Magyar Nemzet, 2013. november (76. évfolyam, 298-326. szám)
2013-11-09 / 305. szám
pffr Magyar Nemzet • Magazin 2013. november 9., szombat MINDEN ZENE Burian úr és Wagner úr BHf.gyi 7,nitka ""Nagy ünnepe volt a magyar (és a nemzetközi) zenei életnek az idei október huszonkettedike. Alapítója, Liszt Ferenc születésnapjára gyönyörűen megújult a sokat látott palota, de esetünkben nem csak a matériáról és az infrastruktúráról van szó. A szellem is megújul, ahogyan azt a Zeneakadémia rektora, Batta András írja a Tér, idő, hagyomány (Rózsavölgyi és Társa, 2013) című kötet előszavában, a Zeneakadémia tevékenysége is gazdagodik. Már nemcsak zeneművészeti egyetem működik itt, hanem zeneművészeti és zenetudományi egyetem és koncertközpont. Ami azt jelenti, hogy a kutatás jelentősége felértékelődik mind a zenetudomány, mind a művészet terén. A koncertközpont elnevezés pedig arra utal, hogy a tudomány eredményei a közönség elé kerülnek megmérettetésre hangversenyek és egyéb zenei projektek formájában. A Tér, idő, hagyományban szemelvényeket olvashatunk a zeneművészeti egyetem doktori iskolájában megvédett disszertációkból, az iskola pedig azzal a céllal jött létre, hogy a legkiválóbb hallgatók speciális posztgraduális programokban részesülhessenek, a világ minden tájáról érkező professzoroktól, művészektől, tudósoktól tanulhassanak, egymást inspirálhassák, és tanulmányaikat a középkori „ars” szellemében mesterségként, művészetként és tudományként fogják fel. Az utóbbit mindig különösen irigyeltem. Mármint azt, hogy vannak olyanok, akik az emberiség legszebb találmányát, a zenét „nemcsak” a szívükkel, lelkükkel, zsigereikkel és tudatalattijuk felszabadításával fogadják be, hanem tudományos szinten is képesek művelni. Ez ugyanolyan csoda számomra, mint a matematika vagy az agykutatás. A könyv tizenkét szerzője között találunk zenetudóst, egyházzenészt, hangszeres és énekes művészt, zeneszerzőt. Ami közös bennük, az a lenyűgöző ismeretanyag, az elmélyülés, az elegancia és a minőség. Laikusként ide-oda lapozgatok a tanulmányok között, végül a Karel Burian és Magyarország című esszénél ragadok le. Érdekel, hogy ki volt ez az ember, és mi köze hazánkhoz. Nos, Karel Burian a huszadik század első két évtizedének egyik legnagyobb tenorja volt, népszerűsége csak Carusóéhoz volt fogható. Szeszélyessége viszont senkiéhez sem, az operaigazgatók réme képes volt kuplészöveget írni Carusóról, és lemezre énekelni, ugyanakkor azonnal vérig sértődött, ha úgy érezte, valaki a termetére merészel célzást tenni. Ez a kis és vélhetően cseh emberke viszont Drezdától New Yorkig lenyűgözött mindenkit Wagner szerepeivel, Heródest is óriási sikerrel alakította Richard Strauss Salome című operájában. Hazánkhoz való kötődése szintén nem érdektelen. Nyilván szerette a kihívásokat, mert egy évvel a második világháború kitörése előtt végleg elhagyta Amerikát, és felvette a magyar állampolgárságot. És most jön a legszebb: ennek érdekében egyszerűen örökbe fogadtatta magát Dalnoki Béni operaházi tenor énekessel. A hatályos paragrafusok szerint ugyanis a magyar állampolgárság megszerzésének könnyített módja volt, ha az állampolgárságot megszerezni kívánó egyén örökbe fogadtatta magát egy nála idősebb magyar állampolgárral. Viszont az Operában Burián Károly néven lépett fel, a budapesti hagyatéki iratok szerint cseh állampolgárként halt meg, németül írt végrendeletében magyarnak vallotta magát, és Burian Dalnoki Károlyként írta alá. De ezzel a Rejtő Jenő-i csavarral még nincs vége, akkoriban tudták cifrázni: a Trisztán és Izolda 1901-es budapesti bemutatóján az akkor még tutira cseh Burian olaszul énekelte Trisztán szerepét, míg az olasz Italia Vasquez grófnő magyarul hozta Izoldát. Érdekes még az is, hogy míg Carusóról azért viszonylag sokan hallottak nálunk, Burian-Dalnoki Károly történetéről alighanem jóval kevesebben. Amit most már tudok, azt Szabó Ferenc János doktorijából tudom. Ha már Wagner: éppen ideje volt, hogy újrarajzolja valaki a nyugati zenetörténet egyik legnagyobb hatású, de legellentmondásosabb alakját és pályáját, és ez most megtörtént. A könyv, Barry Millington Richard Wagner - Bayreuth varázslója (Rózsavölgyi és Társa, 2013) letehetetlenül izgalmas, gyönyörű kiállítású és vérpezsdítően provokatív. Nincs maszatolás, elkenés, hárítás, ezért aztán felszabadító, mint minden, ami őszintén beszél a zsenialitás mámoráról. Millington megteheti, hiszen a London Evening Standard vezető zenekritikusának, a The Wagner Journal (ilyen is van!) szerkesztőjének nevéhez szerzőként, társszerzőként vagy szerkesztőként hét Wagnerrel kapcsolatos könyv fűződik, emellett a Bayreuthi Ünnepi Játékok művészeti tanácsadója is. Megkerülhetetlen szaktekintély, aki ráadásul nem ijed meg a saját árnyékától, és érezhetően szeret a darázsfészekben kotorászni. Mert adott ugye egy megalomán géniusz, aki nem megy a szomszédba egy kis fensőbbségtudatért, a talpig férfi talpig vasban, akiről Coppolának az jut eszébe, hogy a zenéjére kéne ráereszteni a harci helikoptereket egy vietnami falura, miközben selyemfetisiszta, megszállottan vonzódik a női ruhákhoz és alsóneműkhöz, a többiről meg talán csak Cosima tudott volna felvilágosítást adni. És akkor még az antiszemitizmus „problémakörét” nem is említettük. Pedig érdemes. Aki azt mondja, hogy Wagner nem volt antiszemita, önmagának is hazudik, aki meg azt állítja, hogy zeneműveiről (hangsúlyozottan nem egyes írásairól beszélek, bár azt is kétlem, hogy a karlendítők Wagner prózáján nevelkedtek) egyenes út vezetett Auschwitzig, az bolond, de legalábbis túl sokat feltételez a tömegek zenei műveltségéről. Sokkal érdekesebb persze, hogy ha Wagner ma élne, olyan „összművész” lenne, amilyet még nem hordott hátán a föld, a nagypénzű filmgyártást mind ez ideig mégis hidegen hagyta a sztori. A Richard Burton-ös tv-szériától azért most tekintsünk el. Pedig dekadens, mint Visconti, és durva, mint egy gladiátor. Hollywoodot vajon miért nem érdekli a vidám nietzschei meglátás, „a tragédia születése a muzsika szelleméből”? Pedig Wolfgang Wagner is megmondta: „Ha a nagyapám ma élne, nem kétséges, hogy Hollywoodban dolgozna.” Na jó, ez azért nem annyira biztos, de szembeötlő az élettörténet filmes feldolgozatlansága. De ez a „ha ma élne” játék is elég összetett. Ha a mester ma csavarogna néhány napot a cseh-szász Érchegységben, Aussigban (mai nevén Ústí nad Labemben), harminc évvel Vladimir Paral regényei után, a lepusztult vegyipar romjain éhező cigányok között, akkor vajon a Tannhäuser vázlatát írná meg, vagy valami egészen mást? És Velencébe menne-e meghalni a turistaszezon közepén? Nyugodt szívvel visszakanyarodhatunk oda, ahonnan elindultunk, Liszt Ferenchez. Amikor a zenei világ nagyszabású fogadásra gyűlt össze Bayreuthban az első Ring-ciklus befejezése után, Wagner érzelmektől túlfűtött pohárköszöntőt mondott Liszt tiszteletére, aki közben nem mellékesen az apósa lett: „Mindazt, ami vagyok, s amit elértem, egyetlen embernek köszönhetem. Őnélküle senki nem ismerne egyetlen hangot sem a műveimből... Ennek a drága barátnak a legnagyobb elismeréssel tartozom. Ő pedig nem más, mint az én nemes lelkű barátom és mesterem, Liszt Ferenc!” Korabeli karikatúra Richard Wagnerről. A nyugati zenetörténet egyik legellentmondásosabb alakja T 0NETT Isten kötényében Vass István Zoltán újságíró LLA_____________________________________ AZ ELSŐ EMLÉKE? Vonaton vagyunk. Vélhetően anyám ölében ülök. Kora hajnal lehet, pislákoló lámpa égett az állomásokon. Mentünk a nagyszüleimhez Tiszafüredről Bárándra, mert ott komoly esély mutatkozott arra, hogy napjában háromszor eszünk. MIT KÖSZÖNHET A SZÜLEINEK? Először is az életemet. Másrészt, hogy megtanultam osztályidegenként hátrányos helyzetből indulni. Mindenért kétszer meg kellett küzdenem. AZ INGATLANT KIVÉVE MI A LEGDRÁGÁBB DOLOG, AMIT VÁSÁROLT? Szerintem három dolog van, ami a legfontosabb, de nem lehet megvásárolni. Az egészség, a jó párkapcsolat és olyan munka, amelyet szívesen végez az ember, és nem úgy megy be a munkahelyére, hogy összeszorul a gyomra. Ha ebből a háromból kettő megadatik, akkor az ember harmonikusan élhet, viszont ha mind a három, akkor az Isten kötényében van. Én most, az életem utolsó periódusában úgy érzem, hogy mind a három adott. Mit szeret a hivatásában? Mind a három elemét. Ellentétben a nyomtatott sajtóval, mi nemcsak újságírók vagyunk, hanem bizonyos tekintetben interpretátorok is, meg kell jelenítenünk hangban s kamera előtt képben is azt, amivel foglalkozunk. A harmadik elem: bizonyos fokig pszichológiai képességekre is szükségünk van, hiszen sokszor öt perc alatt kell kontaktust teremteni. Macska vagy kutya? Voltaképpen mindkettővel jóban vagyok. A helyzetet az bonyolítja, hogy a két kutyám macskákkal való viszonya enyhén szólva is hűvös. Mondhatnám azt is, hogy ötvenméteres körben nem tűrnek meg egyetlen macskát sem, úgyhogy a kérdés eldőlt. Mi volt a legrosszabb munkája? Ó, hát ez nagyon egyszerű! A közelmúlt példája. Elkészítettem otthon a kutyaólak vadonatúj burkolatát, és amikor készen voltam, elégedetten szemügyre vettem. Te jó isten! Elszabtam a bejáratokat, nem férnek be a kutyák! Milyen szuperhősképességet szeretne magának? Nagyon szeretném, ha azon a négy nyelven, amelyen meg tudom értetni magamat és többé-kevésbé olvasni is tudok, folyékonyan tudnék beszélni. Ki játszana az ön életéről szóló filmet? Hát, ha választhatnék, valószínűleg Mécs Karcsit választanám. Egészen korán, az egyetem utolsó éveiben ismerkedtünk meg, s azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Nem járunk össze, de nagyon kedvelem. Mi a kedvenc illata, szava? A kedvenc illatom az erdőillat. Isten megadta azt a szerencsét, hogy a házunktól gyakorlatilag ötven-hatvan lépésre van egy erdő, és minden évszakban más az illata. Nem győzök betelni vele. Nincs az a francia parfüm, amely versenyre kelhetne ezzel az illattal. A kedvenc szavam? Tenger. Kit hívna meg álmai vacsorájára? Nálam az ebéd a főétkezés. De! Ha mégis ezt kellene tennem, nagyon sokan ülnének az asztalnál. A szakmámnál fogva megkaptam azt a kiváltságot, hogy miniszterelnökökkel, államelnökökkel, világsztárokkal, kiemelkedő színészekkel, sportolókkal, nemzetközi hírű tudósokkal találkoztam. Biztosan ott lenne a képzeletbeli asztalnál Páger Antal, Sinkovits Imre és Bessenyei Ferenc, a sportolók felsorolásának pedig vége sem lenne... Ha megváltoztathatná a múltját, min változtatna? Sokszor előfordult, hogy akaratlanul megbántottam embereket. Ennek többnyire két oka volt. Nagyon gyorsan átláttam szituációkat, és idő előtt megmondtam a véleményemet. Másrészt gyakorta egy ostoba poén kedvéért vagy talán zavaromban sértettem meg embereket. Ezek a történetek engem is megviselnek. Ha visszamehetne az időben, hová menne? A huszadik század elejére, az utolsó békeévekbe. Miben szokott kételkedni? Az őszinteségben. Mikor volt a legboldogabb? Nincs ilyen, hogy legboldogabb. Vannak boldog pillanatok. Azért, ha mégis választani kellene, akkor, amikor megkaptam a táviratot, hogy felvettek az egyetemre. Építőtáborban voltam, behúzódtam a sátramba, egyedül voltam, és zokogtam. Nagyon jól tudtam, hogy akkor az életem dőlt el. Kedvenc filmje? Jirí Menzeltól Az én kis falum. Kedvenc könyve? Erick Knight: Légy hű magadhoz. Most hol szeretne lenni? Otthon. fotó: TbTTTTFgrüTTTT Vass István Zoltán riporter 1942-ben született Debrecenben. Két és fél diplomája van. Harmincnyolc évig dolgozott a Magyar Rádiónál s párhuzamosan húsz évig a Magyar Televíziónál. Közvetített 1500 focimeccset, hét olimpiáról és számtalan világbajnokságról tudósított. Hat éve a Lánchíd Rádió munkatársa, a rendszerváltás főszereplőiről készít riportműsort.