Magyar Nemzet, 2012. március (75. évfolyam, 60-89. szám)

2012-03-01 / 60. szám

6Magyar Nemzet • Vélemény 2012. március 1., csütörtök Rovatvezető: Körmendy Zsuzsannapubliciszt@magyarnemzet.hu Lincshangulat a nemzetközi fórumokon A nyugati sajtó eddig azt visszhangozta, amit a magyar ellenzék a szájába adott • Ellenfeleink túl messzire mentek A­zt írja az újság - hallottuk a régi kabaréban, de ma már kérdeznünk sem kell, hogy mit ír. Mindannyian tudjuk. A nyugati sajtó eddig szó­csőként visszhangozta azt, amit a magyar ellen­zék a szájába adott. Tulajdonképpen mindegy, hogy melyik újság írta le ismét, hogy Orbán Vik­tor hatalmába kerítette az igazságszolgáltatást, a médiát, és bebörtönözte a mély gazdasági vál­ságba sodródó magyar társadalmat. Ezúttal tör­ténetesen a francia reformátusok Réforme című hetilapjában látom egy forrásainak és rögesz­méinek kiszolgáltatott újságíró (Pierre De­­sorgues) vízióit, amelyek szerint az új választójo­gi törvény értelmében gyakorlatilag lehetetlenné vált a politikai váltógazdaság Magyarországon. Ha az utóbbi igaz volna, a kétharmados többség számára ez lehetne az utóbbi hetek legjobb híre. Nem térhetnek vissza a korrupt kommunista milliárdosok? Sajnos nem igaz. Az Orbán által „letiport hazai sajtóban” már a kétharmad le­hetséges megszerzéséről nyilatkoznak ellenzé­kiek anélkül, hogy ezt egy jámbor francia orrára kötnék. Az Egy különös demokrácia című írás (Une étrange démocratie. Réforme, 2012. január 12.) szerzőjének eljárása a következő: a cikk fejrészé­ben tényként sorolja fel, hogy mi mindenre tette már rá a kezét Orbán Viktor. A lista mellé helyez szabó János rajta egy nagyméretű fényképet, amelyen a minisz­terelnök és Matolcsy György barátságosan mo­solyog. A lap olvasótáborának azonban a sajtó­ból és Desorgues korábbi írásaiból már tudnia illik, hogy ez mekkora pofátlanság. (Van képük a történtek után vigyorogni?) Megtudjuk azt is, hogy a Fidesz az 1974-ben született Mesterházy Attilát is személy szerint felelősnek tartja 1956 leveréséért, továbbá a hatalom célkeresztjében van az ízig-vérig demokrata Gyurcsány Ferenc, aki modern szociáldemokratákat faragott a régi kommunistákból. (Vajon hol lehet a forgács?) A vastagon tálalt rágalmakra mintegy válaszként, ellenséges felvezetéssel Balog Zoltán, „a kálvi­nista miniszterelnök spirituális vezetője” véle­ményét idézik, aki kerek perec tagadja kebelba­rátjának diktátorságát. Ekkor lép porondra egy mindenkitől teljesen független szakértő, az újságíró kedvence, Enyedi Zsolt, akiről már messziről látszik, hogy téved­hetetlen. Amit mond, az vitathatatlan tény, ob­jektív kutatások eredménye, hiszen ő profesz­­szor, sőt a politikatudományi tanszék vezetője, mi több, kétszer is leírják róla, hogy kutató, egy­szer pedig azt, hogy politológus. Következéskép­pen amit mond, az „nem csak afféle szerény vé­lemény”. Ő bizony egyáltalán nem érzékeny az Orbán-hívők demokratikus hitvallásaira, mert ez az ország soha nem fogadta el a trianoni béke­­szerződést. Itt bizony mindig folyamatos volt az autoriter politizálás kísértése, Orbán ráadásul Európa-ellenes, nacionalista és Világbank-elle­nes terminológiát használ, holott csupán a Vi­lágbank és Európa képes ezt a társaságot észre téríteni. Mindebből a tájékozatlan olvasó arra következtethet, hogy a gazdasági bajokat Orbán Viktor okozta. A hasonló egyoldalúságoknak köszönhető, hogy közvéleményünk Franciaország említése­kor ma már nem a kultúrára, borra, divatra és filmre gondol, hanem Cohn-Bendit arcára, amint temérdek nyálat veszít üvöltözés közben. Pedig gondolhatnánk Albert Camus Le sang des Hong­­rois - A magyarok vére című 1957-es írására is. Ő megérezte, hogy a magyarok tisztelik a szabad­ságot. A hazai közvéleményt francia részről leg­inkább meglepő jelenség (amely a Le Monde „köztársasági” karikatúrája körül tetőzött) a kul­turális kontextus végtelenül primitív negligálása. Autóbuszainkon azt találgatta az utazóközönség, hogy vajon bombázni fogja-e Párizs Brüsszelt, ha a szerkesztőségben véletlenül megtudja valaki, hogy Belgium egy királyság. Mert a Le Monde szerint egy nagy és gazdag országnak nyilván szabad királyságnak lennie, sőt alkotmánya ki­mondhatja, hogy az államfő kizárólag anglikán vallású lehet. Középhatalmak esetében ez már vegytiszta fasizmus volna, a magyarok pedig szórjanak hamut a fejükre, mert alkotmányuk­nak csupán a harmadik mondata rögzíti, hogy az ország államformája köztársaság! Vajon nem jött még el az ideje egy kis szégyenkezésnek? Melyik francia véleményformáló tudja elképzelni, hogy egy miniszterük (választási kampányon kívül) kerékpárral menjen dolgozni, és munkája végez­tével lekapcsolja irodájában a villanyt? Pedig a Holland Királyságban ez a hétköznapi gyakorlat. Akkor nekünk most utálnunk kellene a franciá­kat, mert jobban hasonlítanak egy császárságra, mint egy köztársaságra? Az európai baloldal elfogultsága szintén meglepő. Hangját sem lehetett hallani, amikor Gyurcsány Ferenc 9,3 százalék államháztartási hiányt produkált, akkor sem, amikor hamis ada­tokkal szórakoztatta az uniót, amikor pénzügy­­miniszterével együtt belföldön eltitkolta a tény­leges gazdasági adatokat („hogy ne befolyásol­ják a választás eredményét”), amikor a közszol­gálati média útján egész megyéket zsarolt, hogy elveszítik támogatásukat, ha az ellenzékre sza­vaznak, amikor összeverték a pénzügyi felügye­let gyanús nyomokra bukkanó elnökét. Jelenleg nem tudunk hasonló esetekről. A nemzetközi baloldal mélyen hallgatott, amikor 2006-ban a velejéig korrupt rendszer rendőrei eszméletlen­re vertek egy ellenzéki szóvivőként mindenki ál­tal (így a rendőrök által is) nagyon jól ismert, te­levízióban naponként látott fideszes országgyű­lési képviselőt, majd összetörték a csontjait. A madzagon rángatott európai véleményformá­lóknak tényleg nincs sejtelmük arról, hogy mindez a közelmúltban megtörténhetett Ma­gyarországon? Gondolkodtak-e azon, milyen következményekkel jár, hogy Gyurcsány Ferenc úgy növelte bénítóvá az ország adósságát, hogy a summát ő élvezte, a törlesztést utódjának kellett megkezdenie? Tudják-e, hogy a cigánygyilkos­ságok a szocialista kormányok idején történtek, és Orbán Viktorék szüntették meg a paramilitá­­ris egységek masírozását? Azok a nyugati országok, amelyek soha nem tapasztalták a kommunizmus rendszerét, nem érthetik meg, mi áll a magyarországi ellenzék hisztérikus viselkedése, szüntelen külföldi árul­­kodása hátterében. Magyarországon ez közis­mert: a szavazók általi hatalommegvonásnak a drogfogyasztók elvonási tüneteihez hasonló delí­­riuma, egy több évtizedes véleménymonopólium birtokosainak kétségbeesése. A korrupcióból csordogáló pénzét és politikai hegemóniáját gyá­szoló balliberális ellenzék számára nincs más esz­köz, mint a mindenkori ellenfél fasisztaként való lebunkózása vagy megszállók behívása. A nyuga­tiak soha nem fogják megérteni, hogy ezt a köze­get történelmi traumák áldozatainak pszichózisa is színezi, hogy a választók által elfelejtett SZDSZ korifeusai és értelmiségi holdudvara úgy viszo­nyul a szélsőjobbhoz, mint a zsák a foltjához. Egymás nélkül talán nem is léteznének. A védte­len külföldi elképedve figyeli a politika által fertő­zött művészek gyűlölködését, amelynek kapcsán akkor is leantiszemitázzák a kormány mellett ki­állókat, ha történetesen valamelyik zsidó hitköz­ség tagjai. Ellenfeleink túl messzire mentek. Magyar ér­telmiségiek sokaságát ezért is foglalkoztatja, mit kezdjenek a külföldi rágalmakkal. Nyilván annak is lehet némi értelme, ha olvasói levelekkel áraszt­juk el a hiedelmeikben rendíthetetlen nyugati szerkesztők papírkosarait. Mégsem ez a leghaté­konyabb megoldás, mert afelől kétségünk sem le­het, hogy leveleink, amelyeknek mindezek ellené­re is meg kell íródniuk, zömmel papírkosarakban végzik. Miért csak a demokrácia őshazájában legitim törekvés a választási körzetek időnkénti átszabá­sa? Ha az államhatalom nem avatkozhatott be an­nak érdekében, hogy az ületékesek ne üljenek föl a mártírszerepre utazó Klubrádió provokációjának, és az adó „betiltásának” híre mindenütt nyilvá­nosságot kapott, miért nem szab a magyar kor­mány feltételeket? Amennyiben az ügyben meg­nyilatkozó nemzetközi potentátok (a másik fél ér­veinek meghallgatása után!) hajlandók a vélemé­nyüket árnyalni, a szélsőséges rádió kapjon még egy esélyt, aztán, ha ez a sajtószabadság, uszítson tovább. Ha viszont nem árnyalják véleményüket, akkor ideje felszántani és sóval behinteni a helyét. Marad harcias ellenzéki médium éppen elég. Ha a rólunk formált torzképet befolyásolni sem áll mó­dunkban, talán itt a kiváló alkalom arra, hogy a hajdani diktatúra örököseinek szubkultúrája és értékrendje a megérdemelt helyére kerüljön. A megtorlás közben figyelmes arccal követjük majd, amint olajért háborúzó, foglyokat kínzó, elesett katonák hulláira vizelő, polgárháborús terveket fi­nanszírozó erők demokráciából oktatnak minket. Az interkontinentális hajszát extraprofitjuk behajtásában akadályozott bankok és cégek is ger­jeszthetik. A jelek szerint Európának piacként kel­lettünk, és gyarmatként számít ránk. A családok tízezreit hajléktalanságba „segítő” osztrák bankok olyan módszereket alkalmazhattak nálunk, ame­lyekkel Ausztriában tilos volt kísérletezniük. Lin­cselnek a lobbisták, egyszerűbb egy megbélyegzett ország kifosztása? _ Gáboriáni Szabó Botond_________________________ ­ Csontos János________________________________________________________________ H­add szóljon! - hallani úton-útfélen a Klubrádió szlogenjét. Egyesületet is alapítottak a dupla fenekű felszólításra (értsd: le­gyen szólásszabadság!), melynek nyilvánvaló címzettje a mé­diahatóság, áttételesen pedig maga a hatalom, amivel szemben ez a felemás kérlelő-parancsoló viszony tűnik célravezetőnek. Előbb kérlelünk, aztán - vagy azzal egy időben - internacionalista fron­ton odacsapunk. Az már csak a magamfajta elfuserált irodalmár­nak tűnik fel, hogy az egyesület elnevezése éppolyan szellemi eltulaj­donítás, mint maga a rádiókeresztelés. A Klubrádió a szeplős fogan­tatása idején nemcsak a frekvenciát, hanem a márkanevet is át­emelte a boltot továbbjátszó Autóklubtól (némi áthallással az RTL Klubra), a Hadd szóljon pedig (így, egybeírva) hosszú évek óta a Litera.hu irodalmi portál rovata. Ezen a fórumon tehetik közzé a szerzők ama mű­veiket, amiket a honlap amúgy esztétikai okokból nem közölne, viszont vi­rágozzék ezer virág, elvégre a Hyde Parkoknál kevés dolog szórakoztatóbb. Ám a Klubrádió a legelnézőbb megfogalmazás szerint is irányított Hyde Park. Noha a Beszéljük meg! című betelefonálós műsor, amiből az egész politikai műsorstruktúra kisarjadt, eredetileg a közrádión tanyá­zott, Bolgár György a Megbeszéljük-korszakban (azok a fránya mozgó igekötők!) már bátran használhatta a többes szám első személyt, „mi, balliberálisok” értelemben. Ezért is arcátlanság, amikor tudatlan brüssze­li kontinensatyáknak úgy adják el a céget, mint független beszélgetős rá­diót. Ha az Arató-féle csapat független, akkor én nem tudok (pontosab­ban nem én nem tudok) magyarul. A nagy lobbizásban a klubrádiósoknak kicsit összecsúsztak a dolgok: immár másodízben szónokoltak az Európai Parlament meghívására odakinn, miközben elsőfokon itthon megítélte nekik a bíróság a „tarta­lék frekvenciát”, amire rögtön át is költözködnének. Ékes példája ez an­nak, hogy a magyar kormány milyen nyomást gyakorol a bírói hata­lomra: Hunvaldot hazaküldeti, a médiahatóságot meg elmarasztalta a­ Panelrádió­ ja. A hangulatkeltés itthon és külhonban úgy zajlik hónapok (lassan évek) óta, hogy a Klubrádió soha egy pillanatra nem némult el, a régi frekvenciáját kéthavonta hosszabbítgatják, viszont fél Európa úgy tud­ja, hogy szegény függetlenektől „elvették” a frekvenciát, csúnya zsarnok­ként „befogták pörös szájukat”. Párhuzamos ez azzal a jelenséggel, ami­kor az Orbán-kormány annyira lábbal tiporja a sajtószabadságot, hogy a legnagyobb lapoknak (többek között a Magyar Nemzetnek) üres cím­lappal kell megjelenniük - legalábbis ahogy azt a brüsszeli Mórickák el­képzelik. Nincs álláspontom afelől, hogy - amint azt markánsabb vélemény­­formálók megfogalmazzák - ez a mostani médiahatóság pipogyább-e, mint az elődje: szerintem lényegesebb, hogy a Magyarország elleni totá­lis hadviselésben voltaképpen nem számítanak sem az érvek, sem a té­nyek. Az elsőfokon pert vesztő hatóság (melyet nem is szerződéskötésre kötelezett a bíróság, hanem létrehozta a kontraktust a klubrádiós fogal­mazványt szentesítve) emlegethet olyan passzusokat, hogy egy cég nem birtokolhat egy időben két frekvenciát - az ilyesmi Brüsszelben senkit nem fog érdekelni. Mint ahogy a Klubrádió voltaképpeni műsora sem. Szívesen elmesélném például a hölgyeknek és uraknak azt a megható, a függetlennél is függetlenebb jelenetet, amikor Gyurcsány Ferenc akkor épp hivatalban lévő magyar miniszterelnök interjúvolta (!) házi szerzőjét, Debreczeni Józsefet, majd a kormányfő-ripor­ter bocsánatot kért 1956-ért, miközben a mikrofonját átengedő Orosz József hangosan zokogott a sarokban a meghatottságtól. Mindez pár nappal előtte volt, hogy ugyanennek a kormányfő-ri­porternek a rendőrsége véresre verette az 1956 fél évszázados év­fordulóját ünneplő tömeget. Ehhez képest már tényleg csak halovány utánérzés, hogy az Európai Parlament képviselőinek meghívására a független Népszabadság füg­getlen főszerkesztő-helyettese meg a független Klubrádió független Bol­gár Györgye osztja az észt a honi sajtószabadságról egy panelbeszélge­tésben. A Magyar Hírlaptól Pindroch Tamás sem fért be a meghívottak közé: hozzászólóként kellett megemlékeznie többek között a Magyar Nemzet újságíróit az előző kormányzat alatt ért titkosszolgálati atroci­tásokról. „Én akkor még nem is voltam képviselő” - mentegetőzött egy néppárti (!) európai parlamenter, amikor Schöpflin György, Morvai Krisztina és mások a kellemetlen ténybeli előzményeket fölemlegették. Bolgárék meg egyszerűen eleresztették a fülük mellett. Mert egy panel­beszélgetés ilyen. Meg egy panelrádió is. A szerző könyvtárigazgató

Next