Magyar Nemzet, 2011. szeptember (74. évfolyam, 239-268. szám)
2011-09-09 / 247. szám
kultúra® magyar nemzet. hu Valóságos mozi az Operában Száz éve nagy talány, hogy lehet színre vinni A kékszakállú herceg várát. Bartók ugyanis megkötötte partitúrába írt megjegyzéseivel a rendezők kezét, ugyanakkor a mű olyannyira szürreális képekből építkezik, amelyek megjelenítéséhez komoly lehetőségeket nyithat a 3D technika. HANGHATÁS a Vakulya Eszter________________ Középszerű videojáték - ez volt az első érzésem A kékszakállú és a Boleró közös 3D-s verziójáról. Nem győzött meg a technika, a virtuális világ kizárólagossága, a térhatású moziélmény, annak ellenére, hogy valóban kinyitotta a színpadkép lehetőségeinek tárházát, és felvillantott néhány olyan megoldást, amely hosszú távon sikerrel verhet gyökeret a díszlettervezésben. Kísérletnek nem rossz, hogy egyáltalán nincsenek épített díszletek, sőt néha maguk az énekesek is úgy festenek, mintha ők is a vásznon léteznének csak, de aligha lehet új iránya a rendezésnek ez a kizárólagosság. Ha minden virtuális, akkor egyszerűbb egy 3D-s operafilmet készíteni, költséghatékonyabb megoldás, mint napról napra élőben követni a vetítéssel a zene tempójának, ritmusának természetes eltéréseit. Kőszínházba azért jár az ember, mert a valóság illúziójára vágyik, ehhez pedig az épített díszlet, a kézzelfogható világ hozzátartozik. Hosszú távon az arany középút lehet a járható ösvény, ahol csak a technikailag korlátokba ütköző elemeket vetítik a valódi, ezáltal valóságként ható díszletek közé. A rendezés védelmében persze azt sem illik elhallgatni, hogy az elsőség, az úttörőmunka csak évtizedek távlatából dicsőség, saját korában inkább átok, mint áldás, a sok befektetett energia és pénz ritkán térül meg. Helyette jönnek az okoskodók, akiknek semmi sem elég jó, a konzervatívok, akik minden újítástól eleve elzárkóznak, és a sznobok, akik kritika nélkül lelkesen bólogatnak mindenhez, amiben ott rejlik a szenzáció. Az új ösvényeket pedig valakinek el kell kezdenie kitaposni, még hibák árán is, máskülönben nem fejlődne a világ. Nem véletlen, hogy A kékszakállút többen filmre vették, hiszen az átlagos színpadtechnika nem képes összehozni a szövegből következő képeket azok pszichét megjelenítő, elvont utalásaival. A történet ugyanis belül játszódik, a vár maga a férfilélek, a képsorok álomszerűen változnak a valóság és a képzelet között. Hiányoznak a fizikai törvények: a fal vérzik, az ajtó mögött könnyek tava áll, ember nagyságú virágok nőnek, és még sorolhatnánk mindazokat a szimbólumokat, amelyeket a filmvászon eredményesebben kelt életre. Ez az előadás elsősorban persze azért jó, mert Komlósi Ildikó és Kovács István kettőse behunyt szemmel is életre szóló élmény. Szép hangszínek, beszédszerű dallamvezetés, átélt és rendkívül cizellált játék - olyan, amilyennek egy világszínvonalú előadásnak lennie kell, s olyan, amilyet Bartók Béla is megálmodott száz évvel ezelőtt, amikor papírra vetette az operát. Ezért aztán elviszi a hátán a 3D-s kísérletet, amely a látványban kétkedőket legalább zeneileg kényezteti. A vetített képek elég sablonosak, elég stilizáltak ahhoz, hogy a zenéé maradjon a főszerep, ez nem baj, ugyanakkor nagyon látszik, hogy pusztán számítógépes képalkotás. Ez azért is csalódás, mert Andrew Quinn, a speciális 3D effektek alkotója nevéhez fűződik a képi világáról méltán híres Matrix című film. Az egész stáb nemzetközileg elismert alkotókból áll: Alessandro Chiodo a látványtervező, Gian Marco Campanino és Marcella Gallotta alkotta a díszleteket, a grafikus Fabrizio Lupo, a rendező pedig Caterina Vianello. A Bolero viszont jó ötlet volt, jól illeszkedik a Bartók-operához, annak ellenére, hogy A kékszakállú nehezen párosítható. Ravel műve most olyan koncepciót kapott, amely megállja előtte a helyét „első felvonásként”, vagy rövidsége okán „nyitányként”, a három korábbi asszonnyal és a Judittal való megismerkedéssel vezeti be a Bartók-operát. Lola Greco spanyolos koreográfiája önmagában is üdítő előadás. A zenekart hallottam már jobb formában is. A kékszakállúban belejöttek a zenélésbe, de a Boleró felejthetőre sikerült. Csak