Magyar Nemzet, 2011. március (74. évfolyam, 59-88. szám)

2011-03-12 / 70. szám

31lagyar telizel Magazin 2011. március 12., szombat EBEK HARMINCADJÁN Zugliget sebei Hosszan sorolhatnánk a Zugligetéhez hasonló eseteket, de épített értékeink ennyire súlyos és tömeges pusztulásával ritkán találkozunk. Az egykori lóvasút-végállomástól a rég hezárt Disznófő étteremig tettünk nem éppen szívderítő sétát. György Zsombor Csenyétei csendélet. Magyarország egyik legreménytelenebb pontja sze ma motiválatlan és eszköztelen - pedig éppen ezek az emberek azok, akik a legtöbbet tudnak a területükön élő családokról. Különleges, bizalmi viszony fűzi őket a legelesettebbekhez is, akik, ha valakire, rájuk még talán hallgatnak. Ébl Zsuzsa és munkatársai kiemelt fizetés­sel járó presztízsszakmát akarnak csinálni a családgon­dozóiból.- Fontos a megjelenés, az, hogy egy szociális mun­kás erőt sugározzon. Ez nagyon kemény munkahely, nincs szabadnap, nincs szenteste, ha úgy alakul, min­dig menni kell. A projekt harmadik pillére akkor válik fontossá, ha a családból való kiemelés végképp elkerülhetetlen: a je­lenleg is jól működő nevelőszülői hálózat továbbfejlesz­tésével leépítenék a makarenkói elveken működő neve­lőotthonok rendszerét, s helyette „mesterséges szülő­párokhoz”, kilenc gyermeket családi házban nevelő, mintaképül is szolgáló emberekhez helyeznék a gyer­mekeket. Stullemé Szemán Ágnes Krasznokvajdán lakik, több környező településen is ő látja el a családgondozói fel­adatokat. Úgy ismeri „kuncsaftjait”, mint a tenyerét. Autója nincs, általában kerékpárral jut el a családok­hoz. Szereti a munkáját, a kisebb-nagyobb sikerélmé­nyek tartják Eenne a lelket. Például az, hogy egy asz­­szony, akinek korábban még kenyérre való pénze sem volt, és a sok iskolai hiányzás miatt szociális védelembe kellett venni a gyerekét, ígéretet tett, hogy a hó elején érkező segélyekből előre rendezi a boltban a havi ke­nyérpénzt. A családgondozó épp nemrég kérdezett rá az élelmiszerüzletben a dologra, ahol az eladó azt mondta, az asszony azóta is rendesen fizet.- Megvan bennük a vágy a jobb életre - mondja. ­­Jó ötlet a mesterember mellé adás is, de nagyobb gond, hogy errefelé már alig akad olyan szakmunkás, aki bár­kit is taníthatna. De majd meglátjuk, lesz-e az egészből valami. Igen aggasztónak tartom viszont, hogy a gyere­kek egyre kötekedőbbek. Két évig gyesen voltam, előtte egyetlenegyszer sem jött jelzés az iskolából. Amióta visszajöttem dolgozni, szinte hetente hívnak. Agresszí­vek, magatartás-zavarosak, fékezhetetlenek. És egyre kevésbé találják a helyüket a világban. Régebben, ha megkérdeztél egy gyereket, hogy na, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, rögtön rávágott valamit. De ma már a foglalkozásokat sem ismerik. Másnap délelőtt verőfényes napsütésben a faluban sétálva a közeli Gagybátor híres szülöttéről, Béres Fe­renc népdalénekesről elnevezett általános iskola felé fordulunk. A huszonnyolc éves igazgató, Tamás Ro­land az integráció furcsaságairól beszél. Arról, hogy lassan azt sem tudják, mit kellene erőltetniük, hiszen mára minden osztályban többségbe kerültek a kisebb­ségi gyerekek. Körbenézve a termekben szembetűnik az utóbbi évek nagy vívmánya: mindenfelé digitális táblák és laptopok, miközben a folyosókon az ablako­kat üveg helyett deszka fedi, s nemrég közterületen lé­vő fákat kellett kivágniuk ahhoz, hogy úgy-ahogy fel tudják fűteni a helyiségeket. Magyarországtól nem idegen az abszurditás, de ezen a vidéken lépten-nyomon különleges gyöngysze­mekre lelhet az ember. „Szemléletet kell váltanotok, nektek szupervízióra van szükségetek!” - idézte a cik­künk elején megszólaltatott, névtelenséget kérő család­­gondozó távoli feletteseit, akik, ha olykor „lejöttek” hozzájuk, és ők véletlenül őszintén beszéltek a problé­mákról, azonnal lerasszistázták őket. isznófő, a népszerű kiránduló­­hely és étterem neve hallatán a nyolcvanas évek végén sok bu­dainak jutott eszébe Ceausescu. Bár ő aligha járt valaha is erre, a képzettársítás adta magát. Meg is történt, hogy egy máig isme­retlen „tettes” felmászott a Hű­vösvölgyi és a Budakeszi út talál­kozásánál álló póznára, arra, amelyen a Disznófő vendéglő hirdetése lógott, s a jól ismert, kést, villát ábrázoló táblára ráragasz­totta a román diktátor méretes poszterét. Arra persze vigyázott, hogy a Disznófő felirat jól lát­­szódjon alatta. A Disznófő szónak eredetileg semmi köze sincs politikusokhoz, de még csak a területet privatizáló szerencselovagokhoz sem. Mátyás király és az ud­var kedvelt vadászterülete volt a környék, nem vé­letlenül, hiszen vaddisznók manapság is szép számban bóklásznak a környező erdőkben. Né­hány éve a közeli Szilassy úti lakóparkban autók tetejére menekült turistákkal is találkoztunk, akik a bozótban turkáló vadkantól rémültek meg. Noha utóbbi alighanem jobban félt az urbánus csapattól, mint az tőle, s nyilván árkon-bokron túl járt már. Bár a disznók maradtak, szinte minden más megváltozott Zugligeten. Ceausescu - plakátjá­val együtt - a múlté, de sajnos a környék egykori pompája is. A valamikori pezsgésre csak a sétánk közben rendre utunkba kerülő, romos állapotuk­ban is elegáns villák, egykori fogadók emlékez­tetnek. A túrát a lóvasút egykori végállomásánál kezd­jük, nem messze az amerikai nagykövet reziden­ciájától, csak éppen az út túlsó felén. A faragott fa­gerendákkal díszített klasszikus, a millennium korszakát idéző téglaépülethez egykor a belváros­ból is el lehetett jutni közvetlenül Budai nagypol­gárok, Pestről hét végén kiszabaduló családok kedvelt túraútvonalainak első állomása volt. Az épület a lóvasút, majd az 58-as villamos felszámo­lásával elvesztette funkcióját, némi átalakítást kö­vetően lakásokat választottak le benne. Vagyis ta­lán szerencsésebb, ha azt mondjuk, szükséglaká­sokat. Az egyre pusztuló, egykor pompás épület­ből tavaly mindenkit kiköltöztettek, jelenleg ta­pasztalatunk szerint napközben mindössze egyet­len macska, éjszaka valamivel több hajléktalan lakja. Az ablakok betörve, a ház kibelezve, pókhá­ló és kosz mindenhol - lehangoló látvány. Salamin András, a Zugligeti Egyesület elnöke több könyvet írt a Hegyvidékről. Történészi preci­zitással mesél a ligetes környék minden zugáról, s szívesen álmodozik arról, milyen lenne, ha a kör­nyék visszaszerezhetné nyolcvan-száz évvel ez­előtti fényét. Azt mondja, készült már megvalósít­hatósági tanulmány a villamospálya visszaállítá­sára, leírták, hogy hétvégenként nosztalgiajáratok közlekedhetnének ide a Moszkva térről, kényel­mes alternatívát jelentve a hegyvidéki kirándulás­ra autóval induló családoknak. Az egykori végállo­más épületében pedig múlt század eleji hangulatot idéző kiállítóhely nyílhatna. Pénz persze pülanat­­nyilag sem a kerületnél, sem a fővárosnál, sem a BKV-nál nincs semmi ilyesmire, de Salamin And­rás szerint, ha az érintettek végre összefognának ­­amire a rendszerváltozás óta most nyílik először igazán esély -, s elindulnának például környezet­­védelmi témájú uniós pályázatokon, talán előbb­­utóbb meglenne a forrás. A Zugligeti úton kicsit továbbhaladva felfelé el­jutunk a libegőig, amely mellett nyáron kemping üzemel. A városvédő azt mondja, bár lenne mit szépíteni a sátorverő hely környékén, a kemping és az 58-as étterem üzemeltetői legalább szervez­nek néha közösségi programokat, koncerteket, ökörsütést, télen pedig korcsolyapálya nyílik ná­luk. A bejáratnál két régi sárga villamos várja a vendégeket, nincsenek túl jó állapotban, ráadásul teleragasztották őket mindenféle matricával, de legalább egyben maradtak. Ha továbbmegyünk, baloldalt néhány régi há­zat láthatunk. Többségüket lakják ugyan, de álla­potuk leromlott, felújításukra nincs pénz. A zugli­geti iskolával szemben terül el a Fácános néven is­mert tízhektáros park, ahol fogadó, szálloda üze­melt, a kert mindenki előtt nyitva állt. (Ezzel a te­rülettel külön cikkben foglalkoztunk: Zug a liget­ben. Magyar Nemzet Magazin, 2010. szeptember 18.) Később a belügy tette rá kezét az épületekre, rendőrségi kiképzések zajlottak, s mivel itt nincs lehetőség újabb lakópark vagy bevásárlóközpont felhúzására, a rendszerváltozás óta nem történt semmi a Fácánossal. Bár őröket látni, maga az épületkomplexum az enyészeté. A buszvégállomástól ötpercnyi sétával érhető el az úgynevezett Czillich-Zerkovitz-major, ahol, bár a XII. kerület egyik legrégebbi, XVIII. századi villaépülete áll, a műemléket szinte sehol sem em­lítik. Kivéve Salamin András írásait. így hát nem meglepő, hogy a házat nem gondozzák, tulajdon­­viszonya kusza, a megegyezés hiányának legföl­jebb az éjszakára beköltöző hajléktalanok örülnek. A Zugligeti Egyesület elképzelése szerint művész­teleppé lehetne alakítani az épületet, ahova ösz­töndíjas alkotók költözhetnének be fél évig, egy évig, ám egyelőre ez is csak álom. Az egykor a Remete út végén álló gyermekne­velő intézet karbantartásával nem lesz gond: tulaj­donosa, aki a rendszerváltozás idején jutott hozzá, rögvest lebontotta. Ám mivel az épület elvben vé­dett volt, helyére csak az eredeti formával egyező házat húzhat fel. Torzó maradt meg csupán a „szép svájci nő villájaként” ismert épületből is, de a védettségnek köszönhetően azt legalább nem dózerolták el. A Szilassy úti lakópark fölötti egykori Kossuth Lajos Gyermekotthon nevét már csak nehezen le­het kiolvasni a kerítésre rögzített rozsdás táblá­ról. A park gondozatlan, a környék ilyenkor, tél végén, amikor a hó már elolvadt, de a fák még nem zöldülnek, különösen lehangoló képet fest. Salamin András egy 1961-ben készült fényképről mesél, amelyen a park tavában fürdő intézeti gyermekek láthatók, körben szelídgesztenyefák­­kal. A romos épület még áll, őrzik is, de a Tenger­szemnek nevezett tó kiszáradt, mivel forrásait el­tömték, elvezették. A birtok valamikor a sörgyá­ros Haggenmacher családé volt, amely azzal a fel­tétellel adományozta a fővárosnak a nagybácsi, Károly halálát követően, hogy csakis gyermek­­gondozó létesítményt működtethet itt. Sikerült