Magyar Nemzet, 2017. július (80. évfolyam, 151-176. szám)

2017-07-15 / 163. szám

Magyar Nemzet 2017. JÚLIUS 15., SZOMBAT A tehetetlenség mocsara Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az orszá­got, mint az ellenzék A múlt század húszas éveinek közepén Móra Ferenc beállí­tott az egyik nagy könyvki­adóhoz az Ének a búzame­zőkről kéziratával. Amikor a kiadó vezetője meglátta a pa­pírhalmot, megrökönyödött. - Kétköte­tes regény a magyar parasztról? - kér­dezte. - Reymonte két akkora - próbált érvelni Móra a Nobel-díjas lengyel író Parasztokjára utalva. - Igen, a lengyel parasztról - vágott vissza a kiadó. - Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érde­kel Magyarországon a magyar paraszt? Az idő azonban Móra Ferencet iga­zolta. Kiderült, hogy mégis elfér néhány magyar parasztról szóló könyv is a pol­cokon. Az Ének a búzamezőkről meg­jelenése óta számos szociográfia, film és szépirodalmi mű témájául szolgált a vidéki Magyarország. Bár azon, hogy ezek közelebb hozták-e a nagyvárosi vé­leményformáló értelmiséget a kisváro­sok, falvak népéhez, lehetne vitatkoz­ni. Ha közelebb is valamivel, annyival nem, hogy a szellemi elitet visszatartsa milliók lehülyézésétől egy-egy nem tet­sző választási eredmény után. így lett a nagyvárosi kispolgárságból a politikai közbeszédben panelproli, a kisvárosok­ban és falvakban élőkből meg rossz érte­lemben vett vidéki szavazó. Az alsó kö­zéposztály megbélyegzése persze nem hungarikum. Az elmúlt években sokat lehetett hallani az amerikai középnyu­gat redneckjeiről, akik Donald Trumpot ültették az elnöki székbe, és a brexitért is jórészt a szűk látókörűnek, idegen­­gyűlölőnek beállított vidéki briteket tet­ték felelőssé az elemzések. Ezek olyan korlátoltak, azt sem tudják, mi a jó ne­kik, háborogtak a kikapcsolt mikrofo­nok mögött azok, akik az elmúlt évtize­dekben már bebizonyították: halvány fogalmuk sincs róla, mire lenne szüksé­gük a választóiknak. Mintha elfelejtették volna, hogy demokráciában élünk, ahol a többség szava dönt. Még akkor is, ha ez sok lelkes demokratának nem tetszik. Megy a népbutítás, ezerrel, az igaz. De nem csupán a populisták okoznak károkat, akik a­ leegyszerűsített kérdé­sekre adott primitív válaszokkal szédí­tik a közvéleményt. Azok a politikusok sem jobbak, akik félnek a kényes prob­ Mintha elfelejtették volna, hogy végül is demokráciában élünk, ahol a többség szava dönt témák megbolygatásáról, ezért azt pró­bálják elhitetni az emberekkel, hogy az őket foglalkoztató kérdések nem rele­vánsak. Vagy egyenesen ízléstelenek. Az is lehet, hogy nem elég menők. Pedig nem nehéz beleképzelni ma­gunkat a brit választópolgár helyébe, aki rosszallóan vette tudomásul, hogy városaik idegenekkel népesültek be. Ne­ki ez fáj, mondjon bárki bármit. És ami­kor megtehette, szavazatával igyekezett változtatni a helyzeten. Nem a munka­erőpiaci statisztikákat, nem a külkeres­kedelmi mérleget, nem a GDP-adatokat böngészte, hanem arra voksolt, aki leg­alább elismerte a probléma létezését. Emiatt hiba lenne lehülyézni őt. Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni. Emlékeznek még az elmúlt évek legnagyobb magyar tömegtüntetésére? Nem az egészségügy tarthatatlan állapo­ta, nem az oktatás romlása, nem az uni­ós pénzek felháborító elherdálása vitte ki a legtöbb embert - zömében tanult fia­talokat­­ az utcára, hanem az internet va­lószínűtlen mértékű megadóztatásának terve. Ezzel tényleg a szavazók tyúksze­mére taposott a kormány. A miniszter­­elnök végül kitért a népharag elől, dobta az ötletet. Az oktatás, az egészségügy, a korrupció pedig maradt a régi. Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az ország lakóit, mint az ellenzéke. Ezért nem fájt a feje a CEU elleni támadások belpolitikai következ­ményei miatt, és ezért nem tartott a ci­vilek vegzálását ellenző belvárosi meg­mozdulásoktól sem. Ilyen problémák­kal a parlamenti küszöb közelébe se lehet kerülni. Kit érdekelnek ezek a kér­dések egy szűk csoporton kívül? Még a hátrányos helyzetű kistérségekben élők nyomorúsága miatt sem özönlik el tíz­ezrek Budapest utcáit. A leszakadó régiókban élők zöme egészen más problémák miatt forgo­lódik éjszakánként. Ha utcára vonul­nának, elsősorban nem a CEU bezárá­sa ellen tüntetnének. Ők azt szeretnék, ha nem csak ezer kilométerre a család­juktól találnának tisztességes megélhe­tést adó munkát. Meg azt, hogy ne kell­jen amiatt aggódniuk, felszedi-e vala­ki a kertből reggelre a termést. És azt is, hogy legalább közmunka legyen, ha már másmilyen nem lehet. Ők sem álproblémákon rágódnak - bár a propaganda mindent megtesz azért, hogy elhomályosítsa a látásu­kat. Tudják, mi a baj ezzel az országgal, mégsem mennek tüntetni. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban ugyanis megtanulták, hogy a szavuk nem sokat ér. A kisembert úgyis becsapják és meg­lopják. Egyszer ezek, másszor azok. Túl kell élni valahogy. A kormánynak ezért nem áll érdekében, hogy a hitüket vesz­tett milliók kilábaljanak a tanult tehetet­lenség mocsarából. Metróretró M­egint láttam. Budapesten, a Deák téren, a hármas metró peronjának egyik végében. Nem tehetek róla, most is elbűvölt. Ott ült a kantá­ros munkásruhát és taxisfrizurát viselő szaki. Lábszárán a nadrág térdig tűrve, fáradt teste az utasteret a hivatali helyi­ségektől elválasztó ajtó elé kitett széken pihent. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott. Olvasott, mint mindig. Feje fölött kisila­­bizálható volt a sablonnal az ajtó belső oldalára gondosan felfújt figyelmeztetés: vigyázz, utastérre nyíló ajtó! Arról, hogy a hármas metró élet­­veszélyes, botrányos, kibírhatatlanul meleg, nem európai fővároshoz mél­tó, gyakran olvasunk. Aki rendszeresen közlekedik ezen a vonalon, napról nap­ra tapasztalja is a saját bőrén. De a fel­­újítatlanság, az elhanyagoltság lehetsé­ges előnyeiről kevesebb szó esik. A Deák téri peron e végében nem­csak a rég bezárt forgalmi iroda mel­lett időnként elüldögélő melós maradt úgy, ahogy harminc-negyven éve volt,, hanem minden. A szürke fém falborítá­son olyan óra függ, amelyért a ma már közelmúltunk kultikus tárgyait is kínála­tukba emelő antikosok kisebb vagyont fizetnének. A szemeteskukák a forma­­tervezés csúcsteljesítményei, karakte­rük van, praktikusak is. Elhanyagoltsá­gukban is gyönyörűek az alagút oldalán a megállókat jelző korabeli feliratok. Az egész dizájnon látszik, hogy kita­­láltabb, következetesebb, mint a későb­bi beletoldozgatások. A helyén van min­den: a burkolat, a feliratok, a világítótes­tek, az ülőbútorok. Mivel koncepció van mögötte, a hármas metró Deák téri pe­ronja: szép. Kopott és régi, de szép. Ezzel a szépséggel kezdhetnénk