Magyar Nemzet, 2013. augusztus (76. évfolyam, 208-237. szám)
2013-08-23 / 229. szám
levelek@magyarnemzet.hu Gyilkosságok titkos szálakkal és politikával Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, de az ember a híreket olvasva mégiscsak kombinál. Már az első híradástól kezdve figyeltem, mit tudunk meg a romagyilkosságokkal kapcsolatban arról a szereplőről, aki a szocialista kormányok idején a titkosszolgálatokhoz kapcsolódott. Új szempontokra hívta fel a figyelmet Pilhál Tamás cikke (MN, augusztus 13.) Elgondolkodtató, hogy a jobboldal iránt amúgy mindig ellenséges érzülettel viseltető Mohácsi Viktória is tett egy különös utalást arra, hogy a gyilkosságokról sokat tudhatnak az akkori szocialista kormánykörök, ez szintén sokak fejébe szöget üthetett. Feltűnően keveset tudtunk meg azoknak a férfiaknak az életéről, múltjáról, akik ezeket a szörnyűségeket elkövették. S szinte semmit sem tudunk arról, miért és miképpen állt Csontos István negyedrendű vádlott kapcsolatban a Katonai Biztonsági Hivatallal (KBH). Mint azt lapjuk augusztus 9-i számában olvastam, Gulyás József, aki pedig szintén nem jobboldali, a nemzetbiztonsági bizottság volt tagja azt nyilatkozta, hogy „kizárólag a sor-, illetve szerződéses katonai múltjuk során szerzett tudásuk alapján nem tudták volna ilyen magabiztossággal végrehajtani a romagyilkosságokat az elkövetők”. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az én fülembe került bolha már akkor, amikor megtudtam, hogy a romagyilkosságok elkövetői közül az egyik a Gyurcsány-Szilvásy-éra idején a KBH- nak dolgozott. Van egy mondás, miszerint nem mindenki paranoid, aki úgy gondolja, hogy üldözik, mert van, akit valóban üldöznek. Ennek analógiájára azt gondolom, nem biztos, hogy én vagyok az (hozzáteszem: sokadmagammal), aki összeesküvés-elméleteket gyárt, mert nemhogy nincs kizárva, hogy itt olyan dolgok, olyan összefonódások történtek, amelyekről ma még nincsen tudomásunk, hanem kifejezetten ez az érzése az olvasónak, még a hiányos információk birtokában is. De vajon meddig kell várnunk? Megéri-e egyáltalán az idősebb generáció azt, hogy ebben a csúnya, tragikus ügyben kiderüljön végre az igazság? Ha ez a mi életünkben egyáltalán megtörténik, akkor majd többen a fejükre csapnak, hát hogy is ne sejthettük volna, miről is volt itt szó? De egyelőre sötétben tapogatózunk, nincs elég információnk ahhoz, hogy összerakjuk a képet, de úgy tűnik, még a bíróságok sincsenek minden fontos részletnek a tudatában. Sötét história ez mindenesetre, és valahogy azt sem tartom véletlennek, hogy sem a vörös fejjel üvöltöző Cohn-Bendit úr, sem a botrányos nyilatkozatokat adó Viviane Reding feje nem fáj ettől a különös száltól, amely a romagyilkosságokat a szocialista kormányok titkosszolgálatával összeköti, ők csak hajtogatják a magyarok raszszizmusát. De az információk elől bedugják a fülüket, s még egyszer sem fordult elő (gondolom, nem is fog), hogy bármelyikük fölállt volna az Európai Parlamentben, és tisztességesen feltette volna a kérdést: mi is ez a kibontatlan titkosszolgálati szál a magyarországi romagyilkosságokban? Csak mi, idehaza, romák és nem romák érezzük úgy, hogy mindössze csak a lényeget nem tudjuk erről a nagyon szomorú gyilkosságsorozatról. Dr. Gál Endre Budapest 2013. augusztus 23., péntekTisztelt Szerkesztőség! Magyar lenzet Rovatvezető: Berszán György A négyigenes népszavazás emléke Az elutasított Pozsgay után az SZDSZ elfogadta Hornt, Medgyessyt, Lendvait, az összes állampártit is Ugró Miklós cikke az SZDSZ dicstelen szerepéről (A szürkeállomány elsötétülése, Magyar Nemzet, 2013. 08. 16.) bemutatja, mennyi kárt okozott a fiatal magyar demokráciának ez a furcsa hátterű párt. Az írásnak azonban van egy tétele, amit vitatok. A négyigenes népszavazás kikényszerítését és ezzel Pozsgay Imre köztársasági elnökségének megbuktatását (ami kétségkívül a szabad demokratáknak köszönhető) dicséretes lépésnek tartja a szerző. Holott véleményem szerint épp ez a pont siklatta ki a rendszerváltozást, s ez kétségkívül az SZDSZ „érdeme”. Valóban, az a bizonyos népszavazás elsősorban Pozsgay személyéről, az első kérdésről szólt. A másik háromban 95 százalék volt az igenek aránya, az elsőben pedig gyakorlatilag 50-50. Csakhogy Pozsgay győzelme akkor már nem a posztkommunizmust, a bolsevizmus továbbélését jelentette volna, neki ugyanis markáns szerepe volt az egypártrendszer lebontásában. Gondoljunk arra, hogy az általa vezetett Hazafias Népfront egyfajta belső ellenzéket jelentett, ő találta ki a ’85-ös választásokra a kettős jelölést, ami persze nem volt valódi pluralizmus, de mégis egy aprócska lépés; ő mondta ki először hivatalosan, hogy 1956-ban népfelkelés volt, és ő bábáskodott az MDF megszületésénél is. Ő jelentette az ellenpontot az aczéli demokratikus ellenzékhez képest. 1989-90 fordulóján már kezdett világosság válni - ami később bizonyítást nyert -, hogy a szemben álló felek már nem az ősbolsevikok és a rendszerváltók, hanem a globalisták és a nemzetiek. Ebben a felosztásban Pozsgay a nemzeti táborhoz tartozott. Nem véletlen, hogy az SZDSZ- nek nem az ő pártállami múltjával volt baja, hiszen később Hornnak, Medgyessynek, Kovács Lászlónak, Lendvai Ildikónak elnézték ezt, Pozsgayval viszont sosem békéltek meg. Egy Pozsgay-Antall-tandem igenis a nemzeti kibontakozást hozhatta volna, minden visszarendeződés nélkül, szemben az Antall-Göncz (nemzeti-globalista) felállással, amely felőrölte az országot. A nép által megválasztott köztársasági elnökként Pozsgay nem lett volna az MSZP bábja, és hogy mennyire nem volt szó a kommunizmus visszatértének veszélyéről, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1994-ben abszolút többséggel nyerő Hornéknak eszük ágában sem volt államosítani a bankokat, gyárakat, földet osztani vagy egyéb szocialista programot megvalósítani. Nem kívánták feléleszteni a varsói szerződést sem, sőt Horn Gyula a NATO-ba lépés egyik első szószólója volt. Pozsgay megfúrásával tehát az SZDSZ elérte azt, hogy a nemzeti baloldal és a nemzeti jobboldal ne építhesse fel együtt az új országot, ehelyett más törésvonalak mentén konzervált egy huszonhárom éve tartó szembenállást. Ennek feloldására egyébként jó alkalom kínálkozott 2010-ben: Schmitt Pál jelölésekor (éppen egyfajta nemzeti konszenzusként) fel lehetett volna kérni Pozsgayt elnöknek (írtam is erről akkor: Vissza a gyökerekhez - Magyar Demokrata, 2010. 06.02.), mert bár tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, de nem szül jó vért az sem, ha megtagadjuk a dicsőséget azoktól, akiknek kijár. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy 1989 őszén csak egyetlen komoly ellenzéki köztársaságielnök-jelölt volt Für Lajos személyében. Még az sem kizárt, hogy a népszavazáson ő nyer, s akkor végképp nem kellett volna végigjátszani a kormányfő-államfő harcokat médiaelnökök és olasz lapoknak fasizmusról panaszkodó Árpi bácsik körül. Az MDF óriási hibát követett el, hogy bojkottálta a népszavazást, s bár néhány hónappal később győzött a választásokon, az, hogy ez pirruszinak bizonyult, a négyigenes népszavazás vereségén is múlott. Ungváry Zsolt E-MAIL A mi lett volna, ha ... valóban történelmietlen problémafelvetés, ám én kezdtem, ezért a nem is úgy lett volna, hanem amúgy ... típusú folytatást illik tiszteletben tartanom, még akkor is, ha az effajta disputák szórakoztatók ugyan, de terméketlenek. Tudom, a politizálásban inkább a feltételezések viszik a prímet, a tények kevésbé. De a gondolatkísérletek közben is üdvös a realitások talaján maradni. Márpedig elképzelni sem tudom, hogy államfőként Pozsgay Imre megakadályozta volna a rablóprivatizációt, kiküzdötte volna az igazságtételt, ugyanis a rendszerváltás ezeken siklott ki, nem a tévéelnök leválthatatlanságán. Ugró Miklós Bonyolult Monarchia-kép él bennünk Érdeklődéssel követtem az egymással is vitázó három kitűnő szerző, Techet Péter, Csóti György és az augusztus 17-i számban megjelent, Pap Krisztián által szignált cikket a Habsburg-monarchia megítélését és újraélesztésének lehetőségét vagy szükségességét illetően. Nem vagyok történész, csak a történelem iránt megkülönböztetett érdeklődést mutató ember. Nem is kívánok az említett cikkekben foglaltakra kitérni, csupán egy apró momentumot kiemelni, ami a történések megértésében, értékelésében, netán újraértékelésében fontos lehet. A magyar történelemben is, de különösen a római katolikus egyház történetében lényeges szerepet játszott egy bizonyos Kollonich Lipót (alias: Leopold Karl von Kollonitsch, de írhatnák így is: Leopold Kolonie) gróf, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezéralakja, a bécsi kamarilla elnöke, államminiszter. Ami azonban még fontosabb, hogy 1695-1707 között esztergomi érsek. Éppen abban az időszakban élt és tevékenykedett, amikor a Szent Liga támogatásával Buda is felszabadult a török alól, majd eme felszabadító háborúk következményei is vezettek el a Rákóczi-szabadságharc kitöréséhez. A kortársak tanúságtétele szerint éppen eme - különben valóban - kiváló és igen magasan képzett ember mondta ki később szinte szállóigévé vált gondolatát a magyarság jövőjét illetően. Talán ez a mondás ihlette a nagy német gondolkodót, Johann Gottfried Herdert, amikor utóbbi a magyarság jövőjéről alkotott, nem éppen hízelgő vagy dicséretre méltó jóslatát bő 100 évvel később, de megtette? Kollonich Lipót célkitűzéseit a magyarsággal kapcsolatban a következőkben foglalta össze: Én Magyarországot először rabbá, majd koldussá és végül katolikussá teszem. Napjaink kollonichaival is gyakran találkozhatunk. Elveik alig térnek el Kollonich Lipót elveitől, legfeljebb modernizálták azokat. Rabbá tenni: idejön valaki az óceán másik oldaláról, s elő akarja írni a magyar állam vezetésének, ki lehet és legyen a Legfelsőbb Bíróság elnöke Magyarországon. Koldussá tenni, kiüríteni a magyar ipart, mezőgazdaságot, hogy csak külföldi árut vásároljunk. Mindezzel csak azt kívántam jellemezni, mennyire bonyolult a Monarchiáról alkotott képünk, amit még ennyi idő távlatából sem könnyű és nem is lehet egyértelműen és perdöntően értékelni. A közelmúltban jelentkezett egy hazai történészünk, aki még a Rákóczi-szabadságharcot is a Habsburg-ház szemüvegén keresztül ítéli meg, és elvárná, hogy az iskolában is így tanítsák. Dr. Bajtai Attila E-MAIL Czető Lászlóné (Budapest): Állítólag megszűnt az SZDSZ. Észre sem lehetett venni. Nem keltettek hiányérzetet maguk után, mert itt van az LMP-ből kinőtt Párbeszéd Magyarországért mozgalom. Méltó utódok, politikájuk szintén buldózer, igaz, ők még nem javasoltak ciántablettát azoknak, akik nem értenek velük egyet. De ami késik, nem biztos, hogy múlik. Régen köztudott, hogy a pártok nevének megváltoztatása nem jelent szemléletváltozást a politikában. Csupán megszabadulhatnak a párt adósságától, a vagyont viszont viszik még akkor is, ha tagadják az utódlást. Ideje lenne megszüntetni ezt a trükközést, és csak akkor kellene engedni a névváltozást, ha kifizetik tartozásukat, és a vagyont leadják az államnak. De van még egy másfajta trükk is a névváltoztatáson túl: a független státus megteremtése. Ha valaki kilép pártjából, vagy éppen útilaput kötnek a talpára, esetleg megszűnik a pártja, bejelenti, hogy függetlenként politizál tovább. Akár képviselő, akár polgármester. Nincs függetlenség. Mindenki tartozik valahová érzelmileg. Mitől független például Gyurcsány vagy Keller László? Fodor Gábor, Bokros Lajos vagy Kuncze Gábor. Mindegyiküknek ismeretes múltbeli politikája, eltekintve attól, hogy most függetlennek mondják magukat. A kaméleon nem veti le annyiszor a bőrét, ahányszor változtatta nevét és ideológiáját az MSZMP - MSZP-SZDSZ. El kell érni végre, hogy a kilépett vagy kiebrudalt politikus éljen meg a rendes munkájából, még akkor is, ha nehéz. Az adófizetőknek nehéz eltartani ezt a sok megélhetési, bukott politikust! Ők nem másért trükköznek, mint a könnyű életért. ■ Marsay Erzsébet (Budapest): Augusztus 20-án este, az eddigi legérdekesebb, mozgalmas és szép tűzijáték után nagy várakozással kapcsoltam az RTL Klub adására, mivel az Alföldi-féle István, a királyról a szereplőkkel folytatott rádióbeszélgetésekben csak pozitívumok hangzottak el. Ám már a kezdet is megdöbbentett, mikor az egyik szereplő berohan a színpadra, és a földre tett ennivalóra, hason csúszva, állatiasan ráharap. Ez az ősemberi mozdulat már felvetette bennem a kérdést, mit akar a rendező sugallni. Semmi jót. Az egymásra meredő, indokolatlanul fel-le rohangáló szereplők tanácstalanságot sugalltak. István kommandósoktól kísérve, erőtlen, tétova jövés-menése felveti az alapvető gondolatot: ha valóban ilyen lett volna István király, nem tudta volna végrehajtani az államalapítást! Nem örültem az illúzióromboló hatásoknak sem. Például Trabant a színpadon, papírpoharakat szemeteszacskóba gyűjtő szereplők, de ezeket a modern rendezésen edződött néző talán már megszokhatta. Hogy a végén a korona miért csapódik a szereplőkre, akik ketrecbe zárva rémüldöznek (!), azért is érthetetlen, hiszen István király a kereszténység felvételével éppen hogy megnyitotta az utat Európába. Hiába vártam a jól ismert dallamok átadását, itt teljesen más ütemű, erejű zenei hangzás volt. Ha a főszereplőt nem hallottam volna a korábbi rendezésekben, azt hittem volna, nem tud megbirkózni szerepével. Hihetetlen, hogy azonos szöveg és kotta alapján ennyire eltérő eredmény születhet, sajnos a darab kárára. ■ Simon István nyugdíjas (Budapest): Az augusztus 9-i Magyar Nemzetben jelent meg Techet Péter Várjuk a királyt! című írása. A cikk tartalmának nagy részével egyetértek, de a végső következtetéssel, annak egyes mondataival semmiképpen sem! Azt a javaslatot, hogy a mai jobboldali kormánynak a Habsburgok emlékét kellene ápolnia Rákóczival, Petőfivel és Kossuthtal szemben, nem fogadom el. A szerző által megnevezett királyok és politikusok részére a szoborállítási felhívást sem tartom helyesnek. Különbséget tennék ugyan például Mária Terézia királynő, Habsburg Ottó trónörökös és II. József vagy akár Ferenc József uralkodó közt a szoborállítás ügyében, de azt hiszem, a korábbi legitimista szemlélet ma nem helyénvaló. A Habsburgok nem lehetnek a magyar nép szeretett példaképei. Erre történelmünk megfelelő ismerete magyarázatot ad. Erzsébet királyné szerette a magyarokat, az ő szobra jogosan áll Budapesten, de a többi Habsburg vonatkozásában ne „várjuk a királyszobrokat”. KEDVES OLVASÓK! Név- és címhiányos, valamint nyitt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8-17 óráig a 322-8306-os, illetve a 413- 1547-es telefonszámokon. Címünk: 1450 Bp. 9, Pf. 74.