Magyar Nemzet, 2012. december (75. évfolyam, 328-356. szám)
2012-12-29 / 354. szám
36Magyar Nemzeti Magazin 2012. december 29., szombat Bilicsi Tivadar lányai a gyermekkorról, egy álomról és az unokákról Vagy én, vagy a ló! A Bilicsi család 2001-ben neves színművész felmenőjük tiszteletére díjat alapított, amelyet azóta évenként adnak át. Ebben az esztendőben Kútvölgyi Erzsébet vehette át az elismerést. A nemrégiben lezajlott esemény jó alkalom arra, hogy Bilicsi Tivadar emlékét idézzük három lánya, Katalin, Erzsébet és Éva segítségével. Birő András____________________________ lexikonok többféleképpen írják Bilicsi |s: Tivadar eredeti nevét: hol Gravátsnak, hol Grawatschnak titulálva, de ■;i találkoztam néhány ajánló sorban : ']■ Krawatschcsal is. Melyik volt az zs? Katalin: Összegyűjtöttem az apuról írott újságcikkeket 1919-től kezdődően, és ki- ■ , derült, hogy huszonnyolcféleképpen jelent meg a neve. S amikor aztán Bilicsi lett, akkor is y-nal vagy ts-sel, máskor meg cs-vel jelölték egy ideig. Volt egy öltöztetője, aki beleírta az inggallérjaiba nevének kezdőbetűit, és mutatta is neki a P. D.-t. „Ez meg mi?” - kérdezte apu. Az öltöztető egy kicsit svábosan beszélt: „Hát, Pilicsi Divadar.” - Hogyan lett végül Bilicsi Katalin. Már Miskolcon játszott, és egyre nagyobb szerepeket kapott, amikor Sebestyén Géza igazgató közölte vele, hogy a Grawatsch nehezen kiejthető név, gondolkozni kellene egy másikon. A beszélgetés során kiderült, hogy a család a morvaországi Bilics községéből került át Magyarországra. „Vedd tudomásul - mondta Sebestyén hogy mától kezdve Bilicsi Tivadar a neved!” És utasította a titkárságot, hogy a Grawatsch név helyett a Bilicsi kerüljön a színlapokra. - Mit tudhatunk a Grawatsch családról? Éva: Apu édesapjának papírkereskedése volt, édesanyja énektanárnői diplomát szerzett. Férjével való megismerkedése után mondott le a színészetről, pedig gyönyörű énekhangja volt. Abban az időben azonban divat volt műkedvelő előadásokat rendezni, és ezeken Szeri (Szerafina) nagymama és Tivadar nagypapa is fellépett. Erzsébet: Apuban is benne volt a vágy gyerekkorától kezdve, hogy szerepeljen. Sokat kísérte otthon az édesanyja zongorán, ő pedig saját szórakoztatására énekelt. Később színdarabot írtak a nővérével, amit elő is adtak a budai Medve utcai iskola tanulóinak örömére. Visszaemlékezéseiben írja, hogy borzasztó nevetős gyerek volt, a legkisebb furcsaságokon is úgy tudott röhögni, hogy a nevetés visszafojtásától majdnem megfulladt. Remek utánzóképességgel rendelkezett. Hegedült is sokáig. - Ismeretes, hogy kardalosként a Feld-féle Budapesti Színházban kezdte, de statisztált az Operában is. Több vidéki és pesti színházban játszott, de igazi otthona évek múltán a Vígszínház lett. Sokat foglalkoztatott, népszerű színész volt. Milyen volt gyereknek lenni mellette? Erzsébet: Ünnepnek számított, ha nem játszott apu, és este otthon maradt velünk. Ilyenkor például a Cyranóból olvasott fel. Személyes emlékem, hogy lefekvés után addig nem tudtam elaludni, amíg meg nem csörrent a kulcs a zárban. Ez megnyugtatott, és a következő pillanatban már aludtam is. Katalin: Én bízom abban, hogy magam is szimpátiát váltok ki az emberekből, de ha kimondom Bilicsi Tivadar nevét, mindenki mosolyog. Ez a szeretet kisugárzik felénk is, ami hihetetlen érzés! Éva: Az operaház zenekara Saarbrückenben vendégszerepelt, ahol Réka lányom tanul. Ő tolmácsolt a vendégeknek. Amikor kiderült, hogy a nagypapája Bilicsi Tivadar volt, kitüntető kedvességgel vették körül. „Mindig tudtam, hogy pópika közszeretetnek örvendett - mondta Réka -, de hogy ebből még én is kapok, ez különleges ajándék.” Azt írták róla, hogy minden műfajban maradandót alkotott: színészként (színpadon és filmben), komikusként, táncosként, énekesként. Hozzá kell tenni, hogy emberként és családapaként is. Katalin: Nem ment soha a sor elejére. Szégyellte, ha az orvos hamarabb behívta, mint hogy sorra került volna. Szinte bocsánatot kért azoktól, akik elé helyezte a doktor. Apropó, A doktor úr. Apu egyik orvos barátja A