Magyar Nemzet, 2017. július (80. évfolyam, 151-176. szám)
2017-07-15 / 163. szám
Magyar Nemzet 2017. JÚLIUS 15., SZOMBAT A tehetetlenség mocsara Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az országot, mint az ellenzék A múlt század húszas éveinek közepén Móra Ferenc beállított az egyik nagy könyvkiadóhoz az Ének a búzamezőkről kéziratával. Amikor a kiadó vezetője meglátta a papírhalmot, megrökönyödött. - Kétkötetes regény a magyar parasztról? - kérdezte. - Reymonte két akkora - próbált érvelni Móra a Nobel-díjas lengyel író Parasztokjára utalva. - Igen, a lengyel parasztról - vágott vissza a kiadó. - Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt? Az idő azonban Móra Ferencet igazolta. Kiderült, hogy mégis elfér néhány magyar parasztról szóló könyv is a polcokon. Az Ének a búzamezőkről megjelenése óta számos szociográfia, film és szépirodalmi mű témájául szolgált a vidéki Magyarország. Bár azon, hogy ezek közelebb hozták-e a nagyvárosi véleményformáló értelmiséget a kisvárosok, falvak népéhez, lehetne vitatkozni. Ha közelebb is valamivel, annyival nem, hogy a szellemi elitet visszatartsa milliók lehülyézésétől egy-egy nem tetsző választási eredmény után. így lett a nagyvárosi kispolgárságból a politikai közbeszédben panelproli, a kisvárosokban és falvakban élőkből meg rossz értelemben vett vidéki szavazó. Az alsó középosztály megbélyegzése persze nem hungarikum. Az elmúlt években sokat lehetett hallani az amerikai középnyugat redneckjeiről, akik Donald Trumpot ültették az elnöki székbe, és a brexitért is jórészt a szűk látókörűnek, idegengyűlölőnek beállított vidéki briteket tették felelőssé az elemzések. Ezek olyan korlátoltak, azt sem tudják, mi a jó nekik, háborogtak a kikapcsolt mikrofonok mögött azok, akik az elmúlt évtizedekben már bebizonyították: halvány fogalmuk sincs róla, mire lenne szükségük a választóiknak. Mintha elfelejtették volna, hogy demokráciában élünk, ahol a többség szava dönt. Még akkor is, ha ez sok lelkes demokratának nem tetszik. Megy a népbutítás, ezerrel, az igaz. De nem csupán a populisták okoznak károkat, akik a leegyszerűsített kérdésekre adott primitív válaszokkal szédítik a közvéleményt. Azok a politikusok sem jobbak, akik félnek a kényes prob Mintha elfelejtették volna, hogy végül is demokráciában élünk, ahol a többség szava dönt témák megbolygatásáról, ezért azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy az őket foglalkoztató kérdések nem relevánsak. Vagy egyenesen ízléstelenek. Az is lehet, hogy nem elég menők. Pedig nem nehéz beleképzelni magunkat a brit választópolgár helyébe, aki rosszallóan vette tudomásul, hogy városaik idegenekkel népesültek be. Neki ez fáj, mondjon bárki bármit. És amikor megtehette, szavazatával igyekezett változtatni a helyzeten. Nem a munkaerőpiaci statisztikákat, nem a külkereskedelmi mérleget, nem a GDP-adatokat böngészte, hanem arra voksolt, aki legalább elismerte a probléma létezését. Emiatt hiba lenne lehülyézni őt. Az, hogy kinél mitől telik be a pohár, sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy néhány száz kérdőívből ki lehessen olvasni. Emlékeznek még az elmúlt évek legnagyobb magyar tömegtüntetésére? Nem az egészségügy tarthatatlan állapota, nem az oktatás romlása, nem az uniós pénzek felháborító elherdálása vitte ki a legtöbb embert - zömében tanult fiatalokat az utcára, hanem az internet valószínűtlen mértékű megadóztatásának terve. Ezzel tényleg a szavazók tyúkszemére taposott a kormány. A miniszterelnök végül kitért a népharag elől, dobta az ötletet. Az oktatás, az egészségügy, a korrupció pedig maradt a régi. Orbán Viktortól nem lehet elvitatni, hogy jobban érti az ország lakóit, mint az ellenzéke. Ezért nem fájt a feje a CEU elleni támadások belpolitikai következményei miatt, és ezért nem tartott a civilek vegzálását ellenző belvárosi megmozdulásoktól sem. Ilyen problémákkal a parlamenti küszöb közelébe se lehet kerülni. Kit érdekelnek ezek a kérdések egy szűk csoporton kívül? Még a hátrányos helyzetű kistérségekben élők nyomorúsága miatt sem özönlik el tízezrek Budapest utcáit. A leszakadó régiókban élők zöme egészen más problémák miatt forgolódik éjszakánként. Ha utcára vonulnának, elsősorban nem a CEU bezárása ellen tüntetnének. Ők azt szeretnék, ha nem csak ezer kilométerre a családjuktól találnának tisztességes megélhetést adó munkát. Meg azt, hogy ne kelljen amiatt aggódniuk, felszedi-e valaki a kertből reggelre a termést. És azt is, hogy legalább közmunka legyen, ha már másmilyen nem lehet. Ők sem álproblémákon rágódnak - bár a propaganda mindent megtesz azért, hogy elhomályosítsa a látásukat. Tudják, mi a baj ezzel az országgal, mégsem mennek tüntetni. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban ugyanis megtanulták, hogy a szavuk nem sokat ér. A kisembert úgyis becsapják és meglopják. Egyszer ezek, másszor azok. Túl kell élni valahogy. A kormánynak ezért nem áll érdekében, hogy a hitüket vesztett milliók kilábaljanak a tanult tehetetlenség mocsarából. Metróretró Megint láttam. Budapesten, a Deák téren, a hármas metró peronjának egyik végében. Nem tehetek róla, most is elbűvölt. Ott ült a kantáros munkásruhát és taxisfrizurát viselő szaki. Lábszárán a nadrág térdig tűrve, fáradt teste az utasteret a hivatali helyiségektől elválasztó ajtó elé kitett széken pihent. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott. Olvasott, mint mindig. Feje fölött kisilabizálható volt a sablonnal az ajtó belső oldalára gondosan felfújt figyelmeztetés: vigyázz, utastérre nyíló ajtó! Arról, hogy a hármas metró életveszélyes, botrányos, kibírhatatlanul meleg, nem európai fővároshoz méltó, gyakran olvasunk. Aki rendszeresen közlekedik ezen a vonalon, napról napra tapasztalja is a saját bőrén. De a felújítatlanság, az elhanyagoltság lehetséges előnyeiről kevesebb szó esik. A Deák téri peron e végében nemcsak a rég bezárt forgalmi iroda mellett időnként elüldögélő melós maradt úgy, ahogy harminc-negyven éve volt,, hanem minden. A szürke fém falborításon olyan óra függ, amelyért a ma már közelmúltunk kultikus tárgyait is kínálatukba emelő antikosok kisebb vagyont fizetnének. A szemeteskukák a formatervezés csúcsteljesítményei, karakterük van, praktikusak is. Elhanyagoltságukban is gyönyörűek az alagút oldalán a megállókat jelző korabeli feliratok. Az egész dizájnon látszik, hogy kitaláltabb, következetesebb, mint a későbbi beletoldozgatások. A helyén van minden: a burkolat, a feliratok, a világítótestek, az ülőbútorok. Mivel koncepció van mögötte, a hármas metró Deák téri peronja: szép. Kopott és régi, de szép. Ezzel a szépséggel kezdhetnénk is valamit, ha lenne érzékünk az ilyesmihez. Hiszen tulajdonképpen szépek a régi orosz metrókocsik is. Nagy kedvenceim a fémkarakterek, amelyek a kocsik oldalán a számukat jelölik. A szerelvények külsejét megtartva, őket technikailag modernizálva csodájukra járhatna a világ. A retró nagy divat, joggal: sok minden abból, ami méltó volt a megmaradásra, megnemesedett mára. Az értéktelen szinte nyomtalanul eltűnt az életünkből - ez jól is van így, az 1970- es, 1980-as évek bornírtságának tárgyi lenyomatai csöppet sem hiányoznak -, ám ami még itt van velünk, sokszor megőrzendő lenne. Biztosan nem véletlen, hogy Lisszabon jelképévé vált a régi villamos, ahogy az sem, hogy az egyesült Berlinben eszük ágában sincs minden szempontból eltörölni a múltat. A kormány sorra újítja fel a száz-kétszáz éves fővárosi attrakciókat. Ezzel önmagában nincs baj: az évtizedekig autóparkolóként funkcionáló Kossuth tér A magyar polgárok maguk is mintha leragadtak volna valahol a múlt század első harmadánál méltó átalakítása, a kis híján a szemünk előtt szétrohadó Várbazár megmentése, a Széll Kálmán tér évtizedek óta halogatott átszabása is vitathatatlan eredmény. (Amelyet azért építészeti, urbanisztikai téren bőven tudnak és igyekeznek ellensúlyozni a műemlékvédelem módszeres szétverésével vagy éppen a budai Várban mostanában bemutatott ámokfutással.) Ám ott még messze nem tartunk, hogy a félmúlt építészeti vagy dizájnteljesítményeit értékelni tudnánk. Ez korántsem csak a kormányzatra vagy Budapest vezetésére jellemző: a magyar polgárok maguk is leragadtak valahol a múlt század első harmadánál. Városi sétákat szervező ismerősöm meséli: a korszakokat tekintve a szecesszió az utolsó használható hívószó, csodás modernista örökségünk ugyanúgy nem hoz lázba senkit, mint az 1950-es évek izgalmassá idősödött alkotásai (lásd például a remek Lottó-házakat). Az amúgy sok szempontból tényleg kibírhatatlan hetvenes-nyolcvanas évek sem. Úgyhogy nézem autentikus életterében a székén ejtőző szakit, amíg lehet. A kettes metró piros-fehér, végtelenül jellegtelen