remélhetjük, hogy az Operaházban az elmúlt hónapok idegtépő bizonytalansága után rendeződik a muzsikusok helyzete is, és újra a zenéé lehet a főszerep. Akkor talán kevesebb lesz a tévesztés. (Bartók: A kékszakállú herceg vára, Ravel: Bolero, 3D világpremier, Operaház, szeptember 7., 19.00.) A Bolero jól illeszkedik a Bartók-operához FOTÓ: MÁTÉ PÉTER 15 2011. szeptember 9., péntekKultúra Rovatvezető: Muray Gábor Ma is ködszurkáló lenne Interjú Szigethy Gábor színháztörténész, író, rendezővel Latinovits Zoltánról A megkoronázatlan magyar színészkirály, Latinovits Zoltán, ma lenne nyolcvanéves. Negyvenöt évesen megszakadt életpályája során olyan sokoldalú, páratlanul magas színvonalú művészetet képviselő szellemi örökséget hagyott hátra, amely a magyar színháztörténet legkiválóbb egyéniségei közé emelte őt. Róla beszélgettünk Szigethy Gábor színháztörténész, író, rendezővel, aki több könyvet írt a színészkirályról. Tartus PFtf.| A napokban jelent meg Győzelem, diadal nélkül - A rendező Latinovits Zoltán című legújabb könyve. Milyen győzelemről beszélünk? - A Győzelem című Németh László-darab volt Latinovits Zoltán első rendezése. Budapesten nem engedték rendezni, így került a Veszprémi Petőfi Színházba. Latinovits nagyon készült arra, hogy ne csak színész legyen a színházban, de az akkori politika számára minden önállóan gondolkodó ember veszélyes volt. A Győzelem Németh László kevéssé sikerült darabja, de Latinovits Zoltán a dramaturg segítségével színpadképes szöveggé dolgozta át, és gondolatilag gazdag szövetű színházi előadást hozott létre. Az első dokumentumot 1972-ben gyűjtöttem: a Kritika főszerkesztője Latinovits Zoltán indulatos levelét a szemétkosárba dobta, én kiszedtem, eltettem és elkezdtem összeszedni az előadásra vonatkozó forrásokat. E most megjelent kis könyv az előadás megszületésének színháztörténeti dokumentációja a felkutatott és összegyűjtött források - rendezőpéldány, súgópéldány, levelek, interjúk, kritikák - alapján. De az előadás létrejöttének története egy politikai krimit is rejt magában. - Mitakar a politikai krimi kifejezés ebben a történetben? - A történet lényege az, hogy miképpen akart és tudott az államszocialista politika tönkretenni egy színészt, aki nem volt hajlandó gazsulálni a hatalomnak. Ahol és ahogy lehetett, Veszprémben is gáncsolták Latinovits Zoltánt. Illyés Gyula Különc című darabjának főszerepét próbálta, amikor bemutatták Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét, amely nemcsak a magyar, de a világ filmkultúrájának kiemelkedő remekműve. A veszprémi helyi lapban megjelent kritika élesen bírálta a filmet mint reakciós, a régi világ után nosztalgiázó, ízlésromboló alkotást. A Különc bemutatója után az újságban támadták a színészeket, hogy - Latinovits kivételével - nem tudják a szöveget: szembe akarták állítani az egész társulatot Latinovits Zoltánnal. A színészek jogorvoslatot kerestek, a helyi bíróság a Győzelem főpróbája hetére tűzte ki a tárgyalást. És a pert megnyerő újságíró kajánul vigyorogva foglalta el helyét a főpróbán. A premier is roppant izgalmak között zajlott. Éjszaka Cserhalmi György eltörte a lábát. Másnap Latinovits Zoltán szerette volna lemondani az előadást, mondván, egy paraszthős nem sántikálhat végig az előadásban. Az igazgató elrendelte az előadás megtartását. Latinovits Zoltán a szünetben kiment a színpadra és beszédet intézett a közönséghez, az igazgató leoltatta a villanyt. Latinovits a sötétben tovább beszélt. Akkor az igazgató kihívatta az elhárítást, akik Latinovits Zoltánt az igazgatói irodába kísérték, és az igazgató pillanatra megnyugodhatott, hogy a reakciós, szovjetellenes Latinovits Zoltánt átadta az államvédelemnek. Fél óra múltán távozott a két katonatiszt, megköszönve az igazgató elvtársnak, hogy lehetővé tette számukra a zseniális színésszel való találkozást, amely életük különleges élménye volt. És hozzátették: az ügy nem rájuk tartozik. De a már úton lévő érdemes művész kitüntetést csak három év múlva kaphatta meg Latinovits Zoltán. - 1973-ban jelent meg Latinovits Ködszurkáló című kötete, amelyben könyörtelen őszinteséggel fogalmazta meg egy uralkodó színházi