Magyar Nemzet, 2017. május (80. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-30 / 124. szám
Magyar Nemzet 2017. MÁJUS 30., KEDD Borisz Godunov: éljen vagy haljon a cár? • A darab szereposztása nyugodtan nevezhető parádésnak, valami mégis hiányzik, s ezt már a szünetben érezzük, a végén még inkább GYÖRGY ZSOMBOR A pártkatona, a köpönyegforgató, a hatalom vélt és valós igényeit kritika nélkül teljesítő vagy túlteljesítő ember. Tudjuk jól, ez a figura helyszíntől és kortól függetlenül létezik. A színpadkép, a jelmezek, párbeszédek ki is emelnek minket térből és időből, mint kiderül, nem csak az áthallásvadászok kedvéért. Pedig áthallások sora adná magát, hazugságok, minden rendszerben talpon maradó hordószónokok, trükkök százai. Az előadás azonban tartózkodó, nincsenek egyértelmű kiszólások, aki akarja és képes rá, úgyis tovább értelmezi, szövi magában a történetet. A fővárosi Katona József Színházban jártunk, ahol szombaton mutatták be Zsámbéki Gábor rendezésében Alekszandr Puskin klasszikusát, a Borisz Godunovot. A címszerepet Máté Gábor játssza kiforrottan, finom humorral, az öregurasságban helyenként az Ascher-féle, szintén katonás Sirály vénülő Szorinját idézve. Hiába tölti ki a remek játék a teret, mégiscsak vissza-viszszatér a kérdés, ki is az igazi főszereplő. Nem színészileg, inkább a tanulságkeresés szempontjából. Merthogy a darab olykor hangos, máskor néma hőse vagy antihőse maga az istenadta nép, amelyik hisz az új erőben, lelkesedik érte - ha olykor kényszer vagy önbecsapás árán is, és amelynek akár a vérét is ontják más hatalmáért. A Kovács Lehel formázta ifjú szerzetes, majd önjelölt cáraspiráns útja, jellemének alakulása a kolostortól a véres kézzel megszerzett hatalomig vezet. Maga Godunov is megkapta a Heródes gúnynevet, mintegy jelzőként, hiszen a soha le nem mosott vád szerint megölette a trón várományosát, a gyermek Gyimitrijt. Majd lám, a történelem megismétli önmagát, halála után Godunov gyermekei is ott hevernek a cellában kiterítve. Hiába tehát a halottas ágyról osztott, kezdő politikusoknak jó tanáccsal is felérő intelmek a kis cárevicsnek (Zsámbéki Tóbiás) - így például, hogy jelent meg gyakran a nép előtt, de csak olyanok körében, akik tehennek hisznek -, az orvul szerzett hatalom orvul vész el. Sujszkij herceg (Bezerédi Zoltán), a minden lében kanál kampányfőnök, tanácsadó is lehetne, ha nem az 1600-as években járnánk. A nagy intrikus figyelmeztet, ha a cárra nézve veszélyesen kezd „pusmogni” a nép. A darab szereposztása nyugodtan nevezhető parádésnak, Bán János, Szacsvay László, Újlaki Dénes, Elek Ferenc, csak ízelítőül néhány név a fentieken túl. Radnai Annamária és Térey János új fordítása könnyed és sodró, igaz, esetükben ennek ellenkezőjének lenne hírértéke. Valami mégis hiányzik. Ezt már a szünetben érezzük, a végén még inkább. Meglehet, a kényszerű tömörítés is okozza hiányérzetünket, a nézők álló-ülő képességére való tekintettel alig több mint két órába kellett becsomagolni azt, ami háromnál is többet érne. Talán érnie is kell még a darabnak, bár a színészi teljesítményre most sem lehet panasz. Az elismerés kijár a sok munkáért, de a katarzis, az aha-élmény ezúttal elmaradt. Talán majd beérik az is. A zárás kemény, tanulságos, mégis mély érzések nélkül maradunk. Kiderül, a Godunov halálát követő kor még több szenvedést és áldozatot követel, aki szembeszáll, azt kiterítik úgyis. Megvan az új vezető, a nép az utcán, de egy se bírta mondani, hogy éljen a cár. Végül egy nyugdíjas asszony mégis. Ám ő is csak félszegen. FOTÓ: SZILÁGYI LENKE Hiába tölti ki a remek játék a teret, mégiscsak vissza-visszatér a kérdés, ki is az igazi főszereplő Gyerekkori rajongásból vált az elsüllyedt hajók kapitányává • Ötven éve hunyt el Dékány András, a magyar ifjúsági irodalom egyik állócsillaga SZATHMÁRY ISTVÁN A mai fiataloknak talán kevesebbet mond, de szerencsére nem merült teljesen feledésbe a ma ötven éve elhunyt Dékány András neve. Tengerészregényein nemzedékek nőttek fel, népszerűsége az ötvenes-hatvanas években vetekedett a francia Jules Verne-ével, azaz Verne Gyuláéval. Írásművészete mellett a legtöbb magyar számára akkoriban elérhetetlen távolságra került tengerek világának vonzása is közrejátszott ebben. Amikor Dékány András 1903-ban Kecskeméten meglátta a napvilágot, a Monarchia lobogói alatt kisebb-nagyobb hajók ezrei szelték a habokat. Mellette sorakozott kereskedelmi flottánk és még létező tengerpartunk védelmére a vitág nyolcadik legerősebb hadiflottája, melynek - igaz, nem túl hosszú - története során egyetlen hadihajója sem adta meg magát az ellenségnek. Dékány András fiatalon ennek, az akkor még örök életűnek tekintett tengerészetnek a tisztjeként képzelte el jövőjét. Akkoriban semmi meglepő nem volt abban, hogy valaki az Alföld közepéről tengerre vágyakozzon. A közismert jelszót, hogy „Tengerre, magyar!”, ugyan Kossuth röpítette világgá, de a flottában mindig szolgáltak magyarok. A Nagykunságban, Kenderesen született utolsó osztrák-magyar flottaparancsnok, Ipáthy Miklós mellett elég megemlíteni a hajdanán szintén az Osztrák Magyar Monarchiához tartozó velencei Arsenal hazánkból származó parancsnokát, az erdélyi hegyek közül indult martonosi Gyújtó Károly admirálist. Dékány András életének első nagy megrázkódtatása valószínűleg az lehetett, amikor az általa később megörökített fiumei Nautica, vagyis a tengerészeti akadémia hallgatójaként szembesülnie kellett a szeretett és tisztelt flotta pusztulásával, méltatlan kezekbe kerülésével. Akkor még bizonyára nem sejtette, hogy nevének ismertségét főleg ennek az elsüllyedt vízi világnak a megéneklésével fogja elérni, de addig még jó néhány kerülőt kell majd tennie. Bár még szolgált kereskedelmi hajósként, amikor a partra vetett magyar haditengerésztisztek túlélésként kitalálták a Duna-tengerhajózást, további pályáján végül a toll vált kenyérkereső szerszámává. Ám addig, amíg ez bekövetkezett, volt mesterember, kereskedelmi utazó, egy időben Angliából küldött tudósításokat hazai lapoknak, amivel megtalálta új hivatását, melyről nem sejthette, hogy az sem lesz mentes újabb hajótöréstől. A két háború között a Magyarság, majd az Új Magyarság belső munkatársaként dolgozott, mellette publikált a Franklin Társulat lapjában, az Új tükörben. írt a kor írófejedelmének tekintett Herczeg Ferenc Új Idők című lapjának, majd a Magyar Cserkészszövetség sajtóelőadója lett. Mindez elég volt ahhoz, hogy a háború után politikailag nemkívánatos személlyé váljon. Közben tucatnyi regényt, szociográfiát, ismeretterjesztő könyvet, számos színművet írt. Az utóbbiakból Fazekas Mihály Lúdas Matyijának színpadi átdolgozása mellett a legismertebb a Csínom Palkó volt, melyhez Farkas Ferenc írt zenét. Szerzőjének akkoriban nem túl jól csengő Q£ve sem akadályozta meg, hogy a hetvenes években filmet csináljanak belőle. Mivel háború előtti munkássága ballasztként nehezedett rá, s különösen a szociográfia művelésével nem arathatott volna sok babért a szocializmus.Végül a hatalom is tudomásul vette népszerűségét, és 1961-ben József Attila-díjjal ismerték el munkásságában, így ő is a bevált menekülési útvonalat választotta az egyre zordabbá váló világban. Hogy megmaradhasson a szellem többé-kevésbé független emberének, a kevésbé szem előtt levő ifjúsági irodalom felé fordult, ahol végül talán legmaradandóbb műveit alkotta. Ekkor születtek a múlt iránt táplált nosztalgia szülte ifjúsági regényei, s amit vesztett vele a „komoly” irodalom, annál többet nyertek hajóskönyveit, köztük a leghíresebbeket, a Matrózok, hajók, kapitányok és a Kalózok, bálnák, tengerek köteteit ronggyá olvasó fiatal olvasói. Az egykori magyar tengeri világ talán legkönnyebb tollú krónikásaként méltó emléket állíthatott néhai szerelmének, a hazai hajózásnak. Még olyan, az 1848-as örökséget méltatlanul saját előképének tekintő kor kívánalmai szerint megírt sorozata, mint a forradalom egyetlen tengerjáró hajójának és kapitányának, Monostory Balázsnak a történetét megörökítő Kossuth Lajos tengerésze esetében is úgy tudott megszólalni, hogy a megfelelési kényszer semmit sem vont le azok értékéből. De ugyanez mondható el további, a korban igen népszerű regényeiről, mint A fekete herceg vagy a Mexikói legények. Végül a hatalom is tudomásul vette népszerűségét, és 1961-ben József Attila-díjjal ismerték el munkásságát. Ma neve igazából tengerészregénysorozatából ismert, amelyben például emlékezetes figurát tudott teremteni Turkovich Daniló kapitány alakjában. Egy személyes ismerősének közlése szerint háború utáni munkáiban nem hagyatkozott csupán saját fiumei iskolaéveinek, rövid tengeri életének emlékeire. Partra vetett hajósként állandóan képezte magát, többek között a National Geographic szorgos forgatásával, így nem meglepő, hogy utolsó, életében megjelent művében, a Titanic tragédiáját egy, a hajón utazó kisfiú szemével láttató, a valóságot a képzelettel vegyítő SOS Titanicban is hű képet tudott adni a világtörténelem máig leghíresebb hajótöréséről. Vízy Dorka díj Szakmai elismerés kollégánknak A Magyar Nemzet Magazin és lapunk kulturális rovatának egyik szerkesztője, újságírója, Szathmáry István Pál (képünkön) kapta idén a Vízy Dorka-díjat. A lengyel világot és nyelvet is jól ismerő kollégánk idén januári, Hogyan került Lengyelország „trónjára” Jézus? című cikkéért kapta az elismerést, amelyet szakmai zsűri ítél oda és ad át minden évben május 29-én. Ez a tragikusan korán távozott kiváló újságíró, rádiós műsorvezető, Vízy Dorka születésnapja. A nevét viselő alapítványt családtagjai, barátai hozták létre emlékének ápolására. Továbbiak az MNO.hu oldalon. (MN) Koncert Öt év után újra fellép Magyarországon Sting Öt év után ismét Budapesten ad koncertet Sting. A brit zenész október 13- án lép fel a Papp László Budapest Sportarénában a tavaly ősszel megjelent albuma, a 57th & 9th európai turnéja keretében. A 65 éves Sting ezúttal háromfős zenekarral áll színpadra, régóta állandó gitárosával, Dominic Millerrel, Josh Freese dobossal és Rufus Miller gitárossal, de vendégként fia, Joe Sumner énekes-basszusgitáros és a harmonikaművész Percy Cardona, a Last Bandoleros tagja is velük játszik. A koncertre jegyeket az Onlineticketshop.hu honlapon lehet vásárolni. (MTI) Nem kér bocsánatot Schmidt Mária újra Pruck Pált sértegeti Továbbra sem ismeri el Schmidt Mária, hogy Pruck Pál látható az ’56-os emlékévre készült plakátok egyikén - derült ki a Pesti Srácok interjújából. Ugyan az 1956-os Intézet jelentése is megállapította, hogy nem Dózsa László színész látható a képen, a terror Háza Múzeum főigazgatója azt sem ismerte el, hogy vizsgálat folyt volna. - Öszszecsaptak egy botrányos pamfletet - állította. Ezután Schmidt relativizálni próbált, és arra utalt, hogy teljesen mindegy, ki van a képen. - Akkor a szabadságot védte, akárhogy is hívták őt - mondta, hozzátéve mégis, hogy Dózsa kiállt a forradalom mellett, Pruck pedig „a kádári propaganda szolgálatába állt”. Szóba került az ’56-os emlékév dala is, az Egy szabad országért, amiről tavaly még azt állította Tallai Gábor, hogy 50 millióba került. Aztán mások mellett Desmond Child szerző is közölte, hogy semmit nem kért érte, így kérdéses volt, miért volt ilyen drága a korábbi indulóból átalakított emlékdal. A nemrég kikerült költségvetésből már úgy tűnt, 10 milliónál nem kerülhetett többe a szám. Schmidt most már azt mondta, mások állítottak „mindenféle vadságot” a milliókról, ők pedig, hogy 50 millió lett volna, ha Childék nem ingyen vállalják a részvételt. Ehhez képest Tállai azt mondta: bár nem kértek pénzt, költség így is keletkezett, mintegy 50 millió forint. (MN)