díszletei között korántsem mutatna ilyen jól. TŰZIJÁTÉK A Franciaországhoz tartozó indiai-óceáni Réunion sziget tűzhányója is megünnepelte a július 14-i nemzeti ünnepet. A 2631 méteres Piton de la Fournaise magasra lövellte a lávát a forradalom évfordulója alkalmából. A pajzsvulkán kifejezetten aktív, olyannyira, hogy csak ebben az évben immár harmadszor tört ki - január és május után most megint -, az utóbbi tíz évben pedig összesen tizen öt alkalommal tett ilyet. FQTÓ: AFP/RICHARD BOUHET vélemény 9 Magyar Nemzet Háromból egy vébe A mikor tegnap reggel felkeltem, gondolkodás nélkül vettem ki a szekrényből a ki tudja már milyen sajtóeseményen kapott Budapest 2017-es pólómat. A tükör előtti fogmosás közben rá-rátévedt a szemem a szívtájékon található vizesvébé-emblémára. - Ma kezdődik, tényleg ma kezdődik! - spannoltam magam ébresztő gyanánt. Az üveglapról olyasféle lény nézett vissza rám, mint Antoine de Saint-Exupéry rókája A kis hercegből: „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Tegnapelőttig az járt a fejemben, hogy Budapest és Balatonfüred nem is egy világbajnokságot rendez július 14-től 30-ig, hanem hármat: egyet a hat sportágnak (úszás, nyílt vízi úszás, műúszás, műugrás, óriás-toronyugrás és vízilabda), egyet a mutyinak (sokszorosára dráguló rendezés, tollvonásra egyszerűsödő létesítmények, befejezetlen építkezések, követhetetlen és indokolatlannak látszó költések) és egyet személyesen Hosszú Katinka és a GAPS (profi úszószövetség), valamint a vizes sportok nemzetközi szövetsége (FINA) között. Az Iron Lady személyes, azért eléggé szakmainak is tűnő meccsét, úgy látszik, augusztusig felfüggesztették - majd lessük a vébé után a Facebookot -, a mutyi-világbajnokság megannyi „versenyszámának” hírét pedig most két héten át, mondjuk ki, méltán fogja elnyomni az idei második legnagyobb sportos világesemény. (A sovinizmust kerülve rögzítsük: az első a nyár végi atlétikai vb lesz.) Olvasóinknak talán feltűnt, hogy a második és a harmadik eseménysorral a Magyar Nemzet első oldalain foglalkoztunk - jelezni kívánva például akár a közmédia krőzus sportcsatornájának -, megtisztelve figyelmükért mindazokat, akik a sportoldalakon a sportra kíváncsiak, nem pedig az azt övező, sokszor nem is sportszerű vitákra vagy Soros Györgyre. A sportszakírók, hogy egy kulisszatitkot is eláruljak, nem kis számban épp a vizes vb politikai „hangereje” miatt még arra is lehetőséget éreztek, hogy hazánk történetének egyik legnagyobb szabású tömegeseménye előtt egy-két hetes szabadságra menjenek. Ennek azonban a tegnapi, de napilapról lévén szó, inkább a mai nappal kezdődően - egyelőre - vége. A hangsúlyok a 15-16. oldal tájára tevődnek át, ahol az aktuális kormányzati közellenségkép és az elszálló költségek helyett az úszókról, így Hosszú Katinkáról és vízbeli „támadóiról”, a pillanatokon belül berobbanó Milák Kristófról, Kenderesi„Sajtburesz” Tamásról, Csehről, Gyurtáról, az óriási kedvenc Kapás Bogiról vagy épp Bíró Attila vagány vízilabdázó hölgyeiről, az összes műugrószám megnyerésére vágyó kínai válogatottról, no meg a Duna Aréna mindenféle országbeli szakemberek szerint is páratlan miliőjéről fogunk írni. Háborúban hallgatnak a múzsák, a múzsák között viszont a fegyverek nem ropognak. Elcsendesülnek most az azeri wifi, a balatonfüredi félkész parkoló, a margitszigeti futókörre pakolt kerítés, a méregdrága dunai ugrótorony, az utolsó pillanatban toborzott sofőrök és operatőrök vagy a 325 millióért „köznembeszerzett” balatoni rendőrhajók által keltett hullámok. A világ most tényleg ránk figyel, mégpedig lélegzet-visszafojtoa. (És szerencsére nem is azért, amiért mostanság általában szokott.) A Halászbástyára, Széchenyi megvalósult víziójára, a Pestet Budával összekötő Lánchídra, a vári panorámára, a Gellért-hegyre, a gyönyörű Dunára és a festői Balatonra. Hogy kellett-e ez nekünk, és hogy a bármilyen értelemben vett haszon felül tudja-e múlni a 130 milliárd forintos ráfordítást - aminek egy részét valóban több évtizedes infrastrukturális lemaradásunk behozására költötték el -, nos, ezzel a vébé végén keményen el kell számoltatni az ország vezetését. Akkor derül ki az is, a 2024-es olimpiai álom kormányzat általi elhajítása helyett milyen víziót tár elénk egy „részolimpia” sikeres, avagy sikertelen megrendezése. BUCSÚ LVENTE ..A DOLGOT ŐT MAGÁT NÉZZÜK...!