Magyar Nemzet, 2011. június (74. évfolyam, 149-177. szám)

2011-06-15 / 162. szám

Üveglibegő a Duna felett Újabb Budapestre vonatkozó turisztikai attrakció terve látott napvilágot Sajátos tükröt tart a mai magyar valóságnak az a jellemző módon előzetes egyeztetéseket nélkülöző hír, amely szerint magánvállal­kozók fognak kötélpályát építeni a Duna fölött a Lánchíd déli ol­dala közelében, a Vigadó és a budai Vár összeköttetéseként. Úgy tudni, a projektgazda egy magyar mérnökökből szerveződött tár­saság. A Várkabin névre keresztelt beruházás várhatóan 6-8 mil­liárdos költségből, magántőkéből valósul majd meg, a kötélen közlekedő, sífelvonóhoz hasonló üvegkabinban való utazásért pedig öt-hat eurós viteldíjat kellene majd fizetni, de ez a költség a Várhegy és a Gellért-hegy közötti pálya költségét is tartalmazná. A projekt még az engedélyeztetés előtti folyamatban van. V­ÁROS­KÉP |__Őrsi József____________________ S­okféleképpen reagáltak a hírre az illetékesek: a főváros szim­pátiával fogadta, a műemlék­védel­miek el sem hiszik, az építési ható­ságok nem is hallottak róla, a Buda­pesti Világörökségért Alapítvány felháborodott. Ez is szépen példázza, mennyire hiányzik egy szervezet, amelynek jogilag világosan kijelölt feladata lenne, hogy a városfejlesztésekkel kapcsolatos ötleteket és javaslato­kat koordinálja, az illetékes szerve­zetekkel konzultáljon róluk, majd kijelölje az irányokat, amerre Buda­pestnek valóban haladnia kell. Az az ember érzése, hogy a prob­lémákkal küszködő városra egyre többen úgy tekintenek, mint egy te­repasztalra, amelyen mindenki a maga kénye-kedvére játszadozhat. Míg egy játék­vasút legfeljebb kisik­lik a rosszul elhelyezett indóháztól, a várostervezés jelentősége jóval nagyobb ennél. A turisták vissza­vonhatatlan országképet kapnak az itt tapasztaltakból. Ahhoz, hogy kulturált, európai város benyomá­sát tudjuk kelteni, nélkülözhetetle­nek lennének olyan emberek, akik együttműködve, komplexen tud­nak gondolkozni, és képesek kidol­gozni egy városstratégiai tervet vi­lágos fejlesztési pontokkal. Hogy a projektek pedig a lehető legmaga­sabb színvonallal valósuljanak meg, nemzetközi tervpályázatot kellene hirdetni. Csak ezt követően lehetne azzal foglalkozni, melyik vállalkozó tudja a nyertes elképze­lést a legelőnyösebb konstrukció­ban megvalósítani. Jelenleg azon­ban az sem világos, ki vagy kik fe­lelnek az irányok kijelöléséért. Ha vannak is ilyenek, nem tudni, hogy csak javaslati vagy döntéshozói szereppel bírnak-e, ennek követ­keztében pedig a sorrendet megke­rülve a vállalkozók mondják meg, ők mit és hova fognak építeni a vi­lágörökség közepén. Amíg ez a helyzet így marad, ne csodálkozzunk, ha nagyszerű adottságú fővárosunk turisztikai vonzereje Prágáénak egytizede csu­pán. A javasolt kötélpálya azért nem megoldás a Duna két partjá­nak gyalogos összekötésére, mert csak megkerüli a kérdést. Az üveg­burás libegő valóban képes lenne meghatározott számú turistát a ki­jelölt helyek között szállítani? És abba belegondolt egyáltalán bárki, hogy ha a drágább földkábelek he­lyett légvezetékekkel szállítjuk az áramot, ahhoz elengedhetetlenül szükséges egy trafóház vagy mini­mum egy villanyoszlop, amely csak tovább rontja a városképet? Budai Zoltán, az ötletgazda Budai és Barta Tanácsadó Kft. vezetője például nem gondolt bele. Szerinte a lanov­ka állomásai egyáltalán nem zavar­nák a panorámát, a függesztő- és vontatókötelek szinte észrevehetet­lenek lennének. Be kellene látni: a városban meglévő, különböző korokból szár­mazó, egymásra rakodott struktú­rák egyre kevésbé működnek meg­felelően együtt, és nem újabb, pilla­natnyi szempontok, érdekek szülte rétegeket kellene rápakolni, hanem ki kellene bogozni a csomókat. A Várkabin elnevezésű beruházás várhatóan 6-6 milliárd forintból valósulna meg Zenei időutazás a Cseri-parkerdőben Közel százezer látogatót vonzott az idei Pannónia Fesztivál. A vár­palotai Cseri-parkerdőben százötven zenekar lépett fel, csak Hobo koncertje maradt el. Incidensben sem volt hiány: elfogtak egy sá­torfosztogatót, a Belmondo zenekar pedig beszámolt arról, hogy koncertjüket megrövidítették, és kifelé menet a biztonságiak átku­tatták egyiküket. A szervezők később elnézést kértek. ii Csibra Tibor___________________ • • Ö­t éve csábítja híveit a Pannó­nia Fesztivál, s az idén immár ötnapos időutazásban lehetett ré­sze azoknak, akik ellátogattak a Ba­kony lábainál elterülő Cseri-park­erdőbe. A Pannónia Fesztivált többször leírták már az elmúlt esz­tendőkben, de az esemény köszöni, jól van, és a kritikák ellenére az egyik legnagyobb hazai zenei talál­kozóvá nőtte ki magát. A Pannónia Fesztivál a nemzet­közi felhozatal ellenére még mindig a hazai előadókra koncentrál: fellé­pett a Belmondo, a Vad Fruttik, a Kowalsky meg a Vega, a Subscribe, vagy az Alvin és a Mókusok is. Hú­zónévnek persze ott volt egy igazi világsztár is, az amerikai Twisted Sister. A csaknem negyven éve a színpadon álló New York-i bohóc­­rock-formáció neve ugyan sokak­nak cseng ismerősen, a vártnál mégis kevesebben, voltak rájuk kí­váncsiak. Dee Snider és bandája a Cseri-parkerdőben is, mint bárhol a világon, megtett mindent a sike­rért, a közönség szeretetéért, de négy évtized után talán már ők is el­gondolkodtak azon, hogy egy em­beröltő alatt miért csak két olyan dalt tudtak összehozni, amelyek alapján hallgatóik azonosíthatják őket. A meglehetősen vegyes kor­csoportú közönségnek jelentős ré­sze hűvösen szemlélte Sniderék produkcióját, a tengerentúlon egy­kor hatalmas stadionokat megtöltő jenkik számára vélhetőleg nem ez az este volt a nagy visszatérés. A Pannónia Fesztiválon nincs kaszto­sodás, ahol a szerencsésebb csillag­zat alatt született yuppie-közönség távolságtartóan méregeti a rock-, a metál- vagy a punkzenekarok, illet­ve a népzenét játszó csapatok ra­jongóit. A várpalotai happening még olyan, mint tizenhét éve a Szi­get, béke és nyugalom honol. Bár a Pannóniát már Magyaror­szág második legnagyobb fesztivál­jaként is emlegették, jellemző, hogy öt napja alatt egyetlen olyan látoga­tót vettek őrizetbe a rendőrök, aki a sátrakat fosztogatta. Más hasonló buliktól eltérően a fesztiválozók nem cövekeltek le a nekik tetsző ze­nekaroknál, színpadoknál, hanem folyamatosan vándoroltak, így aki­nek volt elég ereje, illetve sörkészle­te, gyakorlatilag mindent láthatott a műsorból. 152011. június 15., szerdaKultúra I­NFRAKULTÚRA Földön, vízen, levegőben­ ­ Higyi Zol­tán_____________________________________________________ A múlt héten két történet mozgatta meg leginkább az internetes fóru­­mozók, kommentelők fantáziáját, Dzsudzsák labdarúgó életpálya­­modellje és a Duna felett libegő várkabin terve. Egymástól látszólag távo­li témák, mégis sok a közös bennük. Először is a fogadtatás és annak szín­vonala. Ismét bebizonyosodott, hogy az internetes véleménycsere kilenc­ven százalékban olyan megnyilvánulási forma, amelyben névtelenségben sunnyogó frusztrált debilek büntetlenül kiélhetik mindazt, amiért rendes körülmények között magánzárka járna. A szólás- és sajtószabadság cso­dálatos dolog, más kérdés, hogy ezekért a véglényekért kár volt bármilyen csekély áldozatot is hozni. Ráadásul amint várható volt, ez lett az általá­nos, a tanulmányok sora pedig legitimálja a jelenséget azáltal, hogy a tu­dományok szintjére emeli. Nincs kimondva, hogy ez elfogadhatatlan, mert embertelen. Hogy a gyönyörű szabadságom éppen azon a geomet­riai ponton végződik, ahol a másik lény kezdődik. És ennek, ha már jól ki­találva, megtervezve és felépítve így alakult, nem szab határokat két irgal­matlan csendőrpofon, vesd össze­sen figyelmeztetés. Ha már annak ide­jén nem történt határozott terelgetés. Ami egyébként Dzsudzsák labdarú­gónak is jót tett volna, akkor talán most nem azon dolgozna, hogy elássa magát egy láda arany mellé. De ez az ő élete, az ő karmája, szúrja el ő, ha akarja. A labdarúgás, amennyiben látványos, a nemzetközi show-biznisz része; ha valaki úgy dönt huszonöt évesen, hogy elmegy a macska halálá­ba focizni, mert nehezen jön ki napi egymillióból, az is egy performansz. Illik hozzá szerencsét, egészséget kívánni. Dzsudzsák választása a tanulás és Dagesztán között tipikus, a kor hű lenyomata. Ugyanannak a közeg­nek a terméke, mint a hozzászólások zöme. Amelyek ugyanabban a modorban és mederben folytatódtak a dunai várkabin tervével kapcsolatban is. Holott még egy ötlet csupán, nem is a legrosszabb. Mert remélhetőleg a több évtizedes rémálom után most már mindenkinek világos, hogy fel kellene ébredni. Budapesttel csinálni kell valamit, mert jelen állapotában rossz nézni, élhetetlen és unalmas. Az pe­­dig, hogy a Gellért-hegyről szép a kilátás, mélyen igaz, de nagyon kevés. Budapest legnagyobb szerencséje a Duna és mindaz, ami belőle követke­zik. Nem valami nagy felismerés, ezért is érthetetlen a világon párját rit­kító kihasználatlansága. A következőket nem én találtam ki, viszont lel­kesen mantrázom évek óta. Kell egy gyalogoshíd bicikliúttal, rendes kocs­mákkal, lehetőleg nem az Isten háta mögé, ahol nem vezet sehonnan se­hová, ez a napnál világosabb. Rendes közlekedésre van szükség vízi­buszokkal, vízitaxikkal, vízi szállító járművekkel és jöjjön a libegő, amennyiben csak egy buborékot látok néha a víz felett. A rakpartokról ki kell durrantani az autókat, jöhetnek a vendéglők, pihenőhelyek, játszóte­rek, kulturális programok. Mindennek természetesen csak akkor van ér­telme, ha nem egy olyan újabb terep születik, ahonnan távol tartják a bennszülötteket az árakkal, és pár tucat sznob szórakozik egymással, mert a látogatót az sem érdekli, akkor marad Prágában. Darázsfészek ez persze, mint amikor arról beszélünk, hogy a Balatont azért talán ne vasbetonozzuk körbe, ne szabadítsunk rá még több jármű­vet a környékbeli falvakra, és hagyjuk békén a Káli-medencét. Vélemény­különbség esetén felnőtt, ivarérett férfiak nem trollok, nem hisztiznek, vi­szont köszönnek egymásnak. Dörzsölt ügyvéd kerestetik Az igazság ára a bűnügyi mozik sorában csak egy a takaros munkák között F­ILM __Kárpáti György_______________ M­ichael Connelly bűnügyi re­gényének adaptációjában egy rafinált ügyvéd emberére akad egy pénzes és eszes bűnöző védel­me során. Az igazság ára takaros hollywoodi krimi - meglepetések nélkül. Michael Connelly olyan bűn­ügyi történetek szerzője, akinek munkái közhelyesen szólva filmért kiáltanak. Ezért is meglepő, hogy Az igazság ára még csak a második Connelly-filmadaptáció, ráadásul kedvelt detektívje, Harry Bosch még egyetlen történetben sem je­lent meg a vásznon. A kanadai re­gényíró most feldolgozott munká­ja egy Los Angeles-i ügyvédről szól, aki nem rest jó pénzért Olyan bűnözőket védeni, akiknek ártat­lansága még a véleményes kategó­riát sem üti meg. A törvényesség határán működő praxisába új színt visz egy gazdag hollywoodi szépfiú, akit gyilkossággal vádol­nak, és szüleinek szemmel látha­tóan semmi sem elég drága, hogy csemetéjük ne végezze a rácsok mögött. Az ügyvédet kizárólag a pénz motiválja, s az ártatlanság számára nem elsődleges szempont az ügyek elvállalása során. Melyik oldalon állsz? - hangzik el az a kérdés a film felénél, ami természetszerűleg nem maradhat ki egy, az igazság relativitásáról szóló, jóvágású amerikai ügyvédes filmből. A döntést a jó és rossz kö­zött, különösen bűnözők védel­mekor nehéz meghozni, ráadásul a simlis jogi képviselő képét erősí­ti a sztereotípia a hazug ügyvédek­ről. S persze a felmentett bűnö­zőkkel kapcsolatos összeesküvés­elméleteket, akik vagyonokat fi­zettek sztárvédelmükért. Legké­sőbb D. J. Simpson hírhedt pere óta tudjuk, hogy bűnügyi perek kimenetele nem azon múlik, hogy valaki bűnös-e vagy ártatlan, ha­nem hogy milyen jó ügyvédje van - amihez pedig sok pénz szüksé­ges. És épp ettől lehet izgalmas egy tárgyalótermi történet, ahol visszatérően egy helyiségben ül­nek a szereplők. Az igazság árában egy dörzsölt ügyvédet egy dörzsölt bűnözővel hoz össze az élet, s ket­tejük játékában nem is az ártatlan­ság kérdése lesz a központi motí­vum, hanem a pszichológiai had­viselés, valamint hogy ki éli túl az együttműködésüket. Brad Furman filmje két fősze­replőjének játékára helyezi a hang­súlyt. Matthew McConaughey ját­szott már korábban ügyvédet, Ryan Phillippe pedig otthonosan mozog a manipulátor szerepében, ám egyikük sem olyan karizmatikus és tehetséges, hogy igazán emlékeze­tessé tegye a mozit. A különféle Helyszínelők sorozatokon edzett néző számára sem tartogat megle­petéseket Az igazság ára, amely professzionálisan elkészített darab ugyan, de a bűnügyi mozik sorában csak egy a takaros munkák között. Hiába, az olyan gazdag hagyomá­nyok mellett, ahol Billy Wilder A vád tanúja filmjétől Hitchcock-re­­mekeken át Sidney Lumet-mozikig húzható meg a minőségi skála, ne­héz nagyot dobni. A pillanatnyi szórakozás igényét viszont annál könnyebb kiszolgálni. (Az igazság ára. Színes, felira­tos amerikai film, 118 perc, 2011. Rendező: Brad Furman. Forgal­mazó: Pro Video Film Kft.) Matthew McConaughey ügyvédje is feledhető figura

Next