Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

2017-02-04 / 30. szám

Hagrar Hunt 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT döntenie, hogy milyen stílusban szeret­né megismerni az adott történelmi kort. Kedvelheti a humoros, a kalandos, az erotikus, a romantikus műveket, mindenféle műfajban rendelkezésére állnak történelmi regények. - De azért léteznek magyar történelmi re­gények is. - Megnéztem a hozzáférhető műve­ket, és azt kellett látnom, hogy például az Árpád-korról nincs történelmi regény­­sorozat. Hasonlóan a sestihez, a szocia­lizmusban a történelmi regényt is be­­­skatulyázták ifjúsági műfajként. Egy el­ismert írónak sem jutott eszébe, hogy pozitív magyar történelmi események­ről írjon. Két elvesztett világháború után persze ez bizonyos mértékig ért­hető reakció, de ha kizárólagossá válik, akkor katasztrofális következmények­kel járhat. Hunyadi János azért tűnt ideális választásnak, mert ő és Mátyás a legnagyobb nemze­ti ikonjaink. Má­tyásról születtek nagyregények, de Hunyadiról szinte kizárólag csak ifjú­ságiak íródtak. Ah­hoz képest, hogy milyen becsben tartjuk az emlékét, se felnőtteknek szó­ló regény, se film nem készült még róla. De ugyanígy nem készült érdemi történelmi játékfilm Szent Istvánról, Má­tyás királyról sem. Még a film­gyártásáról „méltán híres” Albánia is nagyszabású történelmi kalandfilmet forgatott az ötvenes években Szkander bégről. Nekik fontos volt.­­ A Hunyadi-sorozat egyre csak hosszab­bodik, pedig az eredeti tervei szerint már be kellett volna fejeződnie, de a nyolcadik kötet dacára még nem látszik a vége. Az elmesélendő történet terjedelme vagy a piaci siker indokolja a hosszabbítást? - A mesélés lendülete indokolja. Most úgy gondolom, hogy Hunyadi Já­nos története tízkötetes lesz, és jövőre jelenik majd meg az utolsó rész. Utána következik Mátyás. De a munka nem 2008-ban, az első kötet megjelenésekor kezdődött, hanem jóval korábban. Az adatgyűjtés és a megkerülhetetlen kuta­tómunka ugyanis tíz évet emésztett fel. A történészi munkát, hála istennek, már elvégezték, egy regényírónak már nem levéltárakban kell kutatnia. Amiért még­is mélyebbre kell ásni, azok az egyedi in­formációk. Én ugyanis nem a történel­­miregény-írás jól bevált módszerét kö­vetem, miszerint alkotunk egy fiktív sze­replőt, aki részese a fő cselekménynek, miközben a valóságos szereplők és ese­mények csak a történet hátterében je­lennek meg. Ehelyett a Hunyadi-regé­nyekben a szereplők kilencven százalé­ka létező személy. A főszereplő, Hunya­di életútja jól feldolgozott, legalábbis ami felnőttkorát illeti. A regényeknek így a valódi történelmi események adják a vázát, ezért nincs is szükségem vázlat­ra az íráshoz. Az első köteteknél, ame­lyek Hunyadi fiatalkoráról szóltak, a hiá­nyos források több írói feladatot róttak rám, míg a későbbi részeknél az jelen­tett nehézséget, hogy a sok történelmi tényt úgy mutassam be, hogy ne tan­könyvet, hanem regényt írjak. - Kapott visszajelzést a történészszakma részéről? Érdekli egyáltalán a kutatók vé­leménye? - Persze hogy érdekelne, de nem na­gyon ismerem a véleményüket. Ponto­san tudom, hogy mely történelmi ténye­ket és miért alakítok át a regényekben, kizárólag dramaturgiai okokból. Azért beszélgettem néhány középkortörté­nésszel, és üdítő volt tőlük hallani, hogy a regényeket olvasva sokkal könnyebb átélni Hunyadi korának a hangulatát, eseményeit. Az írónak óriási könnyebb­sége, hogy elmondhatja: regényt ír. A történelmi regény - a közfelfogással el­lentétben - ugyanis fikciós műfaj. A soro­zat egyik kötetében szerepel Nándorfe­hérvár 1440-es ostroma, amikor Thalló­­czi Jován védte a várat, és diadalmas ki­menetele ellenére alig ismert. A törté­nelmi adatok egyáltalán nem bizonyít­ják, hogy Hunyadi személyesen is jelen volt ennél az ostromnál - bár akkoriban már a Délvidék katonai parancsnoka volt -, de nem is cáfolják ezt, így regény­íróként megtehettem azt, hogy Hunya­dit az ostromlott várba helyezzem. - Kinek szólnak valójában ezek a regények? Az ember önkéntelenül fiatal fiút képzel el a kalandos történelmi regények olvasója­ként, de a Hunyadi-sorozatban gyakran megjelenik a brutalitás és a szex. - Az