Magyar Nemzet, 2014. május (77. évfolyam, 118-147. szám)
2014-05-24 / 140. szám
37Madar Nemzet Magazin 2014. május 24., szombat Lőcse, avagy a polgár tanúvallomásai .Domonkos László___________________________ Tókaival egyszerre izgalmas Torockóra és mondjuk a Felvidékre érkezni. Át lehet élni a vétkes igazságtalanságot, amely a Nagy Mesemondónak * kinevezett hazudott Mestert érte. Mert Torockó vagy Lőcse a maga univerzumával még ma is majdnem olyan, amilyennek a magyar unitáriusok vagy a kuruc koron túli asszonylélek világát ez a nagyszerű realista lefestette. Akár a Szegény gazdagok románjai, akár A kőszívű ember fiaiban az idegenből hazatérő magyar katonáknak Sára 80 huszárját idéző alakjai: az ábrázolás plaszticitása, alkotóereje magával ragadó. Pontos és érzékletes, következésképpen szívszorító és lélegzetelállító - vagyis igencsak hatásos, mint az igazán jelentékeny filmek vagy a memóriánkba beégett festmények. És akkor még a kommunista cenzúratömlöcből alig húsz esztendeje kiszabadult, erősen remekműgyanús A jövő század regényét nem is említettük... Lőcsén minden adott, hogy Jókai méltón érkezhessen. Szvatkó Pál, akiről a Szlovenszkói városok című kiváló, 1938-as városszociográfia-gyűjtemény másfél évtizeddel ezelőtti újrakiadásakor joggal írhatta Kiss Gy. Csaba, hogy a két világháború között a felvidéki magyarság legjelentősebb szerkesztője volt, úgy jellemezte a szepességi városokat: urbanitásuk annyira erős, hogy ők élnek legtisztábban a múltban, városiasságuk a legzártabb („a szepességi város stagnáló”), lélekben a szepesi város mintha még ma is valamiféle fallal körülvett középkori erődítmény lenne, amelyet polgárközössége szívósan védeni igyekszik. Hogy annak idején éppen Lőcse milyen képet is mutathatott, arról némi fogalmat alkothatunk az adatból: 1555-ben 536 - nem is akármilyen - háza volt (egy korabeli falu hat-nyolc, egy korabeli város 1240 házból tevődött össze), kiváló esszéjében Szalatnai Rezső pedig leszögezi: elég a Jakab-templomba betérni, „ott kezdődik a lőcsei idő-élmény”. És ha az ember a templom mellett körbejárja a téglalap alakú körteret, benne a Thurzóházzal, amely „olasz és lengyel építészeti elemeivel kívül reneszánsz, belül gótikus”, döbbenten juthat eszébe, hogy odabenn a templomban a Thurzók vörösmárvány síremlékéről mily döbbenetes harckészség mered rá az örök mozdulatlanság mögül. Csakhogy Szvatkó Pál is, Szalatnai is 75 évvel ezelőtt vetette papírra a fenti sorokat. Idestova 130 éve, hogy Jókait szíven ragadta egy nemzetárulónak tartott lőcsei asszony helyi históriája, a Thurzók pedig közel négyszáz esztendeje pihennek a Szent Jakab-templom áhítatos hűvösében. Ma sajátos képletet mutat a város, amely magyar nemzedékek sorának Korponay Jánosáé Géczy Julianna városát jelenti, házát szent révülettel bámulom a régi városháza, a mai Szepességi Múzeum Schulek Frigyes tervezte pompázatos építményével szemközt: íme, az élő, a halhatatlan, a valóban klasszikus irodalom. És itt a kép is, igen, az orrom előtt, a tanácsterem bejárata mellett a falon, pontosan olyan, ahogyan a Mester a kötet elején leírja: „Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába.” Ez a hölgy városával együtt ma mintha azt igazolná - hogy az asszony tényleg ingatag. Korponayné Lőcse, a „német magyarok” civitása, a legpolgáribb magyar települések egyike, melynek lakói valaha Szvatkó szerint „csaknem elspleenesedett és némileg rideg polgárok, múltba néző lelkek” voltak, akiket azonban „a megtartás, az összetartás, a zárkózottság jellemez” most csupán unott és barátságtalan. Barátságtalan az étteremben és a templomban, a néptelen utcán és a valamikori tanácsterem ajtajában, amely felett, miként Szalatnai megjegyzi, „komoly latin igék intenek a polgári bölcsességre”. („Sic agitur censura et sic Exempla paranter, cum Judex alios monet, ipse facit”, így hajtatik végre az ítélet, és így adatnak példák, ha a bíró maga azt cselekszi, amire a többieket figyelmezteti.) Hát igen... Amott a híres olajkép 1679-ből, midőn a tizenkét tanácsnok körben áll, esküre emelt kézzel, középen a nyitott törvénykönyv keresztbe tett pallossal, a felső sarokban égi dicsfényben az Úr szavai (természetesen németül), lent a bűn szörnye és a hóhér bíbor ruházatban. A tanácsteremben pedig csupa nagy szakállú, nehéz léptű, komor szepesi szász polgár („Zipser”), amint most éppen a magyar Felvidéken rendezkedik be övéivel. Évszázadokra. Mintha megéreztek volna a jövőből sok mindent: ők állították a szégyenketrecet, amely ismét régi helyén látható, és ahová utoljára 1850-ben zárták az asszonyi ingatagság „legnyelvesebb és legfedérebb” dísz- és mintapéldányait... Nagyjából eddig tartott ki az ősi pallosjog is (saját hóhérral!). 1851-ben végezték ki az utolsó feleséggyilkost. Alig két évvel korábban, 1849 januárjában Görgey Artúr és Guyon Richárd innen készülődik a branyiszkói csatára. Azután... EU, sok bevásárlóközpont a környéken és választási óriásplakát: egy hölgy és két úr kardot tartanak maguk elé, a felirat: „Mindenki Brüsszelért, mi önökért!” A boltos hölgy sem németül, sem angolul nem akar érteni, pillantásán látni: alig várja, hogy eltisztuljunk innen. Szabó Dezső két évet tölt itt, közvetlenül az impériumváltás előtt - és képtelen kivonni magát a régi és az újabb korra készülődő Lőcse asszonyi ingatagságának hatása alól. A Legenda Lőcsén ezt a fura kettősséget példázza, Lesznyák tanár úr groteszk szeretetreméltóságával és a poloskák mindent elborító totalitásával. Kommunizmus és hazafiság 1919-es lőcsei vitájában pedig Scholtz Mihályné ítélete maga a halál. És Krúdy lírája szolgáltat mindehhez kissé andalító, alig észrevehetően nyugtalanító háttérmuzsikát, mondjuk a gyönyörű Schmidt mézeskalácsosnéval, aki a legszebb asszony a városban, húszesztendős múlt, „olyan fehér a nyaka, mint a galambé. A járása mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A bal vállán van egy lencse. Egy pici anyajegy” - és megölte az urát, és vele kéne tölteni az utolsó éjszakáját. .. Igen, az asszony ingatag. Lőcse város képviselő-testülete, miként arról a Szepesi Lapok 1918. novevember 5-i száma beszámol, október 29- én határozatilag kimondja: „tiltakozik bárhonnan kiinduló olyan politikai törekvések ellen, amelyek az ország integritásának rovására a magyar államot területileg megcsonkítani, abból idegen állami alakulatok számára magyar földet jogtalanul eltulajdonítani céloznak”. Szalatnai idézi az 1910-es népszámlálás adatait: a