Magyar Nemzet, 2017. május (80. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-09 / 106. szám
Magyar Nemzet 2017. MÁJUS 9. KEDD Időnként járt itt egy-egy győztes hadsereg • Körkérdés: Magától értetődő adottságként kellene tekintenünk még mindig a Szabadság téri obeliszkre? R. KISS KORNÉLIA Lehet, hogy pár száz év múlva úgy leszünk a második világháborút követő orosz megszállással, mint most a törökdúlással? Szigetváron ma békésen áll egymás mellett Zrínyi Miklós és Szulejmán szobra. A történelmi emlék hétköznapi részévé vált a kultúránknak. De vajon ugyanilyen megbékélve tekintünk majd egyszer a Budapest központjában, a Szabadság téren álló szovjet emlékműre is, amely máig a felszabadító szovjet hősök dicsőségét hirdeti? A történész optimista, és úgy véli: igen, csak időre van szükség. Egy orosz katonák által megerőszakolt nőkről filmet forgató rendező viszont teljesen abszurdnak érzi, hogy ma Magyarországon felszabadító hősökként hivatkozik a szovjet katonákra egy köztéri emlékmű. A Szabadság téri szovjet obeliszk a kétezres években időről időre kiváltotta valakinek az indulatait. 2006-ban Budaházy György és társai a tévészékház ostromakor verték le róla a feliratokat és a címert, Novák Előd volt jobbikos képviselő egy ’56-os veterán társaságban vésővel indult az emlékmű ellen, legutóbb pedig Komáromy Gergely aktivista, ligetvédő öntötte le festékkel. Az oroszok számára az identitásuk központi eleme maradt a második világháború Azon túl, hogy a kép, a szobor óhatatlanul is romboló indulatokat vált ki - ahol plakát van, ott lesz olyan is, aki bajuszt rajzol a plakátra -, Szilágyi Ákos úgy gondolja, hogy ilyen esetekben a jelenkori politikai indulatok vetülnek ki az emlékműre. A költő, esztéta, Oroszország-kutató szerint a szoborrombolásnak akkor lenne jelentősége, ha a szobor, az emlékmű valamilyen hatalom reprezentációja lenne, amit kényszerből tisztelni kell - például a Sztálin-szobor ledöntésének is ezért volt jelentősége 1956-ban. A szovjet emlékmű elleni akciók szerinte inkább arról szólnak, hogy jelenkori politikai ügyeket vetítenek bele az emlékműbe: mostanában a putyini rendszerről vagy a paksi atomerőmű bővítéséről alkotott politikai vélemény jelenik meg így. Szilágyi szerint ennek nincs értelme, a politikáról a politika nyelvén kellene beszélni. Ugyanakkor szerinte Magyarországon - Lengyelországgal ellentétben - nem tölt el tömegeket oroszellenes indulat. Közben az oroszok számára az identitásuk központi eleme maradt a második világháború. A nagy honvédő háború nagy hatással volt az egész szovjet társadalomra, és tovább él a posztszovjet Oroszországban. Ez akkor is így lenne, ha az állam nem használná az emlékezetpolitikában, de használja - mondja Rácz András történész, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársa. - Az oroszok máig felszabadítóként látják magukat, úgy értelmezik: megválasztott kormányok kérték, hogy a szovjetek maradjanak. Az a kérdés elsikkad, hogy ezek a kormányok menynyire voltak demokratikusan megválasztva - Rácz András nem tud olyan kísérletről, hogy Oroszországban bármikor megpróbálták volna átértékelni a Szovjetunió második világháborús és az utáni tevékenykedését, például Magyarország szovjet megszállásával kapcsolatban. Állami szinten biztosan nem fogalmazódott meg ilyen törekvés. Ez mutatkozik meg a mostani, május 9-i, a győzelem napján tartott monumentális felvonulásokon is. Az, hogy a Szabadság téri emlékmű az oroszoknak ennyire fontos, a történész szerint nem változó dolog, hanem egy adottság, a második világháború identitásképző erejéből következik. Nem mindenki tekint ilyen magától értetődő adottságként a Szabadság téri obeliszkre. Skrabski Fruzsina szerint teljesen abszurd, hogy ma Magyarországon olyan emlékmű állhat, amelyen felszabadítóként szerepel a szovjet hadsereg. A filmrendezőt régóta érdekli azoknak a nőknek a sorsa, akiket megerőszakoltak az orosz megszálló hadsereg katonái: filmet is forgatott a témáról Elhallgatott gyalázat címmel. - A katonasírokkal szoktak érvelni, de én ezt ebben az esetben nem gondolom érvnek, szerintem nem kell öszszekeverni egy sírt és az ahhoz tartozó síremléket egy olyan emlékművel, amelyek felszabadító hősökként szerepelnek az oroszok - mondta lapunknak a rendező. 2005-ben nőtüntetést is szervezett, amikor Demszky Gábor akkori főpolgármester megkoszorúzott egy szovjet emlékművet. - A koncentrációs táborokat tényleg felszabadították az oroszok, de szerintem ezt érdemes lenne külön ünnepelni, nem pedig általánosságban említeni a felszabadulást, mert az egyenlő a kommunizmus bűneinek tagadásával. Nem beszélve egyébként arról, hogy Pető Andrea történész kutatásai szerint még a koncentrációs táborokban is követtek el erőszakot az orosz katonák - teszi hozzá. Skrabski Fruzsina azt mondja: ott volt, amikor Budaházyék leverték a címert az emlékműről; szerinte felemelő pillanat volt. Az orosz fél hadisírként tartja nyilván a Szabadság téri emlékművet - a védelméről is ilyen témájú egyezmény gondoskodik. Ez annak ellenére így van, hogy a felújításakor exhumálták a szovjet holttesteket. Ez akár azt a kérdést is felvetheti, hogy nem érett-e meg esetleg az idő a szovjet emlékmű áthelyezésére - a kétezres években voltak is erre irányuló kezdeményezések. Rácz András viszont úgy véli: a Szabadság téri obeliszket nem ajánlatos piszkálni. Igaz, hogy sikerült már Budapesten és vidéken is áthelyezni kisebb-nagyobb emlékműveket, de borítékolhatóan feszültséghez vezetne a kétoldalú kapcsolatokban, ha ehhez az emlékműhöz hozzányúlnának. Szerinte az oroszok azért is ragaszkodhatnak hozzá, mert ez az utolsó nagy, frekventált helyen lévő szovjet emlékmű az országban, és mert Budapest elfoglalása óriási csata volt, nagy veszteségekkel, nagyságrendileg Sztálingrádhoz mérhető. Szerinte nem segít, ha élezzük a konfliktusokat, „ha valaki az orosz befolyás ellen akar fellépni, annak nem az emlékezetpolitika az eszköze”. A történész hosszú távon optimista, végül is a török megszállás emlékeivel kapcsolat Az egymást követő kurzusok felülvizsgálják egymás emlékezetpolitikáját, és újat alkotnak ban már kibontakozott egy magyar-török párbeszéd. - Ez a múltunk része. Időnként jár itt egy-egy győztes hadsereg - fogalmaz. Közben a Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere vezette Gulág Emlékbizottság azzal vágta át a gordiuszi csomót, hogy a szovjet obeliszk mellé újabb Szabadság téri emlékművet építenek, a szovjet megszállás áldozataiét. Ennek felállítását a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét elnöklő Menczer Erzsébet fideszes politikus kezdeményezte. Az emlékművekkel, emlékezetpolitikával sokat foglalkozó művészettörténész, Wehner Tibor a szovjet emlékműről azt gondolja, hogy a léte - mivel nemzetközi szerződésben van szabályozva - külügyi, diplomáciai, és nem emlékezetpolitikai kérdés. Ez az ára annak, hogy Oroszországban ápolják az elesett magyar katonák sírjait. Azt viszont kimondottan rossz ötletnek tartja, hogy újabb emlékműveket avassanak, mert szerinte a magyarországi közterek már így is túlságosan tele vannak velük. Nem beszélve arról, hogy az egymást követő kurzusok úgyis felülvizsgálják egymás emlékezetpolitikáját, és újat alkotnak. Szerinte az emlékezés helye a temető, a közterek pedig nem főhajtásra szolgálnak, hanem arra, hogy az élet helyszínei legyenek. ▲ Abszurd helyzet, hogy a Szabadság téri emlékművön felszabadítóként szerepel a szovjet hadsereg fotó: nagy Béla ► 1956-ban mindent megtettek, hogy ledöntsék az obeliszket forrás: fortepan ▼Szovjet emlékmű Bécsben FOTÓ: AFP/ALEXANDER KLEIN Az utolsó film Alain Delon Juliette Binoche-sal forgat A Rocco és fivérei, a Zsaru és A medence című filmek 81 éves sztárja múlt hét végén a Liége-ben megrendezett nemzetközi bűnügyi filmfesztiválon jelentette be, Juliette Binoche-sal forgatja pályafutása utolsó filmjét, a rendező Patrice Leconte lesz. - Olyan vagyok, mint egy bokszoló, aki nem akar túl sokáig harcolni, nem akarok túl sokáig filmezni - jelentette ki Alain Delon, aki utoljára 2008-ban az Asterix az olimpián című filmben szerepelt. Delon elmondta, hogy az új filmet kifejezetten neki írták, egy szerelem történetét ábrázolja egy idős férfi és egy jóval fiatalabb nő között. - Eredetileg Sophie Marceau lett volna a partnerem, de ő már másfelé kötelezte el magát a forgatás idejére. Juliette Binoche-ra azért esett a választás, mert csodálatos színésznő, akit nagyon szeretek - mesélte. A La Libre belga hírportál beszámolója szerint a francia színész elismerte, a mai filmes világban már nem igazán találja a helyét. - Sajnálom Luchino Viscontit, Jean-Pierre Melville-t és René Clement-t, a legremekebb rendezők voltak, akiket ismertem, rengeteg zsenialitás volt bennük, igazán szerették a filmet, és tudták, hogyan kell a színészeket irányítani. Ha manapság untat a film, akkor az azért van, mert ma már nincsenek ilyen rendezők - fogalmazott a francia filmművészet legendás alakja, Alain Delon. (MN) Hajnali láz Prix d’Europe-díjas Gárdos Péter könyve A nemzetközi elismerést francia, angol és német könyvtárak vezetőiből álló zsűri szavazatai alapján ítélik oda. Idén a második körbe jutott hat könyv közül a Hajnali láz kapta a szavazatok több mint felét. Az élmezőnyben Gárdos Péter műve olyan alkotásokkal versengett, mint Milan Kundera regénye, A jelentéktelenség ünnepe, Ian McEwan A gyermektörvény című új műve vagy Paolo Giordano, A prímszámok magánya szerzőjének új könyve, az Ezüst és fekete. A díjat a szerző őszszel veszi át Franciaországban. A Hajnali láz 2015 őszén jelent meg a Libri Könyvkiadó gondozásában, azóta csaknem negyven országba adták el a kötet fordítási jogát. Az elmúlt másfél évben megjelent szinte valamennyi európai országban, de már Tajvanon, Brazíliában, Kínában és Oroszországban is saját nyelven olvashatják a kötetet. A regényben Gárdos Péter filmrendező szülei nem mindennapi szerelmét meséli el. Édesanyja és édesapja holokauszttúlélőként a koncentrációs táborok felszabadulása után svédországi szanatóriumokba került. Apjának alig fél évet jósoltak az orvosok, ám a gondolatait a halál helyett inkább egy fiatal magyar lány, a Svédország másik végében ápolt Lili kötötte le, akivel hosszú levelezést folytattak. Az apa 1998-ban bekövetkezett haláláig titokban tartott levélváltás adta a regény alapját. (MN) Kultúra 13