Magyar Nemzet, 2016. december (79. évfolyam, 282-307. szám)

2016-12-10 / 290. szám

Ájult imám és apácafánk SASHEGYI Á­­­llítólag köztudott, hogy Kossuth a mandulás kiflit jobban szerette, mint a diósat, míg Széchenyi a „hi­deg nyalatért”, azaz a fagylaltért ra­jongott. Vinkó József írásait olvasva az em­bernek visszatérő élményévé válik a rá­­csodálkozás: mennyi anekdota, milyen sok tudás halmozódhat fel egy szenvedély nyomán. Vinkó vállalja helyettünk a kuta­tómunkát, gyakorlatilag egy könyvtárban él, csak hogy kiszemezgesse a legizgalma­sabb sztorikat, a legmegdöbbentőbb for­dulatokat, a legmulatságosabb ellentmon­dásokat a gasztronómia történetében. A fogásokat aztán - dicséretes szokásához híven - kesernyés humorral tálalja fel. Legújabb könyve, a Konyhamalac mindent elnyel, feneketlen bendőjébe pillantva képet kaphatunk a kis magyar abszurdról, amelyben kulináris választó­­vonalat képez a cordon bleu, és amely­ben - a világon egyedülálló módon - ná­lunk nagyböjt idején rendezik meg a tor­kos csütörtököt. És végre napvilágot lát­nak itt a társadalom széles körei által régóta türelmet­lenül várt számítások is azt illetően, milyen sebességgel kell elhagynia az üveget a ketchupnak ideális sűrűség esetén (0,045 km/h). Vinkót olvasva jót kacag­hatunk a rasszista ételnevek eltörléséért küzdő deka­dens Nyugaton, amely való­színűleg örömsikoltásokkal üdvözölné szerzőnk javaslatait a négercsókon és a cigánypecsenyén túl megváltoztatandó elnevezések garmadára: „A török töltött padlizsán nyilván nem maradhat »ájult imám« (lásd moszlim önérzet). Az »apá­cacici« (az olaszok az apácafánkot neve­zik így) pirulásra készteti a szent életű nővéreket. A »tolófánk« (Móra Ferencné receptje) a terhes anyákat sértheti, a »sertésbécsi« a bécsieket, a »hájas kifli« túlsúlyos honfitársainkat, a »csöves fánk« a hajléktalanokat.” A falatnyi ínyencségekkel teli Magyar Konyha főszerkesztője ugyanakkor színt is vall e lapokon, amelyeken megrendül­ten áll meg egy pillanatra azon sovány sé­fek előtt, akik, mint valami személyi edző, csipesszel kimért párolt zöldségekkel kí­vánják helyettesíteni az élményt, amikor a lassan párolt mangalicapofa húsa szét­olvad az ember szájában, arcán kisimul­nak a ráncok, és a világ rendje helyrebil­len. „Ártatlan idők! - írja. - Amikor gour­mand és gourmet között még nem volt éles határvonal. Amikor az éttermek­ben a vendég nem glutén­­intoleranciára gondolt, ha­nem szaftos cubákokra. Nem színházi élményre várt, hanem kacsasültre.” Vinkó József: Konyhamalac. Gyomortörténetek Heti Válasz Kiadó Budapest, 2016 3790 forint „Hová megy, ember?” VASS NORBERT A fotográfus a fénnyel írás mestere. Kis Pál feljegyzései azonban arról az időszakról szólnak, amikor a fényképész árnyakkal találkozott. A Csillaggal nem jó járni most 1944 októ­bere és decembere között, a szerző mun­kaszolgálatos napjai, illetve az azokat kö­vető bujdosás idején íródott. A Magvető tavaly indította ismét útjára a hetvenes és nyolcvanas években nép­szerű Tények és Tanúk című sorozatát. Az új folyamban Réz Pál memoárja mellett eddig Zimándi Pius István világháborús naplóit, Kabdebó Lóránt Orbán Ottóval ké­szített életútinterjúját, dr. Nyiszli Miklós­nak Auschwitz szörnyűségeiről szóló írá­sát, valamint Berták László vallomásos visszaemlékezését adták közre. Legutóbb pedig Kis Pál összegyűrt cetlikre és el­szakadt lapokra írt jegyzeteit, amelyeket Schmal Alexandra rendezett sajtó alá. Eredetileg sem címe, sem befejezése nem volt, ám a nyúlfarknyi szöveg éppen így, töredékességében a leginkább meg­indító. Kis Pál fotózott a Szín­házi Életnek, az opera művé­szeiről is rendszeresen készí­tett portrékat. 