Magyar Nemzet, 2016. szeptember (79. évfolyam, 205-230. szám)

2016-09-16 / 218. szám

Egy nagyon különös piac Nyugat-Európával szemben nálunk hétpecsétes titok egy labdarúgó fizetése Pajor-Gyulai László I­sten ments, hogy bárkit is elijesszek min­denféle számokkal - mielőtt ez sikerülne, gyorsan elárulom, fizetésekről lesz szó, ez iránt pedig nálunk mindig nagy az érdek­lődés. Például hogy mennyit keres Nagy Ádám válogatott futballista a Bolognában. Az összeg évente félmillió euró, ezzel egyébként az olasz klub keretét tekintve a középmezőnybe tartozik. Nyolcan kapnak többet, az első helyen egy bizo­nyos Mattia Destro áll 1,8 millió euróval. Van két másik magyar játékos is az olasz bajnokság­ban: Balogh Norbert évente bruttó 350 ezer eu­­rót vág zsebre Palermóban, ugyanitt Sallai Ro­land 200 ezret keres, ezzel mindketten a keret második felében helyezkednek el. A szicíliai klubnál a brazil középpályás, Bruno Henrique bankszámlája hízik a legvastagabbra minden évben, ő 700 ezret kaszál. Van más is: Paul Pogba 105 millió euróért lett a Manchester United labdarúgója. Ehhez ké­pest aprópénz, hogy Romelu Lukakuért 65 mil­lió eurót szurkolt le a Chelsea az Evertonnak. És hosszan folytathatnánk a sort, mivel több száz átigazolás ténye - és ára - látott napvilágot a nyáron. Majd megjelent az olasz bajnokságban játszó futballisták keresete, de nem titok ez Spa­nyolországban, Angliában vagy Németország­ban sem. Magától értetődik, hogy ezek nyilvá­nos adatok, a klubok mindent elárulnak, hiszen nincs titkolnivalójuk. Nagy Ádám, Balogh Norbert vagy Sallai Ro­land hazai jövedelme kideríthetetlen volt, ami­kor itthon játszottak. De azt is homály fedi, mennyiért cserél klubot itthon egy játékos, ha úgy igazol egyik helyről a másikra, hogy még nem járt le a szerződése, tehát csak jó pénzért válthat csapatot. A nyáron megkérdeztünk erről néhány érintett klubot, de csak annyit mondtak, hogy az átigazolási összegek és a fizetések eláru­lásához mindkét fél hozzájárulására szükséges. Majd bizalmasan - és egybehangzóan­­ hozzá­tették, de ne is reménykedjünk, mert az össze­gek annyira magasak, hogy irritálnák a magyar szurkolókat, így jobb ezt nem is bolygatni. Érti ezt valaki? Ami a fizetéseket illeti, az irritáló voltukban van is valami, de erről majd kicsit később. Sok­kal fontosabb kérdés, hogy miből élnek a játé­kosok, és a klubok miből fizetik őket. Több mint húsz éve megkérdeztem Graeme Sounesst, a skót legendát, a Liverpool akkori menedzse­rét, hogy nem zavarja-e fizetésének nyilvános volta, de nem értette a kérdést - hiszen ő büsz­ke rá, ennyi az értéke ebben a minőségi közeg­ben, mi oka lenne a titkolózásra? A Liverpool ugyanígy volt ezzel: minden fillérrel el tudott számolni, a hatályos törvények szerint fizetett mindenkit a pályamunkástól a menedzserig, és egyáltalán nem érdekelte, hogy ebből mit írnak meg a lapok. Mitálunk az a baj, hogy szinte semmi sem áttekinthető. Nem futballspecialitás, hogy itt csaknem mindenki adóoptimalizál - azaz ügyeskedik, megspórol mindent, amit csak le­het. Az ekhós adózás bevezetése fehérített vala­mennyit a futball világán, de ettől még léteznek egészen érdekes technikák. A kedvencem közü­lük, hogy egy légiósnak még a játékgépes idők­ben két gép is termelte a­ jövedelmet, és ha az nem ért el egy bizonyos összeget, akkor a tulaj­donos kipótolta. Elismerem, ezt tényleg nehéz lett volna mondjuk az adóhatóság előtt megma­gyarázni. Egy, azóta a tulajdonos lebukása miatt csődbe ment vidéki klubnál a helyezésért járó prémiumot zsebbe tett borítékban kapták volna a játékosok - más kérdés, hogy az említett tulaj­donos megsértődött, amiért a csapat a nemzet­közi porondon leszerepelt, ezért a prémium csak ígéret maradt a letartóztatásáig, utána pe­dig végképp keresztet vethettek rá a futballisták. A magyar futball kizárólag állami pénzek­ből él, így tényleg nehéz lenne a minimálbérből élő szurkolóknak elmagyarázni, hogy nincs versenyképesség tízezer eurós fizetések nélkül, még akkor sem, ha ebben a versenyben évek óta csúfosan alulmaradunk. Egy külföldről ha­zatért légiósnak négy éve havi nyolcezer eurót kínált egy itthon akkor menő klub, ő viszont ti­zenkétezret kért. Végül nem egyeztek meg, de a játékosnak hamar lett csapata. Ez azonban ti­tok, nem értékmérő, hiszen nem a teljesítmé­nyen, az eredményességen, hanem az állami szerepvállaláson múlik minden. Az üzleti ész­szerűséget bőven felülíró televíziós jogdíj és a tao is állami pénz: ha ezeket kihúznák a magyar futball alól, nem maradna itt egyetlen értékel­hető klub sem. A szurkolóktól származó bevétel elenyésző a költségvetésben, ráadásul a szurkolóval csak baj van: bekiabál, sértő rigmusokat skandál, ami miatt a szövetség bünteti a klubot. Nincs pénz­ügyi érdek, ami miatt fontossá válhatna - rá­adásul az üzleti részletek még irritálják is, így az­tán nem is csoda, hogy senki nem tesz azért semmit sem, hogy ne fulladjanak érdektelen­ségbe itthon a bajnoki mérkőzések. Ez ugyanis egy olyan piac, ahol nem kell eladni semmit, a kormányzati pénzeknek köszönhetően anélkül is mesésen meg lehet élni belőle. SZABAD EGY TÁNCRA? Mintha éppen felkérni készülne Angela Merkelt Francois Hollande az Élysée-palo­­ta előtt S valóban, az unió két fő hatalmának vezetői különös táncba kezdtek: mindketten a másik lépéseit járják. Míg a jobboldali Merkel a menekültek befoga­dásának legfőbb szó­szólója, addig a balolda­li francia kormány egyre harciasabb húrokat penget bevándorlás­ügyben. Csak nehogy végül egymás tyúksze­mére lépjenek FOTÓ: MTI/AP/FRANCOIS MÓRI Mélyrelativizmus Veczán Zoltán É rdekes történetet osztott meg velem egy ismerős fiatal hölgy: egy magyar nagyvá­ros főutcáján esett neki néhány roma fiatal - megfogdosták, és elhordták mindenfélének. Azonban szerencséjére hirtelen ott termett né­hány rendőr; a két támadót elkapták, a lányt pedig - miután meggyőződtek róla, hogy nincs semmi baja - biztosították arról, hogy intézkednek az ügyben. Ő ezt nekem már úgy mesélte, hogy megrázó volt látni, ahogy a „két szélsőség” összecsap. Amikor pedig látta a fé­lelmet a karon fogott roma fiúk szemében, na­gyon megsajnálta őket, hiszen ilyen helyzet­ben nekik sosem lehet igazuk. Az is felmerült benne - tette hozzá eltűnődve -, vajon joga van-e elvárni tőlük, hogy tudják, ilyet nem szabad csinálni. A lány története önmagában talán nem is érdekes, reakciója viszont kortünet, a maga módján. Furcsa válasz arra az örök liberális dilemmára, hogy miként kell polkorrekten vé­lekedni akkor, ha nőket inzultálnak, de a tettes nem a többségi társadalomhoz tartozik. Az egyik serpenyőben ott a genderideológia, amely oltalmába veszi, sőt meg is dicséri még a szélsőségesen felelőtlen áldozatot is. Mert az, hogy egy nő elővigyázatos legyen, az avítt, sze­xista dolog - emlékszünk még a valóban suta, bár jó szándékú „tehetsz róla, tehetsz ellene” kampány liberális fogadtatására. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van az a tény, hogy az elkövető kisebbségi, és szociális és kulturális másságával minden cselekedete megmagyarázható. Ha roma az illető, akkor a mélyszegénység és a cigány kultúra sajátosságai, ha illegális be­vándorló - mint a kölni szilveszteri tömeges erőszak elkövetői -, akkor a háborús stressz és az iszlámnak a nőkkel kapcsolatos álláspontja menti fel az emberi viselkedés alapvető szabá­lyai alól. Ezek a szabályok ugyanis e felfogás szerint kizárólag az őslakosokra vonatkoznak - ellentétben a jogokkal. Mert azok, mint pél­dául az ártatlanság vélelme, egészen a két év­vel későbbi bírósági ítéletig éppúgy megilletik a tetten ért lyukóvölgyi maffiózópalántát, a kölni erőszakoskodó bandatagot vagy a Buda­pesten századszor is kocsmai verekedést kez­deményező fekete drogdílert, hiszen lehet, hogy most, százegyedszer tényleg csak valami félreértés miatt keveredett bajba szegény. Furcsa meghasonlás ez: van, hogy az áldo­zat nem veszti el empátiáját, mint a négy mig­ráns által tavaly megtámadott budapesti nép­táncos lány. Ő például az incidenstől kezdve a menekült anyáknak és gyermekeiknek segí­tett, de nem fojtotta el természetes veszélyér­zetét, és az arab férfiakat azóta kerüli. Egyre több példa van arra is, amikor már odáig fajul a már említett ideológiailag táplált skizofré­nia, hogy maga az áldozat is felmenti az elkö­vetőt, így tett a megerőszakolt ifjúbaloldali né­met lány, Selin Gören is, aki elhallgatta a rend­őrök elől támadói származását, csak hogy ele­jét vegye „a rasszizmus erősödésének”. Ilyenkor hallgatnak a feministák­­ azok, akik amúgy egy, a többségi társadalomhoz tartozó tettes esetén még egy munkahelyi flört vagy egy illetlen pillantás miatt is „férfi­bűnözést” kiáltanak. De miért hallgatnak? A szintén hagyományos értékek ellen harcoló migránspártiak iránti szolidaritásból? Vagy mert rosszul értelmezett empátiájukat annál önzetlenebbnek érzik, minél érdemtelenebb­re pazarolják? Ha viszont mégis megszó­lalnak, abban sincs köszönet: legfeljebb a cselekmény valódi hátterére vakon ismétel­getik mantrájukat minden férfi vadállati ösz­töneiről. Még szerencse, hogy sem a rendőrség, sem a bíróság nem a toleranciabajnokok szájíze szerint dolgozik. A törvény pedig - legalábbis remélhetőleg - egyformán mér mindenkinek, és nem pillanatnyi érzelmek alapján oszt kor­bácsot vagy kalácsot ugyanazért a tettért. 2016. szeptember 16., péntek Pánikkeltés Ugró Miklós N­émileg meglepődve értesülök a ballib orgánumokból arról, hogy a kényszerbetelepítés elleni népszavazás kampányában a kormányoldalnak mostanra a nyers fenyegetés maradt az egyetlen eszköze. Ezek szerint az ellenzéknek még vannak józan, alpári indulatoktól mentes, racio­nális érvei. Remélem, egyszer, csak úgy pillanatnyi illusztráció­ként megvillantanak egyet, mert az égnek meredő középső ujj nem az. Egyébként arról, hogy mi hasznunk származnék akár­mekkora migránstömeg elviseléséből, még nem sikerült egyetlen árva, közérthető mondatot sem előállítaniuk. Marad annyi, hogy a kormány félelmet gerjeszt a migránsokkal szemben, így ők hiába akarják megszerettetni magukat, esélyük sincs rá. Minden félel­met gerjesztő szlogent és módszert nem kívánunk ismertetni, he­lyünk sincs rá, hiszen sokak szerint már az is jeges rettegéssel töl­ti el az állampolgárt, ha a szavazásról szóló értesítőt megtalálja a postaládájában. Csak néhány horrorisztikus elemet emelnénk ki, amivel külö­nösen hatásos módon borzolják a szavazópolgárok mind roncsol­­tabb idegrendszerét. „...a feministáknak, a homoszexuálisoknak és hogy is mondjam a zsidóságnak és az ateistáknak is, hogy ha bejön az iszlám, nekik végük” - ragadjuk ki mi is Tőkéczki László történész szavait a kontextusból. Borzasztó botrány keveredett ebből a fél mondatból, elmondták miatta Tőkéczki professzort nőgyűlölőnek, homofóbnak, rasszistának, antiszemitának, fasisz­tának és kommunistának, bár azt egyetlen hőbörgő sem indokol­ta, hogy mi is lenne valójában a mérhetetlen felindultságának az oka. Azt már láttuk