Magyar Nemzet, 2015. március (78. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-16 / 63. szám
8Magyar Nevizes Vélemény 2015. március 16., hétfő Széthúzás Széchenyi és Deák országában Mindaddig nem állítható helyre a politika iránti bizalom, amíg érezhetően nem javulnak az anyagi életfeltételek ___Dr. Gr.Kincsér György uton hátradőlhetnek-e a hatalomba kerültek pusztán azért, mert nincs alkotmányos lehetőség arra, hogy a nép a ciklus közben lecserélje őket? Nálunk a választójogi törvény alapján olyan helyzet van, hogy a választáson részt vettek 42-44 százalékának ugyanazon pártra való igenlő szavazatával kétharmados többségre lehet szert tenni, míg az EU sok országában ez koalíciós kényszerre lenne csak elég. A választásra jogosult több mint nyolcmillió polgárral szemben mintegy egynegyedének szavazatával választást lehet nyerni, amire a győztes oldal azt mondja, hogy létrejött a nemzeti egység. Ki-ki maga döntse el, hogy ez igaz-e vagy sem. Azt szokták mondani, hogy aki nem megy el szavazni, annak nincs joga arra, hogy véleményt nyilvánítson, háborogjon, netán tüntessen. Ez azonban badarság, ők is ugyanolyan polgárai az országnak, mint akik szavaztak. A nem szavazás is véleménynyilvánítás, csak azt nem tudjuk, hogy mire. A kormányoldal a folytatást ígérte, miközben a szétesett ballibek egymással vannak elfoglalva, a székekbe nem sikerült beleülniük, így az alacsony ingerküszöb miatt folyik a handabandázás, a győztesek pocskondiázása. A győztesektől valóban több és főként őszintébb szerénységet, alázatot várunk, hiszen mire is kaptak felhatalmazást? Az egész ország képviseletére. Alapvető fontosságúnak tartom, hogy vajon az írott és elektronikus média azt közvetíti-e, ami a valóság, amit kellene, amit elvárunk, vagy valami mást? E téren szkeptikus vagyok. A lezárult választási évben megtanulhattuk, hogy sokkal több volt a színjáték, mint a valóság hű bemutatása, sokkal több volt a hazudozás, az ígérgetés, mint a realitás. Rájöhettünk, régi igazság, hogy nálunk a politika bizony „úri huncutság”, mi több, a hazugságok művészete. Sok amatőr szereplő azonban nem tudta elfedni az igazságot, lelepleződött. Okszerű a kérdés, hogy vajon azokhoz, akik nap mint nap kizárólag a különféle bulvárlapokon „művelődnek”, kezükbe évek óta nem vesznek könyvet, eljut-e egy országos napilap tartalma, eszmeisége? Erős kétségeim vannak, mert tapasztalataim alapján állítom, hogy óriási a tudatlanság, amely az érdektelenségből, az igénytelenségből fakad. Sokan csak „dafke” szavaztak, semmint átgondolt információk birtokában. Ezt használták ki sok helyen. A tájékozatlanság, a tudatlanság, nemkülönben a rémséges butaság a mai magyar társadalomban az igazi ellenség. Az emberek oda jutottak, hogy saját érdekeiket sem tudják igazán felismerni, és nemkülönben ennek megfelelően cselekedni. Igaz, hogy a társadalom elég nagy hányada él olyan anyagi és szociális helyzetben, hogy annak örül, ha egyáltalán elvegetál hónapról hónapra. Olyan leszakadt régiók, kistérségek vannak, ahova politikus jó, ha tízévenként egyszer teszi be a lábát, érdemi mondanivalója, főként a megoldásra, nincs. A külföld által is nagyon magasra tett magyar korrupciós ráta, illetve a szegénység ugyancsak komoly ellenség. Amikor az egyik napról a másikra élő sok százezer vagy millió ember azt látja, hogy a kizárólag a politikából élők egyre csak gazdagodnak, a felső hatalmi elit - bármelyik oldalon! - elszakadt a valóságtól, akkor sok ember zsebében kinyílik a bicska. Ez vezet aztán a kilátástalanság érzéséhez, a jogos vagy jogtalan, de mindenképpen figyelemre méltó irigységhez, amely családokat, embereket, barátokat választ el egymástól. Sokan, joggal, a politikusokat okolják saját egyéni helyzetük fokozatos romlásáért, amikor szembesülnek a szép szavak és ígérgetések, valamint a maguk élethelyzete és