Magyar Nemzet, 2013. november (76. évfolyam, 298-326. szám)

2013-11-09 / 305. szám

pffr Magyar Nemzet • Magazin 2013. november 9., szombat MINDEN ZENE Burian úr és Wagner úr BHf.gyi 7,ni­tk­a ""Nagy ünnepe volt a magyar (és a nem­zetközi) zenei életnek az idei október huszonkettedike. Alapítója, Liszt Fe­­renc születésnapjára gyönyörűen megújult a sokat látott palota, de esetünkben nem csak a matériáról és az infrastruktúráról van szó. A szellem is megújul, ahogyan azt a Zeneakadémia rektora, Batta András írja a Tér, idő, hagyomány (Rózsavölgyi és­ Társa, 2013) című kötet előszavában, a Zeneakadémia tevé­kenysége is gazdagodik. Már nemcsak zene­­művészeti egyetem működik itt, hanem zene­­művészeti és zenetudományi egyetem és kon­certközpont. Ami azt jelenti, hogy a kutatás je­lentősége felértékelődik mind a zenetudo­mány, mind a­­ művészet terén. A koncertköz­pont elnevezés pedig arra utal, hogy a tudo­mány eredményei a közönség elé kerülnek megmérettetésre hangversenyek és egyéb ze­nei projektek formájában. A Tér, idő, hagyo­mányban szemelvényeket olvashatunk a zene­­művészeti egyetem doktori iskolájában megvé­dett disszertációkból, az iskola pedig azzal a céllal jött létre, hogy a legkiválóbb hallgatók speciális posztgraduális programokban része­sülhessenek, a világ minden tájáról érkező pro­fesszoroktól, művészektől, tudósoktól tanul­hassanak, egymást inspirálhassák, és tanulmá­nyaikat a középkori „ars” szellemében mester­ségként, művészetként és tudományként fog­ják fel. Az utóbbit mindig különösen irigyel­tem. Mármint azt, hogy vannak olyanok, akik az emberiség legszebb találmányát, a zenét „nemcsak” a szívükkel, lelkükkel, zsigereikkel és tudatalattijuk felszabadításával fogadják be, hanem tudományos szinten is képesek művel­ni. Ez ugyanolyan csoda számomra, mint a matematika vagy az agykutatás. A könyv tizen­két szerzője között találunk zenetudóst, egy­­­­házzenészt, hangszeres és énekes művészt, ze­neszerzőt. Ami közös bennük, az a lenyűgöző ismeretanyag, az elmélyülés, az elegancia és a minőség. Laikusként ide-oda lapozgatok a tanulmá­nyok között, végül a Karel Burian és Magyar­­ország című esszénél ragadok le. Érdekel, hogy ki volt ez az ember, és mi köze hazánk­hoz. Nos, Karel Burian a huszadik század első két évtizedének egyik legnagyobb tenorja volt, népszerűsége csak Carusóéhoz volt fogható. Szeszélyessége viszont senkiéhez sem, az ope­raigazgatók réme képes volt kuplészöveget ír­ni Carusóról, és lemezre énekelni, ugyanak­kor azonnal vérig sértődött, ha úgy érezte, va­laki a termetére merészel célzást tenni. Ez a kis és vélhetően cseh emberke viszont Drez­dától New Yorkig lenyűgözött mindenkit Wagner­ szerepeivel, Heródest is óriási siker­rel alakította Richard Strauss Salome című operájában. Hazánkhoz való kötődése szintén nem érdektelen. Nyilván szerette a kihíváso­kat, mert egy évvel a második világháború ki­törése előtt végleg elhagyta Amerikát, és fel­vette a magyar állampolgárságot. És most jön a legszebb: ennek érdekében egyszerűen örökbe fogadtatta magát Dalnoki Béni opera­házi tenor énekessel. A hatályos paragrafusok szerint ugyanis a magyar állampolgárság megszerzésének könnyített módja volt, ha az állampolgárságot megszerezni kívánó egyén örökbe fogadtatta magát egy nála idősebb magyar állampolgárral. Viszont az Operában Burián Károly néven lépett fel, a budapesti hagyatéki iratok szerint cseh állampolgárként halt meg, németül írt végrendeletében ma­gyarnak vallotta magát, és Burian­ Dalnoki Károlyként írta alá. De ezzel a Rejtő Jenő-i csavarral még nincs vége, akkoriban tudták cifrázni: a Trisztán és Izolda 1901-es buda­pesti bemutatóján az akkor még tutira cseh Burian olaszul énekelte Trisztán szerepét, míg az olasz Italia Vasquez grófnő magyarul hozta Izoldát. Érdekes még az is, hogy míg Carusó­ról azért viszonylag sokan hallottak nálunk, Burian-Dalnoki Károly történetéről aligha­nem jóval kevesebben. Amit most