Magyar Nemzet, 2011. szeptember (74. évfolyam, 239-268. szám)

2011-09-09 / 247. szám

kultúra® magyar nemzet. hu Valóságos mozi az Operában Száz éve nagy talány, hogy lehet színre vinni A kékszakállú her­ceg várát. Bartók ugyanis megkötötte partitúrába írt megjegy­zéseivel a rendezők kezét, ugyanakkor a mű olyannyira szürreá­lis képekből építkezik, amelyek megjelenítéséhez komoly lehe­tőségeket nyithat a 3D technika. HANG­HATÁS a Vakul­ya Eszter________________ K­özépszerű videojáték - ez volt az első érzésem A kékszakállú és a Boleró közös 3D-s verziójáról. Nem győzött meg a technika, a vir­tuális világ kizárólagossága, a tér­hatású moziélmény, annak ellené­re, hogy valóban kinyitotta a szín­padkép lehetőségeinek tárházát, és felvillantott néhány olyan megol­dást, amely hosszú távon sikerrel verhet gyökeret a díszlettervezés­ben. Kísérletnek nem rossz, hogy egyáltalán nincsenek épített díszle­tek, sőt néha maguk az énekesek is úgy festenek, mintha ők is a vász­non léteznének csak, de aligha le­het új iránya a rendezésnek ez a ki­zárólagosság. Ha minden virtuális, akkor egyszerűbb egy 3D-s opera­­filmet készíteni, költséghatéko­nyabb megoldás, mint napról nap­ra élőben követni a vetítéssel a zene tempójának, ritmusának termé­szetes eltéréseit. Kőszínházba azért jár az ember, mert a valóság illú­ziójára vágyik, ehhez pedig az épí­tett díszlet, a kézzelfogható világ hozzátartozik. Hosszú távon az arany középút lehet a járható ös­vény, ahol csak a technikailag kor­látokba ütköző elemeket vetítik a valódi, ezáltal valóságként ható díszletek közé. A rendezés védel­mében persze azt sem illik elhall­gatni, hogy az elsőség, az úttörő­munka csak évtizedek távlatából dicsőség, saját korában inkább átok, mint áldás, a sok befektetett energia és pénz ritkán térül meg. Helyette jönnek az okoskodók, akiknek semmi sem elég jó, a kon­zervatívok, akik minden újítástól eleve elzárkóznak, és a sznobok, akik kritika nélkül lelkesen bólo­gatnak mindenhez, amiben ott rej­lik a szenzáció. Az új ösvényeket pedig valakinek el kell kezdenie ki­taposni, még hibák árán is, máskü­lönben nem fejlődne a világ. Nem véletlen, hogy A kéksza­kállút többen filmre vették, hiszen az átlagos színpadtechnika nem ké­pes összehozni a szövegből követ­kező képeket azok pszichét megje­lenítő, elvont utalásaival. A történet ugyanis belül játszódik, a vár maga a férfilélek, a képsorok álomsze­rűen változnak a valóság és a kép­zelet között. Hiányoznak a fizikai törvények: a fal vérzik, az ajtó mö­gött könnyek tava áll, ember nagy­ságú virágok nőnek, és még sorol­hatnánk mindazokat a szimbólu­mokat, amelyeket a filmvászon eredményesebben kelt életre. Ez az előadás elsősorban persze azért jó, mert Komlósi Ildikó és Ko­vács István kettőse behunyt szem­mel is életre szóló élmény. Szép hangszínek, beszédszerű dallamve­zetés, átélt és rendkívül cizellált já­ték - olyan, amilyennek egy világ­­színvonalú előadásnak lennie kell, s olyan, amilyet Bartók Béla is meg­álmodott száz évvel ezelőtt, amikor papírra vetette az operát. Ezért az­tán elviszi a hátán a 3D-s kísérletet, amely a látványban kétkedőket leg­alább zeneileg kényezteti. A vetített képek elég sablonosak, elég stilizál­tak ahhoz, hogy a zenéé maradjon a főszerep, ez nem baj, ugyanakkor nagyon látszik, hogy pusztán szá­mítógépes képalkotás. Ez azért is csalódás, mert Andrew Quinn, a speciális 3D effektek alkotója nevé­hez fűződik a képi világáról méltán híres Matrix című film. Az egész stáb nemzetközileg elismert alko­tókból áll: Alessandro Chiodo a lát­ványtervező, Gian Marco Cam­­panino és Marcella Gallotta alkotta a díszleteket, a grafikus Fabrizio Lupo, a rendező pedig Caterina Vianello. A Bolero viszont jó ötlet volt, jól illeszkedik a Bartók-operá­hoz, annak ellenére, hogy A kéksza­kállú nehezen párosítható. Ravel műve most olyan koncepciót ka­pott, amely megállja előtte a helyét „első felvonásként”, vagy rövidsége okán „nyitányként”, a három ko­rábbi asszonnyal és a Judittal való megismerkedéssel vezeti be a Bar­­tók-operát. Lola Greco spanyolos koreográfiája önmagában is üdítő előadás. A zenekart hallottam már jobb formában is. A kékszakállúban be­lejöttek a zenélésbe, de a Boleró fe­­lejthetőre