Magyar Nemzet, 2017. július (80. évfolyam, 151-176. szám)
2017-07-15 / 163. szám
Iliial ill 111 lll/A 2017. JÚLIUS 15., SZOMBAT jelen idő LÉPHAFT PÁL ROVATA Söröző a Tatárjáráshoz SZÖRÉNYI LÁSZLÓ sarokszorító ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy koreai Eötvös-kollégis_____ ja. Még az ántivilágban, a két világháború között. A derék távol-keleti ifjú zeneszerzőnek tanult Budapesten. A gyanútlan Kodály, mint az Eötvös Collegium hajdani tagja, beprotezsálta a kollégiumba. Ám mivel nem fizette a minimális lakbért sem, végül kirúgták. Később hazament, nagy zeneszerző lett, de beállt japán ügynöknek, ezért a háború után haza sem mert menni, Spanyolországban halt meg emigránsként. Akadt egy buzgó magyar hölgy, aki utólag fölfedezte. Addig mesterkedett, amíg a magyar egyetemi és állami szervek bele nem egyeztek, hogy szobra álljon a kollégium előtt. Amely ráadásul muzsikál. Ha a szájába dobnak egy egyeurós érmét, elénekli a koreai nemzeti himnuszt. Szerencsére akadt egy másik ember, egy normális (Szabó Géza barátom az egyetemről), aki megakadályozta a dolgot, így azóta csak egy angol és magyar nyelvű bronzfelirat emlékeztet rá az épület előtt, hogy ez történeti emlékhely. (Pénzbedobás nincs, a kis obeliszk nem énekli el a Gumiarábikum dallamára költött Eötvös-kollégiumi himnuszt sem.) Ezért aztán a múlt héten, amikor egy sárospataki konferenciáról hazafelé lövögettem baráti autóstoppal, boldogan szálltam ki a muhi csata emlékhelye előtt, s láttam, hogy ott is csak egy megbízható, nem éneklő bronztábla van. Nem kellett attól tartanom, hogy eljátsszák nekem Batu kán kedvenc lakodalmas rockját. Mégis meglepődtem. Arra ugyanis nem számíthattam, hogy a gyönyörű emlékművet körülvették vörös műanyag korláttal, amelyen a következő felirat volt olvasható: Vigyázat, életveszély!!! A tábla igazat mondott. A két bejárati épület részben bezárva, részben szétlopva. A gömbfákkal fedett utacska fele lesüllyedt, másik felét eltulajdonították. A központi dombra vezető ösvényre tényleg veszélyes felmászni, nem beszélve a belsejében kialakított kürtőről és alagútról, amelybe nem szükséges bemenni, anélkül is elég büdös. A golgota mintájára kiképzett - földvár és sírdomb szerepét játszó - központi épület már csak részben van benépesítve ingó feszületekkel. Ezek felét is magánosították, nem beszélve a véres csatában elesett templomos lovagok emlékére állított hajdani angyalszoborról. Jézus Krisztus még bírja, az ő feszületét nem vitte haza senki kerti törpének. Két elsőrendű művész alkotása az emlékmű. Vadász György építészé, aki még él, valamint Kiss Sándor szobrászművészé, aki sajnos már elhunyt. Ikonikus elemük lett ez a bármely nyelven hozzáférhető internetes honlapoknak a tatárjárásról, mert a véres csatát, amely ráadásul muzsikál. Ha a szájába dobnak egy egyeurós érmét, elénekli a koreai nemzeti himnuszt, majdnem Magyarország vesztét okozta - és amely, ha valaki nem tudná, szerepel Kölcsey Hymnusában is -, saját történelme szerves részének tekinti Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Szerbia és Horvátország is. Az 1991-ben épített és fölavatott emlékmű ráadásul a lehető legnyomatékosabb módon szól az egész magyar történelemről. Felülről földvárnak látszik, annak az erődítménytípusnak, amely nem tudott ellenállni a mongol világbirodalom irtózatos haderejének. Ez a haderő a kínai tüzérek alkalmazásával itt mutatta be először a világnak, hogy mit tud az ágyú és a rakéta. Ha oldalról nézzük, tömeges golgota az emlékhely: jobbra-balra dőlő keresztjei mintha megvalósítanák Erdélyi Jánosnak, a magyar romantika legnagyobb