1917-ben a Ki­rály utca 51. alatt rendezte be napfényműtermét. Üzlete a katolikus Terézváros és a zsi­dónegyed határán feküdt, ezért modelljei között rabbit és bérmálkozót egyaránt talál­ni. Huszonhét éven át dolgo­zott itt. Aztán a nyilasok elhurcolták lak- és munkahelyéről, s mert szakmájából adódóan a pillanat megragadásához eleve értett, ha már sorsa így alakult, ezután a mindennapjaiból kiszakított, családjától és munkájától megfosztott ember drámáját láttatja. Képek helyett szavakkal. Asszimilált magyar zsidó­ként gondolkodik, így kezdetben el sem hiszi, hogy fölrobbant körülötte a világ. Később viszont - bár hite nem rendül meg - belátja, hogy hiábavaló várnia a csodát. Szégyenkezik és szidalmaz, az Isten­nel pöröl, kapaszkodik a hitbe. Bár a bár­mikor bekövetkezhető bombabecsapó­dásra „szalonhalálként” gondol, folyvást a menekvésben bízik. Ám ahogy szöké­sét követően egyre több hírt hall, úgy lesznek fohászai mind kétségbeesetteb­bek. „Hová megy, ember a te Istened nél­kül?” - sóhajt fel egy helyütt. „A tízparancsolat százszorszent igéi­nek megszűnt a varázsa”, a rémhírek nyomában a még szörnyűbb valóság jár. A főváros hatalmas, zord sötétkamra lesz, a munka, a család, az élet oda. Kis Pál két hideg hónapot örökít meg naplópolaroidjain, írása megindítóan emberi. Nincs feloldozás, és „nincs benne vidám fordulat”. Fon­tos és megrázó olvasmány. Kis Pál: Csillaggal nem jó járni most Magvető Kiadó, Budapest, 2016 2490 forint A HÉT KÖNYVEI ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN TÖRTÉNŐ MEGJELENÉS ESETÉN, KÉRJÜK, HÍVJÁK A 216 8817-ES TELEFONSZÁMOT. VÁSÁRY TAMÁS: ÜZENET III-IV. A világhírű zongoraművész és karmester, Vásáry­ Tamás önéletregényének folytatásában ezúttal a hatvanas évektől a kilencvenes évekig követhetjük történetét. A friss házasok meghitt kapcso­latának kibontakozásán keresztül, utazásaik, önmagukban és a misztikumban való elmélyülé­süknek lehetünk tanúi. Majd annak, ahogyan a rák, felesége betegsége próbára teszi a minden­­­ségbe vetett hitük erejét. Vásáry Tamás úgy szól az élet nagy kérdéseiről, hogy azokban bárki magára ismerhet, útmutatást találhat a nehéz helyzetekben. A csodagyerek ebben a kötetben tél­­­nő, férfivá érik, de megtartja játékosságát, komor helyzetekben is hozza sajátos humorát. UBRA KIADÓ 1024 oldal (két kötetben), 7999 Ft MATT HAIG: A FIÚ, AKIT KARÁCSONYNAK HÍVNAK Matt Haig regénye a karácsony könyvbe kötve. A történet, amely egyszerre idézi meg Andersent és Roald Dahlt, méltán vált máris örökzölddé. Főszereplője, a tizen­egy éves Nikolas eltűnt édesapja nyomába ered. Miközben rénszarvasokkal és ko­­boldokkal köt barátságot és felfedezi Koboldfalva varázslatos világát, visszacsempé­szi a boldogságot a karácsonyba. Kalandjai során pedig az is kiderül, kik voltak a Mi­kulás szülei, hogyan repülnek a rénszarvasok, és milyen egy Igazmondó Olimpi. KOLIBRI KIADÓ 270 oldal, 3499 Ft . Latinovíta: halk szavú fiúból menekülő ember A halhatatlanság ára FOTÓ: MTI - KELETI ÉVA Meghatározhatatlan érzés, amikor egy igazi művész megjelenik a színpadon. Mindenki rá figyel, s min­denki tudja: megváltozott valami. Varázslat jön létre, egy olyan erős, magneti­­kus jelenlét, amely magá­ba sűrít valami titkot, vala­mi megfoghatatlant, vala­mi szavakkal ki nem fejez­­hetőt. Egy titokfejtő könyv egy színészlegendáról.­ atinovits Zoltán kétségkívül rendelkezett ezzel a ritka, felettébb átütő, ám szavakba nem önthető képességgel. Személye, tehetsége, pályája és életútja - talán e megfejthetetlenség okán - a mai napig töretlenül foglalkoztatja utókorát. Erre a ____„Ki is volt ő valójában?” kérdésre Kelecsényi Lász­ló író, filmtörténész kötete igyekszik választ adni. Köny­ve számos kortárs, szem- és fültanú, színész, rendező, író és kritikus publikációit, visszaemlékezéseit tartal­mazza, amelyeket a tragikus sorsú művész személye, va­lamint a szerző átvezető szövegei kötnek össze. A hol hosszabb, hol rövidebb írások mozaikként rajzolják ki Latinovits Zoltán életének regényét, mely darabkák az ártatlan kezdettől tartanak a tragikus vég felé. Mintegy keretbe foglalóan, az