is valamit, ha lenne érzékünk az ilyesmi­hez. Hiszen tulajdonképpen szépek a ré­gi orosz metrókocsik is. Nagy kedvence­im a fémkarakterek, amelyek a kocsik oldalán a számukat jelölik. A szerelvé­nyek külsejét megtartva, őket techni­kailag modernizálva csodájukra járhat­na a világ. A retró nagy divat, joggal: sok minden abból, ami méltó volt a megma­radásra, megnemesedett mára. Az ér­téktelen szinte nyomtalanul eltűnt az életünkből - ez jól is van így, az 1970- es, 1980-as évek bornírtságának tárgyi lenyomatai csöppet sem hiányoznak -, ám ami még itt van velünk, sokszor megőrzendő lenne. Biztosan nem vélet­len, hogy Lisszabon jelképévé vált a ré­gi villamos, ahogy az sem, hogy az egye­sült Berlinben eszük ágában sincs min­den szempontból eltörölni a múltat. A kormány sorra újítja fel a száz-két­száz éves fővárosi attrakciókat. Ezzel ön­magában nincs baj: az évtizedekig autó­parkolóként funkcionáló Kossuth tér A magyar polgárok maguk is mintha leragadtak volna valahol a múlt század első harmadánál méltó átalakítása, a kis híján a szemünk előtt szétrohadó Várbazár megmentése, a Széll Kálmán tér évtizedek óta haloga­tott átszabása is vitathatatlan eredmény. (Amelyet azért építészeti, urbanisztikai téren bőven tudnak és igyekeznek el­lensúlyozni a műemlékvédelem mód­szeres szétverésével vagy éppen a budai Várban mostanában bemutatott ámok­futással.) Ám ott még messze nem tar­tunk, hogy a félmúlt építészeti vagy di­­zájnteljesítményeit értékelni tudnánk. Ez korántsem csak a kormányzatra vagy Budapest vezetésére jellemző: a magyar polgárok maguk is leragadtak valahol a múlt század első harmadánál. Városi sétákat szervező ismerősöm me­séli: a korszakokat tekintve a szecesszió az utolsó használható hívószó, csodás modernista örökségünk ugyanúgy nem hoz lázba senkit, mint az 1950-es évek izgalmassá idősödött alkotásai (lásd pél­dául a remek Lottó-házakat). Az amúgy sok szempontból tényleg kibírhatatlan hetvenes-nyolcvanas évek sem. Úgyhogy nézem autentikus életteré­ben a székén ejtőző szakit, amíg lehet. A kettes metró piros-fehér, végtelenül jel­legtelen díszletei között korántsem mu­tatna ilyen jól. TŰZIJÁTÉK A Franciaországhoz tartozó indiai-óceáni Réunion sziget tűzhányója is megünnepelte a július 14-i nemzeti ünne­pet. A 2631 méteres Piton de la Fournaise magasra lövell­­te a lávát a forradalom évfor­dulója alkalmából. A pajzs­vulkán kifejezetten aktív, olyannyira, hogy csak ebben az évben immár harmadszor tört ki - január és május után most megint -, az utóbbi tíz évben pedig összesen tizen­­ öt alkalommal tett ilyet. FQTÓ: AFP/RICHARD BOUHET vélemény 9 Magyar Nemzet Háromból egy vébe A mikor tegnap reggel felkeltem, gondolkodás nélkül vettem ki a szekrényből a ki tudja már milyen sajtóeseményen kapott Buda­pest 2017-es pólómat. A tükör előtti fogmosás közben rá-rátévedt a szemem a szívtájékon található vizesvébé-emblémára. - Ma kez­dődik, tényleg ma kezdődik! - spannoltam magam ébresztő gya­nánt. Az üveglapról olyasféle lény nézett vissza rám, mint Antoine de Saint-Exupéry rókája A kis hercegből: „Ha például délután négykor érke­zel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, an­nál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalom­mal, fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Tegnapelőttig az járt a fejemben, hogy Budapest és Balatonfüred nem is egy világbajnokságot ren­dez július 14-től 30-ig, hanem hármat: egyet a hat sportágnak (úszás, nyílt vízi úszás, műúszás, műugrás, óriás-toronyugrás és vízilabda), egyet a mu­­tyinak (sokszorosára dráguló rendezés, tollvonásra egyszerűsödő létesítmé­nyek, befejezetlen építkezések, követhetetlen és indokolatlannak látszó köl­tések) és egyet személyesen Hosszú Katinka és a GAPS (profi úszószövetség), valamint a vizes sportok nemzetközi szövetsége (FINA) között. Az Iron Lady személyes, azért eléggé szakmainak is tűnő meccsét, úgy látszik, augusztusig felfüggesztették - majd lessük a vébé után a Facebookot -, a mutyi-világbaj­­nokság megannyi „versenyszámának” hírét pedig most két héten át, mond­juk ki, méltán fogja elnyomni az idei második legnagyobb sportos világese­mény. (A sovinizmust kerülve rögzítsük: az első a nyár végi atlétikai vb lesz.) Olvasóinknak talán feltűnt, hogy a második és a harmadik eseménysorral a Magyar Nemzet első oldalain foglalkoztunk - jelezni kívánva például akár a közmédia krőzus sportcsatornájának -, megtisztelve figyelmükért mind­azokat, akik a sportoldalakon a sportra kíváncsiak, nem pedig az azt öve­ző, sokszor nem is sportszerű vitákra vagy Soros Györgyre. A sportszakírók, hogy egy kulisszatitkot is eláruljak, nem kis számban épp a vizes vb politi­kai „hangereje” miatt még arra is lehetőséget éreztek, hogy hazánk történe­tének egyik legnagyobb szabású tömegeseménye előtt egy-két hetes szabad­ságra menjenek. Ennek azonban a tegnapi, de napilapról lévén szó, inkább a mai nappal kezdődően - egyelőre - vége. A hangsúlyok a 15-16. oldal tájára tevődnek át, ahol az aktuális kormányzati közellenségkép és az elszálló költ­ségek helyett az úszókról, így Hosszú Katinkáról és vízbeli „támadóiról”, a pillanatokon belül berobbanó Milák Kristófról, Kenderesi„Sajtburesz” Tamás­ról, Csehről, Gyurtáról, az óriási kedvenc Kapás Bogiról vagy épp Bíró Attila vagány vízilabdázó hölgyeiről, az összes műugrószám megnyerésére vágyó kínai válogatottról, no meg a Duna Aréna mindenféle országbeli szakembe­rek szerint is páratlan miliőjéről fogunk írni. Háborúban hallgatnak a múzsák, a múzsák között viszont a fegyverek nem ropognak. Elcsendesülnek most az azeri wifi, a balatonfüredi félkész parkoló, a margitszigeti futókörre pakolt kerítés, a méregdrága dunai ugró­­torony, az utolsó pillanatban toborzott sofőrök és operatőrök vagy a 325 mil­lióért „köznembeszerzett” balatoni rendőrhajók által keltett hullámok. A vi­lág most tényleg ránk figyel, mégpedig lélegzet-visszafojtoa. (És szerencsére nem is azért, amiért mostanság általában szokott.) A Halászbástyára, Széche­nyi megvalósult víziójára, a Pestet Budával összekötő Lánchídra, a vári pano­rámára, a Gellért-hegyre, a gyönyörű Dunára és a festői Balatonra. Hogy kel­lett-e ez nekünk, és hogy a bármilyen értelemben vett haszon felül tudja-e múlni a 130 milliárd forintos ráfordítást - aminek egy részét valóban több év­tizedes infrastrukturális lemaradásunk behozására költötték el -, nos, ezzel a vébé végén keményen el kell számoltatni az ország vezetését. Akkor derül ki az is, a 2024-es olimpiai álom kormányzat általi elhajítása helyett milyen víziót tár elénk egy „részolimpia” sikeres, avagy sikertelen megrendezése. BUCSÚ L­VENTE ..A DOLGOT ŐT MAGÁT NÉZZÜK...!

Next