Magyar Nemzet, 2012. szeptember (75. évfolyam, 239-267. szám)

2012-09-06 / 244. szám

Maj­ar Nemzet - Erdőkerülő 2012. szeptember 6., csütörtök Szerkesztette: Bors Richárd EGYSZER VOLT... Szeptember 11 Bors // Ő­sz van. Igaz, hogy napköz­ben pont olyan az időjárás még, mint augusztus elején, igaz, hogy árnyékban is van vagy 30 fok, igaz, hogy egy korty frissítőért - alkalomadtán - az ember még a lelkét is felajánlaná az ördög­nek, de akkor is ősz van, hiszen a naptár szeptembert mutat. És őt nem érdekli holmi időjárási anyagcserezavar. Pedig ha már szeptemberre fordult a kalendá­rium, akkor minden vadász szíve - állítólag - megdobban. Hiszen bőgnek a szarvasbi­kák! Emberek, nagy dolgok tör­ténnek az erdőn! Némi képzavarral élve én is bőgök, de nem a hűvös erdő mé­lyén, és nem is szenvedélyes szere­lemtől felkorbácsolva, hanem mert rettenetes melegem van. Egy óbudai kávéház hűvösnek nem mondható kerthelyiségében ülve várom kollégámat és baráto­mat, munka, illetve egyéb fontos témák megbeszélésére. Legfőkép­pen a hét végi kiruccanásunkat kellene nyélbe ütnünk, ugyanis nagyon jó híreket kaptunk pár napja a revírből. Egyre több bika mutatkozik, egyre intenzívebb lesz a bőgés, sőt egy már-már ka­pitálisnak mondható szarvasról is szólt a jelentés. És ilyenkor a va­dász, pláne, ha a városban lakik, nem tehet mást, csak ábrándozik és szenved, majd szenved és áb­rándozik. Egész nap, felváltva. Bika az erdőben, én meg a flaszte­­ron. Nem jó leosztás... Rendelek még egy ásványvi­zet, és közben a pincér arcát kém­lelem, vajon ő is átérzi-e rettene­tes, már-már országos problémá­mat, osztozik-e sóvárgó lelkem bezártságában. De nem úgy tűnik... Érzéketlen alak. Aztán megjelenik „tettestársam”, és elég csak ránéznem, azonnal látom, hogy őt is a bennem rángatózó gyötrelmek kínozzák. Róla annyit kell tudni, hogy egyszer az egyik könyvbemutatómon úgy konfe­rált fel: én vagyok az egyik legjobb barátja. Azt hiszem, ezzel min­dent elmondtam. Nekiesünk a közös munkát érintő kérdéseknek, és viszonylag hamar végzünk is, hiszen lassan már fél szavakból értjük egymást. Aztán jöhet a vadászat! Természetesen mindkettőnk idegszálai a kapitálisnak mon­dott szarvasbikára vannak kihe­gyezve, mind a ketten őt szeret­nénk puskavégre kapni. Tervez­getünk, számolgatunk, esélyt la­tolgatunk, rácserkelünk, belop­juk, megcélozzuk, elengedjük, új­ra megcélozzuk, terítékre hozzuk, trófeáját a falra akasztjuk, gyö­nyörködünk, majd vissza a jelen­be, az óbudai kávéház teraszára, iszunk egy-egy üdítőt, majd ismét tervezgetünk, ismét számolga­tunk. .. Ebbe bele lehet őrülni! Mindketten „sokat látott” va­dászok vagyunk már, nem is igen kellene, hogy ennyire elrugasz­kodjunk az óbudai kockakő forró valóságától, de hát a szarvasbika vadászata, mi több, a bőgő szar­vasbika vadászata, nos, az nem mindennapi esemény, nem egy hulló falevél az őszi délutánban. Úgyhogy szorítsanak értünk, mert holnap indulunk. És mivel kapitális bika - jelen állás szerint­­ csak egy van, mi pedig ketten „pályázunk” a trófeájára, a ké­sőbbi bonyodalmak elkerülése vé­gett az elejtés első lehetőségét át­engedtem barátomnak. Születés­napja is volt a héten, meg - úgy tűnik - nekem is ő az egyik leg­jobb barátom. Divatot teremtő főherceg Az osztrák Waldmann-viselettől a skót plochér nadrágon át a magyar lengyel bundáig Johann Baptist­­ mutatkozott be a szikár, magas férfiú, s amikor kezet csókolt a Bad Aussee-i postamester leányá­nak, a