lehetőségei közti égbekiáltó szakadékkal. Képtelen helyzet, amikor a párthovatartozás a fő, mérvadó szempont egy ember megítélésében, nemkülönben boldogulási lehetőségeiben. Az emberek közt nincs kommunikáció, közös gondolkodás, kiveszett az együvé tartozás érzése, és ez, bátran és határozottan állítom, az 1990 utáni állapotoknak köszönhető. Nincs nemzeti minimum, mindenki a másikat akarja lenyomni, lehetetlenné tenni, mások hátán felkapaszkodni. Mivel vidéken élek, jól tudom, hogy megszűnt a középréteg, a polgárság, a különféle értelmiségiek közti érdemi párbeszéd közös dolgainkról, ami valamennyiünket összeköt. Mindent eluralt az érdekelvű kapcsolat, ami a valódi emberi értékeket negligálja. Embertársunkra csak akkor figyelünk talán, ha már nagy a baj, és csodálkozva kérdezzük, hogy ez miért van. Mindenki a másikban keresi a hibát, nyomorúsága okait, a megoldást mástól várja, hogy valaki más nyissa ki a száját, intézkedjen helyette. Ha az egyén, a közösség nem látja be, hogy ilyen mentalitással egy helyben maradunk, és egyre jobban leszakadunk, soha nem lesz esélyünk arra, hogy az áhított nyugati életszínvonalat akár csak megközelítsük. Az állandóan nyomuló, képmutató, szép szavakkal kábító politikai kalandorok még mindig megélnek, és az emberek nem veszik észre, hogy azért, mert ismét átvágták őket. Persze ehhez elő kell venni azt a józan észt, amelyre most nagy szükség van. Alaptörvényünk oly szép és nemes hitvallását olvasva az jut eszembe, hogy vajon hány évre van még szükség ahhoz, hogy ezen kívánalmak megvalósuljanak. Széchenyi és Deák, Kossuth országában a széthúzás most nagyobb úr, mint gondolnánk. Homo homini lupus est, vagyis ember embernek a farkasa, ezt akarjuk? Kétségtelen, hogy a szép szavak és ígérgetések ellenére mindaddig nem állítható helyre a politika, a hatalom iránti bizalom és a nélkülözhetetlen hitelesség, amíg érezhetően nem javulnak mindannyiunknak az anyagi életfeltételek. A szegénység, a nyomor csak elkeseredettséget szül, kérdezem, vajon ez kinek, kiknek áll érdekében? SZABÓ JÁNOS RAJZA ti Ki van zsákutcában? II Körmendy Zsuzsanna_____________________________________________ ehangoló látvány, amint a (majdnem) kétharmados óriáskígyó ennen farkába harap. Nem szeretnénk azt gondolni, hogy a jobboldal erős ellenzék híján most éppen azon dolgozik, hogy önmagát megbuktassa. Kövér László interjúja a szombati Magyar Hírlapban, ahol a Magyar Nemzet és a Hír TV sírját ássa, és az előfizetőket gyakorlatilag lemondásra buzdítja, végtelen szomorúsággal töltött el. Ha a Fidesz prominensei jobban ismernék a munkásmozgalom történetét, harcmodort váltanának. Jobboldal lévén nem harcolnának a jobboldali értelmiség ellen. Mielőtt eldobálnák kézigránátjaikat, megnéznék, jó irányban állnak-e, vagy csak úgy vaktában hajigálnak mindenre, amiér és mozog, tehát veszélyes. Pedig nem kellene erőlködniük, hogy valódi ellenfelet keressenek maguknak, e tekintetben a sors kiszemeltjei. Egyetlen erős hatalom sem regulázza az értelmiséget. Meglehet, elemzéseivel, helyzetértékeléseivel néha kínos neki az értelmiségi tudás és kritikusság. Mondhatnánk azt is, hogy egy politikai erőnek a szépség nem elsődleges tulajdonsága, ezért aztán tükörbe sem szeret nézni, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Minden hatalom fölhasználja azt a szellemi muníciót, ami rendelkezésére áll. Mert szüksége van rá. Lehet, hogy a fogát szívja, de akkor is fölhasználja mindazt a szellemi tőkét, ami országos szinten vagy még azon túl is számára megadatott. Ha teremtésben gondolkodik, akkor nem vadonatúj értelmiséget akar politikai önnemzéssel, hanem legfontosabb célként az állampolgár jó közérzete és szemmel látható gyarapodása jut eszébe. Nem hiszi magáról, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás non plus ultráját hozza létre, amikor új értelmiséget, új