Magyar Nemzet, 2011. március (74. évfolyam, 59-88. szám)

2011-03-12 / 70. szám

| Kiegyenesített idő Molnár Tamás konzervatív filozófiája Varr­a Klára_________________________________________ Hihetetlen, hogy a tavaly elhunyt Molnár Tamás filo­zófus hosszú nemzetközi pályafutása végéig itthon nem jelent meg kötet munkásságáról, szaktanul­mányok, konferenciák, eszmecserék nem méltatták életművét, amelynek középpontjában a modernitás, a liberális szellemiség következetes kritikája állt. A Frenyó Zoltán (az MTA Filozófiai Kutatóintéze­tének főmunkatársa) szervezte egynapos konferen­cián, amelynek végül a Sapientia Szerzetesi Hittudo­mányi Főiskola adott otthont, mivel az MTA II. osz­tályának filozófiai bizottsága nem támogatta a ta­nácskozás akadémiai megrendezését. Molnár Tamás időskora, betegsége miatt már nem tudott részt ven­ni, csupán videoüzenetben köszöntötte az egybegyűl­teket. Ekkor jelentették be, hogy Molnár Tamás könyvtárából, levelezéséből halála után létrejön majd a Molnár Tamás-archívum, amely nemcsak a filozó­fus munkásságát teszi kutathatóvá, hanem ellensú­lyozhatja a meglévő Lukács-archívumot, sőt mint Mezei Balázs megjegyezte, lehetőséget adhat külföl­dön élő, alkotó magyar filozófusok munkásságának kutatására is. A nemrég megjelent Molnár Tamás eszmevilága című kötetben (amelyet szintén Frenyó Zoltán szer­kesztett) a konferencia előadásai mellett a függelék­ben Horkay-Hörcher Ferenc értékelése, Tóth Zoltán József tanulmánya mellett az a levél is szerepel, ame­lyet Albert Camus írt válaszképpen Molnár Tamás le­velére A lázadó ember című kötet kapcsán. Ha valakiben felmerült a gondolat, hogy a filozófia talán haszontalan vagy elszigetelt tudomány, amely nem ad választ a kor leggyötrőbb kérdéseire, annak sürgősen el kell olvasnia legalább a kötet néhány feje­zetét. Karácsony András, az ELTE professzora pél­dául elmondja Molnár Tamás A hatalom két arca­­ Politikum és szentség című kötetének apropóján, hogy Molnár szerint a politikai hatalom évezredeken át szent hatalomként volt jelen a történelemben, ez a szentség azonban a XIV. századtól kezdődően megin­gott, a francia forradalom idején alapjaiban megráz­kódott, a XIX-XX. századi hatalmak pedig már nem a felsőbb valóságból eredőnek tekintették magukat, hanem olyan erőnek, amely saját erőfeszítései folytán létezik. Az archaikus közösségi lét középpontjában még a világ egésze állt, a modern, társadalmi szerző­désen alapuló társadalmakban az egyéni érdekek köl­csönhatása érvényesül. Felvetődik a kérdés, hogy a kozmikus ősmintától való elfordulást nem éppen a kereszténység idézte-e elő. Henry Corbin kérdése úgy is megfogalmazható, hogy vajon a kereszténység a modern deszakralizálódás áldozata vagy előidézője. Molnár Tamás keresztény filozófus válasza ár­nyalt: nem tagadja, hogy a kereszténység „varázsta­­lanította” a kozmoszt. A jövőbeni üdvözülés célját állítva az emberiség elé kiegyenesítette az időt, az év­ezredeken át a múltra hangolt társadalom tekintetét a jövőre függesztette, miközben hirdette is a szentet, és meg is őrzött valamit a rég­múlt korok kozmosz­szemléletéből. Látleletét napjainkra kiterjesztve Molnár Tamás azt mondja, hogy ma a vallás gettóba zárása, valamint az ellenkultúra „megszentelése” zajlik, és ez bármit jelenthet egy híd becsomagolásá­tól a szektákon át a drogos szubkultúrákig. A kortárs gondolkodók pedig, akiknek hiányzik a szent, arról beszélnek, hogyan lehetne újra létrehozni. Molnár Tamás