Magyar Nemzet, 2016. december (79. évfolyam, 282-307. szám)
2016-12-10 / 290. szám
Ájult imám és apácafánk SASHEGYI Állítólag köztudott, hogy Kossuth a mandulás kiflit jobban szerette, mint a diósat, míg Széchenyi a „hideg nyalatért”, azaz a fagylaltért rajongott. Vinkó József írásait olvasva az embernek visszatérő élményévé válik a rácsodálkozás: mennyi anekdota, milyen sok tudás halmozódhat fel egy szenvedély nyomán. Vinkó vállalja helyettünk a kutatómunkát, gyakorlatilag egy könyvtárban él, csak hogy kiszemezgesse a legizgalmasabb sztorikat, a legmegdöbbentőbb fordulatokat, a legmulatságosabb ellentmondásokat a gasztronómia történetében. A fogásokat aztán - dicséretes szokásához híven - kesernyés humorral tálalja fel. Legújabb könyve, a Konyhamalac mindent elnyel, feneketlen bendőjébe pillantva képet kaphatunk a kis magyar abszurdról, amelyben kulináris választóvonalat képez a cordon bleu, és amelyben - a világon egyedülálló módon - nálunk nagyböjt idején rendezik meg a torkos csütörtököt. És végre napvilágot látnak itt a társadalom széles körei által régóta türelmetlenül várt számítások is azt illetően, milyen sebességgel kell elhagynia az üveget a ketchupnak ideális sűrűség esetén (0,045 km/h). Vinkót olvasva jót kacaghatunk a rasszista ételnevek eltörléséért küzdő dekadens Nyugaton, amely valószínűleg örömsikoltásokkal üdvözölné szerzőnk javaslatait a négercsókon és a cigánypecsenyén túl megváltoztatandó elnevezések garmadára: „A török töltött padlizsán nyilván nem maradhat »ájult imám« (lásd moszlim önérzet). Az »apácacici« (az olaszok az apácafánkot nevezik így) pirulásra készteti a szent életű nővéreket. A »tolófánk« (Móra Ferencné receptje) a terhes anyákat sértheti, a »sertésbécsi« a bécsieket, a »hájas kifli« túlsúlyos honfitársainkat, a »csöves fánk« a hajléktalanokat.” A falatnyi ínyencségekkel teli Magyar Konyha főszerkesztője ugyanakkor színt is vall e lapokon, amelyeken megrendülten áll meg egy pillanatra azon sovány séfek előtt, akik, mint valami személyi edző, csipesszel kimért párolt zöldségekkel kívánják helyettesíteni az élményt, amikor a lassan párolt mangalicapofa húsa szétolvad az ember szájában, arcán kisimulnak a ráncok, és a világ rendje helyrebillen. „Ártatlan idők! - írja. - Amikor gourmand és gourmet között még nem volt éles határvonal. Amikor az éttermekben a vendég nem gluténintoleranciára gondolt, hanem szaftos cubákokra. Nem színházi élményre várt, hanem kacsasültre.” Vinkó József: Konyhamalac. Gyomortörténetek Heti Válasz Kiadó Budapest, 2016 3790 forint „Hová megy, ember?” VASS NORBERT A fotográfus a fénnyel írás mestere. Kis Pál feljegyzései azonban arról az időszakról szólnak, amikor a fényképész árnyakkal találkozott. A Csillaggal nem jó járni most 1944 októbere és decembere között, a szerző munkaszolgálatos napjai, illetve az azokat követő bujdosás idején íródott. A Magvető tavaly indította ismét útjára a hetvenes és nyolcvanas években népszerű Tények és Tanúk című sorozatát. Az új folyamban Réz Pál memoárja mellett eddig Zimándi Pius István világháborús naplóit, Kabdebó Lóránt Orbán Ottóval készített életútinterjúját, dr. Nyiszli Miklósnak Auschwitz szörnyűségeiről szóló írását, valamint Berták László vallomásos visszaemlékezését adták közre. Legutóbb pedig Kis Pál összegyűrt cetlikre és elszakadt lapokra írt jegyzeteit, amelyeket Schmal Alexandra rendezett sajtó alá. Eredetileg sem címe, sem befejezése nem volt, ám a nyúlfarknyi szöveg éppen így, töredékességében a leginkább megindító. Kis Pál fotózott a Színházi Életnek, az opera művészeiről is rendszeresen készített portrékat. 1917-ben a Király utca 51. alatt rendezte be napfényműtermét. Üzlete a katolikus Terézváros és a zsidónegyed határán feküdt, ezért modelljei között rabbit és bérmálkozót egyaránt találni. Huszonhét éven át dolgozott itt. Aztán a nyilasok elhurcolták lak- és munkahelyéről, s mert szakmájából adódóan a pillanat megragadásához eleve értett, ha már sorsa így alakult, ezután a mindennapjaiból kiszakított, családjától és munkájától megfosztott ember drámáját láttatja. Képek helyett szavakkal. Asszimilált magyar zsidóként gondolkodik, így kezdetben el sem hiszi, hogy fölrobbant körülötte a világ. Később viszont - bár hite nem rendül meg - belátja, hogy hiábavaló várnia a csodát. Szégyenkezik és szidalmaz, az Istennel pöröl, kapaszkodik a hitbe. Bár a bármikor bekövetkezhető bombabecsapódásra „szalonhalálként” gondol, folyvást a menekvésben bízik. Ám ahogy szökését követően egyre több hírt hall, úgy lesznek fohászai mind kétségbeesettebbek. „Hová megy, ember a te Istened nélkül?” - sóhajt fel egy helyütt. „A tízparancsolat százszorszent igéinek megszűnt a varázsa”, a rémhírek nyomában a még szörnyűbb valóság jár. A főváros hatalmas, zord sötétkamra lesz, a munka, a család, az élet oda. Kis Pál két hideg hónapot örökít meg naplópolaroidjain, írása megindítóan emberi. Nincs feloldozás, és „nincs benne vidám fordulat”. Fontos és megrázó olvasmány. Kis Pál: Csillaggal nem jó járni most Magvető Kiadó, Budapest, 2016 2490 forint A HÉT KÖNYVEI ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN TÖRTÉNŐ MEGJELENÉS ESETÉN, KÉRJÜK, HÍVJÁK A 216 8817-ES TELEFONSZÁMOT. VÁSÁRY TAMÁS: ÜZENET III-IV. A világhírű zongoraművész és karmester, Vásáry Tamás önéletregényének folytatásában ezúttal a hatvanas évektől a kilencvenes évekig követhetjük történetét. A friss házasok meghitt kapcsolatának kibontakozásán keresztül, utazásaik, önmagukban és a misztikumban való elmélyülésüknek lehetünk tanúi. Majd annak, ahogyan a rák, felesége betegsége próbára teszi a mindenségbe vetett hitük erejét. Vásáry Tamás úgy szól az élet nagy kérdéseiről, hogy azokban bárki magára ismerhet, útmutatást találhat a nehéz helyzetekben. A csodagyerek ebben a kötetben télnő, férfivá érik, de megtartja játékosságát, komor helyzetekben is hozza sajátos humorát. UBRA KIADÓ 1024 oldal (két kötetben), 7999 Ft MATT HAIG: A FIÚ, AKIT KARÁCSONYNAK HÍVNAK Matt Haig regénye a karácsony könyvbe kötve. A történet, amely egyszerre idézi meg Andersent és Roald Dahlt, méltán vált máris örökzölddé. Főszereplője, a tizenegy éves Nikolas eltűnt édesapja nyomába ered. Miközben rénszarvasokkal és koboldokkal köt barátságot és felfedezi Koboldfalva varázslatos világát, visszacsempészi a boldogságot a karácsonyba. Kalandjai során pedig az is kiderül, kik voltak a Mikulás szülei, hogyan repülnek a rénszarvasok, és milyen egy Igazmondó Olimpi. KOLIBRI KIADÓ 270 oldal, 3499 Ft . Latinovíta: halk szavú fiúból menekülő ember A halhatatlanság ára FOTÓ: MTI - KELETI ÉVA Meghatározhatatlan érzés, amikor egy igazi művész megjelenik a színpadon. Mindenki rá figyel, s mindenki tudja: megváltozott valami. Varázslat jön létre, egy olyan erős, magnetikus jelenlét, amely magába sűrít valami titkot, valami megfoghatatlant, valami szavakkal ki nem fejezhetőt. Egy titokfejtő könyv egy színészlegendáról. atinovits Zoltán kétségkívül rendelkezett ezzel a ritka, felettébb átütő, ám szavakba nem önthető képességgel. Személye, tehetsége, pályája és életútja - talán e megfejthetetlenség okán - a mai napig töretlenül foglalkoztatja utókorát. Erre a ____„Ki is volt ő valójában?” kérdésre Kelecsényi László író, filmtörténész kötete igyekszik választ adni. Könyve számos kortárs, szem- és fültanú, színész, rendező, író és kritikus publikációit, visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyeket a tragikus sorsú művész személye, valamint a szerző átvezető szövegei kötnek össze. A hol hosszabb, hol rövidebb írások mozaikként rajzolják ki Latinovits Zoltán életének regényét, mely darabkák az ártatlan kezdettől tartanak a tragikus vég felé. Mintegy keretbe foglalóan, az élet