doktor úr című darab szünetében gratulált anyunak, hogy Tivadar milyen fantasztikus. Mindegyik szerepében látta: A néma leventében, Az esőcsinálóban, a Liliomban és a többiben. „Na és A doktor úr? „Köszönöm szépen, én is jól vagyok!” - kapta a választ. Thomas Mann legnagyobb lánya, Erika jegyzi meg visszaemlékezéseiben, hogy az első világégés alatt édesapjuk mézet és diót talált a házban, amit kedvenc gyermekének, azaz neki adott. A testvérek nehezményezték ezt a gesztust, mire Mann így válaszolt: „Tudomásul kell venni, hogy az élet igazságtalan.’’Bilicsi Tivadar éreztette-e, hogy egyik vagy másik lányát jobban szereti? Volt-e féltékenység önök között? Katalin: Féltékenység nem volt közöttünk, de éreztem, hogy Böbével [Erzsébettel] talán jobban megértették egymást... Pedig Mari készült komolyan színésznőnek. Éva: A színház iránti szeretete miatt Böbével talált közös hangot. Féltékenység azonban valóban nem volt. Erzsébet: Gyerekkoromban magam is színésznő szerettem volna lenni, és megesett, hogy apu kérte, végszavazzak neki. Teljesen beleéltem magam a figurába, aminek az lett a következménye, hogy apu egy idő után megjegyezte: „Bébikém, nem kell, hogy játsszál, csak végszavazzál!” Édesapjuk reménykedett abban, hogy valamelyikük színésznő lesz? Katalin: Mari végül az lett, de nem hiszem, hogy apu reménykedett ebben. Éva: Egyszer viszont azt álmodta, hogy mind a négyen gyönyörű estélyi ruhában négy zongora mellett a színpadon ülünk, és Chopint játsszunk. Aztán ő is bevonul, és elkezd énekelni. Mi felállunk, és vele együtt énekelünk. De ez csak egy álom volt... Katalin: Hozzátette azonban, hogy nagyon el tudta volna képzelni... Katalin: A felmenőink között többen is nagyszerűen tudtak énekelni, apuról nem is beszélve, mi meg mind a négyen botfülűek voltunk. Böbe rengeteg zenei műsort készített a televízióban, és kifinomult a hallása... Erzsébet: De dalestet én sem vállaltam. Még mint gyereknek mondta apu: „Bébikém, ha miattam énekelsz, nyugodtan abbahagyhatod!” Negyedik lánytestvérükről, az 51 éves korában, 1994-ben elhunyt Máriáról milyen emléket őriznek? Erzsébet: Nála elégedettebb embert nem ismertem az életben. Mindennek örült, mindenért hálás volt, jóllehet nem úgy sikerült a színészi pályája, ahogy ő maga vagy mi elképzeltük. Gyönyörű szép volt, de hogy mennyire tehetséges, ez nem derült ki. Apu próbált neki segíteni, nemegyszer együtt mentek vendégszerepelni, még Amerikába is. Azt hittük, nagyobb pályát tud majd befutni, de nem sikerült neki. A gyerekei születése után a férje meghalt, és ekkor nehéz korszak köszöntött be az életében. De úgy tudott elbúcsúzni az élettől, hogy gyönyörűnek találta. - Mikor látták az édesapjukat elkeseredettnek? Katalin: Amikor disszidálni akartunk. Csakhogy elkaptak bennünket a határon 1957. január 13-án. Az egész családot. Négyünket meg aput és anyut. Mari tizenhárom éves volt, én tizenkettő, Böbe tíz, Éva nyolc. Egy megszervezett csoport tagjai voltunk. Győrben azonban lekapcsolták a mozdonyt, mi pedig elbújtunk benne a határig. Onnan a csoport gyalog indult tovább. A megbeszélés szerint ha fehér rakétát lőnek fel, szabad a pálya, és akkor mehetünk. De pár másodpercre rá a piros rakétát is fellőtték, és már jöttek is értünk. - Mi váltotta ki az elkeseredést? Katalin: Sok megaláztatás érte a színházban, elvették még az öltözőjét is. Ezzel betelt a pohár. Emlékeim szerint a hátizsákjában csak kották voltak. Két-három napig tartottak minket fogva, de jó sokan voltunk a cellában. A hazaérkezés után Hont Ferenc, a színháztudományi intézet igazgatója és idősebb Magyar Bálint, a Vígszínház (akkor Magyar Néphadsereg Színháza) igazgatója is kiállt apu mellett. Még a személyijét is kicserélték, hogy ne priusszal folytassa az életét. - Nem gondoltak arra, hogy a sors rendeltetése volt, ami történt? Erzsébet: De igen. Az egyik őr megkérdezte, ki az, aki megesküszik, hogy nem próbálkozik újra határátlépéssel. Az egyetlen ember apu volt. Ma is magamnál hordom azt a fényképet, amelyet Győrben készítettek a letartóztatás után rólunk. Nem