Magyar Nemzet, 2012. április (75. évfolyam, 91-118. szám)
2012-04-07 / 96. szám
Szökött barát Folyamodó magyar szerzetesek Sáy Zoltán Az elmúlt évszázad elejének történészei között többen is voltak, akik pozitivista lendülettől vezérelve úgy vélték: az egyháztörténet-írás összeférhetetlen a keresztény hittel, ugyanis a hit kizárja a kritikai magatartást. Ez a vélemény a század második felében ideológiai muníciót is kapott a marxizmus jóvoltából, ami az elhallgatás/meghamisítás kettősségében nyilvánult meg. Újabb fél évszázaddal később lehanyatlott ugyan a történelmi materializmus csillaga, viszont a tudás szerkezetének átalakulásával és a vallásos hit visszaszorulásával keleten és nyugaton egyaránt új történésznemzedékek léptek elődeik helyébe, s ezek tagjai között egyre többen voltak olyanok, akiknek már nem volt magától értetődő vagy „otthonról hozott” az egyházzal kapcsolatos tudnivaló. Napjainkban sokan foglalkoznak az egyháztörténetet is érintő történelmi kérdésekkel, de egyenetlen a színvonal. Igazságtalan lenne Erdélyi Gabriella Szökött szerzetesek című könyvét mindenféle önjelölt szerző obskúrus kiadványához hasonlítani, hiszen nagyszerű forráscsoportot fedezett fel Rómában, és valószínűleg remekül elolvasta és lefordította a különféle felmentésekért folyamodó, XV. századi magyar szerzetesek beadványait. Új forrás nyilván egyre kevesebb bukkan elő, ezért a felfedezés valóban jelentős. Csak sajnos a könyv olvasását komolyan megnehezíti az a körülmény, hogy mondatról mondatra mérlegelni kell, valami megdöbbentően új felismerésre jutott-e a szerző, esetleg kissé pontatlanul fogalmazott, netán valami elemi egyházjogi, egyháztörténeti félreértés történt. Biztos, hogy a munka kiadásához szakmai lektor elengedhetetlenül fontos lett volna, mert a kézirathoz tanácsokat fűzők nem helyettesíthetik az alapos lektorálást. Mindjárt a mű címe is problémát vet föl: alapvető különbség van a hitüket elhagyó papok vagy szerzetesek, az úgynevezett aposztaták és a fogadalmuk alól felmentésért folyamodó, más rendbe vagy egyházmegyés szolgálatba átlépni akarók között. Sajnos a kötetben nem mindig világos, hogy a szerző érzékeli-e a különbséget. A jelek szerint többnyire nincs tisztában azzal, kiket nevezünk barátnak, hiszen a könyv minden lapján legalább ötször olvasható a barát szó, és ebből legalább kétszer a szerzetes szinonimájaként. Ha a Wikipédia szócikke volt irányadó, szögezzük le, hogy az tévedés, mint ahogyan A magyar nyelv értelmező szótárának meghatározása a kolduló rendi szerzetesek népies neve - is tévedés, a monasztikus szerzetesek barátként való emlegetése kifejezetten bántó. S ezt a felsorolást sajnos oldalakon keresztül lehetne folytatni. Ráadásul mindez csak a jéghegy csúcsa. Az alapvető probléma inkább az, hogy egy jogi természetű forrás értelmezéséhez alapos kánonjogi és egyházi ismeretekre lett volna szükség. Mindazonáltal a könyv stílusa remek, olvasmányos, fogalmazása gördülékeny, s aki a szerző szakfolyóiratokban megjelent írásait is ismeri, legalábbis értetlenül szemlélheti a kötet problémás helyeit. Alapos szakmai lektorok nélkül kicsit úgy fest, mintha nem szökött szerzetesekről olvasnánk, hanem idegen területre szökött történész próbálkozását kísérnénk figyelemmel. (Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek - Erőszak és fiatalok a késő középkorban. Libri Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 3990 forint) Unokanemzedék A bácskai németek genocídiuma . Gv. A magyar nyelvterületen hiánypótló (alap)műnek számít Paul Kornauer személyes emlékeken alapuló, lebilincselő írása. A bácskai német ajkú lakosság exodusa 1944 és 1948 között még mindig fehér foltnak számít az egyetemes és részben a magyar történetírásban is. Tragikusan beillik abba az embertelen és megalázó folyamatba, amelyet a kisebbségi németség ellen folytattak Sziléziától a Baltikumig és a Szudéta-vidéktől a Bácskáig, beleértve hazánk svábjainak kitelepítését is. A megtorlás könyvét tartja kezében az olvasó, aki „átélheti” a szerb-jugoszláv brutalitást, amelyet olyan népcsoport szenvedett el, mely alanya volt a második világháborúnak, és nem okozója, ahogy ez utóbbi tételt a presztálinista, titoista jugoszláv hatalom fél évszázadon át hallgatólagos nyugati hozzájárulással hirdethette. Paul Kornauer ébresztőt fúj az immáron három nemzedék óta kollektív amnéziában lévő (helyesebben: tartott) németség számára, amely önnön huszadik századi tragikus sorsának fölmérésére még a várva várt német egyesülés alkalmát is elszalasztotta. Tovább szundikált és szórta az átkot magára még az a harmadik nemzedék is, amely „unokának született”. A több mint húsz - a novella és az elbeszélés határán álló - történet tárja föl a szellemileg és fizikailag is illuminált, véreskezű szerb partizánhatalom igazi arcát. Embert és főleg lányt és asszonyt „próbáló” brutalitását, barbarizmusát, amely nem kímélte a svábokat, a magyarokat, a horvátokat és a szlovénokat sem, miközben testvériséget és egységet hirdetett a tágabb értelemben vett Balkán e térségének népei között, megfélemlítve, megtizedelve, elűzve őket otthonukból, megfosztva jószágaiktól és emberi méltóságuktól. Ütni-verni, lőni-akasztani, kínozni-éheztetni, megalázni-megbecsteleníteni igen évpárokkal írható le ez a terrortörténés-rendszer, s az író kis remekművében tárja elénk azokat az örök emberi értékeket és érzéseket is, amelyek még a legborzalmasabb időkben is élnek az üldözöttekben. Ilyen az emberség, a tartás, a szolidaritás, az anyaság és a szerelem. A történeti dokumentumpróza azonban nem pótolhatja a Duna menti svábság borzalmait bemutató történészi szakmunkákat és az esetleges nagyepikát sem, amelyekkel még adós a tudós- és a művészvilág. Talán az sem véletlen, hogy még a legnagyobb kortárs német író, a kasub származású Günter Grass is „megvárta” előbb az irodalmi Nobel-díjat (1999), s majd csak 2002-ben jelenteti meg Ráklépésben címmel a második világháború egyik tabujának tekintett, az egyetemes német tragédiát jelképező, asszonyokkal, ártatlan gyerekekkel és menekültekkel túlzsúfolt Wilhelm Gustloff üdülőhajó elsüllyesztésének történetét. Húsz évig vártunk Paul Kornauer művének fordítására, amely Josephine Neubrandt munkája. A méltóságteljes borító pedig Kemény András ízlését dicséri. (Paul Kornauer: Nagypéntek, feltámadás nélkül - Egy túlélő visszaemlékezései a bácskai vérengzésekre, 1944-48. Ford.: Josephine Neubrandt. Szent István Társulat, Budapest, 2011. Ára: 1500 forint) Szépirodalmi sikerlista Fókusz Könyváruház 1. Akunyin, Borisz: A cár könyvtára - Európa 3200 Ft 2. Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz - Magvető 2990 Ft 3. Szabó Magda: Az ajtó - Európa 3000 Ft 4. Verghese, Abraham: Könnyek kapuja - Athenaeum 4490 Ft 5. Fehér Béla: Kossuthkifli - Magvető 3490 Ft Vihar elé A déli harangszó és a török veszedelem az: Rf.rtf.nti Iván____________________________ Kevés olyan honfitársunk él, akinek ne jutna eszébe, hogy a délben megkonduló harangok Nándorfehérvárra (ma Belgrád), a török szultán elleni sikeres várvédelemre emlékeztetnek. Az idősebbek közül sokan még azt is felidézik, hogy „a múltat végképp eltörölni” politika jegyében a Rákosi-korszak megszüntette a Magyar Rádióban a harangszót, s csak 1956. október végén kezdték ismét közvetíteni az Egyetem téri templomból. A Kádár-korszak életben hagyta, s a kortársak némi akasztófahumorral úgy emlegették, mint a forradalom egyetlen (tovább élő) vívmányát. A közvéleményben úgy él a déli harangszó, hogy azt a török elleni győzelem hírére rendelte el a pápa. Csak a középkorral foglalkozó historikusok szőkébb köre tudja, hogy a török veszélyre figyelmeztető harangszót elrendelő pápai bulla már 1456. június 29- én, tehát csaknem egy hónappal a győzelem előtt megparancsolta, hogy a harangok délután három óra és az esti imádság közt minden templomban imára hívjanak a pogány ellenség támasztotta végveszélyben. Mire azonban az akkori közlekedési viszonyok közepette III. Kallixtusz bullája a Rómától távoli területekre is elérkezett, már lezajlott a július 21-22-i győztes csata, így alakulhatott ki az a felfogás, hogy a harangok a diadal emlékét hirdetik. A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban című kötet a nándorfehérvári csata valamennyi „szereplőjének” oldaláról - a különböző szakterületek képviselői által írt rövid tanulmányokkal - idézi fel 1456 emlékezetes napjait. A szerkesztő, Visy Zsolt a keresztesek dicséretéről írt bevezetőt, és (Cseh Valentin társaságában) ő mutatja be az ostromról a közelmúltban lezajlott visszaemlékezéseket is. A csata hadtörténeti előzményeit, lefolyását és történelmi jelentőségét Ágoston Gábor tanulmányából ismerhetjük meg. Konklúziója, hogy - jóllehet a nándorfehérvári győzelem vezető hiányában kiaknázatlan maradt, és a szultán 1459-ben Szerbiát, majd pedig 1463-ban Boszniát évszázadokra bekebelezte birodalmába - az oszmánok Szulejmán szultán idejéig nem próbálkoztak Magyarország elfoglalásával. A már 1455 májusában hazánkba érkező ferences prédikátor, a keresztes hadjárat meghirdetése, 1456. február 15. után a török elleni hadjárat ügyében buzgólkodó Kapisztrán Szent János működését Fedeles Tamás és Zombori József foglalja össze. Sajnos mind az ekkor már idős Kapisztrán, mind a már szintén nem fiatal győztes hadvezér, Hunyadi János röviddel a sikeres várvédelem után meghalt. Újlaki, illetve gyulafehérvári sírjuk története (Fedeles Tamás és Mikó Árpád feldolgozásában) a kor szellemiségét jól megvilágító művelődéstörténeti értekezés. Ugyancsak sok újszerű ismeretet nyújt a nagyközönség számára Érszegi Géza - korábbi kutatási eredményeire épülő - összefoglalása a Nándorfehérvárhoz kötődő harangszó történetéről. III. Kallixtusz pápa 1456 nyarán a világ főpapjaihoz szólva emlékeztetett arra, milyen nehéz helyzetbe került a kereszténység Konstantinápoly három évvel korábbi török bevételével. A pápai követek a nyugati kereszténység egész területén bűnbánatra, egymással való kibékülésre, keresztes hadjárat előkészítésére hívják fel a keresztény fejedelmeket. A kortársak egy része s maga III. Kallixtusz is az ima erejének tulajdonította, hogy Hunyadi János serege Kapisztrán János kereszteseinek segítségével megvédte Nándorfehérvárt. Ennek emlékére emelte ünneppé a pápa 1457. augusztus 6-án Urunk színeváltozásának a napját. Az 1456. évi közvetlen veszély elmúltával azonban a törökellenes küzdelem iránti lelkesedés fokozatosan lanyhult. Ezért VI. Sándor pápa az 1500. évi jubileumi szent évben, június 1- jén újabb bullával hívta fel a világ figyelmét a török veszélyre. Előkerestette a levéltárból III. Kallixtusz pápa 1456. évi bulláját, ismét elrendelte az imára serkentő harangszót. Jelenleg is VI. Sándor pápa előírásának megfelelően hívnak imára délben a magyar templomok harangjai. Az első név szerint ismert magyarországi harangöntőmester az 1240-ben Pesten lakó Henrik volt. A XIV-XV. századra már szokás volt Magyarországon a reggeli és az esti, valamint a Krisztus halálának az emlékére tartott napközi harangozás. Az új harang felavatása, a harangszentelés a középkorban fontos egyházi szertartás volt. Ezzel Török József ismertet meg. A harang nevet (védőszentet) kapott, lemosták szenteltvízzel, krizmaolajjal, alatta tömjént égettek. Barna Gábor összefoglalása szerint a XX. század elejéig érvényes katolikus egyházi előírások megszabták, hogy haranggal kellett jelt adni akkor is, amikor a pap szentséggel a beteghez indult, a betegek haláltusájakor, amikor valaki meghalt, a hívek temetésekor. Harang szólított a szerzetesek közös imájára, az istentiszteletre. Kialakultak harangozási szokások más (protestáns, ortodox) egyházakban is. A török veszélyre figyelmeztető, ma már emlékharangozás mellett más események emlékére - az 1707. évi szerb támadás Komáromban, az 1819-es tűzvész Kecskeméten, az 1879-es árvíz Szegeden stb. - is szokás volt egyes városokban harangozni. Sőt bizonyos vidékeken a „vihar elé” is harangoztak. (A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban. Szerk.: Visy Zsolt. Zrínyi Média, Budapest, 2011. Ára: 2000 forint) Magyar leirat • Magazin 2012. április 7., szombat 35 FOTÓ: MARGITZAI GÁBOR A Hunyadiak fészke, a dél-erdélyi Vajdahunyad vára. Kiaknázatlan győzelmek