Magyar Nemzet, 2015. március (78. évfolyam, 51-76. szám)

2015-03-16 / 63. szám

8Magyar Nevizes Vélemény 2015. március 16., hétfő Széthúzás Széchenyi és Deák országában Mindaddig nem állítható helyre a politika iránti bizalom, amíg érezhetően nem javulnak az anyagi életfeltételek ___Dr. Gr.Ki­ncsér György uton hátradőlhetnek-e a hatalomba kerültek pusztán azért, mert nincs al­kotmányos lehetőség arra, hogy a nép a ciklus közben lecserélje őket? Ná­lunk a választójogi törvény alapján olyan helyzet van, hogy a választáson részt vettek 42-44 százalékának ugyanazon pártra való igenlő szavazatával kétharmados többségre lehet szert tenni, míg az EU sok országában ez ko­alíciós kényszerre lenne csak elég. A választásra jogosult több mint nyolcmillió polgárral szemben mint­egy egynegyedének szavazatával választást lehet nyerni, amire a győztes ol­dal azt mondja, hogy létrejött a nemzeti egység. Ki-ki maga döntse el, hogy ez igaz-e vagy sem. Azt szokták mondani, hogy aki nem megy el szavazni, annak nincs joga arra, hogy véleményt nyilvánítson, háborogjon, netán tüntessen. Ez azonban badarság, ők is ugyanolyan polgárai az országnak, mint akik szavaztak. A nem szavazás is véleménynyilvánítás, csak azt nem tudjuk, hogy mire. A kormányoldal a folytatást ígérte, miközben a szétesett ballibek egy­mással vannak elfoglalva, a székekbe nem sikerült beleülniük, így az ala­csony ingerküszöb miatt folyik a handabandázás, a győztesek pocskondiá­­zása. A győztesektől valóban több és főként őszintébb szerénységet, aláza­tot várunk, hiszen mire is kaptak felhatalmazást? Az egész ország képvise­letére. Alapvető fontosságúnak tartom, hogy vajon az írott és elektronikus média azt közvetíti-e, ami a valóság, amit kellene, amit elvárunk, vagy va­lami mást? E téren szkeptikus vagyok. A lezárult választási évben megta­nulhattuk, hogy sokkal több volt a színjáték, mint a valóság hű bemutatá­sa, sokkal több volt a hazudozás, az ígérgetés, mint a realitás. Rájöhettünk, régi igazság, hogy nálunk a politika bizony „úri huncutság”, mi több, a ha­zugságok művészete. Sok amatőr szereplő azonban nem tudta elfedni az igazságot, lelepleződött. Okszerű a kérdés, hogy vajon azokhoz, akik nap mint nap kizárólag a különféle bulvárlapokon „művelődnek”, kezükbe évek óta nem vesznek könyvet, eljut-e egy országos napilap tartalma, eszmeisége? Erős kétségeim vannak, mert tapasztalataim alapján állítom, hogy óriási a tudatlanság, amely az érdektelenségből, az igénytelenségből fakad. Sokan csak „dafke” szavaztak, semmint átgondolt információk birtokában. Ezt használták ki sok helyen. A tájékozatlanság, a tudatlanság, nemkülönben a rémséges bu­taság a mai magyar társadalomban az igazi ellenség. Az emberek oda jutot­tak, hogy saját érdekeiket sem tudják igazán felismerni, és nemkülönben ennek megfelelően cselekedni. Igaz, hogy a társadalom elég nagy hányada él olyan anyagi és szociális helyzetben, hogy annak örül, ha egyáltalán elve­getál hónapról hónapra. Olyan leszakadt régiók, kistérségek vannak, ahova politikus jó, ha tízévenként egyszer teszi be a lábát, érdemi mondanivalója, főként a megoldásra, nincs. A külföld által is nagyon magasra tett magyar korrupciós ráta, illetve a szegénység ugyancsak komoly ellenség. Amikor az egyik napról a másikra élő sok százezer vagy millió ember azt látja, hogy a kizárólag a politikából élők egyre csak gazdagodnak, a felső hatalmi elit - bármelyik oldalon! - el­szakadt a valóságtól, akkor sok ember zsebében kinyílik a bicska. Ez vezet aztán a kilátástalanság érzéséhez, a jogos vagy jogtalan, de mindenképpen figyelemre méltó irigységhez, amely családokat, embereket, barátokat vá­laszt el egymástól. Sokan, joggal, a politikusokat okolják saját egyéni hely­zetük fokozatos romlásáért, amikor szembesülnek a szép szavak és ígérge­tések, valamint a maguk élethelyzete és lehetőségei közti égbekiáltó szaka­dékkal. Képtelen helyzet, amikor a párthovatartozás a fő, mérvadó szempont egy ember megítélésében, nemkülönben boldogulási lehetőségeiben. Az emberek közt nincs kommunikáció, közös gondolkodás, kiveszett az együ­vé tartozás érzése, és ez, bátran és határozottan állítom, az 1990 utáni álla­potoknak köszönhető. Nincs nemzeti minimum, mindenki a másikat akar­ja lenyomni, lehetetlenné tenni, mások hátán felkapaszkodni. Mivel vidé­ken élek, jól tudom, hogy megszűnt a középréteg, a polgárság, a különféle értelmiségiek közti érdemi párbeszéd közös dolgainkról, ami valamennyi­ünket összeköt. Mindent eluralt az érdekelvű kapcsolat, ami a valódi embe­ri értékeket negligálja. Embertársunkra csak akkor figyelünk talán, ha már nagy a baj, és csodálkozva kérdezzük, hogy ez miért van. Mindenki a má­sikban keresi a hibát, nyomorúsága okait, a megoldást mástól várja, hogy valaki más nyissa ki a száját, intézkedjen helyette. Ha az egyén, a közösség nem látja be, hogy ilyen mentalitással egy helyben maradunk, és egyre job­ban leszakadunk, soha nem lesz esélyünk arra, hogy az áhított nyugati élet­­színvonalat akár csak megközelítsük. Az állandóan nyomuló, képmutató, szép szavakkal kábító politikai ka­landorok még mindig megélnek, és az emberek nem veszik észre, hogy azért, mert ismét átvágták őket. Persze ehhez elő kell venni azt a józan észt, amelyre most nagy szükség van. Alaptörvényünk oly szép és nemes hitval­lását olvasva az jut eszembe, hogy vajon hány évre van még szükség ahhoz, hogy ezen kívánalmak megvalósuljanak. Széchenyi és Deák, Kossuth orszá­gában a széthúzás most nagyobb úr, mint gondolnánk. Homo homini lupus est, vagyis ember embernek a farkasa, ezt akarjuk? Kétségtelen, hogy a szép szavak és ígérgetések ellenére mindaddig nem állítható helyre a po­litika, a hatalom iránti bizalom és a nélkülözhetetlen hitelesség, amíg érez­hetően nem javulnak mindannyiunknak az anyagi életfeltételek. A sze­génység, a nyomor csak elkeseredettséget szül, kérdezem, vajon ez kinek, kiknek áll érdekében? SZABÓ JÁNOS RAJZA ti Ki van zsákutcában? II Körmendy Zsuzsanna_____________________________________________ ehangoló látvány, amint a (majdnem) kétharmados óriáskígyó ennen far­kába harap. Nem szeretnénk azt gondolni, hogy a jobboldal erős ellenzék híján most éppen azon dolgozik, hogy önmagát megbuktassa. Kövér Lász­ló interjúja a szombati Magyar Hírlapban, ahol a Magyar Nemzet és a Hír TV sírját ássa, és az előfizetőket gyakorlatilag lemondásra buzdítja, végtelen szomo­rúsággal töltött el. Ha a Fidesz prominensei jobban ismernék a munkásmozgalom történetét, harc­modort váltanának. Jobboldal lévén nem harcolnának a jobboldali értelmiség ellen. Mielőtt eldobálnák kézigránátjaikat, megnéznék, jó irányban állnak-e, vagy csak úgy vaktában hajigálnak mindenre, amiér és mozog, tehát veszélyes. Pedig nem kel­lene erőlködniük, hogy valódi ellenfelet keressenek maguknak, e tekintetben a sors kiszemeltjei. Egyetlen erős hatalom sem regulázza az értelmiséget. Meglehet, elemzéseivel, helyzetértékeléseivel néha kínos neki az értelmiségi tudás és kritikusság. Mondhat­nánk azt is, hogy egy politikai erőnek a szépség nem elsődleges tulajdonsága, ezért aztán tükörbe sem szeret nézni, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Minden hatalom fölhasználja azt a szellemi muníciót, ami rendelkezésére áll. Mert szüksége van rá. Lehet, hogy a fogát szívja, de akkor is fölhasználja mindazt a szellemi tőkét, ami or­szágos szinten vagy még azon túl is számára megadatott. Ha teremtésben gondolko­dik, akkor nem vadonatúj értelmiséget akar politikai önnemzéssel, hanem legfonto­sabb célként az állampolgár jó közérzete és szemmel látható gyarapodása jut eszébe. Nem hiszi magáról, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás non plus ultráját hozza létre, amikor új értelmiséget, új lapot, új