Magyar Nemzet, 2014. március (77. évfolyam, 59-88. szám)

2014-03-22 / 79. szám

K­étféle „boldog hely” létezik, az egyik isteni mű, az embernek annyi köze van hozzá, mint a ketrecben lévő állatnak az állat­kerthez. Ez a hely a jó ember jutalma, a mennyben van, koz­mikus magasságokban, esetleg olyasféle spirituális térben, ahová nem térben, függőlegesen vagy horizontálisan, hanem lélekúton juthatunk el, és az ígéret úgy szól, hogy ha egyszer eljutottunk oda, ak­kor maradunk is: az a végállomás. A „boldog hely” másik fajtája embe­ri mű. Lehet irdatlan messzeségben - üveghegyen, vashegyen, speren­­ciás-tengeren túl, hegyek közt, szigeten, föld alatt és víz alatt, levegőben de nem ez az érdekes, hanem az a fontos, hogy nem Isten teremtette, hanem emberi mű, és nem a halál a kapuja, vagyis isteni segítség nélkül is megközelíthető. Elérhető, elhagyható, újra és újra elveszíthető, sőt le­rombolható. Évtízezredek során változatos, csodás helyeket képzelt el az ember. Phalákok földje az Odüsszeiában. Platón, Xenophón, a hazug Kté­­sziász, Arisztotelész is korábbi híradásokra, mesékre, mendemondák­ra hivatkozik. Lukianosz, a nagy kétkedő éppen a seregnyi régi utazót gúnyolva kalauzol minket mindenféle csudás helyekre (Egy igaz törté­net), az alvilágba, a Holdra, a bűbájos nők szigetére, a Borszigetre meg a Sajtszigetre, a Boldogok szigetének smaragdvárosaiba, ahol elefánt­­csontból készült utak, balzsamfolyók, méz- és olajforrások, egy évben tízszer termő gránátalmakertek várnak. Harali az arany földje, az ős­idők mitikus országa, ahol az istenek lakoznak. Cuccagna és eldorádó. A Kék Hold völgye, Sangrila. Aranytavú Guatavita, János pap földje, arab és perzsa mondák ujgur Rézvárosa. Boldogok földje, Lúz. Tej-ten­ger partján elterülő Méru. Montsalvat, a rózsakeresztesek szoláris cita­dellája. Az uttarakuk országa és Saint-Yves d’Alveydre rejtélyes Agart­­thája, amely a beavatások központi helye, a titkos szellemi centrum. És persze mind közül a legtitkosabb, a Tibet hegyei között rejtező Sham­­bala. Az édenből kiűzött ember tudatában volt a veszteségének. Tün- Száraz Miklós György Boldog helyek dérvölgyekről, égi mezőkről, csodás szigetekről álmodott. A mesebeli és mitológiai helyek mind az aranykor maradványai: csodás ősi váro­sok, államok, birodalmak, ahol nincs halál és szenvedés, az ember az időn kívül létezik. Az utópiák „boldog helye” tökéletes. Az újkor nagy utópikusai, Mo­rus, Campanella (Napállam), Francis Bacon (Új-Atlantisz), a rózsake­resztes Johann Valentin Andrea (Christianopolis) és a többiek színhe­lyük leírásakor a telek- és utcahálózattól az állam és a társadalom opti­mális szerkezetéig mindenre kitértek: az építészeti, városszerkezeti kér­désekre, tömbökre és terekre, a társadalmi és rokoni szerveződésre, a közigazgatási egységekre. Bármi jusson eszünkbe - élelmezés, szórako­zás, filozófia, erkölcs, politika, vallás, kultúra, egészség, sport és hadá­szat -, az utópia helyén megvan a legjobb megoldás. Ne vesszünk el a részletekben! Ne kérdezzük, hogy vannak-e vagyoni különbségek, van-e pénz, létezik-e magántulajdon, léteznek-e egyenlőknél egyenlőbbek, jó­ságos vezetők és higgadt vezetettek, van-e törvény, jogok és előnyök, kö­telezettségek. Fogadjuk