Magyar Nemzet, 2013. február (76. évfolyam, 31-58. szám)

2013-02-02 / 32. szám

36 Maprís(@niH*l Magazin 2013. február 2., szombat Severin Leitner a szellemi zászlóshajóról és az evangelizációról Munka kisgyermekkel, avagy miért vész el az anyaság öröme? Mélységmérő Egyhetes látogatásra hazánkba érkezett a jezsuita szerzetesközösség kelet-közép-európai asszisztense, Severin Leitner atya. A rendet vezető generális megbízottja nemcsak a hazai jezsuiták helyzetéről, hanem a világegyház fontos kérdéseiről is kifejtette véleményét. H­ethő Tibor­­ a célja Leitner atya látogatásának? - Tavaly ősszel lettem páter Adolfo Nico­­lás jezsuita generális kelet-közép-európai asszisztense, amely a német és a szláv nyelv­­területet foglalja magában, illetve mellettük pél­dául Magyarországot. Most végigjárom a rám bí­zott országokat, köztük az önök hazáját is, hogy személyesen is megismerjem a jezsuita missziók helyzetét. - Meddig marad nálunk, mi a programja? - Egy hétig tart a vizitáció. Felkeresem a dobo­gókői lelkigyakorlatos házunkat, a manrézát, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumot, ahol a rendalapító, Loyolai Szent Ignác pedagógiáját korszerűen alkalmazva folyik az oktatási-nevelési Severin Leitner jezsuita atya 1945-ben született a dél-ti­­roli Pfundersben. 1965-ben lépett be a jezsuita rendbe, 1974- ben szentelték pappá. Volt nevelő, vezette az innsbrucki jezsui­ta ifjúsági központot. 1987-ben tíz évre novíciusmesternek ne­vezték ki, 2001 és 2008 között az ausztriai jezsuita provinciát irányította. 2011 decembere óta vezeti a rend kelet-közép­­európai asszisztenciáját, amelyhez a hazai jezsuita rendtarto­mány is tartozik. munka. Ellátogatok a budapesti Szent Ignác Je­zsuita Szakkollégiumba és a rendtársaim által működtetett, jelentős cigánypasztorációs felada­tokat vállaló Jezsuita Roma Szakkollégiumba. Megkeresem a rend magyarországi szellemi zász­lóshajójának nevezett Párbeszéd Házát is és ter­mészetesen az ezekben szolgáló közösségeinket. Utam folytatásaként felkeresem még az erdélyi szolgálatokat, ahol magyar és román jezsuiták dolgoznak, egyre erősebb együttműködésben. Át­tanulmányoztam a magyarországi rendtarto­mány jövőre vonatkozó apostoli terveit: ambició­zus, hatalmas erőfeszítést és széles összefogást igénylő feladatok ezek - szociális feladatvállalás­tól a pasztorális, teológiai, tudományos munkán át a könyvkiadásig -, amelyek egy nagyobb pro­vinciának is a becsületére válnának. - Mennyi a magyar tartomány létszáma? - Jelenleg mintegy nyolcvan fő, ennek fele fia­tal. Három novícius van, kilencen pedig tanulnak. Fiataljaink a noviciátus után általában külföldön folytatják tanulmányaikat az alapképzéstől a dok­tori programokig, és közben csak a gyakorlati ta­pasztalatszerzés kétéves szolgálatát töltik itthon. Ez szép számnak számít Európában, ha a magyar pro­vincia nagyságát is figyelembe vesszük.­­ A rend hagyományosan támasza a mindenko­ri pápának. Az egyház most új kihívások elé néz: a világ - legalábbis Európában - egyre inkább elfor­dul a keresztény tanítástól. Mit tehet ebben a hely­zetben a katolikus egyház? - A kereszténység a legnagyobb vallási közös­ség a világon, amely a harmadik világ országaiban egyre jobban terjed. Legfontosabb feladatunk az evangelizáció, Krisztus tanításának átadása úgy, hogy a ma embere is befogadhassa. Az októberi püspöki szinódus is ezt fogalmazta meg, amikor az újraevangelizálás jelentőségére figyelmeztetett. Európában evangelizálni kell és nem újraevangeli­­zálni, hiszen megvannak a gyökerek, élő keresz­tény közösségek működnek. E hiteles, látható ke­resztény közösségek jelenléte meghatározó is lesz a hit átadásában.