Magyar Nemzet, 2012. április (75. évfolyam, 91-118. szám)

2012-04-07 / 96. szám

Szökött barát Folyamodó magyar szerzetesek S­áy Zoltán Az elmúlt évszázad elejének történészei között töb­ben is voltak, akik pozitivista lendülettől vezérelve úgy vélték: az egyháztörténet-írás összeférhetetlen a keresztény hittel, ugyanis a hit kizárja a kritikai ma­gatartást. Ez a vélemény a század második felében ideológiai muníciót is kapott a marxizmus jóvoltából, ami az elhallgatás/meghamisítás kettősségében nyil­vánult meg. Újabb fél évszázaddal később lehanyat­lott ugyan a történelmi materializmus csillaga, vi­szont a tudás szerkezetének átalakulásával és a vallá­sos hit visszaszorulásával keleten és nyugaton egy­aránt új történésznemzedékek léptek elődeik helyébe, s ezek tagjai között egyre többen voltak olyanok, akiknek már nem volt magától értetődő vagy „ott­honról hozott” az egyházzal kapcsolatos tudnivaló. Napjainkban sokan foglalkoznak az egyháztörté­netet is érintő történelmi kérdésekkel, de egyenetlen a színvonal. Igazságtalan lenne Erdélyi Gabriella Szö­kött szerzetesek című könyvét mindenféle önjelölt szerző obskúrus kiadványához hasonlítani, hiszen nagyszerű forráscsoportot fedezett fel Rómában, és valószínűleg remekül elolvasta és lefordította a kü­lönféle felmentésekért folyamodó, XV. századi ma­gyar szerzetesek beadványait. Új forrás nyilván egyre kevesebb bukkan elő, ezért a felfedezés valóban jelen­tős. Csak sajnos a könyv olvasását komolyan megne­hezíti az a körülmény, hogy mondatról mondatra mérlegelni kell, valami megdöbbentően új felisme­résre jutott-e a szerző, esetleg kissé pontatlanul fogal­mazott, netán valami elemi egyházjogi, egyháztörté­neti félreértés történt. Biztos, hogy a munka kiadásá­hoz szakmai lektor elengedhetetlenül fontos lett vol­na, mert a kézirathoz tanácsokat fűzők nem helyette­síthetik az alapos lektorálást. Mindjárt a mű címe is problémát vet föl: alapvető különbség van a hitüket elhagyó papok vagy szerze­tesek, az úgynevezett aposztaták és a fogadalmuk alól felmentésért folyamodó, más rendbe vagy egy­házmegyés szolgálatba átlépni akarók között. Sajnos a kötetben nem mindig világos, hogy a szerző érzé­keli-e a különbséget. A jelek szerint többnyire nincs tisztában azzal, kiket nevezünk barátnak, hiszen a könyv minden lapján legalább ötször olvasható a ba­rát szó, és ebből legalább kétszer a szerzetes szinoni­májaként. Ha a Wikipédia szócikke volt irányadó, szögezzük le, hogy az tévedés, mint ahogyan A ma­gyar nyelv értelmező szótárának meghatározása­­ a kolduló rendi szerzetesek népies neve - is tévedés, a monasztikus szerzetesek barátként való emlegetése kifejezetten bántó. S ezt a felsorolást sajnos oldala­kon keresztül lehetne folytatni. Ráadásul mindez csak a jéghegy csúcsa. Az alapvető probléma inkább az, hogy egy jogi természetű forrás értelmezéséhez alapos kánonjogi és egyházi ismeretekre lett volna szükség. Mindazonáltal a könyv stílusa remek, olvasmá­nyos, fogalmazása gördülékeny, s aki a szerző szakfo­lyóiratokban megjelent írásait is ismeri, legalábbis értetlenül szemlélheti a kötet problémás helyeit. Ala­pos szakmai lektorok nélkül kicsit úgy fest, mintha nem szökött szerzetesekről olvasnánk, hanem idegen területre szökött történész próbálkozását kísérnénk figyelemmel. (Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek - Erő­szak és fiatalok a késő középkorban. Libri Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 3990 forint) Unokanemzedék A bácskai németek genocídiuma­ ­. Gv. A magyar nyelvterületen hiánypótló (alap)műnek számít Paul Kornauer személyes emlékeken alapuló, lebilincselő írása. A bácskai német ajkú lakosság exo­dusa 1944 és 1948 között még mindig fehér foltnak számít az egyetemes és részben a magyar történetírás­ban is. Tragikusan beillik abba az embertelen és meg­alázó folyamatba, amelyet a kisebbségi németség ellen folytattak Sziléziától a Baltikumig és a Szudéta-vidék­­tő­l a Bácskáig, beleértve hazánk svábjainak kitelepíté­sét is. A megtorlás könyvét tartja kezében az olvasó, aki „átélheti” a szerb-jugoszláv brutalitást, amelyet olyan népcsoport szenvedett el, mely alanya volt a második világháborúnak, és nem okozója, ahogy ez utóbbi tételt a presztálinista, titoista jugoszláv hata­lom fél évszázadon át­­ hallgatólagos nyugati hozzájá­rulással­­ hirdethette. Paul Kornauer ébresztőt fúj az immáron három nemzedék óta kollektív amnéziában lévő (helyeseb­ben: tartott) németség számára, amely önnön husza­dik századi tragikus sorsának fölmérésére még a vár­va várt német egyesülés alkalmát is elszalasztotta. To­vább szundikált és szórta az átkot magára még az a harmadik nemzedék is, amely „unokának született”. A több mint húsz - a novella és az elbeszélés határán álló - történet tárja föl a szellemileg és fizikailag is il­­luminált, véreskezű szerb partizánhatalom igazi arcát. Embert és főleg lányt és asszonyt „próbáló” brutalitá­sát, barbarizmusát, amely nem kímélte a svábokat, a magyarokat, a horvátokat és a szlovénokat sem, mi­közben testvériséget és egységet hirdetett a tágabb ér­telemben vett Balkán e térségének népei között, meg­félemlítve, megtizedelve, elűzve őket otthonukból, megfosztva jószágaiktól és emberi méltóságuktól. Ütni-verni, lőni-akasztani, kínozni-éheztetni, megalázni-megbecsteleníteni igen évpárokkal írható le ez a terrortörténés-rendszer, s az író kis remekmű­vében tárja elénk azokat az örök emberi értékeket és érzéseket is, amelyek még a legborzalmasabb időkben is élnek az üldözöttekben. Ilyen az emberség, a tartás, a szolidaritás, az anyaság és a szerelem. A történeti dokumentumpróza azonban nem pótolhatja a Duna menti svábság borzalmait bemutató történészi szak­munkákat és az esetleges nagyepikát sem, amelyekkel még adós a tudós- és a művészvilág. Talán az sem vé­letlen, hogy még a legnagyobb kortárs német író, a kasub származású Günter Grass is „megvárta” előbb az irodalmi Nobel-díjat (1999), s majd csak 2002-ben jelenteti meg Ráklépésben címmel a második világhá­ború egyik tabujának tekintett, az egyetemes német tragédiát jelképező, asszonyokkal, ártatlan gyerekek­kel és menekültekkel túlzsúfolt Wilhelm Gustloff üdü­­lő­hajó elsüllyesztésének történetét. Húsz évig vártunk Paul Kornauer művének for­dítására, amely Josephine Neubrandt munkája. A méltóságteljes borító pedig Kemény András ízlését dicséri. (Paul Kornauer: Nagypéntek, feltámadás nélkül - Egy túlélő visszaemlékezései a bácskai vérengzésekre, 1944-48. Ford.: Josephine Neubrandt. Szent István Társulat, Budapest, 2011. Ára: 1500 forint) Szépirodalmi sikerlista Fókusz Könyváruház 1. Akunyin, Borisz: A cár könyvtára - Európa 3200 Ft 2. Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz - Magvető­­ 2990 Ft 3. Szabó Magda: Az ajtó - Európa 3000 Ft 4. Verghese, Abraham: Könnyek kapuja - Athenaeum 4490 Ft 5. Fehér Béla: Kossuthkifli - Magvető 3490 Ft Vihar elé A déli harangszó és a török veszedelem az: Rf.rtf.nti Iván____________________________ Kevés olyan honfitársunk él, akinek ne jutna eszébe, hogy a délben megkonduló harangok Nándorfehér­várra (ma Belgrád), a török szultán elleni sikeres várvédelemre emlékeztetnek. Az idősebbek közül sokan még azt is felidézik, hogy „a múltat végképp eltörölni” politika jegyében a Rákosi-korszak meg­szüntette a Magyar Rádióban a harangszót, s csak 1956. október végén kezdték ismét közvetíteni az Egyetem téri templomból. A Kádár-korszak életben hagyta, s a kortársak némi akasztófahumorral úgy emlegették, mint a forradalom egyetlen (tovább élő) vívmányát. A közvéleményben úgy él a déli harangszó, hogy azt a török elleni győzelem hírére rendelte el a pápa. Csak a középkorral foglalkozó historikusok szőkébb köre tudja, hogy a török veszélyre figyelmeztető ha­rangszót elrendelő pápai bulla már 1456. június 29- én, tehát csaknem egy hónappal a győzelem előtt megparancsolta, hogy a harangok délután három óra és az esti imádság közt minden templomban imára hívjanak a pogány ellenség támasztotta vég­veszélyben. Mire azonban az akkori közlekedési vi­szonyok közepette III. Kallixtusz bullája a Rómától távoli területekre is elérkezett, már lezajlott a július 21-22-i győztes csata, így alakulhatott ki az a felfo­gás, hogy a harangok a diadal emlékét hirdetik. A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilág­ban című kötet a nándorfehérvári csata valamennyi „szereplőjének” oldaláról - a különböző szakterüle­tek képviselői által írt rövid tanulmányokkal - idézi fel 1456 emlékezetes napjait. A szerkesztő, Visy Zsolt a keresztesek dicséretéről írt bevezetőt, és (Cseh Va­lentin társaságában) ő mutatja be az ostromról a kö­zelmúltban lezajlott visszaemlékezéseket is. A csata hadtörténeti előzményeit, lefolyását és történelmi je­lentőségét Ágoston Gábor tanulmányából ismerhet­jük meg. Konklúziója, hogy - jóllehet a nándorfehér­vári győzelem vezető hiányában kiaknázatlan ma­radt, és a szultán 1459-ben Szerbiát, majd pedig 1463-ban Boszniát évszázadokra bekebelezte biro­dalmába - az oszmánok Szulejmán szultán idejéig nem próbálkoztak Magyarország elfoglalásával. A már 1455 májusában hazánkba érkező ferences pré­dikátor, a keresztes hadjárat meghirdetése, 1456. február 15. után a török elleni hadjárat ügyében buz­­gólkodó Kapisztrán Szent János működését Fedeles Tamás és Zombori József foglalja össze. Sajnos mind az ekkor már idős Kapisztrán, mind a már szintén nem fiatal győztes hadvezér, Hunyadi János röviddel a sikeres várvédelem után meghalt. Újlaki, illetve gyulafehérvári sírjuk története (Fedeles Tamás és Mikó Árpád feldolgozásában) a kor szellemiségét jól megvilágító művelődéstörténeti értekezés. Ugyan­csak sok újszerű ismeretet nyújt a nagyközönség szá­mára Érszegi Géza - korábbi kutatási eredményeire épülő - összefoglalása a Nándorfehérvárhoz kötődő harangszó történetéről. III. Kallixtusz pápa 1456 nyarán a világ főpapjai­hoz szólva emlékeztetett arra, milyen nehéz helyzet­be került a kereszténység Konstantinápoly három évvel korábbi török bevételével. A pápai követek a nyugati kereszténység egész területén bűnbánatra, egymással való kibékülésre, keresztes hadjárat elő­készítésére hívják fel a keresztény fejedelmeket. A kortársak egy része s maga III. Kallixtusz is az ima erejének tulajdonította, hogy Hunyadi János serege Kapisztrán János kereszteseinek segítségével meg­védte Nándorfehérvárt. Ennek emlékére emelte ün­neppé a pápa 1457. augusztus 6-án Urunk színevál­tozásának a napját. Az 1456. évi közvetlen veszély elmúltával azonban a törökellenes küzdelem iránti lelkesedés fokozatosan lanyhult. Ezért VI. Sándor pápa az 1500. évi jubileumi szent évben, június 1- jén újabb bullával hívta fel a világ figyelmét a török veszélyre. Előkerestette a levéltárból III. Kallixtusz pápa 1456. évi bulláját, ismét elrendelte az imára serkentő harangszót. Jelenleg is VI. Sándor pápa előírásának megfelelően hívnak imára délben a ma­gyar templomok harangjai. Az első név szerint ismert magyarországi ha­rangöntőmester az 1240-ben Pesten lakó Henrik volt. A XIV-XV. századra már szokás volt Magyar­­országon a reggeli és az esti, valamint a Krisztus ha­lálának az emlékére tartott napközi harangozás. Az új harang felavatása, a harangszentelés a középkor­ban fontos egyházi szertartás volt. Ezzel Török Jó­zsef ismertet meg. A harang nevet (védőszentet) ka­pott, lemosták szenteltvízzel, krizmaolajjal, alatta tömjént égettek. Barna Gábor összefoglalása szerint a XX. század elejéig érvényes katolikus egyházi elő­írások megszabták, hogy haranggal kellett jelt adni akkor is, amikor a pap szentséggel a beteghez in­dult, a betegek haláltusájakor, amikor valaki meg­halt, a hívek temetésekor. Harang szólított a szerze­tesek közös imájára, az istentiszteletre. Kialakultak harangozási szokások más (protestáns, ortodox) egyházakban is. A török veszélyre figyelmeztető, ma már emlékharangozás mellett más események emlékére - az 1707. évi szerb támadás Komárom­ban, az 1819-es tűzvész Kecskeméten, az 1879-es árvíz Szegeden stb. - is szokás volt egyes városok­ban harangozni. Sőt bizonyos vidékeken a „vihar elé” is harangoztak. (A déli harangszó Magyarországon és a nagyvi­lágban. Szerk.: Visy Zsolt. Zrínyi Média, Budapest, 2011. Ára: 2000 forint) Magyar leirat • Magazin 2012. április 7., szombat 35 FOTÓ: M­A­R­G­I­T­Z­A­I GÁBOR A Hunyadiak fészke, a dél-erdélyi Vajdahunyad vára. Kiaknázatlan győzelmek

Next