örök körforgásának szimbólumaként a kötet Illyés Gyula verses búcsújával indul. Az első mozaikkockában a színészkirály még amatőrként jelenik meg előttünk mint a Népművészeti Intézet színjátszócsoportjának tagja, ahová Müller Péter író is járt. Ő így emlékszik vissza: „Álljon előtted egy halk szavú, csendes fiú, udvarias, barátságos és roppant öntudatos. (...) a szeméből semmi más nem süt még, csak értelem és tisztaság.” Majd pár év múlva - az író csodálkozására - amikor ismét találkoznak, már magába zárkózó, alkoholba és öngyilkosságba menekülő ember áll előtte. „Két Latinovits él bennem. Az első, akit megismertem és megszerettem és a másik, akivel később találkoztam, s akit nehéz volt szeretni már.” Kelecsényi László írásai színezik, kiegészítik ezeket a szövegeket, mind magánéleti szempontból, mind a pályafutást illetően. Szó esik Latinovits gyermekkoráról, családjáról, iskoláiról, s természetesen arról is, hogy tehetsége mikor mutatkozott meg először. Történetesen egy gimnáziumi műkedvelő előadáson, amely után a nézőtéren ülő Bajor Gizi megüzente neki, hogy feltétlenül színésznek kell lennie. Különféle kerülőutakkal és színészdiploma nélkül végül így is történt: a könyv hőse a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött segédszínészként. Ebbe a korszakba nyerhetünk bepillantást, ha elolvassuk a Hajdú-Bihari Napló cikkét, melynek újságírója ifjú tehetségként ír Latinovitsról. Országos ismertséget azonban filmszínészként szerzett az 1959-es Gyalog a mennyországba című filmmel. A könyv a további filmsikereket is számba veszi, gondoljunk itt Jancsó Miklós Oldás és kötésére, valamint Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című remekművére. Utóbbi kapcsán Örkény István írását olvashatjuk. Azon ritka pillanatok egyikére hívja fel a figyelmet, amikor az a valami, „ami ugyan rejtve benne lappang az írott betűben, ami része tehát az írói látomásnak, de nem evidens, tehát a színészi megvalósítása sem kötelező”, itt mégis úgy jelenik meg, ahogy azt az író megálmodta, így formálta meg Latinovits - azzal a „nem kötelező plusszal” - Tóték őrnagyának alakját. A szerző szerint „rontás” áradt a figurából. További híres szerepei - mint például Rómeó, IV. Henrik, Ványa bácsi vagy Szindbád - szintén terítékre kerülnek egy-egy vele dolgozó művész emlékei révén. De nemcsak a róla szóló szövegeket olvashatjuk, hanem a színész saját szavait is. Például a könyv egyik kuriózuma egy vele készült interjú. Ebben rendezéseiről kérdezik, mely téma mindig is fájó pont maradt számára, ugyanis - törekvései ellenére - csak két darabot vihetett színre. Pályáját nemcsak ez a tény árnyékolta be, hanem az is, hogy hírhedt volt hangulatváltozásairól, egyedi munkastílusáról. Sokan összeférhetetlennek tartották. Müller Péter ír egy esetről, amely egy rádiófelvételen történt. Itt tapasztalta meg ugyanis, „milyen az, amikor Zoltánból a vulkán kitör”. A kérdés, vajon azt, hogy vonat elé vetette magát, szintén egy ilyen vulkánkitörés válthatta-e ki, csak ködszurkálás. Nem kaphatunk rá egyértelmű választ. Csak az előzményeket ismerjük, s ezek közül is azt, hogy - tudtán kívül - egy Ady-verssel búcsúzott el tőlünk. Ugyanis ez „lett élete utolsó művészi produkciója”, utolsó alkotása. A rokon lélek költő szavaival élve: olyan volt, „mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”, amely nem tudott csupán így maradni, szerette volna magát még jobban megmutatni. S talán ezért volt „minden: önkínzás, ének”. Latinovits Zoltán, az ember az életével játszott. Talán ez volt halhatatlanságának az ára. Talán ezért él tovább a színészkirály. Kelecsényi László: Aki az életével játszott - Latinovits Nórán Libro Kiadó, Budapest, 2016,256 oldal 2990 Ft Á m | ij||i .■ iat túrba jíisan ATINOVITS 1 TÓTH BARBARA Latinovits Zoltán egy korai szerepében a hatvanas években. Önkínzó zseni