teoretikusának elkeseredett gúnyversét. Ez csak egy épülettípust enged megmaradni a jövőnek Magyarországból - mint Egyiptomnak a piramisokat -, a falu végi akasztódombon lévő bitófákat. A dombhoz felhasznált földanyag a szomszédos Ónod romvárából származik. Ha még volna történelemtanítás, mindenki tudná, hogy a Rákóczi-szabadságharc alatt, az ónodi országgyűlésen mondták ki a Habsburgok trónfosztását. Szemben a lassan romba dőlő nemzeti emlékhellyel jól üzemelő söröző található. Nem vagyok híve a szájbarágó magyarázatoknak, de érdemes elgondolkodni, hogy már a tatárjárásról panaszkodó középkori latin versünk is próbálja kibogozni Isten büntetésének okait (Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok pusztították), így okoskodik (Vas István fordításában): így szakadt rád, ami történt, ilyen dögvész nem gyötört még, így jártál, mert bűnbe estél, úgy aratsz, amint vetettél, más jutalmat ne keress. Hír világát elvesztetted, vége már a becsületnek, szentségeid bemocskolva, szent helyeid lerombolva, romlottságod díja ez. Az a szerencse, hogy Kölcseyt nem fordították angolra, ugyanis akkor lenacionalistáznák őt is, meg úgy általában a magyarokat: „Azon emlékezet, hogy a magyar hódítók gyermeke katonai dicsőség keresésére indította őt. Ezen indulat a környűlállásoktól tápláltatván, önérzést s ezáltal bizonyos népsajátságot ébresztett fel, mely a nemzetiségnek kútfeje.” Később a budai várban jártam. Örvendetesen fejlődik. Egy szép barokk palotát berendeztek már (angol felirattal) Houdini szabadulóművész fortélyainak bemutatására. Nem akarok huhogni, de egy másik Hu-val kezdődő alak is helyet kap a várban. Ez Hunyadi János. Bronzszobra fenyegetően áll, talpig páncélban, kivont karddal. Nyilván sok mongol és egyéb jámbor turista gondolkodik azon, hogy ki lehet ez a figura, és vajon mit őriz. Aztán rábólintanak, hiszen meglátják mögötte a frissen restaurált, zöldben pompázó nyilvános vécét. Örömük korai. Ugyanis zárva van. magazin 31 Közöny HERCZEG SZONJA egy piros cipő... bokafogós, amilyet szeretek... azt hiszem, pont ilyet lát___tam a Deichmannban, húsz százalékkal leértékelve hétezerről... hogy az mennyi, nem most fogom kiszámolni... jé, egy városi betonhangya... ritka jószág ez itt, társait hamar agyonnyomják a piroshoz hasonló cipők... vagy bármilyenek... Összevissza beszélek már, ez rémes... mennyien állnak a megállóban... végül is csúcsidő van, öt óra... azt a rózsaszínes-kékes fagylaltot én is nyalnám... a gyerek bezzeg a felét lecsöpögteti magára... hé, anyuka, figyeljen már a gyerekére!, tiszta maszat az egész, aztán majd így csimpaszkodik a kurva korlátba... Na végre, igen, itt vagyok... nem ittam én egy kortyot sem, bevásárolni mentem a gyerekeknek... a ruhám szakadt, mert csak leugrottam a sarokra, értsd már meg... lehet, nem is hallja, amit mondok?... végül is mindegy, nagy kerek, barna szemével csak mered, érzem a keserű, nap végi leheletét az arcomon... ne menj el, légy szíves!... Sosem figyeltem még meg, milyen kecsesen tud besuhanni a villamos... kattognak a kis tekervények, szép sorjában, hajtja őket, mindet ugyanúgy... a fékezőhangot mindig is imádtam... azt most nem hallom... Jaj, lányok, legalább kicsit arrébb mehetnétek, a vesétekig belátok... erre most nincs szükségem... nem vagyok én nőgyógyász, hogy ezt nézzem... úgy... egy kicsit még előrébb... azaz, menjetek csak át a zebrán... Egy nagy láb, egy cigicsikk... eltaposva... egy műanyag zacskó hömpölyög előttem... vagy mellettem... vagy tulajdonképpen milyen irányban is? Lassan jó lenne, ha valaki felszedne innen... fogalmam nincs, mióta fekhetek itt...