Magyar Nemzet, 2013. június (76. évfolyam, 147-175. szám)
2013-06-29 / 175. szám
B Kő András___________________________________. Hét-nyolc évvel ezelőtt a televízió akkori vezetése megszüntette a narrátori „intézményt”, és kimondta, hogy mindenki saját szövegének a legjobb tolmácsolója. Ami abszolút nem igaz, mert jól megírni és elmondani valamit két különböző képesség, és a kettő nem feltétlenül esik egybe. Ezért volt az, hogy a közmédiában bárki megszólalhatott - mostanáig. - A kötelező képzés bevezetése új irányt szab a feladatoknak? - Igen. A három médiumban hét-nyolcszáz ember beszél. Ebben benne vannak a vidéki és a határon túli munkatársak is. Az öttagú Montágh-testület kötelme, hogy felmérje és eldöntse, ki alkalmas, illetve ki alkalmatlan a riporteri, műsorvezetői, hírolvasói, kommentátori szerepre, a megfelelő kategóriába sorolja be őket, és ha szükséges, beszédképzésre, illetve kommunikációs képzésre irányítsa őket. Magyarán: a mikrofonengedélyt a testület fogja kiadni. Péchy Blanka írja Beszélni nehéz című könyvében: „A bemondó hivatását már-már küldetésnek érzem. Ez a rendkívül felelős munka nagy intelligenciát, sokirányú műveltséget, biztos nyelvérzéket, teherbíró beszélőszerveket, állandó koncentrációt, lélekjelenlétet és nyugodt idegrendszert követel. ” Hajszálpontos a megfogalmazás, csakhogy megszüntették a bemondói „intézményt”. Sem a televízióban, sem a rádióban nincsen ilyen kategória. A klasszikus bemondó nem alkotott szöveget, hanem interpretált. A megszerkesztett szöveget elmondta, mint egy színész. De: az ő szövege beszédnyelvi minta volt. A beszédhiba vagy a rossz orgánum kizárta azt, hogy valaki ezt a foglalkozást űzze. Ugyanakkor egy bemondónak tisztában kellett lennie minden olyan eszközzel - hangsúly, ritmus, hanglejtés, zeneiség stb. -, amely elősegítette a megértést, és lekötötte a hallgató figyelmét. A híreket most is a bemondótól halljuk. A nézők és a hallgatók is így tudják, de hivatalos elnevezése ma „műsorvezető”, illetve „hírolvasó”, aki az interpretáláson kívül mást is csinál. Jónak tartja ezt a formai és tartalmi változást? - Nem. Valószínűleg azért alakulhatott így, mert a világban ez az irányadó áramlat. Csakhogy a világ és mi közöttünk az a különbség, amit még Kodály Zoltán fogalmazott meg, és máig érvényes, hogy a nyugati népek beszédkultúrája magasabb színvonalon áll, mint a miénk. Magyarországon viszont mi a helyzet: nem kell szóban kifejeznie magát a gyereknek, és nincs retorikai képzés sem. A nyugati televízióállomásokat figyelve azt tapasztalom, hogy ha bárki orra alá odadugják a mikrofont, összeszedetten beszél. Sok anyagot gyűjtöttem arra vonatkozóan, hogy nálunk gyakorta érthetetlen, amit az interjúalanyok mondanak, zavarban vannak, gátlásosak, félszegek, nem tudnak szerepelni. Ebből fakad, hogy vitakultúránk is gyengécske. Elég csak a parlament üléseit figyelni, mert ott kulminálódik minden. Teljes valójában megmutatkozik az, hogy milyen kulturáltak vagyunk. A beszéd ugyanis Illyés Gyula szerint - és tökéletesen igaza van - jellemkérdés. Az érthetetlenség, amelyet említett, leszoktat a gondolkodásról. A gyerekek nagyon sokat néznek televíziót, száguldoznak az interneten, és a minta, amelyet „levesznek”, a médiából jön. Azt a nyelvet beszélik, amelyet a médiában hallanak. Ebből számomra az következik, hogy a média nyelve nem lehet a köznyelv szintjén, hanem magasabb szinten kell lennie, mintául kell szolgálnia. Tisztábban, nem mesterkélten, hanem egyszerűen, ugyanakkor igényesen kell megszólalnia. Nem is szépen, hanem jól kell beszélni. Lefordítva a mi munkánkra: van olyan kollégám, aki már „agyontanulta” magát, mégsem tud megfelelni annak a szerepkörnek, amelyet megszabtak számára. Az is minimális elvárás, hogy ne legyen valaki beszédhibás. Nem kötelező a televízióban vagy a rádióban szerepelni. Ezek kifejezetten olyan szakmák, amelyekhez bizonyos képességek kellenek. - Ki a jó riporter vagy műsorvezető? Gondolom, a hallgató számára az, akinek a szövegmondása érthető, sallangmentes és szép hangja van. - Is-is. Az sem árt, ha valaki jól néz ki - ezzel még mindig nem foglalkozunk eleget -, és nagyon fontos az egyéniség. Természetesen a műfajok által megszabott határok között. Tudniillik kiolvasható az ember megszólalásából a kulturáltsága, a lelkiállapota, a temperamentuma. Neves akadémikusunk és nyelvtörténészünk, Bárczi Géza már ötven évvel ezelőtt kimondta, hogy „élőbeszédünk hangzásának törvényei rendezetlenek, kiejtésünk szinte az anarchia állapotát mutatja”. Azóta nem sokat javult a helyzet. Miközben keressük és lajstromozzuk a hibákat, nem keressük eléggé az eredetét, természetét. A legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, hogy állandóan attól fél, hibázik. - Apropó, mi a véleménye a bakiról? - Bocsánatos bűnnek tartom. - Sokáig kézről kézre járt egy rádiós bakitekercs, amelyet a rádió egykori „bemondója”, Döbrenti Piroska állított össze. - Egy-két éve elővettem én is újra, meghallgattam, de nem tudtam nevetni rajta. Ahhoz ugyanis, hogy az ember értékelni tudja a bakikat, megérezze bennük a nevetségest, ismerni kell a hátteret, amely egyiketmásikat kiváltotta. A politikusokat, ha beszélnek, ugyanúgy felelősség terheli, mint a közmédia munkatársait. De a médiában való szerepléshez is kevés csupán az ambíció. Nagyon sok olyan fiatallal találkoztam, akikben csak az exhibicionizmus munkál. Aztán van egy vékony réteg, amelyik hajlandó is tenni valamit a sikerért, és szorgalmasan tanul. A többség azonban meg van győződve róla, hogy nincs mit tanulnia. „Én tehetséges vagyok, megmondta X. Y., ezért vettek fel” - ebben ringatja magát. Aggasztó jelei vannak az argó térhódításának, a sok esetben stílustalan, fölösleges, funkció nélküli durva, ízléstelen szavak, kifejezések egyre gyakoribb, igen sokszor öncélú, semmivel sem indokolható használatának. Valamikor elképzelhetetlen volt, hogy a stúdióban valaki közönséges szavakat használjon, utalva a legutóbbi botrányra. Nyomdafestéket nem tűrő kijelentés hangzott el a műsorvezető szájából, aki abban a hitben volt, hogy nincs adásban... - Megtanultam, hogy ahol a közelben mikrofon van, ott megválogatom a szavaimat. A mostani generáció nem így közelít a mikrofonhoz. A stúdió valamikor szentély volt, ma már nem az. Arról nem is szólva, hogy az utca, az internet világa tele van közönséges szavakkal. Hihetetlenül leromlott a köznyelv. Soha nem volt ilyen gátlástalan és megbotránkoztató! Kötőszóként használják az arcpirító kifejezéseket, főleg a fiatalabbak. Ami a konkrét botrányt illeti: sajnálom Szebeni Istvánt, mert szakmailag - és a szememben ez minden döntés kulcsa - kitűnő munkatárs volt. - A nagyobbik baj véleményem szerint az, hogy a szakma is leértékelődött. - Egyetértek. Annak idején megnézték, milyen iskolái vannak a műsorvezetőnek vagy a riporternek. És a képzés elmaradhatatlan volt. Engem Wacha Imre tanított, ő volt az alaptanárom, én meg a kísérleti nyúl, amikor 19 évesen a rádióba kerültem. Nála tanultam meg azokat az alapvető dolgokat, hogyan kell egy szöveget tagolni, súlyozni. Erőss Anna volt a mentorom, aki mellett évekig ültem, és tanultam a szakmát. Később két olyan nagy rendező oktatott, mint Cserés Miklós és Török Tamás. Nekik köszönhetem, hogy megnyílt a fülem a nyelv bizonyos jelenségei iránt. Mentorok ma nincsenek. Ha most bekerül egy fiatalember a televízióba, mérget lehet venni rá, hogy egy hét múlva egyedül készít riportot. Senki sem fogja a kezét. Az alapvető szabályokkal nincs tisztában, de megpróbál fennmaradni a víz felszínén. Az utóbbi két évben felvetettem, hogy vissza kellene állítani a mentorrendszert, ha azt akarjuk, hogy komoly, minőségi intézmény legyünk, ahol mindenki a megfelelő helyen képviseli a szakmát. Egyes munkatársak a legkülönbözőbb szerepkörben tűnnek fel. - Kik a tanárok a közmédiában, akik arra hivatottak, hogy javítsák a munkatársak beszédtechnikáját? - Mindenekelőtt Wacha Imre tanár úr, aki a médianyelv specialistája, Molnár Ildikó nyelvész és beszédtanár, Vinczéné Bíró Etelka logopédus - ők a tanárok doyenjei. Rajtuk kívül még több mint tíz beszédtanár dolgozik: logopédusok és szakmai tanárok. Jó kis csapat, válogathatok közülük, hogy egyik-másik kollégát melyikhez küldjem. Egyébként maguk a nyelvészek is két csoportra oszlanak: az egyik csoport azt mondja: virágozzék minden virág, és jól van úgy, ahogy van, a másik azonban arra az álláspontra helyezkedik, hogy igenis kell a nyelvi norma. Fischer Sándor, a színművészeti főiskola, a rádió és később a televízió emblematikus beszédtanára is azon az állásponton volt, hogy kell a norma, és nonszensz, hogy a közmédiában bárki megszólalhat, aki bátorságot érez hozzá. „És nincs pallos”, tette hozzá - elmarasztalólag. Fischer elmondta - szó szerint idézem „Latinovits Zoltán csak hozzám járt. A kedves Ruttkai Éva fölhozta. Kemény, nehéz munka volt, hiszen köztudott, hogy nem végzett főiskolát. De a tehetséges emberek tudták, hogy nekik valamit meg kell tanulniuk. .. ” - Mindez érvényes a közmédia mai munkásaira is. Igyekszem a lehető legobjektívabb lenni, amikor elvonatkoztatok a szimpátiámtól vagy mániáimtól, és nem szólok a kollégáimnak a hibáikról, csak a megfelelő személyhez küldöm őket. - Mi a mániája? - A hang. Az elmúlt két évben több száz jelentkezőt hallgattam meg, akik a közmédia munkatársai szerettek volna lenni. Háromnegyed részük rosszul beszél. Pontosabban nem a saját hangjukon beszélnek, ami rendszerint hibás beidegződés eredménye, ezért aztán kellemetlen orgánumuk van. Nem a megfelelő helyen és módon képezik a hangokat. A helyes beszédtechnika tanítását már óvodáskorban el kellene kezdeni, és az sem mindegy, hogy elfoglal-e valamilyen helyet az iskolai tananyagban. - Bizonyára nézi a nyugati tévécsatornákat: milyen benyomást szerzett a műsorvezetőikről? Adódik az összevetés... - Néhány munkatársunk megszólalása vagy megjelenése az iskolarádiókat juttatja eszembe. Vitathatatlan, hogy a nyugatiaknak van pénzük, de nem ez a lényeg. A hozzáértésen is múlik. Mi sajnos egyetlen szóval kifejezve: provinciálisak vagyunk. - Borúlátó vagy bizakodó? - Született optimista vagyok. Ha nem lennék az, nem vállaltam volna a feladatot, amelyet rám bíztak. Az a tény azonban, hogy kötelezővé tették a munkatársak képzését, reménnyel tölt el. Nem volt mindig kötelező, hogy a műsorvezetők és a riporterek a beszéd művészetével foglalkozzanak. Pedig sokak szerint nincs fontosabb az életben, mint az eredményes kém Acél Anna a beszédkultúráról, az újra bevezetett mikrofonengedélyről és a bakikról A Magyar Televízió műsorvezetője, egyben az intézmény vezérigazgatója mellett működő, Montágh Imréről elnevezett tanácsadó testület elnöke, Acél Anna egy hónapja szembesült azzal, hogy kötelezővé tették a közmédiában a Magyar Televízióban, a Duna Televízióban és a rádióban - a munkatársak beszédképzését, akiket műsorvezetői vagy riporteri szerepkörben foglalkoztatnak. A népszerű műsorvezető, aki a kilencvenes évek közepétől sok helyütt tanított beszédtechnikát, amellett van, hogy igenis kell e nyelvi norma. Magyar Vinzi'i Mag» 2013. június 29., szombat