Magyar Nemzet, 2014. március (77. évfolyam, 59-88. szám)
2014-03-22 / 79. szám
Kétféle „boldog hely” létezik, az egyik isteni mű, az embernek annyi köze van hozzá, mint a ketrecben lévő állatnak az állatkerthez. Ez a hely a jó ember jutalma, a mennyben van, kozmikus magasságokban, esetleg olyasféle spirituális térben, ahová nem térben, függőlegesen vagy horizontálisan, hanem lélekúton juthatunk el, és az ígéret úgy szól, hogy ha egyszer eljutottunk oda, akkor maradunk is: az a végállomás. A „boldog hely” másik fajtája emberi mű. Lehet irdatlan messzeségben - üveghegyen, vashegyen, sperenciás-tengeren túl, hegyek közt, szigeten, föld alatt és víz alatt, levegőben de nem ez az érdekes, hanem az a fontos, hogy nem Isten teremtette, hanem emberi mű, és nem a halál a kapuja, vagyis isteni segítség nélkül is megközelíthető. Elérhető, elhagyható, újra és újra elveszíthető, sőt lerombolható. Évtízezredek során változatos, csodás helyeket képzelt el az ember. Phalákok földje az Odüsszeiában. Platón, Xenophón, a hazug Ktésziász, Arisztotelész is korábbi híradásokra, mesékre, mendemondákra hivatkozik. Lukianosz, a nagy kétkedő éppen a seregnyi régi utazót gúnyolva kalauzol minket mindenféle csudás helyekre (Egy igaz történet), az alvilágba, a Holdra, a bűbájos nők szigetére, a Borszigetre meg a Sajtszigetre, a Boldogok szigetének smaragdvárosaiba, ahol elefántcsontból készült utak, balzsamfolyók, méz- és olajforrások, egy évben tízszer termő gránátalmakertek várnak. Harali az arany földje, az ősidők mitikus országa, ahol az istenek lakoznak. Cuccagna és eldorádó. A Kék Hold völgye, Sangrila. Aranytavú Guatavita, János pap földje, arab és perzsa mondák ujgur Rézvárosa. Boldogok földje, Lúz. Tej-tenger partján elterülő Méru. Montsalvat, a rózsakeresztesek szoláris citadellája. Az uttarakuk országa és Saint-Yves d’Alveydre rejtélyes Agartthája, amely a beavatások központi helye, a titkos szellemi centrum. És persze mind közül a legtitkosabb, a Tibet hegyei között rejtező Shambala. Az édenből kiűzött ember tudatában volt a veszteségének. Tün- Száraz Miklós György Boldog helyek dérvölgyekről, égi mezőkről, csodás szigetekről álmodott. A mesebeli és mitológiai helyek mind az aranykor maradványai: csodás ősi városok, államok, birodalmak, ahol nincs halál és szenvedés, az ember az időn kívül létezik. Az utópiák „boldog helye” tökéletes. Az újkor nagy utópikusai, Morus, Campanella (Napállam), Francis Bacon (Új-Atlantisz), a rózsakeresztes Johann Valentin Andrea (Christianopolis) és a többiek színhelyük leírásakor a telek- és utcahálózattól az állam és a társadalom optimális szerkezetéig mindenre kitértek: az építészeti, városszerkezeti kérdésekre, tömbökre és terekre, a társadalmi és rokoni szerveződésre, a közigazgatási egységekre. Bármi jusson eszünkbe - élelmezés, szórakozás, filozófia, erkölcs, politika, vallás, kultúra, egészség, sport és hadászat -, az utópia helyén megvan a legjobb megoldás. Ne vesszünk el a részletekben! Ne kérdezzük, hogy vannak-e vagyoni különbségek, van-e pénz, létezik-e magántulajdon, léteznek-e egyenlőknél egyenlőbbek, jóságos vezetők és higgadt vezetettek, van-e törvény, jogok és előnyök, kötelezettségek. Fogadjuk el, hogy minden van, aminek lennie kell, és semmi sincs, ami nem kell. A tökéletes város befejezett. Kész. De mivel a tökély nem javítható tovább, viszont állandóság nincs, ezért azt is hihetjük, hogy valakiknek valaha talán sikerült megvalósítaniuk a nem létezőt. Ami aztán - mint minden emberi mű - elkezdett romlani. Megbillent az egyensúlya, erodálódott, lerombolódott s talán örökre eltűnt. Nincs. Csak mint régen kihunyt csillagok atlantiszi álomfénye ragyog az idő tengerének mélységeiből. Morus Tamás Utópiája (1516) egyszerre boldog és sehol sem létező. Az utópiák szerzői az elképzelhető legjobb feltételek kifundálására törekedtek, általában nem érdekelte őket a megvalósulás. De a fejedelmek, az építészek és várostervezők sosem mondtak le arról, hogy az ideális város, az utópia megvalósítható legyen, vagyis a Morus által használt kifejezés első értelme váljon igazzá, hogy Dante e világi, szenvedéssel teli helye, az ostello di dolore mellett - ha csak zárványként, akár egyetlen mintavárosban létezővé váljon a „boldog hely” is. Sem Leon Battista Alberti (Tíz könyv az építészetről, 1450-70) körtemplom köré épülő körvárosa, sem az erény szerelmesének, Filaretének, vagyis Antonio Averlinónak (Értekezés az építészetről, 1460) Sforzindája nem álomváros, hanem kőből, fából, agyagból és fémből épült valódi település. Utóbbi falakkal és bástyákkal övezett, centrális alaprajzú, csillag alakú, közepén a templom és a fejedelmi palota, vagyis a szellem és a matéria két irányító központja. Innen futnak szerte a sugárutak a kapukhoz és őrtornyokhoz. Az épületek helyét funkciójuk jelöli ki. Precízen szerkesztett úthálózat és csatornarendszer. Mindenütt levegő, fény, tágasság, tisztaság. Filarete értekezése nem irodalmi vagy filozófiai, hanem urbanisztikai mű. Végső soron az itáliai reneszánsz ideális városai is utópisztikusak voltak, ahogy az volt minden későbbi európai vagy újvilági kísérlet is, a filozófusok és építészetteoretikusok tökéletes városa ugyanis álom volt és maradt, hiába próbálták meg felépíteni, elképzelt tökéletességében sosem valósult meg, hisz a legfontosabbat egyik sem nyújthatta: az öröklétet. Jól tudják ezt a tökéletes város alaprajzát, a belső város térképét, a mandalát hónapokon át színes homokból építő tibeti szerzetesek, akik művüket, elkészülte után, a folyóba szórják. 37 Magyar Hauet • Magazin 2014. március 22., szombat Halász MargitTérey János Túlélőshow tanítványaim mesélik, hogy van a tévében egy csatorna, azon egy műsor, a műsorban egy nagyon nagy fazon, aki éjt nappallá téve a sivatagban, a hómezőn, az őserdőben barangol. És túlél. Hm! Vagyis az a feladata, magyarázzák, hogy eljusson A-ból B-be úgy, hogy közben ne haljon éhen. És ehhez jobbnál jobb, kreatívabbnál kreatívabb ötleteket talál ki. Kérdem a tanítványaimtól, hogy ebben mi a nagy szám. Mi, felnőttek mindezt csináljuk itt, Budapesten nap mint nap, miért kell ehhez a sivatagba vagy egyéb egzotikus helyre menni? De félretéve a tréfát, elkezdett érdekelni engem ez a fura alak. Olvasom róla, hogy a Brit Cserkészszövetség főcserkésze. Három helyen is eltört a gerince ifjabb korában, de őt ez egyáltalán nem korlátozta semmiben. Sőt. Válaszként felfutott