lapot, új tévét, almanachunalmat árasztó új folyóiratot akar a régiek lerombolása árán. Mert pontosan látja, hogy a veríték- és pénzszagú erőlködések eredményességének záloga sosem lehet a már létrehozott, működő fórumok, lapok dühödt megtámadása, megsemmisítése. Egy konzervatív szellemiségű kormány nem üzenhet hadat kockázat nélkül az ország egyetlen nagy múltú konzervatív szellemiségű napilapjának. Annak a lapnak, amely korántsem csak az első polgári kormány idején, 1998 és 2002 között, hanem végig, az ellenzékiség nyolc évében is kiállt a magát polgárinak valló politikai erő mellett. Segített a polgári közönség orientálásában, megtartásában, ezáltal közvetve a mai kormány hatalomra kerülésében. Nem hálát várunk - politikusok hálája nem hoz szerencsét. Azt várjuk csak, hogy békén hagyjanak minket, hogy dolgozhassunk, hogy ne szipkázzák el újságíróinkat, s ne érezzük, hogy túszul maradt egy szerkesztőség a nagy Orbán-Simicska-játszmában. Ha visszafogott vagyok, akkor csak azt írom, a hatalom részéről meglehetős rövidlátásról tanúskodik éppen a Magyar Nemzettel konfrontálódni, s vele a több tízezres olvasótáborral, amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette. Bár némely politikussal ellentétben én az „idealista ” szót nem tartom az „idióta ” szinonimájának, nézhetjük a helyzetet pragmatikusan is: a Magyar Nemzet aláaknázására való törekvés megjósolhatóan kontraproduktív. Közönségesen úgy mondanám: ma mi szívunk, holnap ti fogtok szívni. Legyen bár baloldali vagy jobboldali az a kormány, amelynek idején megszűnik a Magyar Nemzet, a hízelgők által helyeselt mai kormányzati akarat egykor stigma lesz rajta. Levakarhatatlan. Ez a lap kibírta a fasizmust, a Rákosi-érát, túlélte a Kádár-rendszert. Gyaníthatóan Kövér Lászlót és a Fidesz-kormányt is túléli. Egy lap nem az, amire fölhasználják, hanem az, ami benne van. Ami benne betű szerint olvasható. Tulajdonképpen jó alkalom Kövér László megnyilvánulása arra, hogy leszögezzük: a Magyar Nemzet polgári napilap, és az is marad, ha hagyják létezni. Ha a kormány is polgári, akkor hasznára fog válni továbbra is ez a lap. Ha viszont beleszalad rossz intézkedésekbe, sorozatban szavaz meg állampolgár-boszszantó törvényeket, nem tartja céljának, hogy a remek GDP-szám mellett a GNI- mutatók is jók legyenek, hogy az állampolgár kellemesebben, jobb közérzettel, egy jobban működő országban éljen, akkor a Magyar Nemzet azt továbbra is meg fogja írni. A lap szellemiségéből az következik, hogy minden jó kormányzással szövetséges, de egyikkel sem cinkos. Megtartja, s ha szükségesnek látja, tovább fogja fejleszteni kritikusságát, a tárgyilagosság iránytűjét pedig ebben a sűrű sötét erdőben, ahol vagyunk, nem teszi félre. Politikusainknak pedig el kellene gondolkodniuk e József Attila-i sor jelentésén: „Érted haragszom, nem ellened”. V EGY HÉT EURÓPÁBAN A Moszad az amerikai héják ellen MT.Qr/Snt KArot.__________________________________ F urcsa helyzet, amikor az izraeli titkosszolgálat, a Moszad figyelmezteti az amerikai kongresszus héjáknak nevezett legháborúpártibb tagjait, hogy az Irán elleni újabb szankciók akadályoznák az Irán atomprogramjával kapcsolatos tárgyalásokat. A Genfben folyó P5+1 ország (Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország, Egyesült Királyság , Németország) közötti tárgyalásokon 2013-ban már értek el eredményeket, Irán a szankciók enyhítése fejében ideiglenesen beleegyezett, hogy az urániumot nem dúsítja öt százalék fölé - húszszázalékos dúsítás szükséges az atombomba előállításához -, ám végleges megállapodást nem sikerült elérni. Időközben a republikánus Mark Kirk és a demokrata Robert Mendez törvényjavaslatot nyújtott be, amely fokozná a szankciókat, ha Irán atomprogramjáról ez év június 30-ig nem születne végleges egyezmény. A törvénytervezetet mind