sikerült. Csak remélhet­jük, hogy az Operaházban az elmúlt hónapok idegtépő bizonytalansága után rendeződik a muzsikusok helyzete is, és újra a zenéé lehet a főszerep. Akkor talán kevesebb lesz a tévesztés. (Bartók: A kékszakállú herceg vára, Ravel: Bolero, 3D világpremi­er, Operaház, szeptember 7., 19.00.) A Bolero jól illeszkedik a Bartók-operához FOTÓ: MÁTÉ PÉTER 15 2011. szeptember 9., péntekKultúra Rovatvezető: Muray Gábor Ma is ködszurkáló lenne Interjú Szigethy Gábor színháztörténész, író, rendezővel Latinovits Zoltánról A megkoronázatlan magyar színészkirály, Latinovits Zoltán, ma lenne nyolcvanéves. Negyvenöt évesen megszakadt életpályája során olyan sokoldalú, páratlanul magas színvonalú művészetet képviselő szellemi örökséget hagyott hátra, amely a magyar színháztörténet legkiválóbb egyéniségei közé emelte őt. Róla beszélgettünk Szigethy Gábor színháztörténész, író, rendezővel, aki több könyvet írt a színészkirályról.­ ­ Tartus PF­tf.| A napokban jelent meg Győze­lem, diadal nélkül - A rende­ző Latinovits Zoltán című legújabb könyve. Milyen győzelemről beszé­lünk? - A Győzelem című Németh László-darab volt Latinovits Zoltán első rendezése. Budapesten nem engedték rendezni, így került a Veszprémi Petőfi Színházba. La­­tinovits nagyon készült arra, hogy ne csak színész legyen a színház­ban, de az akkori politika számára minden önállóan gondolkodó em­ber veszélyes volt. A Győzelem Né­meth László kevéssé sikerült darab­ja, de Latinovits Zoltán a drama­turg segítségével színpadképes szö­veggé dolgozta át, és gondolatilag gazdag szövetű színházi előadást hozott létre. Az első dokumentu­mot 1972-ben gyűjtöttem: a Kritika főszerkesztője Latinovits Zoltán in­dulatos levelét a szemétkosárba dobta, én kiszedtem, eltettem és el­kezdtem összeszedni az előadásra vonatkozó forrásokat. E most meg­jelent kis könyv az előadás megszü­letésének színháztörténeti doku­mentációja a felkutatott és össze­gyűjtött források - rendezőpél­dány, súgópéldány, levelek, inter­júk, kritikák - alapján. De az elő­adás létrejöttének története egy po­litikai krimit is rejt magában. - Mi­takar a politikai krimi kife­jezés ebben a történetben? - A történet lényege az, hogy miképpen akart és tudott az állam­szocialista politika tönkretenni egy színészt, aki nem volt hajlandó ga­­zsulálni a hatalomnak. Ahol és ahogy lehetett, Veszprémben is gáncsolták Latinovits Zoltánt. Illyés Gyula Különc című darabjának fő­szerepét próbálta, amikor bemutat­ták Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, amely nemcsak a magyar, de a világ filmkultúrájának kiemel­kedő remekműve. A veszprémi he­lyi lapban megjelent kritika élesen bírálta a filmet mint reakciós, a régi világ után nosztalgiázó, ízlésrom­boló alkotást. A Különc bemutatója után az újságban támadták a színé­szeket, hogy - Latinovits kivételé­vel - nem tudják a szöveget: szem­be akarták állítani az egész társula­tot Latinovits Zoltánnal. A színé­szek jogorvoslatot kerestek, a helyi bíróság a Győzelem főpróbája heté­re tűzte ki a tárgyalást. És a pert megnyerő újságíró kajánul vigyo­rogva foglalta el helyét a főpróbán. A premier is roppant izgalmak kö­zött zajlott. Éjszaka Cserhalmi György eltörte a lábát. Másnap Latinovits Zoltán szerette volna le­mondani az előadást, mondván, egy paraszthős nem sántikálhat vé­gig az előadásban. Az igazgató el­rendelte az előadás megtartását. Latinovits Zoltán a szünetben ki­ment a színpadra és beszédet inté­zett a közönséghez, az igazgató leol­­tatta a villanyt. Latinovits a sötét­ben tovább beszélt. Akkor az igaz­gató kihívatta az elhárítást, akik Latinovits Zoltánt az igazgatói iro­dába kísérték, és az igazgató pilla­natra megnyugodhatott, hogy a reakciós, szovjetellenes Latinovits Zoltánt átadta az államvédelemnek. Fél óra múltán távozott a két kato­natiszt, megköszönve az igazgató elvtársnak, hogy lehetővé tette szá­mukra a zseniális színésszel való ta­lálkozást, amely életük különleges élménye volt. És hozzátették: az ügy nem rájuk tartozik. De a már úton lévő érdemes művész kitüntetést csak három év múlva kaphatta meg Latinovits Zoltán. - 1973-ban jelent meg Latinovits Ködszurkáló című kötete, amelyben könyörtelen őszinteséggel fogalmaz­ta meg