Magyar Nemzet, 2013. augusztus (76. évfolyam, 208-237. szám)

2013-08-23 / 229. szám

levelek@magyarnemzet.hu Gyilkosságok titkos szálakkal és politikával N­em vagyok híve az összees­küvés-elméleteknek, de az ember a híreket olvasva mégis­csak kombinál. Már az első hír­adástól kezdve figyeltem, mit tu­dunk meg a romagyilkosságokkal kapcsolatban arról a szereplőről, aki a szocialista kormányok idején a titkosszolgálatokhoz kapcso­lódott. Új szempontokra hívta fel a figyelmet Pilhál Tamás cikke (MN, augusztus 13.) Elgondolkodtató, hogy a jobboldal iránt amúgy mindig ellenséges érzülettel visel­tető Mohácsi Viktória is tett egy különös utalást arra, hogy a gyil­kosságokról sokat tudhatnak az akkori szocialista kormánykörök, ez szintén sokak fejébe szöget üt­hetett. Feltűnően keveset tudtunk meg azoknak a férfiaknak az életé­ről, múltjáról, akik ezeket a ször­nyűségeket elkövették. S szinte semmit sem tudunk ar­ról, miért és miképpen állt Csontos István negyedrendű vádlott kap­csolatban a Katonai Biztonsági Hi­vatallal (KBH). Mint azt lapjuk augusztus 9-i számában olvastam, Gulyás József, aki pedig szintén nem jobboldali, a nemzetbiztonsá­gi bizottság volt tagja azt nyilat­kozta, hogy „kizárólag a sor-, illet­ve szerződéses katonai múltjuk so­rán szerzett tudásuk alapján nem tudták volna ilyen magabiztosság­gal végrehajtani a romagyilkossá­gokat az elkövetők”. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az én fülembe ke­rült bolha már akkor, amikor meg­tudtam, hogy a romagyilkosságok elkövetői közül az egyik a Gyur­­csány-Szilvásy-éra idején a KBH- nak dolgozott. Van egy mondás, miszerint nem mindenki para­noid, aki úgy gondolja, hogy üldö­zik, mert van, akit valóban üldöz­nek. Ennek analógiájára azt gon­dolom, nem biztos, hogy én va­gyok az (hozzáteszem: sokadma­­gammal), aki összeesküvés-elmé­leteket gyárt, mert nemhogy nincs kizárva, hogy itt olyan dolgok, olyan összefonódások történtek, amelyekről ma még nincsen tudo­másunk, hanem kifejezetten ez az érzése az olvasónak, még a hiányos információk birtokában is. De vajon meddig kell várnunk? Megéri-e egyáltalán az idősebb ge­neráció azt, hogy ebben a csúnya, tragikus ügyben kiderüljön végre az igazság? Ha ez a mi életünkben egyáltalán megtörténik, akkor majd többen a fejükre csapnak, hát hogy is ne sejthettük volna, miről is volt itt szó? De egyelőre sötétben tapogatózunk, nincs elég információnk ahhoz, hogy össze­rakjuk a képet, de úgy tűnik, még a bíróságok sincsenek minden fontos részletnek a tudatában. Sö­tét história ez mindenesetre, és valahogy azt sem tartom véletlen­nek, hogy sem a vörös fejjel üvöl­töző Cohn-Bendit úr, sem a botrá­nyos nyilatkozatokat adó Viviane Reding feje nem fáj ettől a különös száltól, amely a romagyilkosságo­kat a szocialista kormányok tit­kosszolgálatával összeköti, ők csak hajtogatják a magyarok rasz­­szizmusát. De az információk elől bedugják a fülüket, s még egyszer sem fordult elő (gondolom, nem is fog), hogy bármelyikük fölállt vol­na az Európai Parlamentben, és tisztességesen feltette volna a kér­dést: mi is ez a kibontatlan titkos­­szolgálati szál a magyarországi ro­magyilkosságokban? Csak mi, idehaza, romák és nem romák érezzük úgy, hogy mind­össze csak a lényeget nem tudjuk erről a nagyon szomorú gyilkosság­sorozatról. Dr. Gál Endre Budapest 2013. augusztus 23., péntekTisztelt Szerkesztőség! Magyar lenzet Rovatvezető: Berszán György A négyigenes népszavazás emléke Az elutasított Pozsgay után az SZDSZ elfogadta Hornt, Medgyessyt, Lendvait, az összes állampártit is U­gró Miklós cikke az SZDSZ dicstelen szerepéről (A szürkeállomány elsöté­­tülése, Magyar Nemzet, 2013. 08. 16.) be­mutatja, mennyi kárt okozott a fiatal ma­gyar demokráciának ez a furcsa hátterű párt. Az írásnak azonban van egy tétele, amit vitatok. A négyigenes népszavazás ki­kényszerítését és ezzel Pozsgay Imre köz­­társasági elnökségének megbuktatását (ami kétségkívül a szabad demokratáknak köszönhető) dicséretes lépésnek tartja a szerző. Holott véleményem szerint épp ez a pont siklatta ki a rendszerváltozást, s ez kétségkívül az SZDSZ „érdeme”. Valóban, az a bizonyos népszavazás el­sősorban Pozsgay személyéről, az első kér­désről szólt. A másik háromban 95 száza­lék volt az igenek aránya, az elsőben pedig gyakorlatilag 50-50. Csakhogy Pozsgay győzelme akkor már nem a posztkommu­nizmust, a bolsevizmus továbbélését jelen­tette volna, neki ugyanis markáns szerepe volt az egypártrendszer lebontásában. Gondoljunk arra, hogy az általa vezetett Hazafias Népfront egyfajta belső ellenzéket jelentett, ő találta ki a ’85-ös választásokra a kettős jelölést, ami persze nem volt való­di pluralizmus, de mégis egy aprócska lépés; ő mondta ki először hivatalosan, hogy 1956-ban népfelkelés volt, és ő bá­báskodott az MDF megszületésénél is. Ő jelentette az ellenpontot az aczéli demok­ratikus ellenzékhez képest. 1989-90 fordulóján már kezdett vilá­gosság válni - ami később bizonyítást nyert -, hogy a szemben álló felek már nem az ősbolsevikok és a rendszerváltók, hanem a globalisták és a nemzetiek. Ebben a felosztásban Pozsgay a nemzeti táborhoz tartozott. Nem véletlen, hogy az SZDSZ- nek nem az ő pártállami múltjával volt ba­ja, hiszen később Hornnak, Medgyessynek, Kovács Lászlónak, Lendvai Ildikónak el­nézték ezt, Pozsgayval viszont sosem bé­kéltek meg. Egy Pozsgay-Antall-tandem igenis a nemzeti kibontakozást hozhatta volna, minden visszarendeződés nélkül, szemben az Antall-Göncz (nemzeti-glo­­balista) felállással, amely felőrölte az or­szágot. A nép által megválasztott köztársa­sági elnökként Pozsgay nem lett volna az MSZP bábja, és hogy mennyire nem volt szó a kommunizmus visszatértének veszé­lyéről, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1994-ben abszolút többséggel nye­rő Hornéknak eszük ágában sem volt álla­mosítani a bankokat, gyárakat, földet osz­tani vagy egyéb szocialista programot megvalósítani. Nem kívánták feléleszteni a varsói szerződést sem, sőt Horn Gyula a NATO-ba lépés egyik első szószólója volt. Pozsgay megfúrásával tehát az SZDSZ elér­te azt, hogy a nemzeti baloldal és a nemzeti jobboldal ne építhesse fel együtt az új or­szágot, ehelyett más törésvonalak mentén konzervált egy huszonhárom éve tartó szembenállást. Ennek feloldására egyébként jó alkalom kínálkozott 2010-ben: Schmitt Pál jelölé­sekor (éppen egyfajta nemzeti konszen­zusként) fel lehetett volna kérni Pozsgayt elnöknek (írtam is erről akkor: Vissza a gyökerekhez - Magyar Demokrata, 2010. 06.02.), mert bár tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, de nem szül jó vért az sem, ha megtagadjuk a dicsőséget azoktól, akiknek kijár. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy 1989 őszén csak egyetlen komoly ellen­zéki köztársaságielnök-jelölt volt Für Lajos személyében. Még az sem kizárt, hogy a népszavazáson ő nyer, s akkor végképp nem kellett volna végigjátszani a kormányfő-ál­lamfő harcokat médiaelnökök és olasz la­poknak fasizmusról panaszkodó Árpi bácsik körül. Az MDF óriási hibát követett el, hogy bojkottálta a népszavazást, s bár néhány hó­nappal később győzött a választásokon, az, hogy ez pirruszinak bizonyult, a négyigenes népszavazás vereségén is múlott. Ungváry Zsolt E-MAIL A mi lett volna, ha ... valóban történel­mietlen problémafelvetés, ám én kezdtem, ezért a nem is úgy lett volna, hanem amúgy ... típusú folytatást illik tiszteletben tarta­nom, még akkor is, ha az effajta disputák szórakoztatók ugyan, de terméketlenek. Tu­dom, a politizálásban inkább a feltételezé­sek viszik a prímet, a tények kevésbé. De a gondolatkísérletek közben is üdvös a reali­tások talaján maradni. Márpedig elképzel­ni sem tudom, hogy államfőként Pozsgay Imre megakadályozta volna a rablóprivati­zációt, kiküzdötte volna az igazságtételt, ugyanis a rendszerváltás ezeken siklott ki, nem a tévéelnök leválthatatlanságán. Ugró Miklós Bonyolult Monarchia-kép él bennünk É­rdeklődéssel követtem az egymással is vitázó három kitűnő szerző, Techet Péter, Csóti György és az augusz­tus 17-i számban megjelent, Pap Krisztián által szignált cikket a Habsburg-monarchia megítélését és újraélesztésé­nek lehetőségét vagy szükségességét illetően. Nem vagyok történész, csak a történelem iránt megkülönböztetett ér­deklődést mutató ember. Nem is kívánok az említett cik­kekben foglaltakra kitérni, csupán egy apró momentumot kiemelni, ami a történések megértésében, értékelésében, netán újraértékelésében fontos lehet. A magyar történelemben is, de különösen a római ka­tolikus egyház történetében lényeges szerepet játszott egy bizonyos Kollonich Lipót (alias: Leopold Karl von Kollonitsch, de írhatnák így is: Leopold Kolonie) gróf, bí­boros, a magyarországi ellenreformáció vezéralakja, a bécsi kamarilla elnöke, államminiszter. Ami azonban még fontosabb, hogy 1695-1707 között esztergomi ér­sek. Éppen abban az időszakban élt és tevékenykedett, amikor a Szent Liga támogatásával Buda is felszabadult a török alól, majd eme felszabadító háborúk következ­ményei is vezettek el a Rákóczi-szabadságharc kitörésé­hez. A kortársak tanúságtétele szerint éppen eme - kü­lönben valóban - kiváló és igen magasan képzett ember mondta ki később szinte szállóigévé vált gondolatát a magyarság jövőjét illetően. Talán ez a mondás ihlette a nagy német gondolkodót, Johann Gottfried Herdert, ami­kor utóbbi a magyarság jövőjéről alkotott, nem éppen hízelgő vagy dicséretre méltó jóslatát bő 100 évvel ké­sőbb, de megtette? Kollonich Lipót célkitűzéseit a ma­gyarsággal kapcsolatban a következőkben foglalta össze: Én Magyarországot először rabbá, majd koldussá és vé­gül katolikussá teszem. Napjaink kollonichaival is gyakran találkozhatunk. Elve­ik alig térnek el Kollonich Lipót elveitől, legfeljebb moder­nizálták azokat. Rabbá tenni: idejön valaki az óceán másik oldaláról, s elő akarja írni a magyar állam vezetésének, ki le­het és legyen a Legfelsőbb Bíróság elnöke Magyarországon. Koldussá tenni, kiüríteni a magyar ipart, mezőgazdaságot, hogy csak külföldi árut vásároljunk. Mindezzel csak azt kí­vántam jellemezni, mennyire bonyolult a Monarchiáról al­kotott képünk, amit még ennyi idő távlatából sem könnyű és nem is lehet egyértelműen és perdöntően értékelni. A közelmúltban jelentkezett egy hazai történészünk, aki még a Rákóczi-szabadságharcot is a Habsburg-ház szemüvegén keresztül ítéli meg, és elvárná, hogy az isko­lában is így tanítsák. Dr. Bajtai Attila E-MAIL Czető Lászlóné (Budapest): Állító­lag megszűnt az SZDSZ. Észre sem lehetett venni. Nem keltettek hi­ányérzetet maguk után, mert itt van az LMP-ből kinőtt Párbeszéd Magyarországért mozgalom. Méltó utódok, politikájuk szintén buldó­zer, igaz, ők még nem javasoltak ci­ántablettát azoknak, akik nem érte­nek velük egyet. De ami késik, nem biztos, hogy múlik. Régen köztu­dott, hogy a pártok nevének meg­változtatása nem jelent szemlélet­­változást a politikában. Csupán megszabadulhatnak a párt adóssá­gától, a vagyont viszont viszik még akkor is, ha tagadják az utódlást. Ideje lenne megszüntetni ezt a trükközést, és csak akkor kellene engedni a névváltozást, ha kifizetik tartozásukat, és a vagyont leadják az államnak. De van még egy más­fajta trükk is a névváltoztatáson túl: a független státus megteremtése. Ha valaki kilép pártjából, vagy ép­pen útilaput kötnek a talpára, eset­leg megszűnik a pártja, bejelenti, hogy függetlenként politizál to­vább. Akár képviselő, akár polgár­­mester. Nincs függetlenség. Min­denki tartozik valahová érzelmileg. Mitől független például Gyurcsány vagy Keller László? Fodor Gábor, Bokros Lajos vagy Kuncze Gábor. Mindegyiküknek ismeretes múlt­beli politikája, eltekintve attól, hogy most függetlennek mondják magu­kat. A kaméleon nem veti le annyi­szor a bőrét, ahányszor változtatta nevét és ideológiáját az MSZMP - MSZP-SZDSZ. El kell érni végre, hogy a kilépett vagy kiebrudalt po­litikus éljen meg a rendes munkájá­ból, még akkor is, ha nehéz. Az adófizetőknek nehéz eltartani ezt a sok megélhetési, bukott politikust! Ők nem másért trükköznek, mint a könnyű életért. ■ Marsay Erzsébet (Budapest): Au­gusztus 20-án este, az eddigi legér­dekesebb, mozgalmas és szép tűzi­játék után nagy várakozással kap­csoltam az RTL Klub adására, mi­vel az Alföldi-féle István, a királyról a szereplőkkel folytatott rádióbe­szélgetésekben csak pozitívumok hangzottak el. Ám már a kezdet is megdöbbentett, mikor az egyik sze­replő berohan a színpadra, és a földre tett ennivalóra, hason csúsz­va, állatiasan ráharap. Ez az ősem­beri mozdulat már felvetette ben­nem a kérdést, mit akar a rendező sugallni. Semmi jót. Az egymásra meredő, indokolatlanul fel-le ro­hangáló szereplők tanácstalanságot sugalltak. István kommandósoktól kísérve, erőtlen, tétova jövés-me­nése felveti az alapvető gondolatot: ha valóban ilyen lett volna István király, nem tudta volna végrehajta­ni az államalapítást! Nem örültem az illúzióromboló hatásoknak sem. Például Trabant a színpadon, pa­pírpoharakat szemeteszacskóba gyűjtő szereplők, de ezeket a mo­dern rendezésen edződött néző ta­lán már megszokhatta. Hogy a vé­gén a korona miért csapódik a sze­replőkre, akik ketrecbe zárva ré­müldöznek (!), azért is érthetetlen, hiszen István király a kereszténység felvételével éppen hogy megnyitot­ta az utat Európába. Hiába vártam a jól ismert dallamok átadását, itt teljesen más ütemű, erejű zenei hangzás volt. Ha a főszereplőt nem hallottam volna a korábbi rendezé­sekben, azt hittem volna, nem tud megbirkózni szerepével. Hihetet­len, hogy azonos szöveg és kotta alapján ennyire eltérő eredmény születhet, sajnos a darab kárára. ■ Simon István nyugdíjas (Buda­pest): Az augusztus 9-i Magyar Nemzetben jelent meg Techet Péter Várjuk a királyt! című írása. A cikk tartalmának nagy részével egyetér­tek, de a végső következtetéssel, an­nak egyes mondataival semmikép­pen sem! Azt a javaslatot, hogy a mai jobboldali kormánynak a Habsburgok emlékét kellene ápol­nia Rákóczival, Petőfivel és Kos­suthtal szemben, nem fogadom el. A szerző által megnevezett királyok és politikusok részére a szoborállí­tási felhívást sem tartom helyes­nek. Különbséget tennék ugyan például Mária Terézia királynő, Habsburg Ottó trónörökös és II. Jó­zsef vagy akár Ferenc József uralko­dó közt a szoborállítás ügyében, de azt hiszem, a korábbi legitimista szemlélet ma nem helyénvaló. A Habsburgok nem lehetnek a ma­gyar nép szeretett példaképei. Erre történelmünk megfelelő ismerete magyarázatot ad. Erzsébet királyné szerette a magyarokat, az ő szobra jogosan áll Budapesten, de a többi Habsburg vonatkozásában ne „vár­juk a királyszobrokat”. KEDVES OLVASÓK! Név- és címhiányos, valamint nyitt levele­ket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A leve­lek tartalma nem feltétlenül azonos a szer­kesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8-17 óráig a 322-8306-os, illetve a 413- 1547-es telefonszámokon. Címünk: 1450 Bp. 9, Pf. 74.

Next