el, hogy minden van, aminek lennie kell, és sem­mi sincs, ami nem kell. A tökéletes város befejezett. Kész. De mivel a tö­kély nem javítható tovább, viszont állandóság nincs, ezért azt is hihet­jük, hogy valakiknek valaha talán sikerült megvalósítaniuk a nem léte­zőt. Ami aztán - mint minden emberi mű - elkezdett romlani. Megbil­lent az egyensúlya, erodálódott, lerombolódott s talán örökre eltűnt. Nincs. Csak mint régen kihunyt csillagok atlantiszi álomfénye ragyog az idő tengerének mélységeiből. Morus Tamás Utópiája (1516) egyszerre boldog és sehol sem létező. Az utópiák szerzői az elképzelhető legjobb feltételek kifundálására töre­kedtek, általában nem érdekelte őket a megvalósulás. De a fejedelmek, az építészek és várostervezők sosem mondtak le arról, hogy az ideális város, az utópia megvalósítható legyen, vagyis a Morus által használt ki­fejezés első értelme váljon igazzá, hogy Dante e világi, szenvedéssel teli helye, az ostello di dolore mellett - ha csak zárványként, akár egyetlen mintavárosban­­ létezővé váljon a „boldog hely” is. Sem Leon Battista Alberti (Tíz könyv az építészetről, 1450-70) körtemplom köré épülő körvárosa, sem az erény szerelmesének, Filaretének, vagyis Antonio Averlinónak (Értekezés az építészetről, 1460) Sforzindája nem álomvá­ros, hanem kőből, fából, agyagból és fémből épült valódi település. Utóbbi falakkal és bástyákkal övezett, centrális alaprajzú, csillag alakú, közepén a templom és a fejedelmi palota, vagyis a szellem és a matéria két irányító központja. Innen futnak szerte a sugárutak a kapukhoz és őrtornyokhoz. Az épületek helyét funkciójuk jelöli ki. Precízen szerkesz­tett úthálózat és csatornarendszer. Mindenütt levegő, fény, tágasság, tisztaság. Filarete értekezése nem irodalmi vagy filozófiai, hanem urba­nisztikai mű. Végső soron az itáliai reneszánsz ideális városai is utópisztikusak voltak, ahogy az volt minden későbbi európai vagy újvilági kísérlet is, a filozófusok és építészetteoretikusok tökéletes városa ugyanis álom volt és maradt, hiába próbálták meg felépíteni, elképzelt tökéletességében sosem valósult meg, hisz a legfontosabbat egyik sem nyújthatta: az örök­létet. Jól tudják ezt a tökéletes város alaprajzát, a belső város térképét, a mandalát hónapokon át színes homokból építő tibeti szerzetesek, akik művüket, elkészülte után, a folyóba szórják. 37 Magyar Hauet • Magazin 2014. március 22., szombat Halász MargitTérey János T­úlélőshow tanítványaim mesélik, hogy van a tévében egy csatorna, azon egy műsor, a műsorban egy nagyon nagy fazon, aki éjt nappallá téve­­ a sivatagban, a hómezőn, az őserdőben ba­rangol. És túlél. Hm! Vagyis az a feladata, magyaráz­zák, hogy eljusson A-ból B-be úgy, hogy közben ne haljon éhen. És ehhez jobbnál jobb, kreatívabbnál kreatívabb ötleteket talál ki. Kérdem a tanítványaim­tól, hogy ebben mi a nagy szám. Mi, felnőttek mind­ezt csináljuk itt, Budapesten nap mint nap, miért kell ehhez a sivatagba vagy egyéb egzotikus helyre menni? De félretéve a tréfát, elkezdett érdekelni engem ez a fura alak. Olvasom róla, hogy a Brit Cserkészszövet­ség főcserkésze. Három helyen is eltört a gerince if­jabb korában, de őt ez egyáltalán nem korlátozta semmiben. Sőt. Válaszként felfutott a