlít a mi kongresszusainkra és kon­ferenciáinkra, arra, amikor Sztálin belép a terembe. Ugyanaz a viharos, szűnni nem akaró ováció. Ugyanazok a hisztérikus kiáltások: »Dicsőség Sztá­linnak! Dicsőség a mi vezérünknek!«” - idézi a be­számolót Andrew Nagorski A legnagyobb csata­­ Sztálin, Hitler és a küzdelem Moszkváért című kö­tetében. A napló a tolmács szerencséjére nem jutott a generalisszimusz kezébe, hiszen Berezskov alig tíz éve, nyolcvankét éves korában halt meg Ameri­kában. Nagorski a könyvben részletesen, mégis rendkí­vül izgalmasan követi végig az orosz főváros (és végső soron az egész Szovjetunió) elfoglalásáért in­dított Barbarossa hadművelet történetét. A had­művelet elnevezése egyébként, mint utóbb kide­rült, „látnoki módon” szerencsétlen volt: I. (Barba­rossa) Frigyes német-római császár a harmadik ke­resztes hadjárat közben, 1190-ben belefulladt a Szalef folyóba. A történet olvasása közben a jól is­mert epizódokat is új megvilágításban láthatjuk, köszönhetően a ritka titkosrendőrségi dokumentu­moknak és a szerző szemtanúkkal készített inter­júinak, így például Sztálinnak - a német inváziós előkészületekről tudósító rengeteg hírszerzői in­formáció miatt - érthetetlen tétovázása is kidolgo­zottabb hátteret kap. A könyv legérdekesebb részei mégis talán azok a bekezdések, amelyek a szovjet hadsereg mindenna­pos szokásait világítják meg. Harry Hopkins, Roose­velt elnök szovjetbarát tanácsadója 1941 nyarán a Szovjetunióba utazott, hogy az oroszoknak adandó amerikai hadisegély részleteiről tárgyaljon. Lon­donból felszállva az angol légierő gépével repült Ar­­hangelszkbe, ahol azonnal megtapasztalhatta, hogy az oroszok semmit, így egy nagyon kedves, az adott helyzetben létfontosságú vendég fogadását sem tud­ják elképzelni „kicsiben”. Négy órán keresztül tar­tott a díszebéd, eközben rengeteg kaviárt és pácolt halat fogyasztottak el, és hektoliterszámra itták a vodkát. „A vodkának hatalma van. Nem amatőrök­nek való ital” - emlékezett vissza Hopkins. A kül­dött később Moszkvában négyszemközt tárgyalha­tott Sztálinnal, aki jó benyomást tett rá, mint mond­ta, realisztikusan vázolta a hadi helyzetet, de bizto­sította, hogy még nem vesztették el a háborút. Moszkva lakosait napjainkig újabb és újabb ese­mények emlékeztetik a majd hetven évvel ezelőtti történésekre. Négy éve, amikor a sztálini korszak egyik híres épületét, a Moszkva szállót bontani kezdték, egy tonna dinamitot találtak az alapozásá­ban. Amikor 1941 októberében egyre fenyegetőbb veszélynek látszott a város eleste, az NKVD már a főváros feladására és gerillaháborúra készült. A leg­nagyobb épületeket aláaknázták, a bevonuló német csapatokra akarták dönteni őket. A titkosrendőrség számos ügynököt is kiképzett, akik Moszkvában maradva szabotázsakciókat hajtottak volna végre, működtették volna a partizánok kommunikációját segítő rádióadókat és titkos nyomdagépeket. Az egyik legmerészebb (vagy legőrültebb) terv szerint négy fiatal komédiást, egy füttyénekest, egy kabaré­szerzőt, egy énekesnőt és Nyinát, a bűvészlányt arra készítették föl, hogy a német győzelmi ünnepségen cirkuszi számukkal föllépve fölrobbantsák a német vezérkart. A főszerep Nyinának jutott, aki a bűvész­­mutatvány csúcspontján a tábornokok, esetleg ma­gának Hitlernek az ölébe dobta volna a kalapba rej­tett bombát. Mivel az összeomlás nem következett be, és az öngyilkos akciót lefújták, a fiatalok egyene­sen csalódottnak tűntek, amiért elmaradt életük vi­lágszáma. (Andrew Nagorski: A legnagyobb csata - Sztálin, Hitler és a küzdelem Moszkváért. Park Kiadó, Buda­pest, 2009. Ára: 3900 forint) Magyar Nemzet Magazin 2010. április 10., szombat 35 István királlyal a vártán Második világháborús ezredtörténet 1 P­FT H­D Az 1918-as összeomlás és a trianoni békét kö­vető időszak alaposan megtépázta a hazai haderőt. A régi közös hadsereg maradványait és a monarchiabeli honvédséget tekintette alapjának a szerveződő új katonaság, amely a versailles-i korlátozásoknak megfelelően ma­ximum 35 ezer főből állhatott - a sorozás, re­pülő-, páncélos- és nehéztüzérségi alakulatok felállítása tilos volt. Az intézkedésen aztán a Darányi minisz­terelnök által 1938 márciusában meghirde­tett egymilliárd pengős győri fegyverkezési program változtatott, gyakorlatilag egyen­rangúvá téve Magyarországot a környező kisantantállamok ellenséges ármádiáival, amit aztán alig fél év múlva ők is kénytele­nek voltak elismerni az úgynevezett bledi egyezményben. A békés területi revíziók, a második világháborúba való szerencsétlen belépésünk új lendületet adott a hadsereg­fejlesztésnek, amely - legalábbis papíron - az utolsó pillanatig, szinte a hadifogságig folytatódott. A két háború közti helyzet változása jól nyomon követhető a régi k. u. k. Hindenburg nevét viselő és a 17. honvéd gyalogezred kereteiből 1920-ban megszü­lető, 1930-ban a kormányzó regnálásának tizedik év­fordulóján Szent Istvánra keresztelt 3. gyalogezred történetén is. Az előzmények ismertetésével az ezred második világháborús szerepéről jelent meg alapos munkával összeállított könyv a közelmúltban. A had­történész szerzőknek - Babucs Zoltánnak és Szabó Péternek - nem ez az első, egy alakulat életét szinte annalesszerűen bemutató műve, hiszen a magyar ka­tonai história iránt érdeklődők az elmúlt években ta­lálkozhattak már többek között a kecskemétiekről, az egriekről szóló munkáikkal is. A jelenlegi kötet az 1938-as dunaszerdahelyi, az 1940-es máramarosi bevonulástól a Don-kanyaron, a szovjet partizánok elleni küzdelmen, a magyarorszá­gi utóvédharcokon át egészen az amerikai hadifogsá­gig kíséri végig a visszaemlékezéseken, levéltári ada­tokon nyugvó történetet. A hadi krónikát az ezred tisztikarát felsorakoztató minilexikon követi. A könyv képanyaga rendkívül gazdag, jellemző a szer­zőpáros alaposságára, hogy szinte mindenkit megke­restek, akit lehetett, összesen ötvennyolc forrást fel­használva állították össze a katonaélet legkülönbö­zőbb tereit - hadgyakorlat, kártya, fürdés, mise, te­metés, harc - bemutató gyűjteményt, valósággal sze­mélyes ismerőseinkké téve a szereplőket. A tudomá­nyosságot a családias atmoszférával ötvöző műnek köszönhetően világossá válik, mit jelenthetett a fe­hérvári bakáknak a címben idézett jelmondat. (Babucs Zoltán - Szabó Péter: „Szent Istvánnal áll­­juk mindig a vártát". Puedlo Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 1980 forint)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék