Magyar Nemzet, 2017. május (80. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-09 / 106. szám

Magyar Nemzet 2017. MÁJUS 9. KEDD Időnként járt itt egy-egy győztes hadsereg • Körkérdés: Magától értetődő adottságként kellene tekintenünk még mindig a Szabadság téri obeliszkre? R. KISS KORNÉLIA Lehet, hogy pár száz év múlva úgy le­szünk a második világháborút köve­tő orosz megszállással, mint most a törökdúlással? Szigetváron ma béké­sen áll egymás mellett Zrínyi Miklós és Szulejmán szobra. A történelmi emlék hétköznapi részévé vált a kultúránk­nak. De vajon ugyanilyen megbékélve tekintünk majd egyszer a Budapest központjában, a Szabadság téren ál­ló szovjet emlékműre is, amely máig a felszabadító szovjet hősök dicsőségét hirdeti? A történész optimista, és úgy véli: igen, csak időre van szükség. Egy orosz katonák által megerőszakolt nők­ről filmet forgató rendező viszont telje­sen abszurdnak érzi, hogy ma Magyar­­országon felszabadító hősökként hivat­kozik a szovjet katonákra egy köztéri emlékmű. A Szabadság téri szovjet obeliszk a kétezres években időről időre kiváltotta valakinek az indulatait. 2006-ban Buda­­házy György és társai a tévészékház ost­romakor verték le róla a feliratokat és a címert, Novák Előd volt jobbikos kép­viselő egy ’56-os veterán társaságban vésővel indult az emlékmű ellen, leg­utóbb pedig Komáromy Gergely aktivis­ta, ligetvédő öntötte le festékkel. Az oroszok számára az identitásuk központi eleme maradt a második világháború Azon túl, hogy a kép, a szobor óha­tatlanul is romboló indulatokat vált ki - ahol plakát van, ott lesz olyan is, aki bajuszt rajzol a plakátra -, Szilágyi Ákos úgy gondolja, hogy ilyen esetekben a jelenkori politikai indulatok vetülnek ki az emlékműre. A költő, esztéta, Orosz­­ország-kutató szerint a szoborrombo­lásnak akkor lenne jelentősége, ha a szobor, az emlékmű valamilyen hata­lom reprezentációja lenne, amit kény­szerből tisztelni kell - például a Sztá­­lin-szobor ledöntésének is ezért volt je­lentősége 1956-ban. A szovjet emlékmű elleni akciók sze­rinte inkább arról szólnak, hogy jelen­kori politikai ügyeket vetítenek bele az emlékműbe: mostanában a putyi­­ni rendszerről vagy a paksi atomerőmű bővítéséről alkotott politikai vélemény jelenik meg így. Szilágyi szerint ennek nincs értelme, a politikáról a politika nyelvén kellene beszélni. Ugyanakkor szerinte Magyarországon - Lengyelor­szággal ellentétben - nem tölt el töme­geket oroszellenes indulat. Közben az oroszok számára az iden­titásuk központi eleme maradt a máso­dik világháború.­­ A nagy honvédő há­ború nagy hatással volt az egész szovjet társadalomra, és tovább él a posztszov­jet Oroszországban. Ez akkor is így len­ne, ha az állam nem használná az emlé­kezetpolitikában, de használja - mond­ja Rácz András történész, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársa. - Az oroszok máig felszabadítóként látják magukat, úgy értelmezik: meg­választott kormányok kérték, hogy a szovjetek maradjanak. Az a kérdés el­sikkad, hogy ezek a kormányok meny­nyire voltak demokratikusan meg­választva - Rácz András nem tud olyan kísérletről, hogy Oroszországban bár­mikor megpróbálták volna átértékelni a Szovjetunió második világháborús és az utáni tevékenykedését, például Ma­gyarország szovjet megszállásával kap­csolatban. Állami szinten biztosan nem fogalmazódott meg ilyen törekvés. Ez mutatkozik meg a mostani, május 9-i, a győzelem napján tartott monumentális felvonulásokon is. Az, hogy a Szabadság téri emlékmű az oroszoknak ennyire fontos, a törté­nész szerint nem változó dolog, hanem egy adottság, a második világháború identitásképző erejéből következik. Nem mindenki tekint ilyen magá­tól értetődő adottságként a Szabadság téri obeliszkre. Skrabski Fruzsina sze­rint teljesen abszurd, hogy ma Magyar­­országon olyan emlékmű állhat, ame­lyen felszabadítóként szerepel a szovjet hadsereg. A filmrendezőt régóta érdek­li azoknak a nőknek a sorsa, akiket meg­erőszakoltak az orosz megszálló hadse­reg katonái: filmet is forgatott a témáról Elhallgatott gyalázat címmel. - A katonasírokkal szoktak érvelni, de én ezt ebben az esetben nem gon­dolom érvnek, szerintem nem kell ösz­­szekeverni egy sírt és az ahhoz tarto­zó síremléket egy olyan emlékművel, amelyek felszabadító hősökként sze­repelnek az oroszok - mondta lapunk­nak a rendező. 2005-ben nőtüntetést is szervezett, amikor Demszky Gábor ak­kori főpolgármester megkoszorúzott egy szovjet emlékművet. - A koncent­rációs táborokat tényleg felszabadítot­ták az oroszok, de szerintem ezt érde­mes lenne külön ünnepelni, nem pedig általánosságban említeni a felszabadu­lást, mert az egyenlő a kommunizmus bűneinek tagadásával. Nem beszélve egyébként arról, hogy Pető Andrea törté­nész kutatásai szerint még a koncentrá­ciós táborokban is követtek el erőszakot az orosz katonák - teszi hozzá. Skrabs­­ki Fruzsina azt mondja: ott volt, amikor Budaházyék leverték a címert az emlék­műről; szerinte felemelő pillanat volt. Az orosz fél hadisírként tartja nyil­ván a Szabadság téri emlékművet - a védelméről is ilyen témájú egyez­mény gondoskodik. Ez annak ellenére így van, hogy a felújításakor exhumál­ták a szovjet holttesteket. Ez akár azt a kérdést is felvetheti, hogy nem érett-e meg esetleg az idő a szovjet emlékmű áthelyezésére - a kétezres években vol­tak is erre irányuló kezdeményezések. Rácz András viszont úgy véli: a Sza­badság téri obeliszket nem ajánlatos piszkálni. Igaz, hogy sikerült már Bu­dapesten és vidéken is áthelyezni ki­­sebb-nagyobb emlékműveket, de bo­­rítékolhatóan feszültséghez vezetne a kétoldalú kapcsolatokban, ha ehhez az emlékműhöz hozzányúlnának. Szerin­te az oroszok azért is ragaszkodhatnak hozzá, mert ez az utolsó nagy, frekven­tált helyen lévő szovjet emlékmű az or­szágban, és mert Budapest elfoglalása óriási csata volt, nagy veszteségekkel, nagyságrendileg Sztálingrádhoz mér­hető. Szerinte nem segít, ha élezzük a konfliktusokat, „ha valaki az orosz be­folyás ellen akar fellépni, annak nem az emlékezetpolitika az eszköze”. A törté­nész hosszú távon optimista, végül is a török megszállás emlékeivel kapcsolat­ Az egymást követő kurzu­sok felülvizsgálják egymás emlékezetpolitikáját, és újat alkotnak ban már kibontakozott egy magyar-tö­rök párbeszéd. - Ez a múltunk része. Időnként jár itt egy-egy győztes had­sereg - fogalmaz. Közben a Balog Zoltán, az embe­ri erőforrások minisztere vezette Gu­­lág Emlékbizottság azzal vágta át a gor­diuszi csomót, hogy a szovjet obeliszk mellé újabb Szabadság téri emlékmű­vet építenek, a szovjet megszállás ál­dozataiét. Ennek felállítását a Szovjet­unióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét elnöklő Menczer Erzsébet fideszes politikus kez­deményezte. Az emlékművekkel, emlékezetpoli­tikával sokat foglalkozó művészettör­ténész, Wehner Tibor a szovjet emlék­műről azt gondolja, hogy a léte - mivel nemzetközi szerződésben van szabá­lyozva - külügyi, diplomáciai, és nem emlékezetpolitikai kérdés. Ez az ára an­nak, hogy Oroszországban ápolják az elesett magyar katonák sírjait. Azt vi­szont kimondottan rossz ötletnek tart­ja, hogy újabb emlékműveket avassa­nak, mert szerinte a magyarországi köz­terek már így is túlságosan tele vannak velük. Nem beszélve arról, hogy az egy­mást követő kurzusok úgyis felülvizs­gálják egymás emlékezetpolitikáját, és újat alkotnak. Szerinte az emlékezés he­lye a temető, a közterek pedig nem fő­hajtásra szolgálnak, hanem arra, hogy az élet helyszínei legyenek. ▲ Abszurd helyzet, hogy a Szabadság té­ri emlékművön felszabadítóként szerepel a szovjet hadsereg fotó: nagy Béla ► 1956-ban mindent megtettek, hogy le­döntsék az obeliszket forrás: fortepan ▼Szovjet emlékmű Bécsben FOTÓ: AFP/ALEXANDER KLEIN Az utolsó film Alain Delon Juliette Binoche-sal forgat A Rocco és fivérei, a Zsaru és A meden­ce című filmek 81 éves sztárja múlt hét végén a Liége-ben megrendezett nem­zetközi bűnügyi filmfesztiválon jelen­tette be, Juliette Binoche-sal forgat­ja pályafutása utolsó filmjét, a rendező Patrice Leconte lesz. - Olyan vagyok, mint egy bokszoló, aki nem akar túl so­káig harcolni, nem akarok túl sokáig filmezni - jelentette ki Alain Delon, aki utoljára 2008-ban az Asterix az olim­pián című filmben szerepelt. Delon el­mondta, hogy az új filmet kifejezetten neki írták, egy szerelem történetét áb­rázolja egy idős férfi és egy jóval fia­talabb nő között. - Eredetileg Sophie Marceau lett volna a partnerem, de ő már másfelé kötelezte el magát a for­gatás idejére. Juliette Binoche-ra azért esett a választás, mert csodálatos szí­nésznő, akit nagyon szeretek - mesél­te. A La Libre belga hírportál beszámo­lója szerint a francia színész elismerte, a mai filmes világban már nem igazán találja a helyét. - Sajnálom Luchino Viscontit, Jean-Pierre Melville-t és Re­né Clement-t, a legremekebb rendezők voltak, akiket ismertem, rengeteg zse­nialitás volt bennük, igazán szerették a filmet, és tudták, hogyan kell a színé­szeket irányítani. Ha manapság untat a film, akkor az azért van, mert ma már nincsenek ilyen rendezők - fogalma­zott a francia filmművészet legendás alakja, Alain Delon. (MN) Hajnali láz Prix d’Europe-díjas Gárdos Péter könyve A nemzetközi elismerést francia, an­gol és német könyvtárak vezetőiből ál­ló zsűri szavazatai alapján ítélik oda. Idén a második körbe jutott hat könyv közül a Hajnali láz kapta a szavaza­tok több mint felét. Az élmezőnyben Gárdos Péter műve olyan alkotások­kal versengett, mint Milan Kundera re­génye, A jelentéktelenség ünnepe, Ian McEwan A gyermektörvény című új műve vagy Paolo Giordano, A prímszá­mok magánya szerzőjének új könyve, az Ezüst és fekete. A díjat a szerző ősz­szel veszi át Franciaországban. A Haj­nali láz 2015 őszén jelent meg a Libri Könyvkiadó gondozásában, azóta csak­nem negyven országba adták el a kötet fordítási jogát. Az elmúlt másfél évben megjelent szinte valamennyi európai országban, de már Tajvanon, Brazíliá­ban, Kínában és Oroszországban is sa­ját nyelven olvashatják a kötetet. A re­gényben Gárdos Péter filmrendező szü­lei nem mindennapi szerelmét meséli el. Édesanyja és édesapja holokauszt­­túlélőként a koncentrációs táborok fel­­szabadulása után svédországi szanató­riumokba került. Apjának alig fél évet jósoltak az orvosok, ám a gondolatait a halál helyett inkább egy fiatal magyar lány, a Svédország másik végében ápolt Lili kötötte le, akivel hosszú levelezést folytattak. Az apa 1998-ban bekövetke­zett haláláig titokban tartott levélváltás adta a regény alapját. (MN) Kultúra 13

Next