is megakadályozni, hogy lakópark vagy szálloda épüljön rajta, ám az otthon megszűnte óta a terü­let nem kapott más hasznos funkciót sem. S ezzel meg is érkeztünk nem éppen szívderítő zugligeti kirándulásunk végére, az egykori Disz­nófő étteremhez és -forráshoz. Mielőtt felkaptatok az emelkedőre, néhány szót váltok az éppen indul­ni készülő kék busz vezetőjével, aki azonban hiába jár erre évek óta, nem emlékszik a Disznófőre, s azt sem tudja, merre van. Néhány kirándulót is megszólítok, de csak néznek nagy szemekkel, vagy a Hűvösvölgybe küldenek, mivel a szintén meg­szűnt Balázs vendéglővel tévesztik össze a helyet. Pedig az egykori Disznófő fogadó épülete jelenleg is áll, ám csak kerítés mögül látható, mivel ma­gánházzá alakították. Bezárását követően a futbal­lista Mészöly Kálmán tulajdonába került, de már másik család lakja, ottjártamkor a gyerekek vagy féltucatnyi kiskutyával játszottak a kertben. Salamin András szerint azt elfogadhatjuk, hogy a nyereségesen állítólag nem üzemeltethető éttermet bezárják, s lakóházzá építik át. Csakhogy egyúttal a parkot is bekerítették, rajta a legendás Disznófő-forrással. Sőt nemcsak a vízhez lehetet­len hozzáférni, hanem a kerítés a turistaútból is je­lentős részf szakít le, így a birtok melletti szaka­szon csak libasorban haladhatnak el a túrázók. A jelentős jelzáloghitellel terhelt terület visszaszer­zésére tett ugyan kísérleteket a kerület, de ezek ed­dig nem vezettek eredményre. A Zugligetéhez hasonló eseteket hosszan sorol­hatnánk, ám épített értékeink ennyire súlyos és tömeges pusztulásával azért ritkán találkozunk. Budán alighanem itt történt a legnagyobb rombo­lás Lipótmező mellett. A kerületrész jó példája a nagy- és dédszüleink örökségével szemben tanú­sított érzéketlenségnek, a közvagyon széthordásá­­nak, amelyhez a rendszerváltozáskor pozícióban lévő illetékesek egy része aktív segítséget nyújtott. Pedig a környék Budapest felkapott kirándulóne­gyede lehetne, ahová a turisták kijárhatnának en­ni, bort kóstolni, mint teszik azt a nyugat-európai fővárosok többségében a hasonlóan kellemes s a központhoz közeli zöldövezetekben. (Akárcsak a bécsi Grinzingben.) Az eredeti tulajdonosoktól elvett értékeket negyven év alatt lezüllesztették, de 1989-ig leg­alább többé-kevésbé a közösség szolgálatában maradtak. Intézmények hasznosították, vagy foly­tatódott a vendéglátó tevékenység. Az 1989-ben kezdődött szabad rablás következtében azonban a műemlékek - tisztelet a kivételnek - olyan embe­rek kezébe kerültek, akik a terület beépítésében, a gyors meggazdagodásban gondolkodtak. Salamin András elmondása szerint a nyolcvanas évek vé­gén az is megtörtént, hogy a tanács egy hónapra felfüggesztette az építési tilalmat a védett terüle­ten, s ezalatt, hogy, hogy nem, azonnal munkához is láttak a baráti befektetők. S mivel papíron tör­vényesen jártak el, ha megkezdték, be is fejezhet­ték az építkezéseket. Ma már szerencsére valami­vel nagyobb védelmet nyújtanak a törvények. A Fácános és a Disznófő egykori vendégeinek azon­ban alighanem elmenne az étvágyuk, ha szembe­sülnének a mostani állapotokkal. FOTO: P Ö R N E C Z I BÁLINT Az 58-as villamos felszámolásával a végállomás elvesztette funkcióját, lakásokat választottak le benne, a bérlőket már elköltöztették

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék