Magyar Nemzet, 2013. február (76. évfolyam, 31-58. szám)
2013-02-02 / 32. szám
36 Maprís(@niH*l Magazin 2013. február 2., szombat Severin Leitner a szellemi zászlóshajóról és az evangelizációról Munka kisgyermekkel, avagy miért vész el az anyaság öröme? Mélységmérő Egyhetes látogatásra hazánkba érkezett a jezsuita szerzetesközösség kelet-közép-európai asszisztense, Severin Leitner atya. A rendet vezető generális megbízottja nemcsak a hazai jezsuiták helyzetéről, hanem a világegyház fontos kérdéseiről is kifejtette véleményét. Hethő Tibor a célja Leitner atya látogatásának? - Tavaly ősszel lettem páter Adolfo Nicolás jezsuita generális kelet-közép-európai asszisztense, amely a német és a szláv nyelvterületet foglalja magában, illetve mellettük például Magyarországot. Most végigjárom a rám bízott országokat, köztük az önök hazáját is, hogy személyesen is megismerjem a jezsuita missziók helyzetét. - Meddig marad nálunk, mi a programja? - Egy hétig tart a vizitáció. Felkeresem a dobogókői lelkigyakorlatos házunkat, a manrézát, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumot, ahol a rendalapító, Loyolai Szent Ignác pedagógiáját korszerűen alkalmazva folyik az oktatási-nevelési Severin Leitner jezsuita atya 1945-ben született a dél-tiroli Pfundersben. 1965-ben lépett be a jezsuita rendbe, 1974- ben szentelték pappá. Volt nevelő, vezette az innsbrucki jezsuita ifjúsági központot. 1987-ben tíz évre novíciusmesternek nevezték ki, 2001 és 2008 között az ausztriai jezsuita provinciát irányította. 2011 decembere óta vezeti a rend kelet-középeurópai asszisztenciáját, amelyhez a hazai jezsuita rendtartomány is tartozik. munka. Ellátogatok a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumba és a rendtársaim által működtetett, jelentős cigánypasztorációs feladatokat vállaló Jezsuita Roma Szakkollégiumba. Megkeresem a rend magyarországi szellemi zászlóshajójának nevezett Párbeszéd Házát is és természetesen az ezekben szolgáló közösségeinket. Utam folytatásaként felkeresem még az erdélyi szolgálatokat, ahol magyar és román jezsuiták dolgoznak, egyre erősebb együttműködésben. Áttanulmányoztam a magyarországi rendtartomány jövőre vonatkozó apostoli terveit: ambiciózus, hatalmas erőfeszítést és széles összefogást igénylő feladatok ezek - szociális feladatvállalástól a pasztorális, teológiai, tudományos munkán át a könyvkiadásig -, amelyek egy nagyobb provinciának is a becsületére válnának. - Mennyi a magyar tartomány létszáma? - Jelenleg mintegy nyolcvan fő, ennek fele fiatal. Három novícius van, kilencen pedig tanulnak. Fiataljaink a noviciátus után általában külföldön folytatják tanulmányaikat az alapképzéstől a doktori programokig, és közben csak a gyakorlati tapasztalatszerzés kétéves szolgálatát töltik itthon. Ez szép számnak számít Európában, ha a magyar provincia nagyságát is figyelembe vesszük. A rend hagyományosan támasza a mindenkori pápának. Az egyház most új kihívások elé néz: a világ - legalábbis Európában - egyre inkább elfordul a keresztény tanítástól. Mit tehet ebben a helyzetben a katolikus egyház? - A kereszténység a legnagyobb vallási közösség a világon, amely a harmadik világ országaiban egyre jobban terjed. Legfontosabb feladatunk az evangelizáció, Krisztus tanításának átadása úgy, hogy a ma embere is befogadhassa. Az októberi püspöki szinódus is ezt fogalmazta meg, amikor az újraevangelizálás jelentőségére figyelmeztetett. Európában evangelizálni kell és nem újraevangelizálni, hiszen megvannak a gyökerek, élő keresztény közösségek működnek. E hiteles, látható keresztény közösségek jelenléte meghatározó is lesz a hit átadásában.XVI. Benedek pápa fontos gesztust tett a tradicionalisták felé. Engedélyezte a régi római szertartású mise külön püspöki jóváhagyás nélküli használatát, és lehetővé tette, hogy Lefebvre püspök követői visszatérjenek az egyházba. Nem okozott nézeteltérést az egyházon belül a tradicionalizmus megerősödése? - Az egyház hatalmas olvasztótégely, amelyben természetesen helyük van a tradicionalistáknak is. Tény, hogy a második vatikáni zsinatot követően a liturgia - több, manapság feleslegesnek tűnő rész elhagyásával - egyszerűbb, követhetőbb, de talán egyeseknek hűvösebb lett. Ezért is népszerű helyenként a mise ünneplésének régi formája. Ebben talán nagyobb biztonságot nyújt a díszes forma, akárcsak a második vatikáni zsinat előtti régi, az élet kérdéseinek megoldására sok mindent készen nyújtó szemlélet. A ma emberének, a ma katolikusának ugyanakkor tudatosan együtt kell élnie a bizonytalanságokkal. A nagy olvasztótégelyben, az egyházban jelen vannak a modern irányzatok is, amelyek a születésszabályozástól a cölibátusig számtalan kérdéssel foglalkoznak. Igaz, ezeknek a hatása Magyarországon és Kelet-Európában egyelőre alig érzékelhető. Valóban nagyon fontos téma a születésszabályozás a világon évek óta, nem csak az egyházban. Az egyház célja az erkölcsi érzék és a lelkiismeret megerősítése. Az élet elpusztítására, az abortuszra sohasem lehet igent mondani, hiszen az élet Isten áldása, tőle ered. Ebből kell egyéb esetekben is kiindulni. Van, aki a mesterséges úton való gyermeknemzéstől teológiai alapon elzárkózik, más ezt az egyházon belül nem ellenzi. Úgy vélem, a kérdést tovább kell kutatni, egyoldalúan elutasítani nem lehet. - Az egyház életét megkeserítették az utóbbi időben a különböző visszaélésekről szóló hírek. Milyen tanulságai vannak ezeknek? - A visszaélések sokszor a neveléssel kapcsolatos munkában fordultak elő, a maitól nagyon különböző időszakban, évtizedekkel ezelőtt. Fontos látni, hogy sajnos ez olyan tág körben mutatkozó trauma, amely például a családokban is jelen volt. Azóta kiderült, hogy a nevelési intézményekben helyenként testi fenyítés, sőt szexuális zaklatás is történt. Eleinte az egyház szinte automatikusan az adott intézményt kezdte védeni, rágalomnak vélve a vádakat. Hiba volt: elsősorban az áldozatokra kell figyelnünk, a bűnök elkövetőit pedig felelősségre kell vonni. Tanulságos, hogy sokszor maguk az elkövetők is - mint ez a vizsgálatokból kiderül - hasonló zaklatást szenvedtek el gyermekkorukban. Előretekintve pedig legfontosabb a világos, átlátható struktúrák megteremtése, ami valódi megelőzést adhat. - Mi a legnagyobb kihívás a papság számára napjainkban? - A felgyorsult s ezért mindinkább felszínessé váló világban a mélységet kell megtalálnunk, s azt kell kutatnunk, mit jelent ma kereszténynek lenni, mi a sajátos küldetésünk. Fontos, hogy ebben a keresésben magunk is úton legyünk. Túl kell lépnünk a felszínen, a csak a tevékenységre szorítkozó gyakorlaton; mélyebbre kell menni imában, életmódban és tevékenységben egyaránt. A Szent Ignác-i ideál - szemlélődővé válni a tevékenységünkben is - ma sürgetőbb meghívás, mit bármikor. Két kiló kenyér Szilágyi Enikő Pályakezdőként a legtöbb fiatal diplomásnő úgy gondolja, ha már szerencsés módon párra lelt, ráér még gyermeket vállalni: egyet, kettőt vagy akár többet is. Előbb jöjjön a munka, a karrierépítés! A terv megvalósítása érdekében óriási lendülettel kezdenek a fészekrakáshoz, a fontosnak vélt feltételek megteremtéséhez. Aztán menet közben minden másképp alakul. Magyarországon az elmúlt tíz-húsz évben sok nő életét jellemezte az előzetes elgondolástól eltérő forgatókönyv. Akik megfelelő párkapcsolatban élnek, gyermekeket vállaltak (jellemzően már csak egyet, esetleg kettőt), a karrier netovábbjaként talán felküzdötték magukat középvezetői pozícióba, bár elégedettek lehetnének, sokan közülük mégsem azok. Frusztráltak, mert állandó rohanásban élnek, munkájukkal hozzájárulnak a család anyagi boldogulásához - de anyaként állandó lelkiismeret-furdalásuk van, mivel alig marad energiájuk a gyerekeikre, önmagukról már nem is beszélve. Az állandó lelkiismeret-furdalás valójában folyamatos stresszhelyzet, többféle betegség kialakulását is elősegíti. Különféle depressziós tünetek, magas vérnyomás, a pajzsmirigy működési zavarai jelentkezhetnek, amelyek előfordulási gyakorisága a nők között az ezredforduló óta folyamatosan nő. De nem feltétlenül érzik jól magukat a bőrükben azok az édesanyák sem, akik úgy döntenek, hogy a karrier helyett, diplomájukat átmenetileg szögre akasztva, három vagy több gyermek nevelését választják. A főállású anyaság - amellett, hogy az apa vállára óriási terhet rak, hiszen egyedüli keresőként neki kell az anyagi feltételeket biztosítani (a gyet összege független a nevelt gyermekek számától, azonos a mindenkori öregségi nyugdíj mértékével, jelenleg 28 500 forint) még mindig lenézett „szakma”. „Szóval te otthon vagy, nem dolgozol semmit?” - a mostani társadalmi közgondolkodást híven tükröző tipikus kérdés, amelytől sok főállású anyuka mindjárt leértékelve érzi magát. Szintén lelkiismeret-furdalása támad, holott a mondjuk négy különféle korú és esetleg eltérő nemű gyermek körüli teendő szakszerű elvégzésére egész fizetett stábot lehetne alkalmazni: takarítónőt, szakácsot, pedagógust stb. És akkor az említett két „csoportnak” még „jó sora van”, mert volt választása. Már amennyiben nem tekintjük egyfajta kényszernek azt, hogy a családok gazdálkodását Magyarországon az ötvenes évek óta töretlenül a két keresőre épülő modell uralja, azaz a bérek is évtizedek óta ennek megfelelően alakulnak. Mi történik azokkal az anyukákkal, akik másfajta kényszerpályákon mozognak alacsony végzettségük vagy családi helyzetük miatt? Azokkal, akik - egyre többen - egyedül nevelik a gyermekeiket, és/vagy történetesen a társadalom perifériáján, mélyszegénységben élnek? Utóbbiak alapvető gondja, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, és ehhez mindenképpen olyan munkára lenne szükségük, amely mellett az anyaság és a családfenntartás egy személyben is megoldható. A valóság azonban az, hogy a jobb helyzetben lévő, családban, párkapcsolatban élő édesanyákat sem segíti a jelenlegi munkakörnyezet abban, hogy szülői feladataikat elláthassák. A gyermeknevelés alkotás, a legcsodálatosabb alkotómunka, amelyre csak vállalkozni lehet. Látni a formálódó lelket, az alakuló egyéniség csíráit. Létezik ennél szebb és izgalmasabb feladat? - szögezte nekem a költői kérdést mély meggyőződéssel pár éve egy ismerősöm. Addig talán nem is gondoltam bele, hogy milyen tág perspektívákat nyithat a gyermekvállalás, az alkotás örömét, a szeretet legmélyebb megélését, de a felelősségvállalás kemény lelki küzdelmeit is. Hová lesz hát manapság az alkotás öröme? Miért nem így élik meg feladatukat a kisgyermekes édesanyák a hazai gyakorlatban? Erről kérdeztem Drinóczky Viktória mentálhigiénés szakembert, gyermekpszichodráma-oktatót, aki a kisgyermekes anyukákat munkahelyre visszasegítő program (Munka kisgyermekkel) munkatársa is egyben. Nap mint nap találkozik olyan édesanyákkal, akik keményen küzdenek a fennmaradásért. És akik minden ellehetetlenítő körülmény ellenére is felelős, gyermeküket támogató anyukák akarnak maradni. - Kijelenthetjük, hogy a hagyományos értelemben vett családmodell - amelyben még több generáció is együtt élt - mára felbomlott. Ez a probléma gyökere - szögezi le Drinóczky Viktória. - A válások számát tekintve Magyarországon eljutottunk odáig, hogy a realitásokat nézve legjobb, ha egy nő annyi gyermeket szül, amennyit egymaga is el tudna tartani. A nők azonban lelkileg mégsem így vannak (lennének) felépítve. Alapvetően szeretnének anyák lenni, több gyermeket szülni, munkát vállalni, és a családi fészek melegét is megőrizni. Mindezt azonban a hagyományos módokon - családi háttér hiányában - már nem lehet megoldani. Egyre gyakrabban tapasztalatom, hogy sajnos a nagyszülői segítség, a tágabb rokoni támogatás sem elérhető. Új utakat, lehetőségeket kell találni. Tény, hogy társadalmunk alapvetően patriarchális gondolkodású, s ez mostanra, ebben a megváltozott helyzetben egyáltalán nem könynyíti meg az anyák dolgát. A szakember szerint ezt támasztja alá egy nemrégiben végzett OECD-felmérés. Ennek során feltették a kérdést, hányan értenek egyet azzal: a férfi dolga pénzt keresni, a nőé, hogy ellássa a családot és a háztartást. Magyarországon a válaszadók háromnegyede egyetértett a kijelentéssel, ennek ellenére nálunk a termékenységi ráta (1,2) mintegy feleakkora, mint az Egyesült Államokban (2,2), ahol pedig a válaszadóknak csak negyede értett egyet a kijelentéssel. Érdekes paradoxon. Az USA-hoz hasonlóan más európai országokban, például Norvégiában, Svédországban és az Egyesült Királyságban is kedvezőbbek a termékenységi adatok, miközben ezekben az országokban alapvetően fontosnak tartják, hogy a nők is munkát vállaljanak. És vállalnak is. - De hogyan? Melyek ezek az új utak, amelyekre nekünk is szükségünk lenne? - Úgy látom, hogy először is a közgondolkodásban van szükség néhány változásra - vélekedik Drinóczky Viktória. - A munkáltatók hajlamosak a munkahelyen eltöltött időt fizetni, holott pontosan tudjuk, hogy a munka nem egyenlő a teljesítménnyel. Úgy hisszük, csak az dolgozik „rendesen”, aki rendszeresen eljár otthonról, és napi nyolc órát a munkahelyén tölt. Egy kisgyermekes édesanya ezt eleve nem tudja teljesíteni, még oly jó bölcsődei, óvodai ellátás mellett sem. Tapasztaljuk, hogy a részmunkaidős foglalkoztatásnak, az otthon is elvégezhető távmunkának nálunk nincsenek hagyományai. Ezen pedig változtatni kell. Az említett Munka kisgyermekkel programban például lehetőség nyílik arra, hogy az érintett, illetve érdeklődő munkavállalókat és munkaadókat egyszerre vonjuk be. A cél, hogy közösen tudjanak olyan rugalmas eszköztárat kialakítani, amely biztosítja a szülési szabadság alatt és után a munka és magánélet közötti összhang megteremtését. Erre egyre nagyobb szükség van, hiszen nemrég napvilágot látott adat, hogy Magyarországon a munkaerő-piaci aktivitás Málta után a legalacsonyabb az unióban. Az inaktívak jelentős részét pedig - átlagosan a munkavállalási korú nők tíz százalékát - jellemzően a kisgyermekes nők alkotják. Drinóczky Viktória pszichodráma-vezetőként részt vett egy fejlesztő programban, amely Magyarország egyik legszegényebb roma telepén, az ózdi Hétesen működött. Az első alkalommal szerepjátszásra készült az ottani gyerekekkel. Vitt magával némi ennivalót is: kekszet, almát. Aztán hamar rájött, hogy bár játszani is szerettek, azok a gyerekek bizony elsősorban nagyon éhesek voltak. Olyan volt, mintha egyszerre, egy időben több Magyarország létezne... Ettől kezdve persze változott a napi program: két kiló kenyérrel, felvágottal, gyümölccsel a kezében érkezett, ettek, és utána jött a játék. Viktória megismerte az ott élőket, akiknek a nagyszülei még kétkezi munkásként az azóta rég bezárt kohóban dolgoztak. Munkalehetőség híján ezeknek a családoknak, anyukáknak egyértelműen a túlélés a cél, gyakorlatilag bármilyen munkát elvállalnak. Volt, hogy a szülők hetekre elmentek almát szedni, pár ezer forintért dolgoztak, miközben a hátrahagyott gyermekekkel jóformán nem törődött senki. Vajon mindeközben mit érezhetett a távol lévő anya? A főállású anyaság - amellett, hogy az apa vállára óriási terhet rak - még mindig lenézett „szakma”.