szerint az is a deszakralizáltság tünete, ha va­laki úgy hiszi, a szent olyasmi, amit létre kell hozni. Fekete Balázs modernitáskritikáról szóló előadásá­hoz odaírtam a könyvbe annál a résznél, ahol Molnár Tamás a kommentelési kényszerről és okairól beszél: ez a halott magyar filozófus előbb nálatok, kedves netfüggők! (Molnár Tamás eszmevilága. Barankovics István Alapítvány-Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fő­iskola-Gondolat Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2850 forint) ■ Mf.cyf.ri Dávid_____________________________________ Mondják, nehéz megállapítani Izsák Lajos tanulmá­nyairól, mikor születtek. Ennél nagyobb dicséretet ritkán kaphat a közelmúlttal elfogulatlanul foglalko­zó tudós. Pártok és politikusok Magyarországon, 1944-1994 című kötete olyan széles körképet nyújt, amelyből nemcsak a tegnapi, hanem a mai ködlova­gokra is ráismerhetünk. És arra, hogy a feledékeny nemzetek legfőbb büntetése az, ha a befuccsolt sze­replők köntöst váltva gond nélkül visszajárhatnak. Hogy ez a memóriadeficit ne következzen be, arról az ilyen elemzések gondoskodnak. Azt a legendát teszik komolyan vehetetlenné, amely szerint a magyarok behódoltak a Rákosi-, majd a Kádár-rezsimnek. A professzor nem csippent le a tényekből, nem ken rá­juk politikai kozmetikumot. Ha nem sorolná, milyen statáriális intézkedéseket, állami-kormányzati ter­rorcselekményeket kellett elviselnie a magyar népnek az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtá­sa után, logikusan is hangozhatna, hogy „Kádár né­pe” behódolt a hatalomnak. Hihető is lehetne akár, hogy le lehetett kenyerezni alamizsnával, gebines üz­ | Hanyatló vadnyugat Kis Nagy Ember visszatér Wi­ kf.ru_________________________________________________ Hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire vad volt a vadnyugat. A negyvenes-ötvenes évek stilizált, csöp­pet sem életszagú amerikai westernjei, a nemes lelkű indiánok és nemtörődöm pisztolyhősök kliséit meg­teremtő könyvek és filmek s persze Gojko Miticsnek és társainak a vérlázító bohóckodásai nemzedékek viszonyulását határozták meg a korszakhoz - miköz­ben a vadnyugat fénykora, az ezernyolcszázas évek második fele a világtörténelem egyik legizgalmasabb, legtarkább és sok tekintetben legtanulságosabb pe­riódusa volt. Ugyanabban az időben, amikor az olasz Sergio Leone és társai elkezdték készíteni az eleinte gúnyból, majd műfaji megjelölésként spagettiwesternnek ne­vezett filmjeiket - köztük olyan remekműveket, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, az Egy maréknyi dollá­rért vagy A jó, a rossz és a csúf­­, az Egyesült Álla­mokban is megjelent egy könyv, amely végre a vad­nyugat valódi arcát mutatta meg. „A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták, s én ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a film­jeimben” - hangzott Leone ars poeticája. Hasonlóra vállalkozott egy Thomas Berger nevű amerikai író­­ és ennél jóval többre. 1964-ben megjelent Kis Nagy Ember című könyve nem egyszerű western. Miköz­ben a leonei elveknek megfelelően testközelből, alul­nézetből és hitelesen mutatja be ezt a világot, olyan kiváló korrajzot, történelemkönyveket meghazudto­­lóan gazdag tudásanyagot nyújt az olvasónak, hogy úgy érezheti, nyakig merül ebbe a különleges, ezer­szer inkább mocskos és aljas, mint hősies világba. Berger zseniális alapötlete, hogy Amerika törté­nelmének ezt a jó fél évszázadát egyetlen ember, bi­zonyos Jack Crabb kalandjain keresztül dolgozza fel. A több mint százéves aggastyán ifjú történésznek me­séli el élete történetét, s élete fordulópontjai lényegé­ben egybeesnek a tárgyalt kor minden lényeges ese­ményével. Crabb mindenhol ott van: bevándorlók gyerekeként érkezik Amerikába, szüleit csejein in­diánok ölik meg, ő maga jó ideig a rézbőrűek közt él és nevelkedik, majd visszatér a fehérek világába. Fo­lyamatosan az őslakosok és a hódítók közötti határ­vonalon mozog, s így mindkét félről hiteles képet tud nyújtani. Amikor nagy sikerű alkotásokból - filmekből, könyvekből - második rész készül, a néző-olvasó jog­gal gyanakszik. Thomas Berger, miután könyvéből 1970-ben kiváló filmet is forgattak Dustin Hoffman főszereplésével, harmincöt évet várt a folytatással. Az 1999-ben kiadott Kis Nagy Ember visszatér tavaly ju­tott el a magyar olvasóhoz - aki nem győz álmélkod­­ni. A fülszöveg nem hazudik: Berger ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta. Jack Crabb tovább meséli élete fantasztikus történetét, amely szemernyivel sem unalmasabb, konvencionálisabb, mint az első rész volt. A helyszín ugyanaz, az idő azonban változott: most már jócskán benne vagyunk a vadnyugat ha­nyatlásának időszakában, amikor az egész kor lassan önmaga paródiájává alakul át a maga nagy emberei­vel, legendás indiánjaival. Berger ezt a törvényszerű, ám tragikusan szomorú folyamatot is mindvégig él­vezhetően, az első részből ismerős finom, szatirikus humorral festi le. Az pedig, hogy a Kis Nagy Ember második része az elsőhöz hasonlóan letehetetlen ol­vasmány, a fordító, Falvay Dóra érdeme is. (Thomas Berger: Kis Nagy Ember visszatér. Cartaphilus Könyvkiadó, Kistarcsa, 2010. Ára: 3990 forint) Ha nagyapó mesél Kukorica Jancsi hangoskönyvben B P F. T H C______________________________________________________ A nagypapa ölébe veszi unokáját, s mesélni kezd. A kislány néha karjára hajtva a fejét el-elalszik, majd nagyapó is elbóbiskol, aztán folytatódik a történet. A kora tavaszi szobában óra üt, macska dorombol, diszkréten sült hús és sütemény illata száll be az ajtó résein. Kézdy György hangján Petőfi János vitézét hallgatva hasonló környezetet vizionál maga köré az ember. Kukorica Jancsi odisszeája nemes gondolkodásá­val, bájával, mélységével, máig működő közérthető­ségével nem véletlenül az egyik legnépszerűbb ma­gyar alkotás. Készült belőle képeskönyv, Kacsóh Pongrác, Heltai Jenő és Bakonyi Károly nyomán ope­rett, zenés játékfilm Dajka Margittal és Palló Imre operaénekessel, Jankovics Marcell pedig rajzfilmet forgatott az eredeti elbeszélő költeményből kiindul­va. Az utóbbi időkben a divat méltán kapta fel a hangoskönyveket: Iluska és Jancsi történetét többen is szalagra, illetve CD-re mondták Törőcsik Maritól Nagy Ervinig. Unokájának, Sinocskának meséli Petőfit Kézdy György, innen hát a gyerekek érdeklődését erősen fel­keltő, a felnőtteket pedig kisiskoláskorukra emlékez­tető atmoszféra. A felvétel 2003-ban készült, és a kö­zelmúltban jelent meg. A művész egyébként is szíve­sen áll önálló estjeivel a közönség elé. Ahogy egy nyi­latkozatában meséli, a pályán versmondóként indult, első, híres Ki kérdezett? című előadóestjén Karinthy Frigyes lírájából válogatott, a műsor bejárva az orszá­got több ezer előadást ért meg, aztán néhány eszten­dős szünet után a Merlinben mutatták be ismét. A Spinoza házban tartotta második Karinthy-estjét, az Ákombákom című, a két régi barátot, Lázár Ervint és Orbán Ottót megidéző harmadikat