a Mount Everestre, és unalmában írt róla egy sikerkönyvet. Aztán jetskivel megkerülte az Egyesült Királyságot, mert éppen ahhoz volt kedve. Ezt megspékelte azzal, hogy nyolcezer méter magasan költötte el a jó angol szokás szerinti háromfogásos vacsoráját. Majd jól nevelt angolként szélesen mosolyogva integetett a királynőjének, és leszállt a földre az övéihez. Lakóhajón tengeti mindennapjait, vagy egy szigeten népes családja körében zörgős héjú borsót szemelget. Én mondom, lehet tőle tanulni. Hogy mit? Nos. Ha például valakinek lerobban a dzsipje egy szürke hétfő reggelen munkába menet, eszébe ne jusson kétségbe esni! Szerelje le a dzsip egyik kerekét, szabjon belőle hétmérföldes csizmát! Varrja össze a saját hajszálaival! De itt ne hagyja abba, mert ez nem túlélő magatartás! Vágjon neki a budai erdőségnek! Ha óvodáskorú gyerek is van vele, fakéregből csináljon gyereknyerget neki! Ha találkoznak a csodaszarvassal, dobja rá a nyerget, ültesse rá a gyereket, a szarvas egészen biztos elviszi majd oda a gyereket, ahova kell. Ő meg ne tétovázzon, fogjon pár muharegeret, tegye be a csizmájába, jók lehetnek azok még valamire. Lehet is azt tudni a mai világban. Azon kevesek szánt, akik mégsem dzsippel mennének dolgozni reggelenként, hanem például metróval, se essenek kétségbe, ha egyszerre vaksötét lesz a metrókocsiban! Ne meneküljenek ki ész nélkül, mert az nagyon messze áll a túlélő magatartástól. Inkább vetkőzzenek pucérra, a ruháikat tekerjék egy bot végére, gyújtsák meg, és egyből jön világosság. De ezzel nincs semmi elintézve. Itt ne álljanak meg! Hatoljanak egyre beljebb és beljebb az alagútba! Találni fognak egy liánt, másszanak fel rajta, szépen egymás után! Meglátják, megéri. Budapest tényleg csodálatos város, a látványa mindenért kárpótol. Ha valaki esős nyári napon a Duna-parton szembe találja magát egy krokodillal, el ne fusson! Laza mozdulattal bánjon el a fenevaddal, nyúzza le a bőrét! A bőrből rittyentsen minijurtát, amolyan kis félereszest, ahova az eső elől bemenekülhet! Azt már mondanom sem kell, hogy a belsőségek és a hús legalább egy hétig eltart. Tiszta haszon. Nem kell majd sorban állnia a hentesnél, és guvadt szemmel hasztalanul bámulni az eltorlaszolt mérlegmutatót. Továbbá megkímélheti magát a hentesnél álldigáló, főtt kolbászt majszoló, beazonosíthatatlan identitású egyének rémtörténeteitől. Azon közalkalmazottak, akik munkahelyükről kiszabadulva az ebédidő alatt bankfiókban várnak a sorukra, és vannak előttük még vagy tizenöten, ne engedjék, hogy úrrá legyen rajtuk a rémület! És főleg ne kérjenek tanácsot az előnyugdíjas, pocakos biztonsági őrtől, hogy szerinte mikor kerülne rájuk a sor! Ez nem túlélő magatartás! Inkább rakjanak tüzet a kamatlábakat népszerűsítő reklámpapírokból, a székek fémlábait alakítsák nyárssá, és süssenek szalonnát az intézményben! Mire jó ropogóssá sül a szalonna, meglássák, az ő számuk villog majd a digitális kijelzőn! A békesség kedvéért nyugodtan kínálják meg a kisasszonyokat egy-egy katonával! Valószínűleg köszönik majd szépen, nem kérik, mert nem szeretnék összezsírozni magukat. De akkor is. Próbálják meg! Ha szimpla téli reggelen nem nyílik ki a busznak se az ajtaja, se