olvasók többsége férfi, bár szá­momra megdöbbentően sokuk, egyhar­­m­aduk nő. Az tudatos döntés volt, hogy az eseményeket a maguk naturalista va­lójában ábrázolom, és nem szépítem a durvaságokat, ahogy az Dumas-nál vagy az ötvenes-hatvanas évek kosztümös ka­landfilmjeiben szokásos volt. Ezért könyveimben a csaták nem valamiféle fennkölt játszadozások, ahol kigombolt ingű férfiak szórakoztatják egymást, ha­nem olyanok, amilyenek a valóságban is­ voltak: véresek, teli kínszenvedéssel. A valóság sokszor még a leírt események­nél is borzalmasabb volt, de vannak dol­gok, amiket még én sem akarok leírni, mert nem fogadná be az olvasók gyom­ra. Sokan vádolhatnák, hogy ezzel csak az olvasók erőszak és szex iránti igényét elégítem ki, pedig a valóság ezzel szem­ben az, hogy azt igyekszem megírni, ami mindig is érdekessé tett számomra egy történelmi regényt. Szerintem a vi­lágirodalom legszebb csataleírását Gár­donyi alkotta meg A láthatatlan ember­ben, ez a catalaunumi csata. Ez éppen azért lett kedves számomra, mert nem szépeleg, a maga idejében végtelenül brutálisnak számított. - Valahol olvastam, hogy a Hunyadi-so­rozat a magyar Trónok harca, és a pár­huzamot tovább erősíti a brutalitás és a szex ábrázolása. Lehetne Hunyadi János története hasonlóan sikeres, ha angolul írta volna? - Nem a nyelv a gond, hanem az, hogy a magyar történelem nem érdekel senkit rajtunk kívül. Ezen lehet változ­tatni. Amikor 1961-ben leforgatták a mórok ellen harcoló spanyol lovagról szóló El Cid című filmet Charlton Hes­­tonnal a főszerepben, a hollywoodi producerek a fejüket vakarták, mert nem hitték, hogy egy Amerikában telje­sen ismeretlen történet sikeres lehet. Ugyanez volt, amikor Mel Gibson lefor­gatta A rettenthetetlent, amely ugyan - az El Cidhez hasonlóan - nem volt hite­les történelmileg, mégis izgalmas törté­netet mesélt el. Emiatt, noha az ameri­kaiak továbbra sem érdeklődnek a spa­nyol vagy a skót történelem iránt, a fil­mek sikeresek lettek. Ebbe a sorba tö­kéletesen beilleszthető lenne Hunyadi, hiszen univerzális történetről van szó. Alacsony sorból felemelkedő hős, aki az országra törő ellenséggel sikeresen veszi fel a harcot. Ez szinte minden tör­ténelmi regény alapja. A világirodalom legszebb csataleírását Gárdonyi alkotta meg A láthatatlan emberben, ez a catalaunumi csata. Nem szépeleg, a maga idejében vég­telenül brutálisnak számított. BÁN JÁNOS író, újságíró 1968-ban született Kecskeméten. FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ olvasat Nem oldó, biboldó pp negyven éve, 1977-ben mutatták _ be minden idők egyik legjobb film­jét, az Annie Hallt. Woody Allen eb­­___ben a művében lényegében az élet­ben felmerülő minden kérdésre választ ad, egyúttal ellátja nézőjét ezernyi, bár­mikor előkapható poénnal. Az egyik zseniális jelenetben az Allen által alakított főszereplő, Alvy Singer ar­ról beszélget barátjával, Robbal, hogy New York antiszemita város. Sorolja is a példáit. Elmeséli többek közt, hogy nem­régiben együtt vacsorázott néhány srác­cal az NBC-től, leette magát, és odaszólt a pincérnek, hozzon neki valami oldószert. Mire az asztaltársaság egyik tagja odasúg­ta a felszolgálónak, ne oldószert hozzon, hanem biboldószert. Nem oldó, biboldó - melegszik bele Alvy is a történetbe, mire barátja előáll a megoldással: költözzön Kaliforniába, ott minden jobb lesz. Január elején újraindult a Sajtóklub, a magyar jobboldal valaha legendás műso­ra, amely egykor hatalmas médiaellen­­szélben a kevesek egyikeként állt ki a konzervatív oldal mellett. Bár gyakran kezdetleges és esetlen, mégis fontos pro­dukció volt a maga idejében. Felmelegít­ve kevésbé tűnik annak. Az azóta rangos karriert befutó, magas médiapozíciók­ban dolgozó résztvevők dohogása értel­metlennek tűnik, főképp, hogy amikor valamilyen kormánykritikus megjegyzés is felbukkan az adásban, azon villám­gyorsan túllépnek, másra terelve a szót. Legutóbb például felmerült, micsoda dolog, hogy Ungvári Tamás író 27 millió forintot kapott valamelyik minisztérium­tól. Ez kétségtelenül érdekes kérdés, ám a műsorvezető nem ment bele, inkább tré­fával igyekezett elütni a témát. „Az hagy­­ján, de mit kapott Ungvári a sajátjaitól! Ol­vastátok?” - kérdezte, hogy aztán nagy és kedélyes göcögések közt megállapítsa: „Leszedték­­ göcgöc - szegény Tomi bácsi­ról a­­ göcgöc - szenteltvizet, már hogyha ez­­ hatásszünet - nem képzavar, ugye.” Rég nevettünk ilyen jót! Talán két adással korábban, amikor a műsor másik résztvevője az MTI-t feddte meg, amiért késve - szombat helyett csak vasárnap - tudósított Udo Ulfkotte német újságíró halálhíréről. „Azt szeretném - hangzott a kommentár -, ha az MTI olyan embere­ket küldene Németországba, akik szom­baton is dolgoznak.” Távol álljon tőlünk, hogy minden bo­kor mögött antiszemitát lássunk. Ma­gyarország nem antiszemitább ország az átlagnál, ám tény, hogy a kedélyes sza­­lonzsidózásnak régi hagyománya van ná­lunk, melyet jól foglal össze Mikszáth megjegyzése: antiszemita az, aki a kelle­ténél jobban utálja a zsidót, írónk ment­ségére legyen mondva, ezt jóval a holo­kauszt előtt állapította meg. Az ugyaneb­ben a szellemben előadott, kajánkodó, összekacsintós, röhörészős zsidózás ma már finoman szólva is anakronisztikus. A hatalomközeli médiasztárok ráadá­sul abban az időszakban eresztik el adás­ról adásra ilyen témájú vicceiket, amikor a kormány épp minden felületen ádáz küzdelmet folytat legnagyobb politikai ri­válisával, a Jobbikkal. És ebben a küzde­lemben nincsenek aggályai. Sajtójában a párt szemére veti, hogy náci, miközben szakmányban szólaltatják meg a Magyar Gárda volt tagjait vagy azokat a Jobbik­­alapszervezeteket, amelyek épp a párt „cukisodása” (azaz nem kis részben ko­rábbi antiszemita gyökereitől való eltávol A kajánkodó, összekacsin­tós, röhörészős zsidózás ma már finoman szólva is anak­ronisztikus e­lodása) miatt vannak felháborodva. A rendelkezésükre álló médiafelületeken megturnéztatják Köves Slomót, az Egye­sült Magyar Izraelita Hitközség vezető rabbiját, ali keményen leszedi a kereszt­vizet az egykor még durva zsidóellenes szövegektől sem mentes Jobbikról. (Kö­vesi szolgálatkész nyilatkozókedve miatt a múlt héten a konkurens zsidó szerve­zet, a Mazsihisz vezetője, Heisler András „udvari zsidónak” nevezte.) Egykor a Sajtóklubban annyiszor hangzott el a „kettős mérce” kifejezés, hogy elhajolni is nehéz volt előle. Most viszont tanácstalanok vagyunk: ha a kor­mánypárti sajtó emblematikus alakjaitól belefér a Woody Allen által negyven éve kifigurázott és helyre tett zsidózás, más­nak miért vetjük a szemére? Persze az is lehet, hogy csak menthetetlenül mesü­­gék vagyunk az egész politikához. / anno A MAGYAR NEMZET KORÁBBI SZÁMÁBÓL VÁLASZTOTTA: PETHŐ TIBOR 41 éve 1976. FEBRUÁR 1., VASÁRNAP Ruffy Péter: Utazás az anyanyelv körül - Nyelvcsere A gond, az állandósuló pedig azt íratja le velem, hogy olyan nemzeti nyelvhez s e nyelv hordozójához, olyan néphez tarto­zom tehát, amely már milliós tömegek­ben ismerkedik és ismerkedett meg a kétnyelvűséggel, azzal az állapottal, amelyben élve már-már anyanyelvi fo­kon beszéljük a más, az államszervező, a gazdanép nyelvét, s ha nem tömegeiben is, de egy részében átéli az ennél súlyo­sabbat, a nyelvcsere, a nyelvváltás egész személyiséget megrázó tragikumát. Ez a sorsállapot vonz az anyanyelv kérdései­hez, valamennyi olyan nyelvhez, amely­nek beszélői a múltban vagy a jelenben átestek, átesnek az anyanyelvtől való las­sú megfosztás vagy az anyanyelv lassú fe­ledése, más nyelvbe való beolvadás, el­­merülés, a nyelvváltás, a nyelvcsere kí­vülről láthatatlan, belülről annál jobban izzó drámáján. Gáli Ernő kolozsvári egye­temi tanár, a nagy múltú Korunk főszer­kesztője frissiben Budapestre érkezett, Tegnapi és mai önismeret című esszéit olvasom. A kiváló kolozsvári tanulmány szerzője érinti az írkérdést, a belgiumi flamand-vallon ellentétet, a spanyolor­szági baszkok, katalánok szabadságküz­delmét, a hollandiai frízt, amely eredmé­nyesen küzdi ki jogát, az angliai walesi nyelvet, a Franciaországban 1968 óta megélénkült occitán, breton, katalán, korzikai mozgalmakat... Megjegyezve: „Ez az alakulás nem jelenti majd a nem­zeti sajátosságok, a kulturális különbsé­gek eltűnését. Ellenkezőleg, éppen az előre jelzett társadalo­m válik e sajátossá­gok megőrzésének és további gazdagodá­sának feltételévé.” Bár igaz lenne. magazin 19

Next