­­XVI. Benedek pápa fontos gesztust tett a tradi­­cionalisták felé. Engedélyezte a régi római szertar­­tású mise külön püspöki jóváhagyás nélküli hasz­nálatát, és lehetővé tette, hogy Lefebvre püspök kö­vetői visszatérjenek az egyházba. Nem okozott né­zeteltérést az egyházon belül a tradicionalizmus megerősödése? - Az egyház hatalmas olvasztótégely, amelyben természetesen helyük van a tradicionalistáknak is. Tény, hogy a második vatikáni zsinatot követően a liturgia - több, manapság feleslegesnek tűnő rész elhagyásával - egyszerűbb, követhetőbb, de talán egyeseknek hűvösebb lett. Ezért is népszerű he­lyenként a mise ünneplésének régi formája. Ebben talán nagyobb biztonságot nyújt a díszes forma, akárcsak a második vatikáni zsinat előtti régi, az élet kérdéseinek megoldására sok mindent készen nyújtó szemlélet. A ma emberének, a ma katoliku­sának ugyanakkor tudatosan együtt kell élnie a bi­zonytalanságokkal.­­ A nagy olvasztótégelyben, az egyházban jelen vannak a modern irányzatok is, amelyek a születés­szabályozástól a cölibátusig számtalan kérdéssel foglalkoznak. Igaz, ezeknek a hatása Magyarorszá­gon és Kelet-Európában egyelőre alig érzékelhető.­­ Valóban nagyon fontos téma a születésszabá­lyozás a világon évek óta, nem csak az egyházban. Az egyház célja az erkölcsi érzék és a lelkiismeret megerősítése. Az élet elpusztítására, az abortuszra sohasem lehet igent mondani, hiszen az élet Isten áldása, tőle ered. Ebből kell egyéb esetekben is ki­indulni. Van, aki a mesterséges úton való gyer­­meknemzéstől teológiai alapon elzárkózik, más ezt az egyházon belül nem ellenzi. Úgy vélem, a kérdést tovább kell kutatni, egyoldalúan elutasíta­ni nem lehet. - Az egyház életét megkeserítették az utóbbi idő­ben a különböző visszaélésekről szóló hírek. Milyen tanulságai vannak ezeknek? - A visszaélések sokszor a neveléssel kapcsola­tos munkában fordultak elő, a maitól nagyon kü­lönböző időszakban, évtizedekkel ezelőtt. Fontos látni, hogy sajnos ez olyan tág körben mutatkozó trauma, amely például a családokban is jelen volt. Azóta kiderült, hogy a nevelési intézményekben helyenként testi fenyítés, sőt szexuális zaklatás is történt. Eleinte az egyház szinte automatikusan az adott intézményt kezdte védeni, rágalomnak vélve a vádakat. Hiba volt: elsősorban az áldozatokra kell figyelnünk, a bűnök elkövetőit pedig felelősségre kell vonni. Tanulságos, hogy sokszor maguk az el­követők is - mint ez a vizsgálatokból kiderül - ha­sonló zaklatást szenvedtek el gyermekkorukban. Előretekintve pedig legfontosabb a világos, átlátha­tó struktúrák megteremtése, ami valódi megelő­zést adhat. - Mi a legnagyobb kihívás a papság számára napjainkban? - A felgyorsult s ezért mindinkább felszínessé váló világban a mélységet kell megtalálnunk, s azt kell kutatnunk, mit jelent ma kereszténynek lenni, mi a sajátos küldetésünk. Fontos, hogy ebben a ke­resésben magunk is úton legyünk. Túl kell lépnünk a felszínen, a csak a tevékenységre szorítkozó gya­korlaton; mélyebbre kell menni imában, életmód­ban és tevékenységben egyaránt. A Szent Ignác-i ideál - szemlélődővé válni a tevékenységünkben is - ma sürgetőbb meghívás, mit bármikor. Két kiló kenyér Szilágyi Enikő P­ályakezdőként a legtöbb fiatal diplomás­­­nő úgy gondolja, ha már szerencsés mó­don párra lelt, ráér még gyermeket vállal­ni: egyet, kettőt vagy akár többet is. Előbb jöjjön a munka, a karrierépítés! A terv meg­valósítása érdekében óriási lendülettel kezdenek a fészekrakáshoz, a fontosnak vélt feltételek megte­remtéséhez. Aztán menet közben minden más­képp alakul. Magyarországon az elmúlt tíz-húsz évben sok nő életét jellemezte az előzetes elgondo­lástól eltérő forgatókönyv. Akik megfelelő párkap­csolatban élnek, gyermekeket vállaltak (jellem­zően már csak egyet, esetleg kettőt), a karrier ne­továbbjaként talán felküzdötték magukat közép­vezetői pozícióba, bár elégedettek lehetnének, so­kan közülük mégsem azok. Frusztráltak, mert ál­landó rohanásban élnek, munkájukkal hozzájá­rulnak a család anyagi boldogulásához - de anya­ként állandó lelkiismeret-furdalásuk van, mivel alig marad energiájuk a gyerekeikre, önmagukról már nem is beszélve. Az állandó lelkiismeret-furdalás valójában fo­lyamatos stresszhelyzet, többféle betegség kiala­kulását is elősegíti. Különféle depressziós tünetek, magas vérnyomás, a pajzsmirigy működési zava­rai jelentkezhetnek, amelyek előfordulási gyakori­sága a nők között az ezredforduló óta folyamato­san nő. De nem feltétlenül érzik jól magukat a bő­rükben azok az édesanyák sem, akik úgy dönte­nek, hogy a karrier helyett, diplomájukat átmene­tileg szögre akasztva, három vagy több gyermek nevelését választják. A főállású anyaság - amel­lett, hogy az apa vállára óriási terhet rak, hiszen egyedüli keresőként neki kell az anyagi feltételeket biztosítani (a gyet összege független a nevelt gyer­mekek számától, azonos a mindenkori öregségi nyugdíj mértékével, jelenleg 28 500 forint)­­ még mindig lenézett „szakma”. „Szóval te otthon vagy, nem dolgozol semmit?” - a mostani társadalmi közgondolkodást híven tükröző tipikus kérdés, amelytől sok főállású anyuka mindjárt leértékelve érzi magát. Szintén lelkiismeret-fu­rdalása támad, holott a mondjuk négy különféle korú és esetleg eltérő nemű gyermek körüli teendő szakszerű el­végzésére egész fizetett stábot lehetne alkalmazni: takarítónőt, szakácsot, pedagógust stb. És akkor az említett két „csoportnak” még „jó sora van”, mert volt választása. Már amennyiben nem tekintjük egyfajta kényszernek azt, hogy a családok gazdálkodását Magyarországon az ötve­nes évek óta töretlenül a két keresőre épülő modell uralja, azaz a bérek is évtizedek óta ennek megfe­lelően alakulnak. Mi történik azokkal az anyukák­kal, akik másfajta kényszerpályákon mozognak alacsony végzettségük vagy családi helyzetük mi­att? Azokkal, akik - egyre többen - egyedül neve­lik a gyermekeiket, és/vagy történetesen a társada­lom perifériáján, mélyszegénységben élnek? Utóbbiak alapvető gondja, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, és ehhez mindenképpen olyan mun­kára lenne szükségük, amely mellett az anyaság és a családfenntartás egy sze­mélyben is megoldható. A valóság azonban az, hogy a jobb helyzetben lévő, csa­ládban, párkapcsolatban élő édesanyákat sem segíti a jelenlegi munkakörnyezet abban, hogy szülői feladata­ikat elláthassák. A gyermeknevelés alkotás, a legcsodálatosabb alkotómunka, amelyre csak vállalkozni lehet. Látni a formálódó lelket, az alakuló egyéniség csíráit. Létezik ennél szebb és izgalmasabb fel­adat? - szögezte nekem a költői kérdést mély meggyőződéssel pár éve egy ismerősöm. Addig talán nem is gondoltam bele, hogy milyen tág perspektívákat nyithat a gyermekvállalás, az al­kotás örömét, a szeretet legmélyebb megélését, de a felelősségvállalás kemény lelki küzdelmeit is. Hová lesz hát manapság az alkotás öröme? Miért nem így élik meg feladatukat a kisgyerme­kes édesanyák a hazai gyakorlatban? Erről kér­deztem Drinóczky Viktória mentálhigiénés szak­embert, gyermekpszichodráma-oktatót, aki a kisgyermekes anyukákat munkahelyre visszase­gítő program (Munka kisgyermekkel) munka­társa is egyben. Nap mint nap találkozik olyan édesanyákkal, akik keményen küzdenek a fenn­maradásért. És akik minden ellehetetlenítő kö­rülmény ellenére is felelős, gyermeküket támo­gató anyukák akarnak maradni. - Kijelenthetjük, hogy a hagyományos érte­lemben vett családmodell - amelyben még több generáció is együtt élt - mára felbomlott. Ez a probléma gyökere - szögezi le Drinóczky Viktória. - A válások számát tekintve Magyarországon elju­tottunk odáig, hogy a realitásokat nézve legjobb, ha egy nő annyi gyermeket szül, amennyit egyma­ga is el tudna tartani. A nők azonban lelkileg még­sem így vannak (lennének) felépítve. Alapvetően szeretnének anyák lenni, több gyermeket szülni, munkát vállalni, és a családi fészek melegét is megőrizni. Mindezt azonban a hagyományos mó­dokon - családi háttér hiányában - már nem lehet megoldani. Egyre gyakrabban tapasztalatom, hogy sajnos a nagyszülői segítség, a tágabb rokoni támogatás sem elérhető. Új utakat, lehetőségeket kell találni. Tény, hogy társadalmunk alapvetően patriarchális gondolkodású, s ez mostanra, ebben a megváltozott helyzetben egyáltalán nem köny­­nyíti meg az anyák dolgát. A szakember szerint ezt támasztja alá egy nem­régiben végzett OECD-felmérés. Ennek során fel­tették a kérdést, hányan értenek egyet azzal: a fér­fi dolga pénzt keresni, a nőé, hogy ellássa a csalá­dot és a háztartást. Magyarországon a válaszadók háromnegyede egyetértett a kijelentéssel, ennek ellenére nálunk a termékenységi ráta (1,2) mint­egy feleakkora, mint az Egyesült Államokban (2,2), ahol pedig a válaszadóknak csak negyede ér­tett egyet a kijelentéssel. Érdekes paradoxon. Az USA-hoz hasonlóan más európai országokban, például Norvégiában, Svédországban és az Egye­sült Királyságban is kedvezőbbek a termékenysé­gi adatok, miközben ezekben az országokban alapvetően fontosnak tartják, hogy a nők is mun­kát vállaljanak. És vállalnak is. - De hogyan? Melyek ezek az új utak, amelyek­re nekünk is szükségünk lenne? - Úgy látom, hogy először is a közgondolko­dásban van szükség néhány változásra - véleke­dik Drinóczky Viktória. - A munkáltatók hajla­mosak a munkahelyen eltöltött időt fizetni, holott pontosan tudjuk, hogy a munka nem egyenlő a teljesítménnyel. Úgy hisszük, csak az dolgozik „rendesen”, aki rendszeresen eljár otthonról, és napi nyolc órát a munkahelyén tölt. Egy kisgyer­mekes édesanya ezt eleve nem tudja teljesíteni, még oly jó bölcsődei, óvodai ellátás mellett sem. Tapasztaljuk, hogy a részmunkaidős foglalkozta­tásnak, az otthon is elvégezhető távmunkának ná­lunk nincsenek hagyományai. Ezen pedig változ­tatni kell. Az említett Munka kisgyermekkel prog­ramban például lehetőség nyílik arra, hogy az érintett, illetve érdeklődő munkavállalókat és munkaadókat egyszerre vonjuk be. A cél, hogy kö­zösen tudjanak olyan rugalmas eszköztárat kiala­kítani, amely biztosítja a szülési szabadság alatt és után a munka és magánélet közötti összhang meg­teremtését. Erre egyre nagyobb szükség van, hi­szen nemrég napvilágot látott adat, hogy Magyarországon a munkaerő-piaci aktivitás Málta után a legalacsonyabb az unió­ban. Az inaktívak jelentős részét pedig - átlagosan a munkavál­lalási korú nők tíz százalékát - jellemzően a kisgyermekes nők alkotják. Drinóczky Viktória pszicho­­dráma-vezetőként részt vett egy fejlesztő programban, amely Magyarország egyik legszegé­nyebb roma telepén, az ózdi Hétesen működött. Az első alkalommal szerepjátszásra készült az ot­tani gyerekekkel. Vitt magával némi ennivalót is: kekszet, almát. Aztán hamar rájött, hogy bár ját­szani is szerettek, azok a gyerekek bizony elsősor­ban nagyon éhesek voltak. Olyan volt, mintha egyszerre, egy időben több Magyarország létez­ne... Ettől kezdve persze változott a napi prog­ram: két kiló kenyérrel, felvágottal, gyümölccsel a kezében érkezett, ettek, és utána jött a játék. Vik­tória megismerte az ott élőket, akiknek a nagy­szülei még kétkezi munkásként az azóta rég be­zárt kohóban dolgoztak. Munkalehetőség híján ezeknek a családoknak, anyukáknak egyértel­műen a túlélés a cél, gyakorlatilag bármilyen munkát elvállalnak. Volt, hogy a szülők hetekre elmentek almát szedni, pár ezer forintért dolgoz­tak, miközben a hátrahagyott gyermekekkel jó­formán nem törődött senki. Vajon mindeközben mit érezhetett a távol lévő anya? A főállású anyaság - amellett, hogy az apa vállára óriási terhet rak - még mindig lenézett „szakma”.

Next