Mount Eve­restre, és unalmában írt róla egy sikerkönyvet. Aztán jetskivel megkerülte az Egyesült Királyságot, mert éppen ahhoz volt kedve. Ezt megspékelte azzal, hogy nyolcezer méter magasan költötte el a jó angol szokás szerinti háromfogásos vacsoráját. Majd jól nevelt an­golként szélesen mosolyogva integetett a királynőjé­nek, és leszállt a földre az övéihez. Lakóhajón tengeti mindennapjait, vagy egy szigeten népes családja kö­rében zörgős héjú borsót szemelget. Én mondom, le­het tőle tanulni. Hogy mit? Nos. Ha például valakinek lerobban a dzsipje egy szürke hétfő reggelen munkába menet, eszébe ne jusson kétségbe esni! Szerelje le a dzsip egyik kerekét, szabjon belőle hétmér­­földes csizmát! Varrja össze a saját hajszálaival! De itt ne hagyja abba, mert ez nem túlélő magatartás! Vágjon neki a budai erdőségnek! Ha óvodáskorú gyerek is van vele, fakéregből csináljon gyereknyer­get neki! Ha találkoznak a cso­daszarvassal, dobja rá a nyer­get, ültesse rá a gyereket, a szarvas egészen biztos elvi­szi majd oda a gyereket, ahova kell. Ő meg ne této­vázzon, fogjon pár muhar­egeret, tegye be a csizmá­jába, jók lehetnek azok még valamire. Lehet is azt tudni a mai világban. Azon kevesek szánt, akik még­sem dzsippel mennének dol­gozni reggelen­ként, hanem pél­dául metróval, se essenek kétségbe, ha egyszerre vaksötét lesz a metrókocsiban! Ne meneküljenek ki ész nélkül, mert az nagyon messze áll a túlélő magatartástól. Inkább vet­kőzzenek pucérra, a ruháikat teker­jék egy bot végére, gyújtsák meg, és egyből jön világosság. De ezzel nincs semmi elintézve. Itt ne álljanak meg! Hatoljanak egyre beljebb és beljebb az alagútba! Találni fognak egy liánt, másszanak fel rajta, szépen egymás után! Meglátják, megéri. Buda­pest tényleg csodálatos város, a látványa mindenért kárpótol. Ha valaki esős nyári napon a Duna-parton szem­be találja magát egy krokodillal, el ne fusson! Laza mozdulattal bánjon el a fenevaddal, nyúzza le a bőrét! A bőrből rittyentsen minijurtát, amolyan kis félere­­szest, ahova az eső elől bemenekülhet! Azt már mon­danom sem kell, hogy a belsőségek és a hús legalább egy hétig eltart. Tiszta haszon. Nem kell majd sorban állnia a hentesnél, és guvadt szemmel hasztalanul bá­mulni az eltorlaszolt mérlegmutatót. Továbbá megkí­mélheti magát a hentesnél álldigáló, főtt kolbászt majszoló, beazonosíthatatlan identitású egyének rémtörténeteitől. Azon közalkalmazottak, akik munkahelyükről ki­szabadulva az ebédidő alatt bankfiókban várnak a so­rukra, és vannak előttük még vagy tizenöten, ne en­gedjék, hogy úrrá legyen rajtuk a rémület! És főleg ne kérjenek tanácsot az előnyugdíjas, pocakos biztonsá­gi őrtől, hogy szerinte mikor kerülne rájuk a sor! Ez nem túlélő magatartás! Inkább rakjanak tüzet a ka­matlábakat népszerűsítő reklámpapírokból, a székek fémlábait alakítsák nyárssá, és süssenek szalonnát az intézményben! Mire jó ropogóssá sül a szalonna, meglássák, az ő számuk villog majd a digitális kijel­zőn! A békesség kedvéért nyugodtan kínálják meg a kisasszonyokat egy-egy katonával! Valószínűleg kö­szönik majd szépen, nem kérik, mert nem szeretnék összezsírozni magukat. De akkor is. Próbálják meg! Ha szimpla téli reggelen nem nyílik ki a busznak se az ajtaja, se az ablaka a hidegtől, nehogy bepáni­­koljanak! Nincs miért. Egy vállalkozó szellemű utas vegye le a kalapját, járjon körbe, és gyűjtse össze a hölgyek gyémántgyűrűit! Ez ám a túlélő magatartás! A gyémánt tízes keménységű, az üveg hatos, menni fog minden, mint a karikacsapás. Ha valaki esetleg álgyémántot tenne a közösbe, azt könnyen ki lehet szűrni. Vízbe kell mártani a hölgyet, és ha száraz ma­rad, csak akkor lehet reménykedni, hogy nem csalt. Addig kell lehelniük a kedves utasoknak a levegőt, amíg az felforrósodik, és megolvad a gyémánt. De épp annyira, hogy munkálható legyen. Onnan pedig már csak néhány jól célzott moz­dulat a szabadulás. Kiegészítés­ként még annyit, hogy gyémánt­olvasztás közben lehet énekelni a Megrakják a tüzet kezdetű nép­dalt, így éltek ezzel a legna­gyobb túlélő eleink is. Azért jó ez a fazon, mondják a tanítványaim, mert mindent bevállal, nincs előtte lehetetlen. Persze hogy pénzért csinálja, mondják, nem bolond, hogy bolondnak nézesse magát ingyen. m H Forradalmak zúgtak el és vannak még innen az igazi szerpen­tinek! Ahol most hőseink haladtak, az istenhegyi emelkedő, régen veszedel­mes mélyút volt, és rohanó hegyi patak medrévé változott nagy viharok idején, de ennek nyoma sincs: ez rögzített táj régen, olvasóm, és most a hóban egy-egy sáv szabad: le, föl. Üzemel a zöld benzinkút is. Előtte két acélfa áll, amelynek levélzete száz apró napelem. Hóláncot kapni, és mindent, ami a szemnek, a szájnak... Istenhegy! Vajon az egyik legnagyképűbb név, amelyet adtak valaha a földön?, töprengett Győző. Vagy épp ellenkezőleg, a legalázatosabb? Kikap­csolta a zenét az Amphetamine Logic után. A Szent Orbán téren állt. Szemközt a Művész cuk­rászda, barátnője, Laura törzshelye. A hókotró­juk, látszott, innét egyelőre nem megy tovább. Győző fogott egy rongyot, és kiszállt a kocsiból. Egymás után letisztogatta a lámpaburákat, áttö­­rölgette az ablakokat. Párásodás ellen fűteni kez­dett. A kulcslyukakba nem juthat nedvesség, mert villámgyorsan beléjük fagyna egy csöpp olvadt hólé is. Kétoldalt a munkagépek által fölpúpozott hó, de a sózatlan, jégbordás mellékutcák némelyi­kén csak a középen kitaposott árok látszott. Az előtte álló autó sofőrje tüzet kért. Szakállas férfi, prémes fülű pilótasapkát viselt. „Ismerjük egymást, ugye?” „Persze hogy. Magának volt az a drága étterme a Királyhágó téren.” „Menjél már, tegeződtünk... Diplomata vagy, nem?” „De.” „Jól vagy?” „Fogjuk rá. Most épp itthon. Az Őzike úton lakunk.” „Nem is tudtam. Pedig én a hegyen tény­leg mindenkit ismerek. Egy nagy falu.” „Mi még szokjuk, újak vagyunk. Merre laktok?” „Hogy én? A Művész úton.” „Egyedül?” „Na, azt azért nem. Bár tavaly elváltam. Amúgy két lányom van... csak éppen nem velem élnek, tudod.” „Sajná­lom...” „Sajnáld is.” „Mi meg gyereket várunk.” „Á, és mikorra vagytok kiírva?” „Karácsony után­ra. December harmincadika.” „Az igen! És lehet tudni, kislány vagy kislegény?” „Legény.” „Ejha, tudjátok már a nevét?” „Andor Lőrinc.” „Gratulá­lok! Téged meg Ágostonnak hívnak, igaz?” „Ühüm, Mátrai Ágoston. Kösz.” „Szia. Győző, még mindig! Isten hozott a hegyen!” Látva, mozdul a kocsioszlop, bepattantak ők is. Mátrai lassan gázt adott, fölfelé kanyarodott az egykori istenhegyi magánklinikához. Nem itt fognak szülni, már nem engedhetnék meg ma­guknak az árfolyamát. Különben is bezárt, nem lévén rá kereslet. Itt már a terepen rekedt autók­tól egyre nehezebben mozdult előre a kotrógép, és lassítani kényszerültek haszonélvezői, Mátrai és Labancz is. Még följebb, balról az egykori lom­­bikbébicentrum következett. Sok tízezer sikeres beültetés, mind a múlté. Mióta az állam jelentő­sen csökkentette a családtámogatásokat, az inté­zet kapuján rozsdás rács. Mi szerencsére nem küzdünk a meddőség rémével, gondolta Mátrai, és tudjuk már, hogy a Szent János Kórházban fo­gunk szülni. Az Óra útnál előkerült egy előttük haladó ég­színkék Mercedes 21-es busz, ennek is hókotró törte az utat. Két autóval hátrébb Győző emléke­zett még a régi szilvakék buszokra, amelyek az emelkedő havában köhécselve naponta elakad­tak, csupa ócskavas. Jobbról kibontakozott a pa­noráma. Győző tudta, odafönt van a villa, ahonnét egy honvéd tábornok sasolta a várat a számtalan ostrom egyikének alkalmával. Győző látta, balról a hópamacsok szerte az ér­des mészkőre tapadnak, a ciklopszfal kitüremke­déseire. Látta azt is, hogy a 21-esről leszállítanak egy hajléktalant, aki innentől a busz mellett ban­dukolt a batyujával. Ismerős volt. „Jézusom, nem a Tompa Henrik?” A nem is olyan régen még mérvadó színikritikus? Nagyon hasonlít. Mégis elűzte gyanúját. A Költő utcánál jártak. Győző úgy képzelte, hogy a Jókai-kert kapuja most is nyitva van. A félköríves kőpadot nagy hó lepi, dús hó­kucsma ül az Anakreón-szobor fején és hóüstök mindegyik svábhegyi szobor feje búbján. És a me­semondó svábhegyi kadarkája megfagyott, im­már jégbor. Győző itt aggódott Patríciáért egyik migrénes rohama idején. A hó meg a hegy eszébe juttatta azt az estét, amikor többen, akik egybeverődtek, szegény Henriket szívatták órákig Győző hajdani éttermében, a White Boxban. Kicsúfolták, kiűzték a hóba - a hó akkoriban ritkaság volt -, sőt még a cechet is kifizettették vele, ő meg egy barátja fele­ségének, Szemerédy Almának udvarolt, ered­ménytelenül. Már tizenkét éve, istenem! Azóta annyi minden... Forradalmak zúgtak el. De míg Győző fejében forradalmak dúltak, ad­dig Mátrai elé beugrott egy őrült gyalogos. Majd­nem elütötte ezt a... Mindenre elszánt, leszegett fejjel haladó, szakállas, kalapos férfi lépett hirte­len a kocsija elé, nem tekintve se jobbra, se balra. Alighanem öngyilkosjelölt. „Vészfékezés!” Mátrai lenyomta a kuplungpedált, és ugyanekkor rúgó mozdulattal rálépett a fékpedálra is. „Friss va­gyok, királyság.” Megállapította, hogy nemcsak téli gumija tapad jól (négy milliméter, az előírásos profilmélység), hanem hólánca is rafinált (aszim­metrikus mintázat, tapad, mint a túl sok szeretet). Megnézte, ki az. Hát persze, hogy egy ágrólsza­­­­kadt ember a cókmókjával. Hosszú, piszkos, szür­­­­ke szakáll, zavart és fénytelen, vizenyős, fáradt­­ szem. Fáradt, de meglepően intelligens. Cowboy­­­ kalap a fején. Eközben haladtak tovább, most már az Eötvös úton, és Győző még nem szakadt le az előtte hala­dó terepjáróról, amelyet Mátrai, az a szakállas külügyér vezetett. (Azelőtt nem volt szakálla. Nem is áll olyan jól neki, gondolta. Nem sejtve, hogy Mátrai Ágoston május óta ráadásul munka­­nélküli is.)

Next