tévét, almanachunalmat árasztó új folyó­iratot akar a régiek lerombolása árán. Mert pontosan látja, hogy a veríték- és pénz­­szagú erőlködések eredményességének záloga sosem lehet a már létrehozott, műkö­dő fórumok, lapok dühödt megtámadása, megsemmisítése. Egy konzervatív szellemiségű kormány nem üzenhet hadat kockázat nélkül az ország egyetlen nagy múltú konzervatív szellemiségű napilapjának. Annak a lap­nak, amely korántsem csak az első polgári kormány idején, 1998 és 2002 között, ha­nem végig, az ellenzékiség nyolc évében is kiállt a magát polgárinak valló politikai erő mellett. Segített a polgári közönség orientálásában, megtartásában, ezáltal köz­vetve a mai kormány hatalomra kerülésében. Nem hálát várunk - politikusok hálá­ja nem hoz szerencsét. Azt várjuk csak, hogy békén hagyjanak minket, hogy dolgoz­hassunk, hogy ne szipkázzák el újságíróinkat, s ne érezzük, hogy túszul maradt egy szerkesztőség a nagy Orbán-Simicska-játszmában. Ha visszafogott vagyok, akkor csak azt írom, a hatalom részéről meglehetős rövidlátásról tanúskodik éppen a Ma­gyar Nemzettel konfrontálódni, s vele a több tízezres olvasótáborral, amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette. Bár némely politikussal ellentétben én az „idealista ” szót nem tartom az „idióta ” szinonimájának, nézhetjük a helyzetet pragmatikusan is: a Magyar Nemzet aláaknázására való törekvés megjósolhatóan kontraproduktív. Közönségesen úgy mondanám: ma mi szívunk, holnap ti fogtok szívni. Legyen bár baloldali vagy jobboldali az a kormány, amelynek idején megszű­nik a Magyar Nemzet, a hízelgők által helyeselt mai kormányzati akarat egykor stig­ma lesz rajta. Levakarhatatlan. Ez a lap kibírta a fasizmust, a Rákosi-érát, túlélte a Kádár-rendszert. Gyaníthatóan Kövér Lászlót és a Fidesz-kormányt is túléli. Egy lap nem az, amire fölhasználják, hanem az, ami benne van. Ami benne be­tű szerint olvasható. Tulajdonképpen jó alkalom Kövér László megnyilvánulása ar­ra, hogy leszögezzük: a Magyar Nemzet polgári napilap, és az is marad, ha hagyják létezni. Ha a kormány is polgári, akkor hasznára fog válni továbbra is ez a lap. Ha viszont beleszalad rossz intézkedésekbe, sorozatban szavaz meg állampolgár-bosz­­szantó törvényeket, nem tartja céljának, hogy a remek GDP-szám mellett a GNI- mutatók is jók legyenek, hogy az állampolgár kellemesebben, jobb közérzettel, egy jobban működő országban éljen, akkor a Magyar Nemzet azt továbbra is meg fogja írni. A lap szellemiségéből az következik, hogy minden jó kormányzással szövetséges, de egyikkel sem cinkos. Megtartja, s ha szükségesnek látja, tovább fogja fejleszteni kritikusságát, a tárgyilagosság iránytűjét pedig ebben a sűrű sötét erdőben, ahol va­gyunk, nem teszi félre. Politikusainknak pedig el kellene gondolkodniuk e József Attila-i sor jelentésén: „Érted haragszom, nem ellened”.­­ V EGY HÉT EURÓPÁBAN A Moszad az amerikai héják ellen M­T.Qr/Snt KArot._________________­_________________ F­ urcsa helyzet, amikor az izraeli titkosszol­gálat, a Moszad figyelmezteti az amerikai kongresszus héjáknak nevezett legháború­­pártibb tagjait, hogy az Irán elleni újabb szankciók akadályoznák az Irán atomprogramjával kapcsolatos tárgyalásokat. A Genfben folyó P5+1 ország (Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Fran­ciaország, Egyesült Királyság , Németország) kö­zötti tárgyalásokon 2013-ban már értek el eredmé­nyeket, Irán a szankciók enyhítése fejében ideigle­nesen beleegyezett, hogy az urániumot nem dúsítja öt százalék fölé - húszszázalékos dúsítás szükséges az atombomba előállításához -, ám végleges megál­lapodást nem sikerült elérni. Időközben a republi­kánus Mark Kirk és a demokrata Robert Mendez tör­vényjavaslatot nyújtott be, amely fokozná a szankci­ókat, ha Irán atomprogramjáról ez év június 30-ig nem születne végleges egyezmény. A törvényterve­zetet mind az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, mind az Amerikai-izraeli Közügyi Bi­zottság (AIPAC) támogatja, miközben a Moszad ve­zetői figyelmeztették az amerikai külügyminisztert, John Kerryt és az Izraelben tárgyaló amerikai kong­resszusi delegációt is, hogy a törvényjavaslat elfoga­dása olyan lenne, mintha a tárgyalók közé egy kézi­gránátot dobnának. Egy a Moszad, az izraeli hadsereg és a Sin Bét (ál­lambiztonsági szolgálat) volt vezetőiből álló csoport az elmúlt héten egy tel-avivi sajtótájékoztatón azzal vádolta az izraeli miniszterelnököt, hogy ő a felelős a Hamásszal és az Iránnal való tárgyalások kudarcáért. Sabtai Savit, aki 1989 és 1996 között a Moszad igazga­tója volt, azzal vádolta Netanjahut, hogy nem más, mint egy hatalmas tévedés az, ahogy ő Irán nukleáris programját kezeli, amely Izrael biztonságának már eddig is kárt okozott és a jövőben is kárt fog okozni. Az izraeli hadsereg egy volt generálisa, Amnon Resef, aki az 1973-as arab-izraeli háború (jóm kippuri há­ború) egyik katonai vezetője volt, kijelentette, hogy Netanjahu ugyanabban a diplomáciai vakságban szenved, mint ami Izraelt jellemezte a jóm kippuri háború előtt. „Sajnos nagy árat fizettünk a jóm kippuri háborúban, amit elkerülhettünk volna, ha megértjük, hogy az egyiptomiak mit akarnak. Végül minden milliméter földet visszaadtunk, de értékes embereket veszítettünk. Eltérően attól, amit a minisz­terelnök és emberei mondanak, az izraeliek hisznek a mérsékelt arab államokkal való diplomáciai megol­dásokban, amibe a palesztin kérdés is belefoglalható” - mondotta az 1973-as háború veteránja. Feltehetően ugyanez az amerikaiakra is elmondható lenne, akik már belefáradtak az Egyesült Államok különböző há­borúiba, hiszen amióta a második világháború befe­jeződött, eltekintve az öt nagyobb háborútól (koreai, vietnami, öböl-, iraki, afganisztáni), az amerikai had­sereg szinte minden nap végrehajtott valahol valami­lyen katonai akciót - általában az Amerikának nem tetsző kormányok megbuktatásában segédkezett. Az amerikai és az izraeli radikális erők összefonódása az európai politikát is nagyban befolyásolja, hiszen a NATO Oroszországgal szembeni határozottabb fellé­pését is azok szorgalmazzák, akik hevesen kritizálják Barack Obama engedékenységét Iránnal szemben. A NATO és az amerikai külügyminisztérium egyes vezetői ugyanúgy nem akarják megérteni Oroszország szempontjait, mint ahogy az izraeliek nem akarták Egyiptom igényeit az 1973-as háború előtt. Legutóbb például a NATO európai katonai pa­rancsnoka, Philip Breedlove igyekezett az ukrajnai konfliktust élezni azzal a kijelentésével, hogy az oro­szok több mint ezer harci járművet, továbbá harcoló egységeket és korszerű légvédelmi és tüzérségi erő­ket küldenek az ukrán kormányellenes erők támoga­tására, és a helyzet napról napra romlik. E kijelentés ellen még az Oroszországgal nem nagyon szimpati­záló vezető német napilap, a Der Spiegel is felemelte szavát, rámutatva, hogy az amerikai héják minden­képpen igyekeznek megtorpedózni Berlinnek az uk­rán válság diplomáciai megoldására törekvő erőfe­szítéseit. És nemcsak Breedlove, hanem a külügyi ál­lamtitkár, Victoria Nuland és az amerikai kong­resszus republikánus tagjai és néhány befolyásos de­mokrata is azon erőlködik, hogy Washington lássa el fegyverekkel Ukrajnát, ami a konfliktus kiszélesedé­séhez vezetne. A Spiegel szerkesztőségi cikke szerint Angela Merkelnek minden diplomáciai ügyességére szükség lesz, hogy az amerikai héják nyomásával szemben békés megoldást találjon az ukrán válságra. Mind az izraeli, mind az európai példa azt mutat­ja, hogy lenne mód a konfliktusok nagyobb áldoza­tok nélkül történő megoldására, ha a józanabb erők tudnának felülkerekedni az akaratukat egyoldalúan a másik félre rákényszeríteni akaró radikálisokkal szemben. Lehet azonban, hogy egy ilyen fordulatra kissé még várni kell.

Next