ugyanis, hogy az iszlám betelepülők kisebb­ségben mennyire tolerálják az őket befogadó őslakosok másságát. Képzeljük el, ha valami legális hatalomhoz is jutnak?! Mert ha ele­gendő létszámban települnek be, a demokrácia szabályai szerint arra is sor kerül. S az lesz a demokrácia szabályai szerint hozott utolsó intézkedés. Némely baloldali forrás azt is tudni véli, hogy a kormány a ro­ma lakosságot is szeretné mind nagyobb számban népszavazásra bírni, de őket sajátos helyzetük miatt másfajta mumussal kell ijesztgetni. Beszámolók szerint Szabó Tamás jászberényi polgár­­mester már a kormányzati direktíváknak megfelelően kapacitálta azzal roma polgártársait, hogy ha nem szavaznak nemmel, akkor a bevándorlók elveszik tőlük a segélyt. Nem vitatjuk, hogy lehetsé­ges valami ilyen központi elképzelés (bár miért csak Jászberény­ben éltek vele?), hiszen már jóval a kampányidőszak kezdete előtt felmerült, hogy a migránsok betelepítése a roma felzárkóztatástól is elvonna költségvetési pénzeket, így lenne-e, avagy sem, meg­mondhatói nem vagyunk, csak annyi biztos, hogy roma polgártár­saink nem feltétlenül rémülnek meg a migráns pénzszivattyútól. Ők úgy vannak vele, hogy a segélyt eddig is megkapták többnyire, azt a migránsok aligha veszélyeztetnék, a felzárkóztatásra szánt ezermilliárdokból meg valahogy eddig se láttak túl sokat, az eltün­tetésükhöz viszont nem kellettek a migránsok. Ott van először is maga az állam, amely előbb megszavaz bizo­nyos összeget a roma integrációra, utóbb elfelejti átutalni. Ám a legnagyobb ellenerő a politikai korrektség, amely rasszizmus, ki­rekesztés, szegregáció és más hangzatos jelszavak hangoztatásá­val akadályozza meg a felzárkóztatás esélyének a lehetőségét is. És természetesen ott vannak a romák demokratikusan megválasz­tott szervezetei is, amelyek a mégiscsak hozzájuk csöpögő költség­­vetési pénzeket gondosan magukra, a családjukra, a szociálisan különösen érzékenyek a szervezetükre költik. A kényszerbetelepítés ellen valóban vannak jobb érvek is. T­OLLHEGYEN Zászlójal Pilhál György" Levegőért kapkod a román diplomácia, amióta megjelent a sajtóban a fénykép, amelyen Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykö­vete Sepsiszentgyörgy polgármesterével, Kovászna megye tanácselnöké­vel és egy erdélyi református püspökkel egy székely zászlót tart a kezében. Hűha! Némelyik újság románellenes összeesküvést vizionál. A lobogót ajándékba kapta a nagykövet, miután a kisebbségi jogok problémáiról beszélgetett a helyi vezetőkkel. Romániában a bíróságok számos esetben arra kötelezték az erdélyi hivatalokat, hogy távolítsák el a székely zászlót az önkormányzati épületekről, közterületekről. Klemm most azt nyilat­kozta, őt összezavarták a prefektus és a magyar vezetők ellentmondó nyilatkozatai, ezért akarta személyesen tanulmányozni a helyzetet. A ro­mán külügy erre reményét fejezte ki, hogy a nagyköveti szemle után „adekvát módon mutatják majd be a romániai valóságot, a kisebbségek­hez tartozó személyek jogait, valamint a Románia által követett, a stan­dardoknak messzemenően megfelelő interkulturális modellt illetően”. Még a mutatóujját is fölemelte a külügy: „Az ilyen látogatások megkí­vánják az esetleges érzékenységek ismeretét és figyelembevételét. ” A bör­tönviselt Adrian Nastase volt kormányfő pedig kijelentette, a külügymi­nisztériumnak be kell kéretnie Hans Klemmet az ügy miatt. Amennyiben Mr. Klemm valóban kíváncsi a „standardoknak mesz­­szemenően megfelelő interkulturális modelljére” Romániában, leghelye­sebben akkor cselekszik, ha Mátyás király bevált módszere szerint álru­hában, „adekvát módon” tekinti meg Erdélyt. Az igazit.

Next