tudom megmondani, hogy miért van nálam. Talán azért, mert együtt vagyunk. .. Mélyen, igazán hívő ember volt apu, rendszeresen járt vasárnap misére. Egész lényéből szeretet áradt, ami még a zsugapartikban is megmutatkozott. Színházról esett szó. Valamelyikük azt mondta: „Hú, hát az az ember kibírhatatlan!” Apu megjegyezte: „Nem kibírhatatlan, mert amikor ebben és ebben a darabban játszott, nagyon jó volt.” Mindig mindenkihez talált dicsérő jelzőket. Feleki Kamill megjegyezte: „Te hallgass! Te vagy itt a plébános!” Gyurkovics Tibor mondta Bilicsi Tivadarról: „Nem sztár volt rokon. Művészetének is ez volt a titka: családot varázsolt maga köré. ’’ Mégis melyik volt az a szerep, amelyik a legközelebb állt a szívéhez? Erzsébet: Sok volt. A szabin nők elrablásában ő játszotta a ripacs színigazgatót, Rettegi Fridolint. Ezt nagyon szerette, és ebben minden fiatalkori élményét fel tudta használni. Nagy ajándék volt Az öreg hölgy látogatásának egyik kulcsfigurája, 111 is. Ebben a drámában Sulyok Máriával játszott együtt, aki kollégája volt már Miskolcon. Éva: Többek szerint méltatlan volt hozzá a Csinn- Bumm Cirkusz Bruhaha Kelemenje, de apu nagyon szerette ezt a figurát. A gyerekkori élményeiből formálta meg, innen eredt a szerep pöszesége is. Erzsébet: Jut eszembe: egyszer felkérték a cirkuszban Felekit, Rátonyit és aput egy közös számra, ők voltak a Három Bubenyik. Úgy vezették be őket a porondra, hogy hárman ültek egyetlen lovon. Persze feszengtek. Kamillka meg is jegyezte: „Bili, tudsz te fessen esni?” Anyu is megnézte a számot, és kijelentette: „Bili, vagy én, vagy a ló! Válassz!” - Az önök élete hogyan alakult? Katalin: Kozmetikusnak tanultam, és elég gyorsan férjhez mentem. Három lányom született. Amikor már nagyobbak voltak, egy utazási irodánál kaptam munkát, és rengeteget utaztam. Mindig szerettem rajzolni, és a mai napig festegetek, megálmodtam egy technikát sebkötöző gőzre. Nemrégiben V. Majzik Mária szobrászművész segítségével egy pátyi kiállításon is bemutatkoztam. Erzsébet: Meg írogat is. A képek mellett rövid történetek is olvashatók voltak... Én harmincöt évet lehúztam a televíziónál. Végigjártam a grádics összes fokát, amíg szerkesztő, illetve rendező lettem. Sok izgalmas műsort készítettem, de aputól örököltem a drukkot. Egyik kedvencem volt a Feleki Kamill és vendégei című húszrészes sorozat. Nem is a sorozat, hanem a hozzá fűződő emlékek. Népszerű színész kollégáiról mesélt. Emlékszem, az egyik felvétel után épphogy hazaértem, már szólt a telefon. „Halló, itt Kamillka beszél. Tudod, mit csinálok?” „Mit csinálsz, Kamillka?” „Tanulom azt a szöveget, amit ma felvettünk, és megpróbálom úgy elmondani, ahogy kellett volna.” Éva: Én mindig azt mondom, hogy ha az életemet moziban látnám, kimennék, mert olyan unalmas. Megismerkedtem a férjemmel, megszülettek a gyerekeim, és 49 éve Svájcban élek. És az utódok? Éva: Két gyermekem van, de unokám még nincs. Erzsébet: Se férj, se gyerek... Katalin: Három lányom volt, az egyik 14 éves korában meghalt. Négy unokám van. Marinak is két gyermeke és két unokája született. - Hogyan fogadta az édesapjuk az unokákat? Katalin: Irtó vidáman, mert a négy lánya után az első, a második, a harmadik és a negyedik unoka is lány lett, aztán végre két fiú is született. - Bilicsi Tivadar népszerűsége semmit sem kapott 1981-ben bekövetkezett halála óta, és a nevével fémjelzett díj méltó az emlékéhez. Erzsébet: Vannak olyan jelenetek, amelyeket már százötvenszer láttam, és ugyanúgy tudok nevetni százötvenegyedszer is, mintha először látnám. Katalin: Én minden évben egyszer megnézem a Hárman a padon című darabot felvételről. Bulla, Páger és apu játszott benne. A végén minden alkalommal sírok. Számomra döbbenetes, hogy így meg tud rázni ma is. Éva: Boldogság nekünk, hogy az unokák büszkék pópikára, és őrzik azt a hangulatot, amelyet kicsi korukban varázsolt köréjük. Egy régi felvétel. Balról Erzsi, Éva, az édesapa, Kati és Mari FOTÓ: ÍBERSING ANDRÁS Családi találkozó napjainkban a Hadik kávéházban. Balról Éva, Erzsébet és Katalin