lakosságnak mindössze 41,1 százaléka szlovák (1377 német, 2410 magyar, 3094 szlovák), alig két évtized múltán, 1930-ban 8906 lakosból 7182 (cseh)szlovák, a magyarok aránya 3,25, a németeké 8,74 százalék. (A 2011-es adatok szerint a 14 830 lakosból 12 343 szlovák, 822 roma.) Állunk, álldogálunk a városközpontban, mindinkább beborul, már esik is jócskán. Amarra, a Tátra felé dörög és villámlik. . A barátom azt mondja, émelyeg a szakállas nőtől. Meg hogy az ötéves kisfia megkérdezte, hogy a néni csúnya-e vagy beteg. A barátom azt felelte, hogy a néni bácsi, mire a kisfia azt kérdezte, meggyógyul-e. Nem értem ezt a felhajtást a szakállas nő körül. Még ha II. János Pálról derült volna ki, hogy nőpápa, aki titokban kombinét hord. Engem fikarcnyit sem zavar a szakáll. Mózesnek is volt. Szent László királynak, Marxnak, Istennek. Mi baj a szakállal? Én kötelezővé tenném a nőknek is. Részben mert szép. Másrészt tudják meg, milyen azzal kezdeni a napot, hogy le kell kaszálni a pofánkról a rusnya bozótot. Azt hiszik, a szüléssel minden el van intézve. Hát nincs! Ennyivel nem ússzátok meg! Tessék szakállat növeszteni! Ami különben gazdaságos. Télen melegen tartja az arcot, ezáltal könynyebb a rágás, vagyis a szakáll energiatakarékos. A kislányoknak már az óvodában kötelezővé kellene tenni. Az ember a teremtés koronája, nem igaz, hogy épp ez nem tanulható. A deviáns kislányokat sem kéne kirekeszteni. Azoknak, akik minden igyekezetük ellenére sem tudnak arcszőrzetet fejleszteni, engedélyezni kell az óvodában az álszakáll viselését. Bár ők mások, ne érezzék azt, hogy csökkent értékűek, még ha azok is. Különben a szakáll praktikus viselet: ablakot lehet mosni vele, asztalt törölgetni, el lehet raktározni benne az ételmaradékot. Mondom, nem értem, mire ez a felhajtás. Egy szakállas pasi. Mi van abban? Nem szabadna megütköznünk ezen. Elég a szőrözésből, papolásból, mesélek valami mást. Apámnak volt egy barátja. Jóbnak hívták, Zakariásnak vagy Jeremiásnak, ilyesféle zsidós-biblikus neve volt. Ritkán láttuk, két-három évente, mindig bejelentés nélkül állított be. Az első találkozásunk számomra megrázó volt. Csöngettek, hét-nyolc éves lehettem, nyargaltam, feltéptem az ajtót, és sóbálvánnyá váltam: ott állt velem szemben egy miniatűr felnőtt! Egy ötvenéves gyerek. Ötven vagy száz? Ki tudja. Vén volt. Biztos, hogy harminc fölött. Szakállas. Éppen akkora, mint én. Arca, szeme egy magasságban az enyémmel. Barátságosan mosolygott a szakállból, de én nem barátkoztam: a köszönés lehetséges módozatait keresgélte zakatolva az agyam, de hiába: az akadály leküzdhetetlennek bizonyult. Némán sarkon fordultam, hívtam apámat. - Keresnek. - Ki az? - Hát ez - mondhattam volna - a dalai láma kicsiben, egy manó nagyban, a kobold Lear. Nyilván semmi ilyesmit nem mondtam, és később, amikor ismertté lett előttem apám látogatójának néhány művészneve - „Herkules, a törpe gladiátor”, „Góliát, a liliputi rém” -, akkor már kerestem a társaságát. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy valójában mi ő. Hogy bohóc-e? - A kis emberek nem szeretik, ha nevetnek rajtuk - felelte olyan mosolytalanul, hogy azt hittem, megsértődött. - Az viszont borzasztó, ha egy bohócon nem nevetnek. Feloldhatatlan ellentét. Nem, azt nem nekem találták ki. Maradok inkább a világ legkisebb óriása. Apám akkor ismerkedett meg a barátjával, amikor 1956-ban kiengedték a börtönből, és elszegődött az ország legnagyobb vándorcirkuszához, Jeremiástól, aki talán Zakariás, de az is lehet, hogy Lajos volt, jó néhány centit elvett a Teremtő, de cserébe adott neki valamit. Úgy ragadtak meg az agyában az idegen szavak, kifejezések, hogy oda sem figyelt. Amit egyszer látott vagy hallott, azt soha többé nem felejtette el. Apám huszonhat évesen szabadult, ugyanakkor a világ legkisebb óriása úgy negyven körül járt, és az európai nyelvek majd mindegyikén tudott. Apám két évig dolgozott a cirkusznál, és az alatt az idő alatt a törpe megtanult héberül, arabul, kínaiul és hindiül, mohó agya beszippantotta számos andoki, amazonasi indián törzs és kihalófélben lévő afrikai néger népcsoport szókészletét is. Világhírű tudós lehetett volna, ha egy fikarcnyit is érdekli a tudomány. - Hány nyelven tudsz? - szegeztem neki a kérdést egyszer régen. - Neked, de csak neked megmondom az igazat - vigyorgott kajánul. - Egyen. Az emberén. Mások is feltették neki a kérdést, és egyszer sem válaszolta ugyanazt. Egy újságírónak, aki azt firtatta, igaz-e, hogy csaknem száz nyelvet ismer, így felelt: „Nem tudom. Tanulok, de gyanítom, hogy közben nyelvek kihalnak bennem.” Máskor meg azt mondta: „Az anyanyelvemet sem ismerem. Ahogy senki sem. Ott van mindjárt a fű. Nekünk ma minden fű, ami zöld. Legfeljebb gyep vagy pázsit. Egy száz éve élt írástudatlan pásztornak ötszáz szava volt a fűre. A reggeli fűre, a délire meg az estire. A tavaszira, az őszire és a télire. A zsengére, a nedvesre és a szárazra, a kövérre és a soványra. Aszerint, hogy milyen a növényi összetétele, hogy hol található, erdőszélen, tisztáson vagy pocsolyás réten. Hol vagyok én ahhoz a pásztorhoz képest?” „ Apámnak is kivételesen jó nyelvérzéke volt, de a törpe képességei csodával határosak voltak. Ha nem faggatták, élvezettel beszélt a tudományáról. Például hogy az Amazonas mélyén élő janomami indiánoknak és egy dél-kínai népcsoportnak egyszavas kifejezése van a falevélen eső után visszatükröződő napsugárra. Vagy hogy a jelen kőkorában élő jaravák élőlénynek tartják és néven nevezik a mozgó árnyékokat. Hogy egy etelközi lovasnak majd száz kifejezése volt a nyílvessző röptére, a székelyeknek pedig szavuk volt a puskalövésre, amelyet a halotti könyörgés befejeztével a férfi égbe távozó lelke után küldtek. Apám egyszer felfigyelt arra, hogy barátja sok-sok éve nem jelentkezett már. Kérdezősködni kezdett, levelet írt, telefonált, valahogy kiderítette, hogy meghalt. Isztambulban vagy Szingapúrban történt, a porondon vagy egy sikátorban, leszúrták vagy kitörte a nyakát. Azt kérdezik, hogy jön ide Herkules-Zakariás? Máskor is eszembe jut, ráadásul egy kínosan lassan alakuló regényem egyik főszereplőjévé tettem. Ma talán azért ötlött eszembe, mert csodabogár is volt. Mint a cirkuszi sátor és a vásári ponyva más lenyűgöző alakjai, a tűznyelők, kardnyelők, láncot szaggató erőművészek, szöges ágyon hentergő fakírok, vak késdobálók, siketnéma látnokok, ikerszörnyek, kétmázsás csecsemők és a szakállas nők. Száraz Miklós György Közönséges bakszakáll