egy uralkodó színházi széljá­rás valamennyi vadkinövését. Ma is szurkálná a ködöt... ? - Szurkálná. Ugyanolyan inten­zitással mondaná a magáét, mint a hatvanas-hetvenes években. Mű­vészként alapvető feladatának tar­totta, hogy mindig, mindenről őszintén elmondja a véleményét. A művész - ha nem a show-biznisz­­ben dolgozó szakiparos - feladata a diktatúrában éppúgy, mint a de­mokráciában, hogy őszinte legyen és mindig, minden körülmények között ragaszkodjon az igazsághoz. - Mi Latinovits üzenete a má­nak? Mit mondana ma, ha fizikai­lag is itt volna közöttünk? - Szerintem ugyanazt monda­ná, amit negyven évvel ezelőtt: a színész és a színház feladata az emberábrázolás. Már akkor kezd­te zavarni Latinovits Zoltánt an­nak a fajta színháznak a lassú tér­hódítása, amely elsősorban látvá­nyos ötletekre épül, s amely nem megváltoztatni akarja az embere­ket, csupán szórakoztatni. Egy ak­kor nagy hatalmú rendező arra ta­nította tanítványait, hogy olyan színházat kell csinálni, amelyre a nézők legalább a buszmegállóig emlékeznek. Latinovits Zoltán olyan színházat akart csinálni, amelyik átalakítja, jobbá teszi az embereket, s amelynek hatása nem percekben, hanem években mérhető. - Ma már egyre inkább legen­da, hogy Latinovits Zoltán öngyil­kos lett. A cáfolhatatlan bizonyíté­kok azt mutatják, hogy baleset ál­dozata lett. Ön szerint hogyan halt meg a színészkirály? - Az akkori torz politikai hata­lom érdeke az volt, hogy Latin­o­­vits halálát öngyilkosságnak állít­sa be. Ha szigorúan a dokumentu­mok - rendőrségi jegyzőkönyv, vasúti dokumentumok, Latinovits kézirata - alapján ítéljük meg a történteket, akkor egyértelmű, hogy baleset történt. Fel akart ug­rani a mozgó vonat negyedik ko­csijának lépcsőjére, elvétette, visszaesett. A „vonat elé vetette magát” és hasonló legendák lég­ből kapottak. Izgalmasan hang­zottak, de valótlanok. - Ez is a politikai krimi része volt... ? - Igen. Ha öngyilkos lett a szí­nész, nem kell komoly, részletes vizsgálatot lefolytatni. Akkor nem a politikai rendszer áldozata Latinovits Zoltán, csupán egy saj­nálatra méltó beteg. A diktatúrák nem csak akasztófával gyilkolnak, az emberek lelki gyötrése is lehet eszköz arra, hogy szófogadóvá ne­veljenek állampolgárokat. Lati­novits nem volt szófogadó. Idő előtt kellett meghalnia­ .Latinovits Zoltán olyan színházat akart csinálni, amelyik átalakítja, jobbá teszi az embereket" FOTÓ: HEGEDŰS MÁRTA A színészkirályra emlékeztek L­atinovits 80 címmel tegnap emléknapot tartott a Veszprémi Petőfi Színház, abból az alkalomból, hogy a színészlegenda az 1971—73-as évadban játszott és rendezett a színházban. Ennek tiszteletére a társu­lat tegnap délután a balatonszemesi temetőben meg­koszorúzta Latinovits Zoltán sírját, majd este Veszp­rémben, a Szent Mihály-székesegyházban szentmisén emlékeztek a színészkirályra. Este nyolc órakor a Latinovits-Bujtor Játékszínben kiállítás nyitt grafikái­ból, akvarelljeiből, rajzaiból, melyet az Országos Szín­háztörténeti Múzeum és Intézet bocsátott a színház rendelkezésére. A tárlat megnyitása után felavatták Krisztiáni Sándor gipszből készült Latinovits-szobrát, majd Kéri Kitty és Szalma Tamás Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról szóló Emlékezz a repülésre... cí­mű produkcióját tekintették meg a nézők. Ma délután három órakor a társulat megkoszorúzza Latinovits Zoltán emléktábláját a színház főbejáratánál. Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendeztek szerdán emlékestet, amelyen Latinovitsra, a színművészre, a filmművészre, az előadóművészre emlékeztek egykori alkotótársai jelenlétében, a Szindbád legendás képsoraival. Kelecsényi László film- és irodalomtörténész segítségével bemutatták a Latinovitsról szóló új könyvet, majd a színész pályafu­tását meghatározó négy színház, a Debreceni Csoko­nai, a Miskolci Nemzeti, a Veszprémi Petőfi és a pesti Vígszínház képviselői osztották meg a közönséggel, hogyan őrzik Latinovits szellemiségét, színházi örök­ségét. Felléptek a 35 éve alapított, és a mai napig szá­mos színésztehetség kibontakozását segítő Latinovits Zoltán Diákszínpad tagjai is. FOTÓ: MTI/KELETI ÉVA IBMMI—■" 1 HM A ROVAT MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTA "

Next