fiatal nő kis híján el­ájult. Anna Ploch húsz évvel volt fiatalabb a katonás kiállá­sú vendégnél, de nem a korkü­lönbség, hanem udvarlójának kiléte hozta zavarba. A Bécs­­ből jött látogató a következő tíz esztendőt azzal töltötte, hogy választottjának bizony­ságot tett őszinte szerelméről, majd saját bátyja áldását igye­kezett elnyerni a rangon aluli frigyre. Ez utóbbi bizonyult a nehezebb feladatnak, ami ért­hető, elvégre Johann Baptist Közép-Európa legerősebb ál­­ladalma, az Osztrák Császár­ság koronás fejének öccse volt.­ ­ Nagy áron________­_______________ C­ ikkünk nem véletlenül kezdő­dik a romantikus mesébe illő történettel, ugyanis a Habsburg fő­herceg lesz az, aki házassága után vidéki visszavonultságában meg­szereti, majd divatba hozza azt a vi­seletét, melyet a legtöbb német, osztrák és néhány magyar vadász is magára ölt mind a mai napig.­­ Nem mindennapi kapcsola­tuknak köszönhetően a pár a figye­lem központjába került. Johann, bár trónöröklési jogáról lemondott, bejáratos maradt a nemesi összejö­vetelekre, de habitusa miatt a társa­dalom alsóbb osztályaiban is nép­szerű volt, így a Bad Aussee-i vise­let gyorsan terjedt, elsősorban va­dászkörökben - meséli F. Dózsa Katalin. A művészettörténész aztán Bánffy Miklós Megszámláltattál cí­mű önéletrajzi ihletésű regényéért nyúl, s a szerző szavaival megidézi a XIX. század vége, XX. század eleje magyar arisztokrata vadászainak szellemét: „A puskások az ebédlő­ben gyűltek reggelire... Mind va­dászruhában persze. Mindenki más és más. Mégis nyilvánvaló, hogy kétféle divatot követnek: két ellentétes párthoz tartoznak. Az osztrákos »Waldmann«-viselet az egyik irány. Ezt Szent-Györgyi kivé­telével az idősebb urak követik... Szürkés lódenposztóban vannak, zöld hajtókával, zöld mellénnyel, szarvasszarv gombokkal, mind ré­gi, kopott és elnyűtt, a ruha itt-ott megfoltozva bőrrel, ahol kivágott a sokesztendős használattól. Akár jobbféle vadőrnek is mondhatnád őket, aminek nagyon megörülné­nek, mert ezzel az ódon ruházko­dással ők azt akarják hirdetni, hogy ők minden idejüket az erdőn töltik, és hogy ez az egyetlen foglalkozá­suk! A fiatalok közül csak egy tarto­zik ehhez az iskolához: Kollonich Péter, de ő nem egészen ortodox, mert rajta a színek nyilván össze vannak válogatva, palaszürkék, mohazöldek, és minden holmija új, ami pedig szörnyű eretnekség!”­­ Habár Bánffy leírásában job­bára az idősebbek sajátjának mondja a Lajtán túli öltözéket, a vi­selet később sem ment ki a divatból - figyelmeztet a szakértő. A rek­lámarcon kívül a zöld, osztrákos vadászruha népszerűségének oka lehet az is, hogy praktikus, anyaga egyaránt ellenáll az időnek és az elemeknek. Ausztriában és Német­országban ráadásul ebből alakult nemzeti viseletté; fesztiválokon, konzervatív pártok rendezvényein a mai napig tömegek öltik magukra a zöld kabátot és a hozzá tartozó rö­vid nadrágot. Sokan úgy hiszik, hogy hazánk­ban akár a Habsburgok, akár a ha­gyományos német orientáció miatt eme ruházat valaha egyeduralkodó volt a vadászok között. F. Dózsa Katalin szerint azonban nem így van ez, Széchenyi Istvánt például aligha képzelhetjük el másként, mint brit divat szerint felöltözve. Bánffy erről a ruházatról is tudósít: „A másik irányzat az angolos va­dászruha. A legkülönbözőbb színű és mintájú skót homespan öves ka­bátok és pledter nadrágok... Enné a viseletnél tág tere nyílik a fantázi­ának és az egyéni ízlésnek... Példá­ja ennek Szent-Györgyi Antal. Sem­mi sem feltűnő rajta. Egyszerűnek és igénytelennek néznek, és csak ha elemezzük ruházatának mély és tö­kéletes harmóniáját, csak akkor jö­vünk rá, milyen legmagasabb kul­túrát és ízlést bizonyít. Mert az nem lehet véletlen az a mahonibarna (gesztenye) teke, melyet fatörzs­­szürke nadrág folytat, nem véletlen a méregsárga nyakkendőnek alig kikukkanó pöttye, mely egyetlen élénk színt tűz a kabát nyílásába. És nem véletlen a tükörfényes merev bőrkamásli, amely aláhúzza hosz­­szú lábszárainak szigorú vonalát... Az ő ellentéte Wuelffenstein Frédi, ki tarkabarkán van végigkockázva, akár egy sakktábla, amely elindult sétálni és még a harisnyái is Shetland-szigetről valók, ahol pi­ros, kék, zöld és narancsszín gyap­júból kötik azokat, szép meanderes rajzokba és csilingelő bojtokkal. Óh, ezek a gyönyörű harisnyák!­­ melyeket nagy utánjárással szerzett Londonból.” A XIX. század elején a magyar nemesség, a reformkor generáció­ja nyitni kezdett a nagyvilágra. Sok arisztokrata töltött éveket azzal, hogy beutazza Európát, górcső alá vegyen más népeket, szokásokat. Többen közülük a ködös Albionba is ellátogattak, ahol újdonsült is­merőseikkel a többi közt vadásza­tokon múlatták az időt. A hazaté­rők aztán magukkal hozták az an­gol módit, mely az 1900-as évekre legalább olyan gyakori lett, mint osztrák párja. A művészettörté­nész egyébként úgy véli, hiába ke­resgélünk politikai okokat a jelen­ség mögött - sokkal valószínűbb, hogy a választás ízlés dolga volt - jegyzi meg F. Dózsa Katalin, mie­lőtt a „Diánákra” terelnénk a szót. Mint mondja, a nők általában va­dászatkor is lovaglóöltönyt hord­tak. A XIX. század közepétől a fér­fiak frakkjához, zsakettjéhez ha­sonló fekete kabát, fehér ing, nyakkendő és hosszú fátyollal dí­szített cilinder a leggyakoribb öltö­zet; a cirindl nálunk - mint vadász­ruha - nem terjed el. Nadrágot csak a múlt század harmincas éve­iben húztak először a lányok, asz­­szonyok, előtte szoknyában kellett nyeregbe ülniök. Mivel azonban krinolinban vagy turnürben nem lehet lovagolni, ezért a sportban, vadászatban a divat által diktált legtúlzóbb méretek idején is meg­engedett volt a keskeny viselet. A hagyomány szerint Erzsébet ki­rályné ezt kihasználva a testére varratta ruháját, máskor ugyanis nem mutathatta meg tökéletes alakját. Kérdésünkre a művészettörté­nész még hozzáteszi: - Kimondot­tan magyar jelenségről a nők eseté­ben nem beszélhetünk, a férfiaknál viszont megjelent a feltűnő, prém­mel bélelt vagy irhabőrből készült, derékban elvágott zsinóros kabát, amely a két világháború között bocskai vagy lengyelbunda néven általános viseletté lépett elő; divatja a szovjet rendszer erőteljes hatásá­ra kikopott, és már nem nagy a va­lószínűsége, hogy visszatér. Párizsi divat a reformkorból Vadászat utáni csoportkép ,angol stílusban* a XX század elejéről Egykoron a nők körében nagy sikert aratott a lovaglóruhából született vadászviselet A képen vadászhölgyek a Monarchia korából T IRÁNYZATOK . Wallendums Péter, a Vadászati Kulturális Egyesület munkatársa úgy véli, hogy Magyarországon a négyféle európai vadászati kultúrára jellem­ző megjelenési forma közül az osztrák-német ruházatot részesítik előnyben. Ugyanakkor megjegyezte, hogy sajnálatos módon egyre többen öltik maguk­ra - amerikai mintára - az íjászok között használatos és náluk teljes mértékben elfogadott tereptarka öltözéket Sajnálatos példaként megemlítette, hogy né­hány vadászaton a megjelentek semmiben sem különböznek egy harcoló ala­kulattól, mivel a résztvevők többsége a fegyveres testületek militarista visele­tében­­pompázik­. Hozzátette: természetesen mindenkinek a saját ízlése és pénztárcája dönti el, hogy milyen öltözékben vadászik, de ha már valaki mé­regdrága fegyverekre tud áldozni, akkor a megjelenésére sem ártana odafi­gyelni, már csak a hagyományok, a vadászat és a vad tisztelete miatt is - hiszen színházba vagy az Operába sem megyünk melegítőben. vadgazda@magyarnemzet.hu Az élő puszta­ tengersík Hortobágy P­ARKOLÓ BNagy_______________________________ H­a eltekintünk a főváros sok­színű látványosságaitól, Magyarországot két tájegységé­ről ismeri a legtöbb külföldi. Az egyik a Balaton, a másik pedig a Hortobágy, amelyet 1973-ban el­sőként nyilvánítottak nemzeti parkká hazánkban. Ez a több mint 82 ezer hektá­ros terület magában foglalja Kö­zép-Európa legkiterjedtebb ten­gersík táját. Élővilága meglepően sokszínű. Igaz volt ez valaha löszszigeteire is, amiken eredeti­leg a fogoly, a fürj és a túzok köl­tött. Mára azonban ezek a fajok mindinkább mezőgazdasági kul­túrákat választanak. Az ürge el­lenben a kerecsensólyom, pusz­tai ölyv, parlagi sas fő zsákmány­állata, s ezeket mindmáig a lösz­gyepek fölé vonzza. A magyarok turulmadarából egyébként a Hortobágy környékén mintegy 20 pár költ, számuk tehát emel­kedik, akárcsak a parlagi sasé, amely egyébként nem állandó la­kója a nemzeti parknak. A gerin­cesek közül említésre méltó még a löszhátakon élő pusztai görény és a vakondok. A szikes pusztákon valaha nagy számban fordultak meg a haszonállatok, mára azonban ezek a területek zsugorodni kezd­tek az alullegeltetés miatt. Jelen­tősen lecsökkent a nyár közepére kiszáradó mocsarak legeltetése is, ami azok szerkezetének gyö­keres átalakulásával járt. A szikesek hüllőfaunája ugyan viszonylag szegényes, de szára­zabb időszakban rendszeresen találkozhatunk itt fürge gyíkkal és vízisiklóval. Madárfajait is vi­szonylag alacsony fajszám, azon­ban magas egyedszám jellemzi. A fürj állománya az utóbbi évtized­ben megerősödött. De él itt túzok, ugartyúk, szé­kicsér is, noha utóbbi inkább mezőgazdasági területeken telep­szik meg. A nyár végi gyülekezés­kor nagyszámú vándormadár je­lenik meg a szikes pusztákon: a gólyák, bíbicek, nagy pólingok, danka sirályok és sárgalábú sirá­lyok; a Skandináviában költő ha­vasi liléknek pedig ez az egyetlen ismert kontinentális vedlőhelye. A szikes puszta emlősei közül a mezei nyúl állománya enyhén növekedőben van. Az utóbbi években pedig megjelent a dél fe­lől terjeszkedő aranysakéj. Az őz nehezen tudja kiheverni a rend­szerváltás utáni orvvadászat pusztításait, a gímszarvas vi­szont terjeszkedőben van az Al­földön is. A Tisza e szakasza vál­tozatos élőhelyet kínál a halak számára, az itt előforduló fajok száma meghaladja az ötvenet. Természetvédelmi szempontból kiemelkedő a Kárpát-medencé­ben őshonos lápi póc, a balkáni csík, a széles durbincs és a sely­mes durbincs, a magyar bucó és a német bucó. A Tisza - szűkebben a Tisza­­tó - őszi és tavaszi madármoz­galmaiban a lúd- és récevonulás a meghatározó. A halastavakhoz és mocsarakhoz hasonlóan több ezer vadlúd, illetve több tízezer réce figyelhető meg a szeptem­ber-novemberi, illetve a feb­ruár-márciusi időszakban. Az emlősfauna legértékesebb tagjai errefelé a mindenütt jelen levő vidrák. Az árterekben pedig ott­honosan jár-kel a vaddisznó, őz, és egyre gyakrabban a gím­szarvas.

Next