már tudok, azt Szabó Ferenc János doktorijából tudom. Ha már Wagner: éppen ideje volt, hogy új­rarajzolja valaki a nyugati zenetörténet egyik legnagyobb hatású, de legellentmondásosabb alakját és pályáját, és ez most megtörtént. A könyv, Barry Millington Richard Wagner - Bayreuth varázslója (Rózsavölgyi és Társa, 2013) letehetetlenül izgalmas, gyönyörű kiállí­tású és vérpezsdítően provokatív. Nincs ma­­szatolás, elkenés, hárítás, ezért aztán felszaba­dító, mint minden, ami őszintén beszél a zse­nialitás mámoráról. Millington megteheti, hi­szen a London Evening Standard vezető zene­kritikusának, a The Wagner Journal (ilyen is van!) szerkesztőjének nevéhez szerzőként, társszerzőként vagy szerkesztőként hét Wag­nerrel kapcsolatos könyv fűződik, emellett a Bayreuthi Ünnepi Játékok művészeti tanács­adója is. Megkerülhetetlen szaktekintély, aki ráadásul nem ijed meg a saját árnyékától, és érezhetően szeret a darázsfészekben kotorász­ni. Mert adott ugye egy megalomán géniusz, aki nem megy a szomszédba egy kis fensőbb­­ségtudatért, a talpig férfi talpig vasban, akiről Coppolának az jut eszébe, hogy a zenéjére kéne ráereszteni a harci helikoptereket egy vietnami falura, miközben selyemfetisiszta, megszállot­tan vonzódik a női ruhákhoz és alsóneműkhöz, a többiről meg talán csak Cosima tudott volna felvilágosítást adni. És akkor még az antisze­mitizmus „problémakörét” nem is említettük. Pedig érdemes. Aki azt mondja, hogy Wagner nem volt antiszemita, önmagának is hazudik, aki meg azt állítja, hogy zeneműveiről (hangsú­lyozottan nem egyes írásairól beszélek, bár azt is kétlem, hogy a karlendítők Wagner prózáján nevelkedtek) egyenes út vezetett Auschwitzig, az bolond, de legalábbis túl sokat feltételez a tömegek zenei műveltségéről. Sokkal érdeke­sebb persze, hogy ha Wagner ma élne, olyan „összművész” lenne, amilyet még nem hordott hátán a föld, a nagypénzű filmgyártást mind ez ideig mégis hidegen hagyta a sztori. A Richard Burton-ös tv-szériától azért most tekintsünk el. Pedig dekadens, mint Visconti, és durva, mint egy gladiátor. Hollywoodot vajon miért nem érdekli a vidám nietzschei meglátás, „a tragédia születése a muzsika szelleméből”? Pe­dig Wolfgang Wagner is megmondta: „Ha a nagyapám ma élne, nem kétséges, hogy Holly­woodban dolgozna.” Na jó, ez azért nem annyi­ra biztos, de szembeötlő az élettörténet filmes feldolgozatlansága. De ez a „ha ma élne” játék is elég összetett. Ha a mester ma csavarogna néhány napot a cseh-szász Érchegységben, Aussigban (mai nevén Ústí nad Labemben), harminc évvel Vladimir Paral regényei után, a lepusztult vegyipar romjain éhező cigányok között, akkor vajon a Tannhäuser vázlatát írná meg, vagy valami egészen mást? És Velencébe menne-e meghalni a turistaszezon közepén? Nyugodt szívvel visszakanyarodhatunk oda, ahonnan elindultunk, Liszt Ferenchez. Amikor a zenei világ nagyszabású fogadásra gyűlt össze Bayreuthban az első Ring-ciklus befejezése után, Wagner érzelmektől túlfűtött pohárköszöntőt mondott Liszt tiszteletére, aki közben nem mellékesen az apósa lett: „Mindazt, ami vagyok, s amit elértem, egyet­len embernek köszönhetem. Őnélküle senki nem ismerne egyetlen hangot sem a műveim­ből... Ennek a drága barátnak a legnagyobb elismeréssel tartozom. Ő pedig nem más, mint az én nemes lelkű barátom és mesterem, Liszt Ferenc!” Korabeli karikatúra Richard Wagnerről. A nyugati zenetörténet egyik legellentmondásosabb alakja T 0­N­E­T­T Isten kötényében Vass István Zoltán újságíró LLA_____________________________________ AZ ELSŐ EMLÉKE? Vonaton vagyunk. Vél­hetően anyám ölében ülök. Kora hajnal lehet, pislákoló lámpa égett az állomásokon. Mentünk a nagyszüleimhez Ti­szafüredről Bárándra, mert ott komoly esély mutatkozott arra, hogy napjában háromszor eszünk. MIT KÖSZÖNHET A SZÜLEINEK? Először is az életemet. Másrészt, hogy meg­tanultam osztályidegenként hátrányos helyzetből indulni. Mindenért kétszer meg kellett küzdenem. AZ INGATLANT KIVÉVE MI A LEGDRÁGÁBB DOLOG, AMIT VÁSÁROLT? Szerintem három dolog van, ami a legfon­tosabb, de nem lehet megvásárolni. Az egészség, a jó párkapcsolat és olyan munka, amelyet szívesen végez az ember, és nem úgy megy be a munkahelyére, hogy össze­szorul a gyomra. Ha ebből a háromból ket­tő megadatik, akkor az ember harmoniku­san élhet, viszont ha mind a három, akkor az Isten kötényében van. Én most, az éle­tem utolsó periódusában úgy érzem, hogy mind a három adott. M­it szeret a hivatásában? Mind a három elemét. Ellentétben a nyom­tatott sajtóval, mi nemcsak újságírók va­gyunk, hanem bizonyos tekintetben inter­­pretátorok is, meg kell jelenítenünk hang­ban s kamera előtt képben is azt, amivel foglalkozunk. A harmadik elem: bizonyos fokig pszichológiai képességekre is szüksé­günk van, hiszen sokszor öt perc alatt kell kontaktust teremteni. Macska vagy kutya? Voltaképpen mindkettővel jóban vagyok. A helyzetet az bonyolítja, hogy a két kutyám macskákkal való viszonya enyhén szólva is hűvös. Mondhatnám azt is, hogy ötvenmé­­teres körben nem tűrnek meg egyetlen macskát sem, úgyhogy a kérdés eldőlt. Mi volt a legrosszabb munkája? Ó, hát ez nagyon egyszerű! A közelmúlt pél­dája. Elkészítettem otthon a kutyaólak va­donatúj burkolatát, és amikor készen vol­tam, elégedetten szemügyre vettem. Te jó isten! Elszabtam a bejáratokat, nem férnek be a kutyák! M­ilyen szuperhősképességet szeretne magának? Nagyon szeretném, ha azon a négy nyelven, amelyen meg tudom értetni magamat és többé-kevésbé olvasni is tudok, folyéko­nyan tudnék beszélni. Ki játszana az ön életéről szóló filmet? Hát, ha választhatnék, valószínűleg Mécs Karcsit választanám. Egészen korán, az egyetem utolsó éveiben ismerkedtünk meg, s azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Nem járunk össze, de nagyon kedvelem. Mi a kedvenc illata, szava? A kedvenc illatom az erdőillat. Isten megadta azt a szerencsét, hogy a házunk­tól gyakorlatilag ötven-hatvan lépésre van egy erdő, és minden évszakban más az illata. Nem győzök betelni vele. Nincs az a francia parfüm, amely versenyre kel­hetne ezzel az illattal. A kedvenc szavam? Tenger. Kit hívna meg álmai vacsorájára? Nálam az ebéd a főétkezés. De! Ha mégis ezt kellene tennem, nagyon sokan ülnének az asztalnál. A szakmámnál fogva megkap­tam azt a kiváltságot, hogy miniszterelnö­kökkel, államelnökökkel, világsztárokkal, kiemelkedő színészekkel, sportolókkal, nemzetközi hírű tudósokkal találkoztam. Biztosan ott lenne a képzeletbeli asztalnál Páger Antal, Sinkovits Imre és Bessenyei Ferenc, a sportolók felsorolásának pedig vége sem lenne... Ha megváltoztathatná a múltját, min változ­tatna? Sokszor előfordult, hogy akaratlanul meg­bántottam embereket. Ennek többnyire két oka volt. Nagyon gyorsan átláttam szituá­ciókat, és idő előtt megmondtam a vélemé­nyemet. Másrészt gyakorta egy ostoba poén kedvéért vagy talán zavaromban sér­tettem meg embereket. Ezek a történetek engem is megviselnek. Ha visszamehetne az időben, hová menne? A huszadik század elejére, az utolsó béke­évekbe. M­iben szokott kételkedni? Az őszinteségben. M­ikor volt a legboldogabb? Nincs ilyen, hogy legboldogabb. Vannak boldog pillanatok. Azért, ha mégis válasz­tani kellene, akkor, amikor megkaptam a táviratot, hogy felvettek az egyetemre. Épí­tőtáborban voltam, behúzódtam a sátram­ba, egyedül voltam, és zokogtam. Nagyon jól tudtam, hogy akkor az életem dőlt el. Kedvenc filmje? Jirí Menzeltól Az én kis falum. Kedvenc könyve? Erick Knight: Légy hű magadhoz. M­ost hol szeretne lenni? Otthon. fotó: TbTTTTFg­rüTTTT Vass István Zoltán riporter 1942-ben született Debrecenben. Két és fél diplomája van. Harmincnyolc évig dolgozott a Magyar Rádiónál s párhuzamosan húsz évig a Magyar Televíziónál. Közvetített 1500 foci­meccset, hét olimpiáról és számtalan világbajnokságról tudósított. Hat éve a Lánchíd Rádió munka­társa, a rendszerváltás főszereplőiről készít riportműsort.

Next