élet örök körforgásának szimbólu­maként a kötet Illyés Gyula verses búcsújával indul. Az első mozaikkockában a színészkirály még amatőr­ként jelenik meg előttünk mint a Népművészeti Intézet színjátszócsoportjának tagja, ahová Müller Péter író is járt. Ő így emlékszik vissza: „Álljon előtted egy halk sza­vú, csendes fiú, udvarias, barátságos és roppant öntu­datos. (...) a szeméből semmi más nem süt még, csak ér­telem és tisztaság.” Majd pár év múlva - az író csodálko­zására - amikor ismét találkoznak, már magába zárkó­zó, alkoholba és öngyilkosságba menekülő ember áll előtte. „Két Latinovits él bennem. Az első, akit megis­mertem és megszerettem­­ és a másik, akivel később ta­lálkoztam, s akit nehéz volt szeretni már.” Kelecsényi László írásai színezik, kiegészítik ezeket a szövegeket, mind magánéleti szempontból, mind a pályafutást illetően. Szó esik Latinovits gyermekkorá­ról, családjáról, iskoláiról, s természetesen arról is, hogy tehetsége mikor mutatkozott meg először. Törté­netesen egy gimnáziumi műkedvelő előadáson, amely után a nézőtéren ülő Bajor Gizi megüzente neki, hogy feltétlenül színésznek kell lennie. Különféle kerülő­­utakkal és színészdiploma nélkül végül így is történt: a könyv hőse a debreceni Csokonai Színházhoz szerző­dött segédszínészként. Ebbe a korszakba nyerhetünk bepillantást, ha el­olvassuk a Hajdú-Bihari Napló cikkét, melynek újságíró­ja ifjú tehetségként ír Latinovitsról. Országos ismertsé­get azonban filmszínészként szerzett az 1959-es Gyalog a mennyországba című filmmel. A könyv a további film­sikereket is számba veszi, gondoljunk itt Jancsó Miklós Oldás és kötésére, valamint Fábri Zoltán Isten hozta, őr­nagy úr! című remekművére. Utóbbi kapcsán Örkény István írását olvashatjuk. Azon ritka pillanatok egyikére hívja fel a figyelmet, amikor az a valami, „ami ugyan rejtve benne lappang az írott betűben, ami része tehát az írói látomásnak, de nem evidens, tehát a színészi megvalósítása sem kötelező”, itt mégis úgy jelenik meg, ahogy azt az író megálmodta, így formálta meg Latino­vits - azzal a „nem kötelező plusszal” - Tóték őrnagyá­nak alakját. A szerző szerint „rontás” áradt a figurából. További híres szerepei - mint például Rómeó, IV. Henrik, Ványa bácsi vagy Szindbád - szintén terítékre kerülnek egy-egy vele dolgozó művész emlékei révén. De nemcsak a róla szóló szövegeket olvashatjuk, hanem a színész saját szavait is. Például a könyv egyik kuriózuma egy vele készült interjú. Ebben rendezéseiről kérdezik, mely téma mindig is fájó pont maradt számára, ugyanis - törekvései ellenére - csak két darabot vihetett színre. Pályáját nemcsak ez a tény árnyékolta be, hanem az is, hogy hírhedt volt hangulatváltozásairól, egyedi munkastílusáról. Sokan összeférhetetlennek tartották. Müller Péter ír egy esetről, amely egy rádiófelvételen történt. Itt tapasztalta meg ugyanis, „milyen az, amikor Zoltánból a vulkán kitör”. A kérdés, vajon azt, hogy vonat elé vetette magát, szintén egy ilyen vulkánkitörés válthatta-e ki, csak köd­­szurkálás. Nem kaphatunk rá egyértelmű választ. Csak az előzményeket ismerjük, s ezek közül is azt, hogy - tudtán kívül - egy Ady-verssel búcsúzott el tőlünk. Ugyanis ez „lett élete utolsó művészi produkciója”, utolsó alkotása. A rokon lélek költő szavaival élve: olyan volt, „mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, li­dérces messze fény”, amely nem tudott csupán így ma­radni, szerette volna magát még jobban megmutatni. S talán ezért volt „minden: önkínzás, ének”. Latinovits Zoltán, az ember az életével játszott. Ta­lán ez volt halhatatlanságának az ára. Talán ezért él to­vább a színészkirály. Kelecsényi László: Aki az életével játszott - Latinovits Nórán Libro Kiadó, Budapest, 2016,256 oldal 2990 Ft Á m | ij||i .■ iat túrba jíisan ATINOVITS 1 TÓTH BARBARA Latinovits Zoltán egy korai szerepében a hatvanas években. Önkínzó zseni

Next