Magyar Nemzet, 2012. március (75. évfolyam, 60-89. szám)
2012-03-01 / 60. szám
6Magyar Nemzet • Vélemény 2012. március 1., csütörtök Rovatvezető: Körmendy Zsuzsannapubliciszt@magyarnemzet.hu Lincshangulat a nemzetközi fórumokon A nyugati sajtó eddig azt visszhangozta, amit a magyar ellenzék a szájába adott • Ellenfeleink túl messzire mentek Azt írja az újság - hallottuk a régi kabaréban, de ma már kérdeznünk sem kell, hogy mit ír. Mindannyian tudjuk. A nyugati sajtó eddig szócsőként visszhangozta azt, amit a magyar ellenzék a szájába adott. Tulajdonképpen mindegy, hogy melyik újság írta le ismét, hogy Orbán Viktor hatalmába kerítette az igazságszolgáltatást, a médiát, és bebörtönözte a mély gazdasági válságba sodródó magyar társadalmat. Ezúttal történetesen a francia reformátusok Réforme című hetilapjában látom egy forrásainak és rögeszméinek kiszolgáltatott újságíró (Pierre Desorgues) vízióit, amelyek szerint az új választójogi törvény értelmében gyakorlatilag lehetetlenné vált a politikai váltógazdaság Magyarországon. Ha az utóbbi igaz volna, a kétharmados többség számára ez lehetne az utóbbi hetek legjobb híre. Nem térhetnek vissza a korrupt kommunista milliárdosok? Sajnos nem igaz. Az Orbán által „letiport hazai sajtóban” már a kétharmad lehetséges megszerzéséről nyilatkoznak ellenzékiek anélkül, hogy ezt egy jámbor francia orrára kötnék. Az Egy különös demokrácia című írás (Une étrange démocratie. Réforme, 2012. január 12.) szerzőjének eljárása a következő: a cikk fejrészében tényként sorolja fel, hogy mi mindenre tette már rá a kezét Orbán Viktor. A lista mellé helyez szabó János rajta egy nagyméretű fényképet, amelyen a miniszterelnök és Matolcsy György barátságosan mosolyog. A lap olvasótáborának azonban a sajtóból és Desorgues korábbi írásaiból már tudnia illik, hogy ez mekkora pofátlanság. (Van képük a történtek után vigyorogni?) Megtudjuk azt is, hogy a Fidesz az 1974-ben született Mesterházy Attilát is személy szerint felelősnek tartja 1956 leveréséért, továbbá a hatalom célkeresztjében van az ízig-vérig demokrata Gyurcsány Ferenc, aki modern szociáldemokratákat faragott a régi kommunistákból. (Vajon hol lehet a forgács?) A vastagon tálalt rágalmakra mintegy válaszként, ellenséges felvezetéssel Balog Zoltán, „a kálvinista miniszterelnök spirituális vezetője” véleményét idézik, aki kerek perec tagadja kebelbarátjának diktátorságát. Ekkor lép porondra egy mindenkitől teljesen független szakértő, az újságíró kedvence, Enyedi Zsolt, akiről már messziről látszik, hogy tévedhetetlen. Amit mond, az vitathatatlan tény, objektív kutatások eredménye, hiszen ő profeszszor, sőt a politikatudományi tanszék vezetője, mi több, kétszer is leírják róla, hogy kutató, egyszer pedig azt, hogy politológus. Következésképpen amit mond, az „nem csak afféle szerény vélemény”. Ő bizony egyáltalán nem érzékeny az Orbán-hívők demokratikus hitvallásaira, mert ez az ország soha nem fogadta el a trianoni békeszerződést. Itt bizony mindig folyamatos volt az autoriter politizálás kísértése, Orbán ráadásul Európa-ellenes, nacionalista és Világbank-ellenes terminológiát használ, holott csupán a Világbank és Európa képes ezt a társaságot észre téríteni. Mindebből a tájékozatlan olvasó arra következtethet, hogy a gazdasági bajokat Orbán Viktor okozta. A hasonló egyoldalúságoknak köszönhető, hogy közvéleményünk Franciaország említésekor ma már nem a kultúrára, borra, divatra és filmre gondol, hanem Cohn-Bendit arcára, amint temérdek nyálat veszít üvöltözés közben. Pedig gondolhatnánk Albert Camus Le sang des Hongrois - A magyarok vére című 1957-es írására is. Ő megérezte, hogy a magyarok tisztelik a szabadságot. A hazai közvéleményt francia részről leginkább meglepő jelenség (amely a Le Monde „köztársasági” karikatúrája körül tetőzött) a kulturális kontextus végtelenül primitív negligálása. Autóbuszainkon azt találgatta az utazóközönség, hogy vajon bombázni fogja-e Párizs Brüsszelt, ha a szerkesztőségben véletlenül megtudja valaki, hogy Belgium egy királyság. Mert a Le Monde szerint egy nagy és gazdag országnak nyilván szabad királyságnak lennie, sőt alkotmánya kimondhatja, hogy az államfő kizárólag anglikán vallású lehet. Középhatalmak esetében ez már vegytiszta fasizmus volna, a magyarok pedig szórjanak hamut a fejükre, mert alkotmányuknak csupán a harmadik mondata rögzíti, hogy az ország államformája köztársaság! Vajon nem jött még el az ideje egy kis szégyenkezésnek? Melyik francia véleményformáló tudja elképzelni, hogy egy miniszterük (választási kampányon kívül) kerékpárral menjen dolgozni, és munkája végeztével lekapcsolja irodájában a villanyt? Pedig a Holland Királyságban ez a hétköznapi gyakorlat. Akkor nekünk most utálnunk kellene a franciákat, mert jobban hasonlítanak egy császárságra, mint egy köztársaságra? Az európai baloldal elfogultsága szintén meglepő. Hangját sem lehetett hallani, amikor Gyurcsány Ferenc 9,3 százalék államháztartási hiányt produkált, akkor sem, amikor hamis adatokkal szórakoztatta az uniót, amikor pénzügyminiszterével együtt belföldön eltitkolta a tényleges gazdasági adatokat („hogy ne befolyásolják a választás eredményét”), amikor a közszolgálati média útján egész megyéket zsarolt, hogy elveszítik támogatásukat, ha az ellenzékre szavaznak, amikor összeverték a pénzügyi felügyelet gyanús nyomokra bukkanó elnökét. Jelenleg nem tudunk hasonló esetekről. A nemzetközi baloldal mélyen hallgatott, amikor 2006-ban a velejéig korrupt rendszer rendőrei eszméletlenre vertek egy ellenzéki szóvivőként mindenki által (így a rendőrök által is) nagyon jól ismert, televízióban naponként látott fideszes országgyűlési képviselőt, majd összetörték a csontjait. A madzagon rángatott európai véleményformálóknak tényleg nincs sejtelmük arról, hogy mindez a közelmúltban megtörténhetett Magyarországon? Gondolkodtak-e azon, milyen következményekkel jár, hogy Gyurcsány Ferenc úgy növelte bénítóvá az ország adósságát, hogy a summát ő élvezte, a törlesztést utódjának kellett megkezdenie? Tudják-e, hogy a cigánygyilkosságok a szocialista kormányok idején történtek, és Orbán Viktorék szüntették meg a paramilitáris egységek masírozását? Azok a nyugati országok, amelyek soha nem tapasztalták a kommunizmus rendszerét, nem érthetik meg, mi áll a magyarországi ellenzék hisztérikus viselkedése, szüntelen külföldi árulkodása hátterében. Magyarországon ez közismert: a szavazók általi hatalommegvonásnak a drogfogyasztók elvonási tüneteihez hasonló delíriuma, egy több évtizedes véleménymonopólium birtokosainak kétségbeesése. A korrupcióból csordogáló pénzét és politikai hegemóniáját gyászoló balliberális ellenzék számára nincs más eszköz, mint a mindenkori ellenfél fasisztaként való lebunkózása vagy megszállók behívása. A nyugatiak soha nem fogják megérteni, hogy ezt a közeget történelmi traumák áldozatainak pszichózisa is színezi, hogy a választók által elfelejtett SZDSZ korifeusai és értelmiségi holdudvara úgy viszonyul a szélsőjobbhoz, mint a zsák a foltjához. Egymás nélkül talán nem is léteznének. A védtelen külföldi elképedve figyeli a politika által fertőzött művészek gyűlölködését, amelynek kapcsán akkor is leantiszemitázzák a kormány mellett kiállókat, ha történetesen valamelyik zsidó hitközség tagjai. Ellenfeleink túl messzire mentek. Magyar értelmiségiek sokaságát ezért is foglalkoztatja, mit kezdjenek a külföldi rágalmakkal. Nyilván annak is lehet némi értelme, ha olvasói levelekkel árasztjuk el a hiedelmeikben rendíthetetlen nyugati szerkesztők papírkosarait. Mégsem ez a leghatékonyabb megoldás, mert afelől kétségünk sem lehet, hogy leveleink, amelyeknek mindezek ellenére is meg kell íródniuk, zömmel papírkosarakban végzik. Miért csak a demokrácia őshazájában legitim törekvés a választási körzetek időnkénti átszabása? Ha az államhatalom nem avatkozhatott be annak érdekében, hogy az ületékesek ne üljenek föl a mártírszerepre utazó Klubrádió provokációjának, és az adó „betiltásának” híre mindenütt nyilvánosságot kapott, miért nem szab a magyar kormány feltételeket? Amennyiben az ügyben megnyilatkozó nemzetközi potentátok (a másik fél érveinek meghallgatása után!) hajlandók a véleményüket árnyalni, a szélsőséges rádió kapjon még egy esélyt, aztán, ha ez a sajtószabadság, uszítson tovább. Ha viszont nem árnyalják véleményüket, akkor ideje felszántani és sóval behinteni a helyét. Marad harcias ellenzéki médium éppen elég. Ha a rólunk formált torzképet befolyásolni sem áll módunkban, talán itt a kiváló alkalom arra, hogy a hajdani diktatúra örököseinek szubkultúrája és értékrendje a megérdemelt helyére kerüljön. A megtorlás közben figyelmes arccal követjük majd, amint olajért háborúzó, foglyokat kínzó, elesett katonák hulláira vizelő, polgárháborús terveket finanszírozó erők demokráciából oktatnak minket. Az interkontinentális hajszát extraprofitjuk behajtásában akadályozott bankok és cégek is gerjeszthetik. A jelek szerint Európának piacként kellettünk, és gyarmatként számít ránk. A családok tízezreit hajléktalanságba „segítő” osztrák bankok olyan módszereket alkalmazhattak nálunk, amelyekkel Ausztriában tilos volt kísérletezniük. Lincselnek a lobbisták, egyszerűbb egy megbélyegzett ország kifosztása? _ Gáboriáni Szabó Botond_________________________ Csontos János________________________________________________________________ Hadd szóljon! - hallani úton-útfélen a Klubrádió szlogenjét. Egyesületet is alapítottak a dupla fenekű felszólításra (értsd: legyen szólásszabadság!), melynek nyilvánvaló címzettje a médiahatóság, áttételesen pedig maga a hatalom, amivel szemben ez a felemás kérlelő-parancsoló viszony tűnik célravezetőnek. Előbb kérlelünk, aztán - vagy azzal egy időben - internacionalista fronton odacsapunk. Az már csak a magamfajta elfuserált irodalmárnak tűnik fel, hogy az egyesület elnevezése éppolyan szellemi eltulajdonítás, mint maga a rádiókeresztelés. A Klubrádió a szeplős fogantatása idején nemcsak a frekvenciát, hanem a márkanevet is átemelte a boltot továbbjátszó Autóklubtól (némi áthallással az RTL Klubra), a Hadd szóljon pedig (így, egybeírva) hosszú évek óta a Litera.hu irodalmi portál rovata. Ezen a fórumon tehetik közzé a szerzők ama műveiket, amiket a honlap amúgy esztétikai okokból nem közölne, viszont virágozzék ezer virág, elvégre a Hyde Parkoknál kevés dolog szórakoztatóbb. Ám a Klubrádió a legelnézőbb megfogalmazás szerint is irányított Hyde Park. Noha a Beszéljük meg! című betelefonálós műsor, amiből az egész politikai műsorstruktúra kisarjadt, eredetileg a közrádión tanyázott, Bolgár György a Megbeszéljük-korszakban (azok a fránya mozgó igekötők!) már bátran használhatta a többes szám első személyt, „mi, balliberálisok” értelemben. Ezért is arcátlanság, amikor tudatlan brüsszeli kontinensatyáknak úgy adják el a céget, mint független beszélgetős rádiót. Ha az Arató-féle csapat független, akkor én nem tudok (pontosabban nem én nem tudok) magyarul. A nagy lobbizásban a klubrádiósoknak kicsit összecsúsztak a dolgok: immár másodízben szónokoltak az Európai Parlament meghívására odakinn, miközben elsőfokon itthon megítélte nekik a bíróság a „tartalék frekvenciát”, amire rögtön át is költözködnének. Ékes példája ez annak, hogy a magyar kormány milyen nyomást gyakorol a bírói hatalomra: Hunvaldot hazaküldeti, a médiahatóságot meg elmarasztalta a Panelrádió ja. A hangulatkeltés itthon és külhonban úgy zajlik hónapok (lassan évek) óta, hogy a Klubrádió soha egy pillanatra nem némult el, a régi frekvenciáját kéthavonta hosszabbítgatják, viszont fél Európa úgy tudja, hogy szegény függetlenektől „elvették” a frekvenciát, csúnya zsarnokként „befogták pörös szájukat”. Párhuzamos ez azzal a jelenséggel, amikor az Orbán-kormány annyira lábbal tiporja a sajtószabadságot, hogy a legnagyobb lapoknak (többek között a Magyar Nemzetnek) üres címlappal kell megjelenniük - legalábbis ahogy azt a brüsszeli Mórickák elképzelik. Nincs álláspontom afelől, hogy - amint azt markánsabb véleményformálók megfogalmazzák - ez a mostani médiahatóság pipogyább-e, mint az elődje: szerintem lényegesebb, hogy a Magyarország elleni totális hadviselésben voltaképpen nem számítanak sem az érvek, sem a tények. Az elsőfokon pert vesztő hatóság (melyet nem is szerződéskötésre kötelezett a bíróság, hanem létrehozta a kontraktust a klubrádiós fogalmazványt szentesítve) emlegethet olyan passzusokat, hogy egy cég nem birtokolhat egy időben két frekvenciát - az ilyesmi Brüsszelben senkit nem fog érdekelni. Mint ahogy a Klubrádió voltaképpeni műsora sem. Szívesen elmesélném például a hölgyeknek és uraknak azt a megható, a függetlennél is függetlenebb jelenetet, amikor Gyurcsány Ferenc akkor épp hivatalban lévő magyar miniszterelnök interjúvolta (!) házi szerzőjét, Debreczeni Józsefet, majd a kormányfő-riporter bocsánatot kért 1956-ért, miközben a mikrofonját átengedő Orosz József hangosan zokogott a sarokban a meghatottságtól. Mindez pár nappal előtte volt, hogy ugyanennek a kormányfő-riporternek a rendőrsége véresre verette az 1956 fél évszázados évfordulóját ünneplő tömeget. Ehhez képest már tényleg csak halovány utánérzés, hogy az Európai Parlament képviselőinek meghívására a független Népszabadság független főszerkesztő-helyettese meg a független Klubrádió független Bolgár Györgye osztja az észt a honi sajtószabadságról egy panelbeszélgetésben. A Magyar Hírlaptól Pindroch Tamás sem fért be a meghívottak közé: hozzászólóként kellett megemlékeznie többek között a Magyar Nemzet újságíróit az előző kormányzat alatt ért titkosszolgálati atrocitásokról. „Én akkor még nem is voltam képviselő” - mentegetőzött egy néppárti (!) európai parlamenter, amikor Schöpflin György, Morvai Krisztina és mások a kellemetlen ténybeli előzményeket fölemlegették. Bolgárék meg egyszerűen eleresztették a fülük mellett. Mert egy panelbeszélgetés ilyen. Meg egy panelrádió is. A szerző könyvtárigazgató