a csillaghegyi evangélikus templomban láthatta a közönség, most a Nemzeti Színházban lép föl vele. Az önálló esteken, mint mondja, nincs kiszolgáltatva a rendező akaratá­nak, önmaga rendezője, s ez több lehetőséget is ad számára. A János vitéz esetében kiválóan rendezi önmagát Kézdy György. Hangszíne, intonálása, a szöveg pon­tos és szép tagolása teszi különösen élvezetessé a fel­vételt. A tréfától a visszafogott haragon át a szinte megható líraiságig széles skálán szólaltatja meg mű­vészetét Kézdy a kiadó által öt-tizenkét éveseknek ajánlott, ám mindannyiunk számára örömöt okozó hangfelvételen. (Petőfi Sándor: János vitéz. Hangoskönyv, el­mondja nagypapa, Kézdy György, Magyar Rádió, 2010) Bírósági körmenet A „modern” Rákosi és Kádár letekkel, nagyobb árukínálattal, mákszemnyivel több szabadságjoggal, pórázlazítással, és hálásan gazsu­­lált, ha kevesebb szöget szúrtak a korbácsba, amellyel verték. Ám ha valaki leírja az eseményeket, az MSZMP kíméletlen határozatait, a szovjet csatlós Ká­dár nyíltan kegyetlen beszédeit, inkább az a csodálni­­való, hogy a lakosság képes volt kibekkelni viszony­lag ép nemzeti öntudattal az idegen elnyomást. Izsák Lajos esszéiből egyértelmű: a szovjet csapatok nélkül a bábkurzus napokig sem tudott volna fennmaradni. Annak is megvan az oka, miért az az érzésünk minduntalan, hogy élőben hallottuk némely, a „jobb­oldalt” vádoló, a demokráciát féltő Kádár- vagy Ráko­­si-idézetet. Mert tényleg hallottuk őket. Azoktól, akik egy éve még kormányon voltak, ma pedig dühös el­lenzékként szórnak zavarba ejtően hasonló szidalma­kat a polgári oldalra. Ha meg akarjuk érteni a mai utódpárti erők furcsa gondolkodását, csak meg kell néznünk azokat a szövegeket, amelyeket Rákosiék hajtogattak. Persze ők is demokráciának hívták a dik­tatúrájukat. Rákosi Mátyás így beszélt 1948-ban: „ter­mészetesen likvidálni fogjuk a még meglévő jobbolda­li vagy félfasiszta pártokat”. A jobboldali és a fasiszta rokon értelmű fogalmak voltak számukra is. Kádár János 1957. április 2-án kijelentette, hogy előző ősszel horthysták, csendőrök aktivizálódtak az országban, „akik vettek maguknak bátorságot, és disznóságokat csináltak, körmenetben kell [őket] bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni”. Április 5-én pedig kijelen­tette: „A fáról levertünk egy csomó levelet, de a törzsét nem vágtuk ki. Mi ennek tudatában fokozni akarjuk a harcot.” „Modern” volt más tekintetben is Kádár. Az MSZMP-kb 1967. februári ülésén beismerte: „A leg­utóbbi választások eredményeit itt, a központban ki­csit meghamisítottuk. Amikor ugyanis befutottak az eredmények, kiderült, hogy 102 százalékkal győztünk. Ezt az eredményt egyszerűen meghamisítottuk, levág­tunk belőle vagy hat százalékot.” Az őszödi beszéd előképe ez: igazságot mondott a hazugságról, s egyál­talán nem röstellte, sőt. A pártállam sosem szégyellt semmit sem - válik világossá Izsák elemzéseiből. Mi­közben a haladást imitálta, csak az ország példátlan eladósítása sikerült. Az állampárt irányítása minde­nütt érvényesült, s csak azok kerülhettek állásba, aki­ket nem vétóztak meg. Nem tűrték el az ellenzéket semmilyen formában. Azt hagyták békében legfel­jebb, aki csendben maradt, és nem volt veszélyes a rendszerre. De hát nem ismerősek ezek a törekvések az előző kormány nyolc évéből? (Izsák Lajos: Pártok és politikusok Magyarorszá­gon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3900 forint) 35 Magazin 2011. március 12., szombat

Next