széljárás valamennyi vadkinövését. Ma is szurkálná a ködöt... ? - Szurkálná. Ugyanolyan intenzitással mondaná a magáét, mint a hatvanas-hetvenes években. Művészként alapvető feladatának tartotta, hogy mindig, mindenről őszintén elmondja a véleményét. A művész - ha nem a show-bizniszben dolgozó szakiparos - feladata a diktatúrában éppúgy, mint a demokráciában, hogy őszinte legyen és mindig, minden körülmények között ragaszkodjon az igazsághoz. - Mi Latinovits üzenete a mának? Mit mondana ma, ha fizikailag is itt volna közöttünk? - Szerintem ugyanazt mondaná, amit negyven évvel ezelőtt: a színész és a színház feladata az emberábrázolás. Már akkor kezdte zavarni Latinovits Zoltánt annak a fajta színháznak a lassú térhódítása, amely elsősorban látványos ötletekre épül, s amely nem megváltoztatni akarja az embereket, csupán szórakoztatni. Egy akkor nagy hatalmú rendező arra tanította tanítványait, hogy olyan színházat kell csinálni, amelyre a nézők legalább a buszmegállóig emlékeznek. Latinovits Zoltán olyan színházat akart csinálni, amelyik átalakítja, jobbá teszi az embereket, s amelynek hatása nem percekben, hanem években mérhető. - Ma már egyre inkább legenda, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. A cáfolhatatlan bizonyítékok azt mutatják, hogy baleset áldozata lett. Ön szerint hogyan halt meg a színészkirály? - Az akkori torz politikai hatalom érdeke az volt, hogy Latinovits halálát öngyilkosságnak állítsa be. Ha szigorúan a dokumentumok - rendőrségi jegyzőkönyv, vasúti dokumentumok, Latinovits kézirata - alapján ítéljük meg a történteket, akkor egyértelmű, hogy baleset történt. Fel akart ugrani a mozgó vonat negyedik kocsijának lépcsőjére, elvétette, visszaesett. A „vonat elé vetette magát” és hasonló legendák légből kapottak. Izgalmasan hangzottak, de valótlanok. - Ez is a politikai krimi része volt... ? - Igen. Ha öngyilkos lett a színész, nem kell komoly, részletes vizsgálatot lefolytatni. Akkor nem a politikai rendszer áldozata Latinovits Zoltán, csupán egy sajnálatra méltó beteg. A diktatúrák nem csak akasztófával gyilkolnak, az emberek lelki gyötrése is lehet eszköz arra, hogy szófogadóvá neveljenek állampolgárokat. Latinovits nem volt szófogadó. Idő előtt kellett meghalnia .Latinovits Zoltán olyan színházat akart csinálni, amelyik átalakítja, jobbá teszi az embereket" FOTÓ: HEGEDŰS MÁRTA A színészkirályra emlékeztek Latinovits 80 címmel tegnap emléknapot tartott a Veszprémi Petőfi Színház, abból az alkalomból, hogy a színészlegenda az 1971—73-as évadban játszott és rendezett a színházban. Ennek tiszteletére a társulat tegnap délután a balatonszemesi temetőben megkoszorúzta Latinovits Zoltán sírját, majd este Veszprémben, a Szent Mihály-székesegyházban szentmisén emlékeztek a színészkirályra. Este nyolc órakor a Latinovits-Bujtor Játékszínben kiállítás nyitt grafikáiból, akvarelljeiből, rajzaiból, melyet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bocsátott a színház rendelkezésére. A tárlat megnyitása után felavatták Krisztiáni Sándor gipszből készült Latinovits-szobrát, majd Kéri Kitty és Szalma Tamás Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról szóló Emlékezz a repülésre... című produkcióját tekintették meg a nézők. Ma délután három órakor a társulat megkoszorúzza Latinovits Zoltán emléktábláját a színház főbejáratánál. Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendeztek szerdán emlékestet, amelyen Latinovitsra, a színművészre, a filmművészre, az előadóművészre emlékeztek egykori alkotótársai jelenlétében, a Szindbád legendás képsoraival. Kelecsényi László film- és irodalomtörténész segítségével bemutatták a Latinovitsról szóló új könyvet, majd a színész pályafutását meghatározó négy színház, a Debreceni Csokonai, a Miskolci Nemzeti, a Veszprémi Petőfi és a pesti Vígszínház képviselői osztották meg a közönséggel, hogyan őrzik Latinovits szellemiségét, színházi örökségét. Felléptek a 35 éve alapított, és a mai napig számos színésztehetség kibontakozását segítő Latinovits Zoltán Diákszínpad tagjai is. FOTÓ: MTI/KELETI ÉVA IBMMI—■" 1 HM A ROVAT MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTA "