Magyar Nemzet, 2012. október (75. évfolyam, 269-298. szám)

2012-10-31 / 298. szám

Wi Sitkei Levente__________________________ T­ udhatjuk, hogy a kereszténység már Konstantinápoly bukása idején sem volt egységes. Most mennyire tekinthető Európa ke­reszténynek?­­ A szekularizáció mértékére vonatko­zó statisztikai adatok ismertek, ezek alap­ján nem lehetünk bizakodók. Az egyház­tagok fogyása ugyanakkor a nevükben ke­resztény pártok politikáját is átalakította, elvi következetességük mérséklő­dött. A kereszténység kérdése erősen pártpoliti­kai kérdéssé vált. Az Európai Uniót alapí­tó három vezető személyiség, Adenauer, De Gasperi és Schuman egyfajta katolikus univerzalizmustól is motiválva alakította ki a szervezetet, amiből az univerzalizmus megmaradt, a hitbéli, lelkiismereti elkö­telezettség elhalványult. Az úgynevezett keresztény politizálás - nagyrészt a ’68-as mozgalmak törekvései nyomán - tudato­san be lett csúsztatva a maradiság, az anakronizmus kategóriájába. Amíg nem sikerül ebből a skatulyából kihúzni, mi­szerint vagy keresztény, vagy modern a politika, ez a helyzet fenn is fog állni. A fe­lelősséget nem szeretném csak a baloldal­ra tolni, hiszen az egyházak is kicsit adó­sak maradtak az elmúlt évtizedekben fel­merülő kérdésekre adandó válaszokkal, a társadalmi modernizáció ügye mintha olykor elment volna az egyházak érdeklő­dése mellett. A döntő kérdés tehát az, hogy a hagyományos vallási közösségek mennyire tudják maguk és a külvilág szá­mára is világossá tenni, hogy ők a modern világ fontos részei. - A második vatikáni zsinat hatalmas ugrás volt a katolikus egyházban, de ön sze­rint az egyházaknak feladata volna a min­dennapi változásokra azonnal reagálni? - Nem, semmiképpen, az egyházaknak nem kell konkrét napi politikai kérdések­ben állást foglalniuk, a döntések hátteré­ben lévő értékekhez viszont valahogy min­denképp viszonyulniuk kell. Ugyanakkor mély nyomot hagyott az egyházakon a Ká­dár-rendszerben megszokott mentalitás, mikor azt mondta az állam, hogy foglal­kozzatok azzal, ami a templomok falán be­lül van, esetleg egy kis diakóniai munkát végezhettek, de alapvetően a nagy társa­dalmi kérdésekben ne nyilvánítsatok véle­ményt. Mindnyájan gazdagodnánk, ha az egyházaknak a jelenleginél karakteresebb véleménye lenne például a bevándorlás­ról, a kultúrák együttéléséről, mondjuk a cigányság ügyéről vagy akár az egészség­ügy finanszírozásáról, olyan közügyekről tehát, amelyek látványosan foglalkoztat­nak minket, s amelyek mögött komoly ér­tékválasztási kérdések húzódnak. Renge­teg olyan téma van, amelyeket hitelvi ala­pon is megközelíthetnénk, de nem tesz­­szük, vagy mert nincs rá kapacitásunk, vagy mert a Kádár-rendszer paternaliz­­musa kiölte belőlünk az ezzel kapcsolatos ambíciókat.­­ Az ön által említett katolikus univer­zalizmus az unió alapításakor lehet, hogy megvolt, de most úgy tűnik, hogy a protes­tánsok jelentik az EU motorját. Van bizo­nyos ellentét a gazdag protestáns észak és a szegény, katolikus dél között? - Az utóbbi időben a politikai elemzé­sekben igen gyakran megjelenik ez a mentalitástörténeti elem. Valóban, ha megnézzük a skandináv országokat, Hol­landiát vagy Németországot - amely ugyan felerészben katolikus, mégis, a pro­testáns munkakultúra és etika jelenik meg a világi szférában is akkor ezek a megállapítások nem alaptalanok. Vigyáz­ni kell ugyanakkor az ilyen megállapítá­sokkal, nehogy túlságosan leegyszerűsít­sük a kérdést, hiszen ismerünk olyan hangsúlyosan katolikus országot, mint Ausztria, ami a nevezettekhez hasonlóan sikeres. Persze különösen a reformáció ünnepének környékén érdemes felidézni azt a lutheri tételt, mely szerint mindenki istentiszteletet végez, aki jól végzi a mun­káját. Nem kétséges, hogy ez a mentalitás a társadalmi jólét, a gazdasági siker egyik záloga lehet. -Ez a lutheri tétel mennyiben német és mennyiben protestáns? Csak nézzük meg az erdélyi szász városokat, amelyek mindig gyönyörűek, rendezettek voltak, hiszen szá­szok építették őket.­­ Ne felejtsük el, hogy az erdélyi szász városokban indult el a Raiffeisen-moz­­galom, amely a társadalmi önszerveződés­nek, sőt az önsegélyezésre épülő bank­rendszernek is az alapja volt. Ennek van egy magyar megfelelője: a kaláka rendsze­re. Nem hiszem, hogy ez egy német gondo­lat volna, ez protestáns eszme, amely ké­sőbb katolikus közegben is gyakran pol­gárjogot nyert. Az önfelelősség és az egy­más iránti felelősség megfelelő aránya minden társadalom alapját képezi, ahhoz pedig nem kell Max Webert olvasni, hogy az ember rájöjjön, ennek van bizonyos protestáns háttere. - Van-e az említett önszerveződéseknek helye az Európai Unióban? - Az egész európai gondolat alapvető­en a szolidaritásra épül, amely egy nagyon nemes elv, ha ennek a bibliai hátterére gondolunk, mondjuk az irgalmas szama­ritánus történetére. Úgy segítek valakin, hogy nem látom az arcát, nem tudom, mi­lyen a hite, a bőrszíne, milyenek a vonásai. A mai európai diskurzusban ez az egyik legérdekesebb kérdés, hogy ennek a szoli­daritásnak hol húzódnak a határai. A mostani viták arról szólnak, hogy például Németországban meddig lehet a választó­kat e szolidaritás fontosságáról meggyőz­ni, azaz a németek mennyire éreznek fele­lősséget a görögökért, a magyarokért, a spanyolokért, sőt akár a franciákért. Sváj­ci szolgálati éveim alatt láttam, hogy ott ezt a kérdést milyen gyakorlatiasan és si­keresen kezelik, tudják, hogy az ilyen szo­lidaritásnak ott van igazán helye, ahol a társadalom átlátható. Amikor a szolidari­tás átlép egy absztrakciós szintet, már sokkal kevésbé élhető át. Szerintem itt bo­rult fel kicsit a rendszer, a szolidaritás ke­retei nőttek talán túl nagyra.­­ Most van szó a bankunióról, a költség­­vetési unióról, amelyek ugyan épp az emlí­tett szolidaritást veszik alapul, de jelentősen csökkentik az államok szabadságát is.­­ Ez ugyanannak az éremnek a másik oldala, hiszen azt mondja: én szolidáris va­gyok veled, de te állandóan felrúgod a megállapodást, akkor nekem legyen egy kis beleszólásom a te döntéseidbe. Ezért megy ilyen lassan ennek az új rendszernek a kialakítása.­­ Uniós reformok előtt állunk. Milyen protestáns gondolatiságot lehet felhasználni a munka során? - Ha a sokat hangoztatott szub­szidiaritást következetesen érvényesítjük, azazhogy a közösségeket közvetlenül érintő döntéseket helyben kell meghozni, mivel ezáltal növelhetjük az önfelelőssé­get is. Fontos kérdés: mit dönthetünk el nemzeti keretben, miben van szava Brüsszelnek? Matolcsy György nemzet­­gazdasági miniszter például arról beszélt, hogy a harmincéves háborúhoz hasonló helyzetbe kerültünk, amelynek során köz­tudottan nemcsak a hitelvekért, hanem hatalmi befolyásért ontották vérüket a harcoló felek. - Igazat ad neki? - Egyetértek azzal, hogy zajlik egy bizo­nyos harc a hierarchia, az erőteljesen köz­pontosító uniós adminisztráció, valamint a nemzetállami jogosultságok között. De ezt semmiképp sem hasonlítanám az euró­pai történelem egyik legvéresebb háború­jához. Az unió múlhatatlan érdeme ugyan­is, hogy Európában tartós béke van. Az analógia a nemzeti versus latin nyelvű is­tentisztelettel persze akár még alkalmaz­ható is. De ne feledjük, Luther először wit­tenbergi katolikusként aposztrofálta ma­gát, tételei kezdetben a pápaságot sem tá­madták. A reformáció folyamatában ugyanakkor mindig szükség volt a megfe­lelő előkészítésre, hogy ne bukjon el. Lu­ther Mártont megölték volna a wormsi er­dőben, ha a német rendekkel nem egyez­tettek volna előre, hogy mi is történik majd a birodalmi gyűlésen. Az is fontos volt, hogy valaki a wartburgi várban menedéket adjon neki, és ő ott le tudja fordítani a Bib­liát, amit aztán a sajtó akkori Murdochjai vagy Berlusconijai képesek voltak terjesz­teni. Az egész persze ott kezdődött, hogy egy ember kiszögezte 95 tételét a witten­bergi vártemplom kapujára. Onnantól kezdve viszont nagyon sok ember egyetér­tése és támogatása is kellett hozzá. Az uni­óra vetítve az a kérdés, hogy az említett szubszidiaritási elv következetes érvénye­sítését hogyan sikerül egységes rendszerbe foglalni, hogyan sikerül ehhez a tagálla­mok támogatását megszerezni. Remélhe­tőleg mindez nem tart harminc évig. - A reformáció idején Európa gazdasági életét alapvetően a Fuggerek határozták meg. Van-e most olyan pénzügyi kör, amely ahhoz hasonlít, aki Luther mögé állt? - Svájci nagykövet voltam, mikor az akkori magyarországi ellenzék a bankár­kormány kifejezést használta a magyar kormányra. Én épp Genfben, a bankárszö­vetség találkozóján ültem, mikor ezt a hírt olvastam, s hallgattam a legfőbb bankár előadását, egy olyan emberét, aki egy több száz éves, talán épp a reformáció idejében alapított bankház tulajdonosa volt, ugyan­az volt a neve, mint a banké. Felmerült bennem, hogy mennyire lehet a bankár szitokszó. Utánanéztem, hogy mi ennek az etikai alapja, háttere. Ha visszamegyünk Lutherhez és Kálvinhoz, nekik egyértelmű álláspontjuk volt a hitelezéssel kapcsolat­ban. Luther Márton azt mondta, lehet ka­matot szedni, de ezt a pénzt közcélokra kell fordítani. Voltak ennél szigorúbb elképze­lések is, mások elvetették a kamatszedést, de azt mondták, aki kölcsönt kér, annak be kell bizonyítania azt, hogy amit csinál, az nem az egyéni gazdagodását szolgálja, ha­nem a közösség épülését. Ha így lenne, nem is lenne semmi probléma. Persze ez már Svájcban is megváltozott, de ha egy szervezet, akár egy kis családi bank képes évszázadokon át fennmaradni ezen elvek szem előtt tartásával, az azt jelenti, hogy képes volt bebizonyítani a közösségnek, hogy jelenléte és működése hasznos. - Ehhez Svájcban kell lenni, nem? - Lehet, hogy Svájcban kell lenni, de ahogy ez el tudott terjedni más országok­ban is, ne legyünk feltétlenül pesszimisták a saját sorsunkat illetően sem... Létezik jó kapitalizmus, létezik erkölcsileg vállalható verseny, ezekhez kell visszatérni, s nem kell a fürdővízzel kiönteni a gyereket is. Nagyon remélem, hogy hazai viszonyaink közt is lehetségessé válik visszatérni ehhez a genfi, wittenbergi ihletésű üzleti etiká­hoz, mert akkor könnyebb lenne az elva­kultan globalizációellenes, öncélúan nacio­nalista erőket is megfékezni. - Segítene-e Európa ideológiai gondja­in, ha elismerné, hogy ez egy keresztény ala­pokon felépült államszövetség? - Van egy nagy kérdés ezzel kapcsolat­ban, amelyről nem mi tehetünk, hanem az alapító államok, ez pedig a bevándorlás. Mivel ezek a többnyire keresztény alapo­kon álló országok nem tudták a demográ­fiai, munkaerő-piaci problémáikat önerő­ből megoldani, rengeteg más vallású, első­sorban mozlim ember vándorolt be Euró­pába. Az egykori gyarmattartóknál az szin­te természetes volt, hogy a bevándorlókból európai polgár lett. Az a kérdés, hogy mi­képp tudjuk ezeket az embereket úgy in­tegrálni, hogy közben a keresztény gyöke­reket se feledjük el. A tudatos értékválasz­tás, akár egyéni, akár intézményi szinten, nem jelenti a más értékeket tisztelők auto­matikus kirekesztését. A 2000-es évek ele­jén Németországban lezajlott vita az úgy­nevezett Leitkulturról, vagyis a vezető kul­túráról, ma már biztosan nem lenne any­­nyira éles, hisz tudjuk, hogy tíz évvel ké­sőbb már a kancellár is egyértelműen állást foglalt a parttalan multikulti ellen. - Ebbe az is belefér, hogy nagy tömegű mozlim bevándorlót fogadnak be? - Ez azt jelenti, hogy a bevándorlók te­kintettel vannak bizonyos alapelvekre, me­lyek gyökerei a keresztény hitelvekben ta­lálhatók. Volt már igen korábban is, rá­adásul pont mifelénk. Ebben az évben ün­nepelték a Monarchia által elsőként beve­zetett iszlám törvény megszületésének 100. évfordulóját. Nem véletlenül volt ott a szarajevói főmufti Habsburg Ottó temeté­sén. A Monarchia hadseregében is szolgál­tak mozlimok, így mondhatjuk, az együtt­élés nem új keletű dolog. Meggyőződésem, hogy meg lehetne fogalmazni az unió egy­értelmű értékválasztását úgy, hogy az ne rekessze ki a muzulmánokat. - Igen ám, de a nyomtatás segítségével a német Biblia két év alatt jutott el Párizsba, ma viszont egy mozlim embernek két órájá­ba telik, hogy megérkezzen repülőgéppel Európába. Erre fel van készülve az európai társadalom? - Erre nincs felkészülve, és nagyon kü­lönbözően bánik a jelenséggel. A keresz­ténydemokrata német kormány hangsú­lyozottan próbálkozik aláhúzni integrá­ciós törekvéseit, s bebizonyítani, hogy a török közösség milyen hasznos a társada­lom számára. Látják ugyanis saját szüle­tési számaikat. Mi is tapasztaljuk, hogy több tízezer ember vándorol ki Magyaror­szágról, s milyen rosszak a demográfiai mutatóink. Nem tudom, honnan fogjuk a kieső munkaerőt pótolni. Persze ha meg­nézzük a nagyon katolikus Olaszország vagy a nagyon protestáns Svédország gyermekvállalási mutatóit, mindkét he­lyen gyászosak az adatok, míg a laikus Franciaországban jók. Ám ha ránézünk Európa demográfiai térképére, összessé­gében láthatjuk, hogy lehetetlen lesz elke­rülni a nagyarányú bevándorlást. A döntő kérdés az, hogy a társadalmak miként lesznek képesek felkészülni erre a jelen­ségre. Nem véletlenül mondtam az előbb, hogy ezzel a kérdéssel bizony az egyhá­zaknak is foglalkozniuk kell.­­ Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a katolikus és a protestáns egyházak a nemzeti gondolatot is képvise­lik, a felekezetek között igen jó a viszony. Máshol is ez a jellemző? - Kurt Koch, a Szentszéknél a keresz­tény egységért felelős apostoli tanács elnö­ke korábban bázeli püspök volt. Ez a püs­pökség különleges, hiszen két olyan hely van mindössze, ahol nem a Szentszék jelö­li ki a püspököt, hanem a gyülekezetek je­lölteket állítanak. A kantonális gyűlések ellenjegyzik a neveket, majd erről a listáról választanak a püspökség tagjai. Szerintem ez a gyakorlat is mutatja, hogy a Szentszék számára is fontos a protestáns világból származó tapasztalat. Az a Luther Márton­tól származó „ötlet” pedig, hogy anyanyel­vünkön olvassuk a Bibliát, egyenesen a nemzeti megmaradás kulcsa. Az egyházak számára persze­­ bármely hitvallást tart­sák is a magukénak - az a legfontosabb, hogy olvassák. A reformáció ünnepének is ez a legfőbb üzenete. A szolidaritásnak olyan körben kell érvényesül­nie, amely még érthető, átlátható a résztvevők számára. Amikor ez túl­lép egy absztrakciós szintet, már sokkal ke­vésbé élhető át - mond­ta lapunknak adott in­terjújában Prőhle Ger­gely. A Magyarországi Evangélikus Egyház vi­lági vezetője, külügyi helyettes államtitkár szerint ma is érdemes odafigyelni a reformá­ció tanaira, amelyek mindig is fontosak vol­tak Európa életében. Lutheri úton az EU reformjaiért Prőhle Gergely helyettes államtitkár szerint a keresztény politizálás nem egyenlő a maradisággal Prőhle Gergely: Az önfelelős­ség és az egymás iránti fele­lősség megfelelő aránya minden társadalom alapját képezi FOTÓ: NAGY BÉLA 2012. október 31., szerdaLátó-Tér * Mamar Nemzet

Next