az ablaka a hidegtől, nehogy bepánikoljanak! Nincs miért. Egy vállalkozó szellemű utas vegye le a kalapját, járjon körbe, és gyűjtse össze a hölgyek gyémántgyűrűit! Ez ám a túlélő magatartás! A gyémánt tízes keménységű, az üveg hatos, menni fog minden, mint a karikacsapás. Ha valaki esetleg álgyémántot tenne a közösbe, azt könnyen ki lehet szűrni. Vízbe kell mártani a hölgyet, és ha száraz marad, csak akkor lehet reménykedni, hogy nem csalt. Addig kell lehelniük a kedves utasoknak a levegőt, amíg az felforrósodik, és megolvad a gyémánt. De épp annyira, hogy munkálható legyen. Onnan pedig már csak néhány jól célzott mozdulat a szabadulás. Kiegészítésként még annyit, hogy gyémántolvasztás közben lehet énekelni a Megrakják a tüzet kezdetű népdalt, így éltek ezzel a legnagyobb túlélő eleink is. Azért jó ez a fazon, mondják a tanítványaim, mert mindent bevállal, nincs előtte lehetetlen. Persze hogy pénzért csinálja, mondják, nem bolond, hogy bolondnak nézesse magát ingyen. m H Forradalmak zúgtak el és vannak még innen az igazi szerpentinek! Ahol most hőseink haladtak, az istenhegyi emelkedő, régen veszedelmes mélyút volt, és rohanó hegyi patak medrévé változott nagy viharok idején, de ennek nyoma sincs: ez rögzített táj régen, olvasóm, és most a hóban egy-egy sáv szabad: le, föl. Üzemel a zöld benzinkút is. Előtte két acélfa áll, amelynek levélzete száz apró napelem. Hóláncot kapni, és mindent, ami a szemnek, a szájnak... Istenhegy! Vajon az egyik legnagyképűbb név, amelyet adtak valaha a földön?, töprengett Győző. Vagy épp ellenkezőleg, a legalázatosabb? Kikapcsolta a zenét az Amphetamine Logic után. A Szent Orbán téren állt. Szemközt a Művész cukrászda, barátnője, Laura törzshelye. A hókotrójuk, látszott, innét egyelőre nem megy tovább. Győző fogott egy rongyot, és kiszállt a kocsiból. Egymás után letisztogatta a lámpaburákat, áttörölgette az ablakokat. Párásodás ellen fűteni kezdett. A kulcslyukakba nem juthat nedvesség, mert villámgyorsan beléjük fagyna egy csöpp olvadt hólé is. Kétoldalt a munkagépek által fölpúpozott hó, de a sózatlan, jégbordás mellékutcák némelyikén csak a középen kitaposott árok látszott. Az előtte álló autó sofőrje tüzet kért. Szakállas férfi, prémes fülű pilótasapkát viselt. „Ismerjük egymást, ugye?” „Persze hogy. Magának volt az a drága étterme a Királyhágó téren.” „Menjél már, tegeződtünk... Diplomata vagy, nem?” „De.” „Jól vagy?” „Fogjuk rá. Most épp itthon. Az Őzike úton lakunk.” „Nem is tudtam. Pedig én a hegyen tényleg mindenkit ismerek. Egy nagy falu.” „Mi még szokjuk, újak vagyunk. Merre laktok?” „Hogy én? A Művész úton.” „Egyedül?” „Na, azt azért nem. Bár tavaly elváltam. Amúgy két lányom van... csak éppen nem velem élnek, tudod.” „Sajnálom...” „Sajnáld is.” „Mi meg gyereket várunk.” „Á, és mikorra vagytok kiírva?” „Karácsony utánra. December harmincadika.” „Az igen! És lehet tudni, kislány vagy kislegény?” „Legény.” „Ejha, tudjátok már a nevét?” „Andor Lőrinc.” „Gratulálok! Téged meg Ágostonnak hívnak, igaz?” „Ühüm, Mátrai Ágoston. Kösz.” „Szia. Győző, még mindig! Isten hozott a hegyen!” Látva, mozdul a kocsioszlop, bepattantak ők is. Mátrai lassan gázt adott, fölfelé kanyarodott az egykori istenhegyi magánklinikához. Nem itt fognak szülni, már nem engedhetnék meg maguknak az árfolyamát. Különben is bezárt, nem lévén rá kereslet. Itt már a terepen rekedt autóktól egyre nehezebben mozdult előre a kotrógép, és lassítani kényszerültek haszonélvezői, Mátrai és Labancz is. Még följebb, balról az egykori lombikbébicentrum következett. Sok tízezer sikeres beültetés, mind a múlté. Mióta az állam jelentősen csökkentette a családtámogatásokat, az intézet kapuján rozsdás rács. Mi szerencsére nem küzdünk a meddőség rémével, gondolta Mátrai, és tudjuk már, hogy a Szent János Kórházban fogunk szülni. Az Óra útnál előkerült egy előttük haladó égszínkék Mercedes 21-es busz, ennek is hókotró törte az utat. Két autóval hátrébb Győző emlékezett még a régi szilvakék buszokra, amelyek az emelkedő havában köhécselve naponta elakadtak, csupa ócskavas. Jobbról kibontakozott a panoráma. Győző tudta, odafönt van a villa, ahonnét egy honvéd tábornok sasolta a várat a számtalan ostrom egyikének alkalmával. Győző látta, balról a hópamacsok szerte az érdes mészkőre tapadnak, a ciklopszfal kitüremkedéseire. Látta azt is, hogy a 21-esről leszállítanak egy hajléktalant, aki innentől a busz mellett bandukolt a batyujával. Ismerős volt. „Jézusom, nem a Tompa Henrik?” A nem is olyan régen még mérvadó színikritikus? Nagyon hasonlít. Mégis elűzte gyanúját. A Költő utcánál jártak. Győző úgy képzelte, hogy a Jókai-kert kapuja most is nyitva van. A félköríves kőpadot nagy hó lepi, dús hókucsma ül az Anakreón-szobor fején és hóüstök mindegyik svábhegyi szobor feje búbján. És a mesemondó svábhegyi kadarkája megfagyott, immár jégbor. Győző itt aggódott Patríciáért egyik migrénes rohama idején. A hó meg a hegy eszébe juttatta azt az estét, amikor többen, akik egybeverődtek, szegény Henriket szívatták órákig Győző hajdani éttermében, a White Boxban. Kicsúfolták, kiűzték a hóba - a hó akkoriban ritkaság volt -, sőt még a cechet is kifizettették vele, ő meg egy barátja feleségének, Szemerédy Almának udvarolt, eredménytelenül. Már tizenkét éve, istenem! Azóta annyi minden... Forradalmak zúgtak el. De míg Győző fejében forradalmak dúltak, addig Mátrai elé beugrott egy őrült gyalogos. Majdnem elütötte ezt a... Mindenre elszánt, leszegett fejjel haladó, szakállas, kalapos férfi lépett hirtelen a kocsija elé, nem tekintve se jobbra, se balra. Alighanem öngyilkosjelölt. „Vészfékezés!” Mátrai lenyomta a kuplungpedált, és ugyanekkor rúgó mozdulattal rálépett a fékpedálra is. „Friss vagyok, királyság.” Megállapította, hogy nemcsak téli gumija tapad jól (négy milliméter, az előírásos profilmélység), hanem hólánca is rafinált (aszimmetrikus mintázat, tapad, mint a túl sok szeretet). Megnézte, ki az. Hát persze, hogy egy ágrólszakadt ember a cókmókjával. Hosszú, piszkos, szürke szakáll, zavart és fénytelen, vizenyős, fáradt szem. Fáradt, de meglepően intelligens. Cowboy kalap a fején. Eközben haladtak tovább, most már az Eötvös úton, és Győző még nem szakadt le az előtte haladó terepjáróról, amelyet Mátrai, az a szakállas külügyér vezetett. (Azelőtt nem volt szakálla. Nem is áll olyan jól neki, gondolta. Nem sejtve, hogy Mátrai Ágoston május óta ráadásul munkanélküli is.)