az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu, mind az Amerikai-izraeli Közügyi Bizottság (AIPAC) támogatja, miközben a Moszad vezetői figyelmeztették az amerikai külügyminisztert, John Kerryt és az Izraelben tárgyaló amerikai kongresszusi delegációt is, hogy a törvényjavaslat elfogadása olyan lenne, mintha a tárgyalók közé egy kézigránátot dobnának. Egy a Moszad, az izraeli hadsereg és a Sin Bét (állambiztonsági szolgálat) volt vezetőiből álló csoport az elmúlt héten egy tel-avivi sajtótájékoztatón azzal vádolta az izraeli miniszterelnököt, hogy ő a felelős a Hamásszal és az Iránnal való tárgyalások kudarcáért. Sabtai Savit, aki 1989 és 1996 között a Moszad igazgatója volt, azzal vádolta Netanjahut, hogy nem más, mint egy hatalmas tévedés az, ahogy ő Irán nukleáris programját kezeli, amely Izrael biztonságának már eddig is kárt okozott és a jövőben is kárt fog okozni. Az izraeli hadsereg egy volt generálisa, Amnon Resef, aki az 1973-as arab-izraeli háború (jóm kippuri háború) egyik katonai vezetője volt, kijelentette, hogy Netanjahu ugyanabban a diplomáciai vakságban szenved, mint ami Izraelt jellemezte a jóm kippuri háború előtt. „Sajnos nagy árat fizettünk a jóm kippuri háborúban, amit elkerülhettünk volna, ha megértjük, hogy az egyiptomiak mit akarnak. Végül minden milliméter földet visszaadtunk, de értékes embereket veszítettünk. Eltérően attól, amit a miniszterelnök és emberei mondanak, az izraeliek hisznek a mérsékelt arab államokkal való diplomáciai megoldásokban, amibe a palesztin kérdés is belefoglalható” - mondotta az 1973-as háború veteránja. Feltehetően ugyanez az amerikaiakra is elmondható lenne, akik már belefáradtak az Egyesült Államok különböző háborúiba, hiszen amióta a második világháború befejeződött, eltekintve az öt nagyobb háborútól (koreai, vietnami, öböl-, iraki, afganisztáni), az amerikai hadsereg szinte minden nap végrehajtott valahol valamilyen katonai akciót - általában az Amerikának nem tetsző kormányok megbuktatásában segédkezett. Az amerikai és az izraeli radikális erők összefonódása az európai politikát is nagyban befolyásolja, hiszen a NATO Oroszországgal szembeni határozottabb fellépését is azok szorgalmazzák, akik hevesen kritizálják Barack Obama engedékenységét Iránnal szemben. A NATO és az amerikai külügyminisztérium egyes vezetői ugyanúgy nem akarják megérteni Oroszország szempontjait, mint ahogy az izraeliek nem akarták Egyiptom igényeit az 1973-as háború előtt. Legutóbb például a NATO európai katonai parancsnoka, Philip Breedlove igyekezett az ukrajnai konfliktust élezni azzal a kijelentésével, hogy az oroszok több mint ezer harci járművet, továbbá harcoló egységeket és korszerű légvédelmi és tüzérségi erőket küldenek az ukrán kormányellenes erők támogatására, és a helyzet napról napra romlik. E kijelentés ellen még az Oroszországgal nem nagyon szimpatizáló vezető német napilap, a Der Spiegel is felemelte szavát, rámutatva, hogy az amerikai héják mindenképpen igyekeznek megtorpedózni Berlinnek az ukrán válság diplomáciai megoldására törekvő erőfeszítéseit. És nemcsak Breedlove, hanem a külügyi államtitkár, Victoria Nuland és az amerikai kongresszus republikánus tagjai és néhány befolyásos demokrata is azon erőlködik, hogy Washington lássa el fegyverekkel Ukrajnát, ami a konfliktus kiszélesedéséhez vezetne. A Spiegel szerkesztőségi cikke szerint Angela Merkelnek minden diplomáciai ügyességére szükség lesz, hogy az amerikai héják nyomásával szemben békés megoldást találjon az ukrán válságra. Mind az izraeli, mind az európai példa azt mutatja, hogy lenne mód a konfliktusok nagyobb áldozatok nélkül történő megoldására, ha a józanabb erők tudnának felülkerekedni az akaratukat egyoldalúan a másik félre rákényszeríteni akaró radikálisokkal szemben. Lehet azonban, hogy egy ilyen fordulatra kissé még várni kell.